Kézdivásárhelyen nóvum volt a hoki. Kolozsváron nem igazán volt lehetőség jégkorongozni. Miskolcon már több korosztályt edzhetett. A kézdivásárhelyi Koszta Ákos (képünkön) kezdetben U18-as csapatban játszott, Kolozsváron és Bukarestben tanult felsőoktatásban, majd az Erasmus programmal Magyarországon kötött ki edzőként. Jelenleg Sátoraljaújhelyen hokiedző, egyben a budapesti Testnevelési Egyetem hallgatója jégkorongedzői szakon. Bárhol szívesen dolgozna, ahol fejlődés és kihívás várja.

– Miért éppen a jégkorong mellett döntöttél? A hoki előtt érdekelt más sport?

– A hokival párhuzamosan fociztam nagy pályán, egyéb sportágat csak szórakozásból űztem. A jégkorong teljesen új volt mindenki számára a környéken. Otthon, Kézdivásárhelyen 2004-ben, hosszas szünet után újraalapították a jégkorongcsapatot, amihez negyedikes-ötödikes koromban csatlakoztam. Azelőtt igazából semmit sem tudtam a jégkorongról. Ismeretlen terep volt, ezért is vonzott annyira. Új volt a városban, de talán azt is mondhatom, hogy az egész megyében, és ott ragadtam. A kilencvenes évek végétől Erdélyben, Csíkszeredán meg Gyergyón kívül nagyjából sehol nem volt elterjedt a jégkorong.

Amikor újraindult a hokioktatás, úgy hatvanan voltunk a korosztályunkból a csapatban. Amikor befejeztük a junior bajnokságot, a hat-hét évvel azelőtti létszámból körülbelül 10-12 ember maradt, sokan kiestek. Gondolom, hogy kezdetben mindenki számára újdonság volt, mindenki ki akarta próbálni, aztán nem mindenki találta meg benne azt, amire számított. Van, aki megmaradt benne, van aki abbahagyta.

Kézdivásárhelyen akkor még nem volt fedett jégpálya

– Mikor és miért döntöttél úgy, hogy játékos helyett inkább edző leszel?

– Tizennyolc éves koromban abbahagytam a játékot. Nem láttam értelmét folytatni, nem voltak adottak a lehetőségek. Kézdivásárhelyen például akkor még nem volt fedett jégpálya, és akkor is, azóta is fiatalok számára játékosként nagyon kevés az egyesület Romániában, de akár Magyarországon is. Nagyon-nagyon jónak kell lenned, hogy hosszú távon bent maradhass, és annyit tudj anyagilag profitálni, hogy abból valamit félretehess későbbre, amikor már fel kell hagynod a sporttal. Erre nagyon kevés az esély, úgyhogy nem folytattam a játékos pályafutást, elég volt belőle hat-hét aktív év országos bajnokságokkal. Az eredményes volt, rengeteg tapasztalatot szereztem és pozitív élményt gyűjtöttem.

– Amíg rendszeresen játszottál, nemzetközi bajnokságokon is részt vettél. Felelevenítenél néhány fontosabb momentumot abból az időszakból?

– Igazából nem vártunk el magunktól nagy eredményeket. A 12 éves kor, amikor kezdtük, még éppen határeset, de nagyon intenzíven kell űznöd a választott sportot, hogy a jövőben megálld a helyed. Nyilván voltak kimagasló eredmények, kupák országos bajnokságban. Amit igazán kiemelhetek, az egy országos harmadik helyezés. Ahhoz kellett úgy hét év, hogy elérjük. Voltunk néhány külföldi, hazai tornán, amelyek közül többet sikerült megnyerni. Az első meccsünket Csíkszereda ellen játszottuk, kikaptunk 60 góllal. A végén egyet engedtek nekünk.

Miskolci Erasmus-gyakorlatból edzőség

– Egy interjúban azt mondtad, pályázattal jutottál először Miskolcra. Ez hogyan történt?

– Kétszer voltam ott, mindkétszer három hónapot nyári gyakorlaton, edzőként. Ezt az Erasmusnak köszönhettem: annak van tanulmányi és gyakorlati része, én az utóbbiban pályáztam. Ez a része a szigorú kritériumok miatt egyeseknek nehéz. Igazából akkor tud valaki ilyen pályázattal más egyetemen gyakorlatozni, ha a befogadó egyesületnél van ismerőse, aki vállalja érte a felelősséget. Megeshet, hogy a pályázó jelentkezik egy külföldi ország egyetemére, felveszi a kapcsolatot a sportegyesülettel, megfelelne mind az egyetem, mind az Erasmus-iroda elvárásainak – ám sokszor ilyen esetben sem vállalják az egyesületek a kockázatot, mivel nem ismerik azt, aki odaigazol, nem tudhatják, hogy lesz-e pozitív hozadéka az együttműködésnek vagy inkább ráfáznak. Nekem úgy sikerült ez a pályázat, hogy Miskolcon voltak edző ismerőseim, volt segítségem.

– Akkor leginkább az ismeretség befolyásolta azt, hogy éppen Miskolcra menjél? Volt a döntésednek más oka?

– A gyakorlatot kötelezően külföldön kellett végezni. Nem nagyon kerestem más egyesületet, nem volt idő rá: megragadtam a miskolci lehetőséget.

– És megtetszett annyira, hogy ott akarj maradni? Ott dolgoztál edzőként először az Erasmus programot leszámítva?

– Ahogy vége lett az egyetemnek, súlyos sérülést szenvedtem, a teljes felépülésig nem tudtam aktív lenni. Otthon adódott munkalehetőség, megalakult a Székelyföldi Jégkorong Akadémia. Eleinte ott dolgoztam, de nem voltam igazán elégedett. Valahová külföldre szerettem volna menni, Miskolcon ismerős volt a közeg, tudtam már, hogy folyik ott a munka, úgyhogy ezt választottam.

– Miskolcon több hokicsapat is van több korosztályban. Te kezdetben milyen csapatot edzettél?

– Az Erasmus-gyakorlat alatt főként a 12 évesekkel, U12-es korosztállyal voltam – hozzávetőleg ötven főről beszélünk –, de dolgoztam nagyobbakkal és kisebbekkel is. Kábé hét korosztály volt az utánpótlásban Miskolcon, akikkel 15-16 edző dolgozott, így nagyjából mindenhol kipróbáltam magam.

– Most is ilyen korú csapatot edzel?

– Itt, Sátoraljaújhelyen nyolctól tizenhat évesekig alakulnak a csapatok, és van két amatőr, félamatőr felnőtt csapat. Három évvel ezelőtt, amikor ideigazoltam, minden korosztályt elvállaltam, én voltam a vezetőedzőjük. Emellett távoktatásban végzem a jégkorongedzői szakot a budapesti Testnevelési Egyetemen, úgyhogy jelenleg kicsit vissza kellett vennem a teendőkből. Most legtöbbször a 14 és a 16 éves korosztállyal vagyok.

– Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát az egyetemmel? Milyen a napi rutin?

– Munka mellett nem tudok nappali képzésre járni. Naponta 1–3 ötvenperces edzést tartok. A hétvégék és a meccsek húzósabbak. Ha hazai meccsről beszélünk, annak kezdete előtt legalább egy órával ott kell lenni, utána át kell beszélni a dolgokat a gyerekekkel, ha viszont utazni kell, az napi tizenkét órát is felvehet.

– Mit érzel az eddigi legnagyobb sikerednek edzőként?

– Az én pályám még nem annyira eredményes. Mintegy hat éve dolgozom főállású edzőként. Mindenhol voltak sikerek, Miskolcon is, Sátoraljaújhelyen is. Amikor az új helyre igazoltam, akkor az első idény első szezonjában a tizenkét évesekkel megnyertük a bajnokságot. Nagyon pozitív kezdet ez. Megyei szinten az év sportolója közönségdíjas kategóriában a 12 éves csapatunk nyert, én az edzőjükként úgyszintén. Egy ilyen kezdeti siker emlékezetes marad.

– Melyik korosztállyal szeretsz a legjobban dolgozni?

– Mindeniknek megvan az előnye és a hátránya. Kisebb gyerekekkel játékosabb edzéseket kell tartani. Ott nem tudsz olyan sok szakmai dolgot megvalósítani, továbbadni, 16 éves kategóriában már összetettebbek az edzések és a meccsek. Munka szempontjából mindkettő egyformán eredményes, de ha választani kell, akkor a nagyobb korosztályokat választanám.

Magyarországon több a szakember, népszerűbb a sport, nagyobb a támogatás

– Látsz különbséget aközött, ahogyan Magyarországon és ahogyan Romániában, Erdélyben tanítják a gyerekeknek a sportokat?

– Sokkal több szakember dolgozik itt, Magyarországon, tapasztalatom szerint bármelyik sportágban. Nagyobb a merítés is. A legfontosabb: nagyobb a támogatás. A társadalmi adórendszer értelmében a cégek jövedelmi adójuk két százalékát egyesületnek utalhatják, vagy az államkasszában marad. Az egyesület megkereshet cégeket, megpályázhatják azt az adószázalékot. Azt tudni kell, hogy egy ilyen jégkorong-egyesületben, mint a mienk, nagyjából száztíz gyerek sportol aktívan. Ehhez 40-50 millió forintos költségvetésre van szükség egy szezonban, amit a szülők nem biztos, hogy képesek vállalni.

– Ettől más lehet a magyarországi emberek sporthoz való hozzáállása, mint a romániaiaké?

– Nem tudom. Igazából nem tudom azt mondani, hogy Magyarország sikeresebb bármilyen sportágban. Ha a jégkorongot nézem, több egyesület létezik itt. Mint mondtam, csak nálunk sportol száztíz gyerek, akkora városban, mint amilyen otthon Kézdivásárhely. Az a száztíz gyerek a rokonságban, baráti körben folyamatosan vonzza az újabb gyerekeket. Az emberek folyamatosan beszélnek a sportokról, a sport mindig téma, és akinek kedve van, az csatlakozhat valamelyik egyesülethez. Jégkorong terén Romániában most egy 12 éves országos bajnokságon lehet úgy tizenkét csapat, Magyarországon ebben a korosztályban van hatvan.

– Említetted, számotokra otthon, játékosként, a fedett pálya hiánya nehezítette a haladást, fejlődést. Egy egyesület vagy csapat felkészültségében ezenkívül mi a legfontosabb?

– Nincs szükség a legkomolyabb felszerelésre. A legfontosabb, hogy minél hosszabb ideig lehessen a gyerek vagy sportoló a jégen. Ugyanilyen lényeges, hogy sokszor kerüljön versenyhelyzetbe. Minél több egyesülettel mérkőzik valaki, minél több ellenféllel játszik, annál több tapasztalatot szerez, annál gyorsabban fejlődik. A felszerelés minősége másodlagos, inkább arra van szükség, hogy eddzen olyan helyen, ahol biztosítani tudnak 8-10 hónapot a jégen.

– Kinek ajánlanád ezt a sportágat? Milyennek kell lennie valakinek ahhoz, hogy jó legyen jégkorongban, mitől neki való ez a sport?

– Nem lehet ránézésre kiválasztani. Ha eljön jégkorongozni a 12 éves gyerek, néhány hónap után fogod látni, hogy mennyit fejlődött, van-e egyáltalán tehetsége hozzá, tudod, hogy hosszú távon mit tudsz belőle faragni. Mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, főleg kisebb korosztályban. Ha 16 évesen kezdene valaki sportszerűen jégkorongozni, mert látta a tévében vagy hívták a haverok, akkor már nem nagyon ajánlom, ám a 8–12 éves, de akár még a 14 éves gyerek is egy-két év alatt annyira felhozhatja magát, mint aki öt-hat éve játszik. Rengeteg munka, alázat szükséges ehhez.

– Az idődet biztosan kitölti az edzői munka és az egyetem. Vannak új terveid?

– Most ért véget a jégkorongbajnokság középszakasza, az egyetemen lassan vége a vizsgaidőszaknak. Nem tudok nagyon előre tervezni. A sportágban szeretnék maradni. Először be akarom fejezni az A licences jégkorongedzői egyetemet, mert ez magas szintű végzettséget ad. Nehéz volt bekerülni, az idén százhúszan jelentkeztek, felvettek húszat. A munkára és az egyetemre fókuszálok egyelőre, és elégedett vagyok azzal, ahol tartok. Ha akad vonzó lehetőség vagy megkeresés, ebben a korban tapasztalatszerzés szempontjából is simán el lehet vállalni.

– Akkor az is benne van a pakliban, hogy Magyarországon kívül máshol dolgozz, ha olyan ajánlatot kapsz?

– Igen, bárhol el tudom képzelni a jövőmet. Elégedett vagyok, jó eredményeink vannak, de nem érzem úgy, hogy kötelességem egy helyen maradni az elkövetkező 5-10 évben. Ha például adódna lehetőség Szaúd-Arábiában, most, 30 évesen akár azt is meg lehet próbálni. Ha valaki eligazol onnan, ahol addig dolgozott, legyen szó Magyarországról vagy Romániáról, szívesen visszavárják később, amennyiben jó szakember. Érkeztek hozzám otthoni megkeresések, viszont most már nem akartam váltani. De semminek nem vagyok elrontója, főleg ha látom, hogy a javamat szolgálja vagy eredményes vagyok benne.

– A Romániából érkező ajánlatokat miért nem találtad megfelelőnek?

– Amikor dolgozni kezdtem, nagyon rövid időn belül láttam, hány egyesület van otthon, mennyi gyerek sportol, ezzel szemben milyenek a lehetőségek mondjuk Magyarországon. Azt gondoltam, idő kell ahhoz, hogy otthon is felépüljön valami. Igazából úgy voltam vele, hogy ha eligazoltam otthonról, akkor alig 3-4 év után nem megyek vissza, főleg, hogy itt ilyen eredményes szezonokat értünk el, számítanak a munkámra, már a következő idényben is megegyeztünk, meg abban, hogy milyen korosztályokkal milyen bajnokságokra jelentkezünk. Ugyanakkor ezen a területen senki se mondja azt, hogy az elkövetkező három szezonban biztos, hogy ott fog dolgozni, ahol jelenleg. Nem így működik, és ez nem is elvárás az egyesületek részéről sem. Egyelőre most itt, így mindenkinek nagyon jó.

Gabriel García Márquez szerint minden könyv a szerelemről vagy a halálról szól. Lauren Oliver alighanem addig ízlelgette ezt a gondolatot első regénye, a(z akaratlanul is a halál köré épült) Mielőtt elmegyek (Before I Fall) megírása után, hogy már csak azért is a szerelmet állította középpontba Delírium (Delirium) című következő kötetében – amely trilógiává terebélyesedett és számos kiegészítő regényt vont maga után. A Delíriumnak akkora sikere lett, hogy az írónő összesen 23 könyvéből a háromrészes alapregényen (Delírium, Káosz/Pandemonium, Rekviem/Requiem) kívül további 7 (!) kiegészítő kötet kapcsolódik a cselekményszálhoz.

A negyvenéves queensi írónő – valódi nevén Lauren Suzanne Schechter – több ifjúsági regénye a New York Times bestsellere lett. Lauren Oliver a Glasstown Entertainment média- és tartalomfejlesztő cég társalapítója, foglalkoztatja a balett, rajzolás, festés, kollázskészítés, éneklés és színészkedés. Nagy sikerű regényeit több mint harminc nyelvre fordították.

Delírium című alkotása disztópikus ifjúsági regény: olyan társadalmat tár az olvasó elé, amelyben betiltották a szerelmet, amit minden életveszélyes tett forrásának tartanak. Az állampolgárok 18 éves korukban neurológiai eljárásnak vetik alá magukat, amely „kigyógyítja” őket az amor deliria nervosából, vagyis a szerelemből. A költészet és az ellenkező neműek közötti kapcsolat tilos, mint rengeteg minden más is; a kormány erőszakkal és bürokratikusan szervezett házasságokkal uralkodik. A szerelem témakörben íródott számos regényből kitűnik a Delírium, mert olyan perspektívából közelíti meg az érzést, ahogyan kevesen: a tiltott szerelem világa különlegesen épül fel a kötet során, hogy bekebelezze, majd feleméssze az olvasót.

A cselekmény középpontjában egy fiatal árva lány áll, az ő szemén keresztül látja a történetet az olvasó. Minden fejezet a kormány által jóváhagyott törvénykönyvből vett idézettel indul. A Biztonság, egészség és boldogság kézikönyv, más néven a Shhh könyve olyan alapos háttérpropagandát nyújt, hogy még a Bibliát is átértelmezték, hogy megfeleljen a Shhh üzeneteinek. A történet 2091-ben játszódik. A civilizáció azokra a városokra koncentrálódik, amelyek évtizedekkel korábban megmenekültek a súlyos bombázásoktól. A városok közötti utazás erősen korlátozott: magas feszültségű árammal ellátott drótkerítések választják el a várost a Vadontól, a bombák által feltehetően elpusztított, szabályozatlan területtől, ahol olyan embercsoportok élnek, amelyek nem vetették alá magukat a kezelésnek – ők a „veszettek”. A trilógia első részének hirtelen befejezése elég sok megválaszolatlan kérdést hagy ahhoz, hogy az olvasók lélegzet-visszafojtva várják a második kötetet.

Gyors problémakreálásból és vízvezeték-szerelésből is jeleskedtek a kolozsvári egyetemisták a hajnali valóságshow-ban. Épp életem legnagyobb bulijában voltam, amikor megszólalt a telefonom ébresztője, és amellett, hogy az egészet csak álmodtam, az is tudatosult bennem, hogy odakint a ködöt bicskával lehet vágni, esik és mindennek a tetejébe még hétfő is van. Mondanom sem kell, milyen mértékű lelkesedés lett úrrá rajtam. Aladár a másik ágyban még angyalian aludt, de úgy éreztem, a bajtársiasság megkívánja, hogy felkeltsem őt is, hiszen a korai órákban jelenésünk volt az egyetemen. Érzéki eszközöket vetettem be: hozzávágtam a külön erre a célra tartott párnámat, majd kimentem a konyhába kávét főzni. A tipikus reggeli jövés-menés kezdetét vette, a fürdőszoba kilincsét egymás kezébe adva sürögtünk, hogy lehetőleg ezúttal időben elinduljunk.

Néhány nappal korábban felfigyeltem arra, hogy a radiátor a szobában nem látja el teljes mértékben a feladatait, ugyanis, ha feltekertük négyes fokozatra, a kis makacs akkor is maximum annyira fűtött, mint a gyengébb petróleumlámpa. Aladár úgy gondolta, hogy ennek a hibának a korrigálása épp reggel fél nyolckor a legaktuálisabb. Vázolnám a szituációt: Andika a kedvenc kávésbögréjével ereszkedik be a szobába, és az a látvány fogadja, hogy kedvenc lakótársa csavarhúzó és üdítőspalack kombinációjával próbálja orvosolni a problémát. Tekintettel arra, hogy épp késésben voltam, nem igazán fordítottam figyelmet a produkcióra, na, de ami ezután jött, azt még a katasztrófavédelem is csak nagy erőfeszítéssel lett volna képes figyelmen kívül hagyni.

A semmiből nagy ordítás hagyta el Aladár száját, mivel addig „javította” a radiátort, hogy az a Vezúvot megszégyenítő módon kezdte el ontani a forró vizet magából. Pillanatok alatt drámaira fokozódott a borongós hétfő reggeli hangulat, én szaladtam a felmosóért, természetesen csak azután, hogy alaposan kimulattam magam az új keletű tusolót használó Aladáron. Stresszhelyzetekben mindig fontos a lélekjelenlét, ezt a frontvonalban helytálló fiatalember is észben tartotta, és jól irányzott mozdulattal egyetlen ujjával befogta a sugárban forró vizet spriccelő rést. Nem tudom, miért gondolta, hogy ekkora nyomást képes egymaga visszatartani, de meg kell hagyni, hősies cselekedet volt a részéről. Végül sikerült megállítani a záport és a kacsaúsztatót is feltöröltük a szobából, az órákra is kis késéssel beértünk, az élmény pedig csatlakozott a LakHatás albumhoz. Az eseményeket megkoronáztuk azzal, hogy a hét slágere címet Poór Péter Vízözön című számának szavaztuk meg.

Oscar-jelölt, Cannes-ban díjazott, osztrák–luxemburgi–német-francia fiktív életrajzi drámát láthat, aki megnézi a Fűzőt. Ne számítsunk pontos történelmi hitelességre, korhű eszköztárra, piedesztálra emelt uralkodófeleségre, annál inkább enyhe megbotránkozásra, elvétett magyar mondatokra és szabadságvágyra. Na meg arra a fránya feminizmusra, ami minden kritikából visszaköszön.

Rég leáldozott a feddhetetlen hírességek korszaka, és erre az életrajzi nagyjátékfilmek jócskán rátesznek egy lapáttal. A Spencerben Diana hercegnő bulimiája válik vezérmotívummá, a Szöszi Marilynje elveszett, hamis önbizalmat sugárzó főszereplő, és a Baz Luhrmann-féle 2022-es Elvis is hajlamos az emberi gyarlóságra. Tavaly bővült a hasonló tematikájú filmek repertoárja a Fűzővel (rendezte Marie Kreutzer), amely Wittelsbach Erzsébet osztrák császárnét, nyelvterületünkön ismertebb nevén Sissi cseh és magyar királynét állítja rivaldafénybe, korántsem olyan romantikus megvilágításban, mint amilyenben az 1950-es évek trilógiájában fürdőzött.

Történetünk főhőse (akit Vicky Krieps testesít meg) betölti a negyvenet, a korszak normái szerint már korántsem fiatal. Saját normái szerint helyzete még rosszabb: fakul fiatalkori szépsége és már rég nem boldog. Úgy harcol az öregedés és a kilók ellen, mint egy igazi modern nő, miközben családi élete mintha szakadék szélén inogna. Ferenc József (Florian Techtmesiter) felesége ebben az alkotásban felvilágosult és akaratos. Rendszeresen edz, ha teheti utazgat, cigarettázik, és szerepel egy kezdetleges videófelvételen is. A címadó tárgy számára mindennapi kötelezettséget, a cél eszközét és tartást is jelent mind fizikailag, mind metaforikus értelemben.

Erzsébet császár- és királyné már-már megszállottan üldözi a szépséget, és ez egyes nézői vagy filmkritikai vélemények szerint mindez női hiúságból fakad. Ez az egyik legnagyobb melléfogása a film interpretációjának. A film története 1878-ban kezdődik, ekkor hagyja maga mögött az osztrák uralkodó felesége harmincas éveit. Kimondatlan, de jól érzékelhető társadalmi szabályok szerint immár középkorú, környezete kezd úgy tekinteni rá, mint idős(ödő) hölgyre. Szerepköre leginkább ceremoniális: államvezető férje oldalán legyezővel, darázsderékkal jelenik meg bizonyos eseményeken, olykor ájulást színlel, csakhogy a sajtó mással is foglalkozzon – testsúlyán kívül. Netán éppen azzal, mennyire megviseli a királyi fenséget a csinos alak megőrzése. A fennálló politikai helyzetről Sissi hiába akar férjével beszélni, ő nem nyitott erre, lánya visszajelzései és egyik fiával folytatott beszélgetés alapján anyaként leszerepelt. Hiába a vagyon és a rang, megterhelő súlyként nehezedik a hétköznapokra az, hogy feleségi és anyai szerepkörében – durván fogalmazva – kudarcot vallott. Ami maradt neki, az a női mivoltja és erős önérzete – ezekbe próbál kapaszkodni. A szépség – részéről – piedesztálra emelése nem föltétlenül hiúságot jelent: Sissi csupán keresi a tekinteteket, amelyek tükrében még mindig vonzónak számít, hiszen élete során csak ez volt igazán az övé. Hiába minden, nem kap már neki megfelelő visszajelzést sem férjétől, sem más férfiaktól (szeretőktől vagy szeretőjelöltektől).

Meglepő volt egymás után két filmes portálon a Fűzőről olvasni. Először a Puliwoodon közölt Péter Zsombor-féle kritikát próbáltam megemészteni, miszerint: „Attól, hogy nő a főszereplő, még nem lesz valami automatikusan feminista.” Valóban, nem ez a fő kritérium, amikor feminista filmekről tárgyalunk. Lehet női főszereplője olyan filmnek is, ami sztereotipikusan szexista. Itt nem erről van szó. A Fűző fiktív elemekkel tocsogósra átitatott életrajzi dráma, amelynek nő a főszereplője, aki a szépségmegszállottsággal együtt is teljesen emberi, sőt talán éppen emiatt az. Ha feminista filmekről beszélünk, az a legfontosabb, hogy a nőt emberként, nem csak a vágy tárgyaként – meg úgy általában – tárgyként mutassanak be. Ezért nem kell a film feminista vonalát úgy felfogni, mint erőszakos, Hollywood-gyártotta adaptációs kényszert: néha csak attól nőpárti egy alkotás, hogy tiszteli és embernek láttatja szereplőit. Ebben a kritikában olvashatjuk azt is, hogy nehéz azonosulni a szereplőkkel, ami személyes moziélményemmel ellentétes tapasztalat. A Roboraptoron Nagy Anna értekezett a külföldi kategóriában Oscar-díjra jelölt alkotásról. Szerinte a főszereplő „makacs, konok, sokszor gyerekes, mégis szerethető és tiszteletre méltó nő”.

Elszomorító, hogy esetünkben a két nem (nagy tömegre koránt sem reprezentatív) képviselői mennyire másképp fognak fel nőközpontú, fiktív életrajzi drámát, ha a feminizmus, az azonosulás lehetősége és az emberiesség oldaláról közelítik meg. A Puliwoodon azt olvashatjuk, hogy „a probléma azonban továbbra is megmarad, érzelmileg nem tud berántani az élmény és ennek semmi köze ahhoz, hogy férfi vagy nő-e a néző”. Íme a cáfolat: úgy tűnik, mégis köze van hozzá. A Fűző a nyelvi akadályok, esetlegesen hiányzó történelmi ismeretek ellenére is képes lekötni, és együttérzést kiváltani a nézőből a főszereplő problémái és esendősége miatt. Az uralkodók nem idealizáltak, nem is a mindenféle rossz földi megtestesülései, hanem rangjuk és díszeik alatt közönséges emberek – a szó negatív ítélkezéstől mentes értelmében. A hiúság (mind az életben, mind ebben a filmben) nem föltétlenül női nyavalygás, hanem emberi hiba. És mint azt fentebb érzékeltettük, ez védekező mechanizmusként is értelmezhető az osztrák császárné esetében. Nagy Anna rávilágít cikkében, hogy Sissi csak az alakját és a diétáját volt képes irányítani.

A fent taglaltak ellenére vetítés közben egyszer sem hasított belém a felismerés: „mennyire feminista ez a film!”. Ez csak utólag, a megemésztésnél és lecsapódásnál érzékelhető. A forgatókönyv és a dialektusok nem nyomják le az ember torkán a – talán belemagyarázott – ideológiát. Ehelyett folyamatos visszautasításokat, indie zenét és heroint használó császárnét nyújt a film puritán, sokszor omladozó díszletben. A film komor színvilágába Sissi alakja könnyen beolvad, de egyénisége kitűnik: kiveti magát az ablakon komoly károk elszenvedése nélkül, nyelvet nyújt az orvosára és bemutat az ünnepi asztaltársaságnak. Vicky Krieps kellő kimértséggel alakítja a rá osztott szerepet, miközben szinte tapinthatóvá válik a folyamatos belső feszültség, és egy pillantással képes olyan mértékű megvetést, kiábrándultságot vagy bánatot sugározni, amit szavakkal demonstrálni sokkal nehezebb lenne. A férjét alakító Florian Techtmesiter és a Rudolf herceget formáló Aaron Friesz játéka is tökéletesen illik az alkotás atmoszférájába, bár vásznon töltött idejük a főszereplőéhez mérten kevés. A Fűzőnek nemcsak a fő-, de még a mellékszereplői is árnyaltak, többek között ezért is kerüli el az alkotást bárminemű egysíkúság.

Kép forrása: Cinefil

Köztudomású, hogy a futball a világ legnépszerűbb sportja, planétánk minden szegletén találunk a labdarúgás iránt érdeklődőket, rajongókat, vagy elvetemült fanatikusokat. Engem ez azonban elkerült. Egészen a 2022-es foci-világbajnokságig.

Az elmúlt év második fele egyértelműen a közel-keleti Katarban megrendezett FIFA világbajnokságtól és a szervezés körülményeitől volt hangos. Ennek idén több egyedi oka is volt: a késő őszi/téli időpont, az eseménynek otthont adó ország politikája és természetesen az, hogy ki és milyen eredménnyel nyeri majd meg a tornát. A megmérettetések sora november 20-án el is startolt, széles e planéta szurkolói, futballszakértők és újságírók egyként ültek a tévé előtt, izgalommal figyelve a bajnokság alakulását.

A katari megmérettetések második hetén egy merő véletlennek köszönhetően én is a tévé elé keveredtem, a Lengyelország–Szaúd-Arábia mérkőzéssel pedig kezdetét vette az én vébés „karrierem is”. Beszélgetéseket hallgattam, híreket olvastam, megtanultam tájékozódni a foci világában, jóllehet a világbajnokságot megelőzően futball „szakértelmem” kimerült annyiban, hogy jó testfelépítésű sportolók rúgják a labdát és szaladnak utána.

A futballra találásom estéjén már el is dőlt, hogy „kivel tartok”. November huszonhatodikán Dánia mérte össze magát Franciaországgal, számomra pedig egyértelművé vált, hogy allez les bleus. Nem csak azért, mert a francia válogatottból fel tudtam sorolni ötnél több játékost, hanem azért is, mert tetszett, amit látok. A csapatjáték, a technika, a játékosok és persze a 2018-ashoz hasonló újabb sláger reménye, amennyiben Franciaország áll a dobogó legfelső fokára.

Innentől kezdve tüzetesen utánanéztem a focistáknak, az edzőnek, a 2018-as és a 2022-es felállás összehasonlításának, sőt még a Karim Benzemat érintő botrányba, perpatvarba is beleástam magam. Az „ásatások” során gyakran találkoztam az – elég sokak által vallott – állásponttal, miszerint a francia válogatott nem is francia, nincsenek benne francia játékosok, hiszen szinte mindenki színes bőrű. Ennek az álláspontnak a nyomán tegyünk tisztába egy-két dolgot: egyrészt Mbappé, Dembélé vagy Upamecano francia identitásából jottányit sem vesz el a bőr színe, ha egyszer ott született és nevelkedett. Másrészt viszont, tetszik vagy sem, a francia válogatott népszerűsége valahol itt is gyökerezik. A technika, a csapatmunka és a teljesítmény mellett ez a csapat, közvetve bár, de azt is mutatja, hogy mindent lehet. Bármilyen város bármilyen lakótelepéről származzon is az ember, ha elég elszánt és tehetséges, sztárfocista lehet belőle. Ez pedig nagyon sok nyomorban, mélyszegénységben élő kisgyereknek jelenthet reményt és kiutat.

Ezen a ponton megfogható  másik oka az én gyorsan kialakult mély franciák iránti rajongásomnak: a remény, amit ezek az emberek jelentenek azoknak, akik abban nőttek fel, hogy nincs remény és nem érhetik el a céljaikat pusztán azért, mert oda születtek, ahová. A francia válogatott sztárjátékosai sem ezüst kiskanállal a szájukban születtek. Tehetségesek, munkát és energiát fektettek be, és Didier Deschamps vezetésével ezüstérmet szereztek Katarban. Bár nem ők vitték haza a kupát, én naivan szeretem hinni, hogy mégis ők a 2022-es világbajnokság igazi nyertesei.

Kép forrása: Équipe de France de Football/ Facebook