Minden hónapnak megvan a sajátos jelentése a felsőoktatásban. Július, augusztus és szeptember a feltöltődés, a vakáció hónapjai, az október–december időintervallum leginkább lötyögésről, kávézásokról, bulikról, szabadidőről, néhány jegyzetkészítésről szól. A soron következő január és február senkinek nem áll közel a szívéhez. A beadandók és a projektek ropogtatják vasökleiket, a vizsgadátumok felkészülnek, felveszik a pozíciót, megiramodnak, és meg sem állnak addig, amíg a küszöbünkig nem érnek. Kövessük végig lépésenként a szessziós tanulás folyamatát.

1. Megfelelő mennyiségű koffein a szervezetben

Ki hitte volna, hogy a legelső lépés a tanulás elkezdésében az energiaitalok beszerzése és a nagy adag kávék lefőzése. Az elkövetkező három hét kevés nyugalommal és még kevesebb alvással jár, emiatt mindenképpen pótolni kell az energiát a lehető legegészségtelenebb módon. Ezek a folyadékok megadják a kellő löketet a munkához. Egészségünkre!

2. Jegyzetek kunyerálása

Isten áldja meg minden jóval azt az egyetemistát – és neki minden létező rokonát, ismerősét –, akinek minden egyes kurzusról, szemináriumról van egy szép, nagy jegyzete, ráadásul még olvasható is. Ritka az ilyen csoporttárs, meg kell becsülni! Miután meghívtuk kávéra vagy ebédre, a legártatlanabb pillantásokkal kérjük meg szépen, hogy küldje át azt a gyönyörűséges hatalmas jegyzetét – ha lenne oly szíves. A zsákmány megszerzésekor az egyetemista a természetes élőhelyén – az íróasztalánál – áttér a következő lépésre.

3. A megfelelő zene kiválasztása

Dalolva jó szenvedni. Az előttünk tornyosuló jegyzethegynek csakis akkor tudunk nekivágni, ha a háttérben kellemes muzsika szól. Lehetőleg olyan, aminek nincs szövege, mert különben azon kaphatjuk magunkat, hogy órákon át tartó koncertsorozatot adunk önmagunknak.

4. Saját jegyzetek készítése

Miután megittunk egy nagy bögre kávét, megszereztük a jegyzeteket és szól a zene a háttérben, teljes nyugalommal elkezdhetjük fogyasztani azt a temérdek információt, amit hónapok alatt kellett volna apránként megtanulni, nem pedig három nap alatt. Olvasás közben rájövünk, hogy mégsem annyira szép és átlátható a kolléga keze munkája, mint amilyennek látszott, így kénytelenek vagyunk saját magunknak jegyzetelni a jegyzetből. Veszélyes feladat, de létfontosságú.

5. Elégedettség

Mikor befejeztük az egyik tantárgy teljes átnyálazását, a dopaminszint a csillagos eget súrolja. Az egyetemista ilyenkor igazi fenegyereknek érzi magát, abban a pillanatban ő a legmenőbb és legokosabb ember a földön. Csupán addig, amíg…

6. Pánik!

Jaj, kellett nekünk egyetem! Mindannyian tudtuk, hogy hamarabb el kell kezdeni a tanulást! És még a szakgyakorlatnak neki se fogtunk! Ez szép. Igazán ügyesek vagyunk. Az októberi, lelkes énünk mit szólna ehhez? Szembe se mernénk állni vele… Menjünk, fordítsuk meg a tükröt a fürdőszobában.

7. Tényleges tanulás

Az első – de nem utolsó – idegösszeomlás után egyfajta tisztánlátás önti el az egyetemistákat. Hirtelen megtelik a levegő motivációrészecskékkel, elkezdődik az effektív tanulás. Ilyenkor a környezet csendes, nyugodt, de az agy húzza a vasigát.

8. Közös tanulás az évfolyamtársakkal

Egy idő után megunja az ember a saját társaságát, elgondolkodik, hogy mennyivel könnyebben menne a tanulás, ha csoportosan átbeszélnék a tételeket, kérdéseket tennének fel egymásnak a csoporttársakkal. Valaki hátha el is tudja magyarázni rendesen a tananyagot. Micsoda ötlet! Nincs más hátra, mint összeülni délután, majd rájönni, hogy ez mennyire rossz felvetés volt. A csoport valóban tanul az első tíz percben, de utána valamilyen módon a művelődési szeánszból kipanaszkodó, terápia jellegű beszélgetés lesz.

9. Mindenkit és mindent utálni

Vészesen közeledik a vizsga, haladni kéne, de egyszerűen minden frusztrálja az egyetemistát. Ilyenkor mindenben megtalálja a hibát, az eddig észrevehetetlen hétköznapi dolgok egyenesen az őrületbe kergetik. Lassabban tölt be az internet egy videót? Jó, akkor majd elmagyarázom magammnak a tananyagot. Elfogyott otthon a tej? Jó, akkor iszom anélkül a kávémat, hátha leáll a szívem. Nem ír vissza öt másodperc alatt a szaktársam? Jó, akkor majd a következő félévben tudja, hogy kihez NE forduljon. Ez az utálat jobb esetben csak a vizsga előtti napon következik be, utána tovaszáll.

10. Vizsga

Eljött a nagy nap. Forró zuhanyt veszünk, elkészülünk, közben egy kicsit kikészülünk, majd útnak indulunk. Hogy mi vár a teremben az egyetemistákra, arról csakis a szesszió után érdemes beszélni. Bizonyára túl fogjuk élni a csatát, de nem mindegy hogyan, milyen sebekkel térünk vissza. Három hét múlva fényt derítünk erre is.

Ismeretlen telefonszám, homályos emlékek és gyereksarok: Aladárral közös lakókapcsolatunk rémélményeinek legújabb beszámolójával jelentkezem.

A papírrepülős malőrünk után nyugalmi időszak köszöntött be a lakásunkban. Szent meggyőződésem volt, hogy végre átlagos napok minduntalan sorozatát fogjuk eltölteni. Talán három hétnél is több idő eltelt, mióta Aladár utoljára hazalátogatott, ezen felbuzdulva jegyet vett a vasszekérre és hétvégére hazautazott. A napok hamar elszaladtak, vasárnap estére ismét teljes létszámmal büszkélkedett a lakás.

Az éjszaka császára, hétköznapi nevén Aladár épp lelkesen ecsetelte a hétvégi „laza bulit”, ami olyannyira lazára sikerült, hogy mindössze néhány rövid epizódnyi emléke maradt róla és azok is csak annyira tiszták, mint az Olt vize esőzés után. Felszabadult csacsogásunkat Aladár telefonjának csengése zavarta meg, ismeretlen szám hívta, ő pedig azonnal felvette. A telefonban női hang szólalt meg, nem köntörfalazott sokat, belevágott a közepébe. Vázlatosan elmondta a napját, hogy mi történt amióta nem beszéltek, és rákérdezett, hogy Aladár most otthon tartózkodik-e vagy sem. A kontextusból kiderült, hogy korban érettebb nőről van szó. Aladárban feléledt az aggodalom, mert halovány emlékei voltak a fent említett buliban megismert lányról, így aztán keveredni kezdett benne a bizonytalanság, hirtelen stressz és gyomorideg elegye. Nem kellett túl sok idő és a kedves hölgynek leesett a tantusz, hogy akivel beszél, egyáltalán nem az a személy, akit valójában tárcsázni szeretett volna, szóval tiszta vizet öntöttek a pohárba… Azóta minden beírt számot háromszor ellenőrzök, ha pedig mentetlen szám hív, akkor felkészülök egy komplett színdarab előadására, hiszen sosem lehet tudni.

Néhány nappal később épp a konyhában tevékenykedtem, amikor nyílt az ajtó és Aladár érkezett haza az egyetemről. Kezében műanyag zacskó, benne sok-sok színes valamivel. Odajött hozzám, határozott mozdulattal átnyújtotta a tasakot és hozzátette: „Tessék, ezt pakolgasd fel a hűtőre”. Bevallom őszintén, az agyam nem tudta feldolgozni az eseményeket, bár ez kezdett megszokottá válni. Gyorsan kiderült: a sok-sok színes valami hűtőmágneseket takar, számokat, írásjeleket és betűket mindenféle méretben. Említettem a reggeli kávézások során, hogy jó lenne a fehér frigót feldobni valamivel, a jelek szerint emberünk túlteljesítette a feladatot. Próbáltam kideríteni, hol és milyen módon jutott a mágnesekhez, de csak annyit nyilatkozott, hogy a tömbház előtt a földön találta őket. Úgy voltam vele, talán jobb nekem és őszülő hajszálaimnak, ha ezzel a válasszal megelégszem. A délután azzal telt, hogy törökülésben, a hűtőszekrény előtt gubbasztva szabadjára engedtük a bennünk fellelhető összes kreativitást, ötletesebbnél ötletesebb mondatokat és szóvicceket kreáltunk, vagyis felelevenítettük óvodai gyereksarokemlékeinket.

Okleveles gyógyszerész, joghallgató, utazó, pszichopata (egyes műelemzők szerint skizofrén, viszont ezzel a nézettel kapcsolatban több a cáfolat, mint az egyetértés) és legfőképpen festő. Így emlékszik az utókor Csontváry Kosztka Tivadarra, aki művészi pályafutását vénycédula hátára rajzolt ökrös szekérrel kezdte, majd miután főnöke megdicsérte a skiccet, valahonnan ismeretlen hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője”.

Tipikus különc, tipikus kortársai által meg nem értett zseni, akinek festményeit élete során jobban értékelték a francia műkedvelők, mint saját nemzettársai. A mai ember sokkal elfogadóbb és érdeklődőbb a művész munkássága iránt, ezért is hasonlította egy interjúban Fülep Lajos művészettörténész Csontváryt Bartók Bélához és József Attilához kiemelve, hogy a társadalom csak az alkotó halála után érett meg művészete befogadására.

Csontváry Münchenben tanult festészetet, ezután rendszeresen utazott, főleg a Közel-Keletre. Az 1900-as évek elején a libanoni hegyekben festett több neves alkotást: 1907-ben a legismertebb művét, a Magányos Cédrust, a Zarándoklás a cédrusfához címűt, egy évvel később a Marokkói tanítót, aztán a Mária kútja Názáretben elnevezésű festményt.

Utóbbi ma Pécsett tekinthető meg a Janus Pannonius Múzeumban, Csontváry állandó kiállításának darabjaként. Olajfestmény vásznon és monumentális méretű (362 x 515 cm). A képet leginkább a szimbolizmus és az impresszionizmus jegyei hatják át, mégsem illeszthető elkülöníthető stílusirányzatba – Csontváry teljes munkásságához hasonlóan. Ezt támasztja alá Fülep Lajos is: „Csontváry minden ismert, megszokott beosztáson, kategórián, stíluson kívül-fölül van.” Az egyszerűbb közlés érdekében sokan a szimbolizmushoz sorolják, amely kategóriába bár illeszkedik, túlmutat rajta.

Kivitelezésében a Mária kútja Názáretben impresszionista jellemzőket hordoz. A festő világos színeket használ, fekete alig található a képen – kivéve a kecskék, szemek színe; a túl sötétnek látszó ruhák inkább a barna, kék színek mélysötét árnyalatai. A fényforrást nem tudjuk pontosan meghatározni, akkor sem, ha a kép bal felső sarka sokkal világosabb, mint az ég többi része, utalva ezzel a nap elhelyezkedésére az égbolton. Néhány személynek, objektumnak ugyancsak a bal oldala fényesebb, ami a lemenő nap fényére enged következtetni. De ha ez valóban így lenne, Csontvárynak árnyékokat is kellett volna festenie, viszont a képen egyetlen alak sincs ekképpen ábrázolva, Mária ruháját kivéve. Mintha éppen délben örökítette volna meg a művész a pillanatképet, amikor mondhatni merőlegesen esik a napfény az emberekre és tárgyakra. Mivel a fényforrás meghatározására nem lehet pontos választ adni, elemzésében Németh Lajos így fogalmaz: „Csontváry tehát a képen nem naturális fényeffektusokat rögzített, illetve ezeket csak részben, inkább a középkori képek megoldásával rokonmód a dolgok önfényűségét hangsúlyozta. A kép fényértelmezése tehát transzcendentális.”

A festményt az impresszionizmusra jellemző plein air módszerrel készítette, vagyis az alakok szabad térben, nem művi körülmények között láthatóak. Egyes értelmezések szerint Csontváry Kosztka Tivadar a feljegyzéseiben, írásaiban a napútfestészetet ezzel a módszerrel asszociálja, a plein air szinonimájaként használja.

A Mária kútja Názáretben szakrális értelmezése és a Csontváry által oly sokszor használt napútfestészet részletes magyarázata túlmutat az impresszionizmuson. A szimbolizmus lencséjén keresztül kell vizsgálódni.

A festményen összesen huszonhét (22 emberi, 5 állati) alak látható, amint a Szűzanyáról elnevezett kútnál végzik napi teendőjüket: vizet hordanak, állatokat itatnak, beszélgetnek. A festmény az impresszionista stílus jegyeként mindennapi, átlagos pillanatot örökít meg. Az előtérben azonban meglepő módon kis méretű alakok Máriát jönnek köszönteni. Egyik nő kezében liliom, ami a szűziesség jelképe, mellette gyermek. Másik nő gyermeket hord a hátán, ez az anyaságot jeleníti meg. A két alak és tevékenységük együttesen jellemzi Máriát, a szeplőtelen szüzet. A kúthoz igyekvők mérete a kúthoz és a központi alakhoz viszonyítva realista ábrázolásban nagyobb kellene hogy legyen, viszont ezzel a szándékos különbségtétellel szemlélteti a festő a létük, esszenciájuk közti eltérést. Elkülöníti a transzcendenst a profántól.

A Szűzanyán és a kisdeden kívül egyetlen alakot tudunk azonosítani, a vizet öntő férfit, aki maga Csontváry. Tette jelképes jelentőséggel bír: vízzel látja el a jószágokat, szó szerinti és metaforikus értelemben is táplálja őket. Értelmezhető ez a művészet elengedhetetlen szerepeként a mindennapokban, ahol a vizet öntő férfi igazából a festő, aki az egyszerű halandók puszta létét alkotásai által értelemmel tölti meg.

A helyszín létező építmény, annak előterével és hátterével együtt, metaforikus értelemben viszont ez a természetfölötti és a földi találkozási helye. A képen szereplő kút többletjelentéssel bír: az élet forrása, ezáltal a születés jelképe, viszont a mindennapi események színtereként az emberi lét egészét is képviseli. A fényes félkör alakban ívelt itató fala a holdat is jelentheti Németh Lajos értelmezése tükrében, amely Mária (a többi személyhez képest) hatalmas alakjával együtt a menny, a túlvilág kapuját ábrázolja az alkotás középpontjában elhelyezkedve. Az idilli túlvilág ellenpólusa is megjelenik a képen. A fekete kecskék (a keresztény mitológiában a sátán képviselői, megtestesítői) a kép jobb sarkában helyezkednek el, jelezve, hogy a mindennapokban nemcsak a szakralitás, de az ártó erők is jelen vannak, egymástól nem is olyan távol.

A kép kompozíciója centrális, középre igazított, de a keretezés technikája is megfigyelhető rajta. A személyek megtöltik az előteret, a háttérben a dombok és az épületek alig hagynak teret az égnek. A szemlélő emiatt úgy érezheti, telített a tér, a képen talán nem is férne el több alak, alakzat.

A festő leginkább vékony, ferde vonalakat használ. Ezek a homokban hullámosak, az alakok és a dombok esetében íveltek. Ennek köszönhetően a festmény törékenységet, eleganciát sugall, ami összeegyeztethető a Szűzanya alakjával. A legtöbb személy ábrázolása légiesnek mondható. Az ívelt vonalak miatt dinamikusak, mozgásuk finom és szelíd. Az összhatás ezen ábrázolás által kellemes érzést vált ki a szemlélőből, viszont furcsállható a biológiai pontatlanság, a hosszúkás termet. A realitástól való ilyen jellegű elrugaszkodás is arra enged következtetni, hogy a látottakat szakrális jelenségként kell értelmezni.

Az alakok kapcsán megemlíthető Csontváry művészetének egyik nagyon fontos szegmense: a napútfestészet. Ahogy fentebb olvashattuk, egyik értelmezés szerint a napút a plein airt jelenti, ez viszont eléggé felületes megközelítés. Csontváry elutasította azt az állítást, hogy ő impresszionista festő lenne, nem az volt a célja, hogy egy-egy pillanatot a művészet által az örökkévalóságba emeljen. Találóbb magyarázat azonban az, hogy Csontváry a napút szót a 19. századi magyar csillagászati fogalomkörből merítette, és az általa használt szó mai értelmezésben valószínűleg csillagjegyeket jelent. Elemzők a Mária kútja Názáretben festményen is felfedezték ezek előfordulását, egy alakot kivéve. Minden alak(csoport) két csillagjegyet képvisel.

A színválasztás Mária ruháját illetően klasszikus. A legtöbb Szűzanya-ábrázolás esetében a ruha piros, fölötte kék réteg helyezkedik el, ugyanis a 16. században V. Pius pápa rendeletbe foglalta, hogy Jézus anyját ilyen módon kötelesek a művészek megjeleníteni. A vörös szín általában erőteljes érzelmeket jelent, viszont a Szűzanya esetében ez inkább az isteni és anyai szeretet jelképe. A kék a tisztaságot, a hűséget és a nőiességet képviseli. Továbbá a Csontváry által használt színek természetközelséget és fényt sugároznak. A barna dombok a stabilitást, a földi szférát, az egyszerűséget mutatják. Az itató világossárga, helyenként fehér színe a transzcendens tér jele, fokozza a kellemes érzéseket, a mozgó alakok mellett ez is dinamikát ad a képnek.

A színhatások határozottan pozitív töltetűek, optimizmust, örömet közvetítenek. A Mária mögött látható, sötéten ábrázolt alakok elvont értelmezésben jelenthetik az emberi természet negatívumait, a földi lét végességét, egyszerűségét és a rosszindulatot is, viszont a hangsúly nem rajtuk van, ők háttérbe szorulnak. Mária egyrészt hagyományos (ruházat, használt színek, a kis Jézus jelenléte), másrészt egyedi (túlméretezettség, anatómiai szempontból pontatlan) ábrázolása az isteni erők jelenléte. A kép első ránézésre csak a kellemes érzéseket közvetíti a színkavalkád és zsúfoltság miatt, ám hosszasabb szemlélődés után a transzcendens megnyugtató jelenléte szövi át a festményt, amelynek ambivalenciát ad a „világok találkozása”.

A Mária kútja Názáretben című festménnyel Pécsett ismerkedtem meg 2017 nyarán. A grandiózus kép előtt állva a legszembetűnőbb számomra az előtérben látható kislány volt, akit anyja a hátán hordozott. Szőke, kék ruhás, világos árnyalatokkal festett lányka. Még gyermek, feje fölött a másik alak által hozott liliom. Maga a tisztaság. Nem tudom, azért-e, mert nem figyeltem meg eléggé a Csontváry-kiállítás többi alakját, vagy azért, mert talán túlságosan is, de ez a festményember volt az egyetlen, aki kitekintett a közönségére. Azóta is, ahányszor eszembe jut, olthatatlanul furdal a kíváncsiság, hogy ki lehet ő, mit akar mondani, és vajon miért éreztem az ő jelenlétét szakrálisabbnak a Megváltó anyjáénál.

A National Basketball Association (NBA) december közepén bemutatta a Kia Performance Award díjátadó új és átalakított, átnevezett elismeréseit, amelyek a liga történelmének nagy játékosai közül hatnak a nevét viselik. Ezek közül a legjelentősebb a legértékesebb játékosnak járó díj (MVP), amelyet a hatszoros bajnok Michael Jordanről neveztek el. A trófea figyelmesebb szemrevételezésekor feltűnhet, hogy a többivel ellentétben ez nem a díj névadóját ábrázolja, hanem inkább kosárlabdázó modellt, korántsem véletlenül. Mindenekelőtt nézzük meg, mi is az a kecske és mi teszi a kecskét kecskévé.

Az utóbbi években bármilyen közösségimédia-felületen szembefuthatott az emberrel egy-egy kecskeemoji vagy maga a „goat” szó, ami általában nem az állatra, de még csak nem is a sátánizmusra utal, hanem a greatest of all time (minden idők legjobbja) rövidítése. A kifejezést (akkor csak „The Greatest” formájában) még az 1960-as években kezdte el használni saját beceneveként Muhammad Ali bokszoló. Később, a kilencvenes években a média egyéb sportolókra is kezdett ekként hivatkozni, például Michael Jordanre vagy Pelére. A kifejezés aztán elég hamar átszivárgott a zeneiparba, LL Cool J 2000-ben megjelent G.O.A.T. albuma is innen kapta a címét.

De kiből is lesz a kecske és miért nem lehet soha megállapodni egyetlen emberben? Nincsenek ugyan kőbe vésett szabályok, de azért jó, ha: 1. Az adott sportoló teljesítménye kiemelkedő a sportágában. 2. Globálisan ismert és elismert ember (már amennyire ez lehetséges, én sem tudnék pl. krikettjátékosra példát mondani). 3. Az adott korszak legmeghatározóbb személye a sportágában vagy úgy egyáltalán. Ezek mellett jó, ha népszerűsíti az adott sportágat olyanok számára, akik másként talán nem is hallottak volna róla. Ilyen sportember például Duke Kahanamoku, aki az addig csak Hawaiin ismert szörfözést ismertette meg a világgal.

Sok esetben lehetetlen egyetlen goat személyben megállapodni nemhogy egy-egy sportágon, de még ligákon belül is. A legtöbb sportágnak már legalább száz éve létezik profi változata, ennyi idő alatt pedig rengeteg dolog változott. A tudomány fejlődése, az életszínvonal javulása, a sportban lévő pénz mennyiségének elképesztő növekedése rengeteget változtatott a sportágak nagy részén. Képzeljünk el egy mai F1-es pilótát az 1950-es évek autóiban vagy akár John L. Sullivan kontra Tyson Fury bokszmeccset… A különböző korszakok sportolói különböző körülmények közt, más ellenfelek ellen, más módszerrel végezték a munkájukat. Ennek okán pedig szinte lehetetlen akár csak két korszak legjobbját is összevetni egymással. Nem beszélve arról, mennyire káros embereket méregetni egymáshoz ahelyett, hogy azok egyéni teljesítményét tárgyalnánk, másokétól függetlenül.

Itt nyer értelmet a fent említett trófea is. Ugyanis a díj egyik tervezője, a Jordan Brandnél is fontos szerepet betöltő Mark Smith szerint Michael Jordan azt szeretné, ha a díj nyertese önmagát látná a díjban, nem pedig őt, Jordant. Furcsa ilyet hallani a versenyszellem földi helytartójától. Hozzáállása rámutat arra, hogy valamiben a legjobbnak lenni nem feltétlenül egyenlő az elvakultsággal és a nagyképűséggel.

Pont olyan, amilyennek megálmodta. Még kislány, vagy inkább kicsit nagyobb lány korában. Stefi mindig álmodozott, ráadásul nagyon képszerűen. Amikor iskolába ment, pontos leírást adott a szüleinek arról, milyen rózsaszín kutyás hátizsákra lesz majd szüksége, hogy eredményesen tanulhasson. A farsangi előadásokra édesanyjának csak vágni, fércelni, varrni kellett, hiszen Stefi a jelmez összes öltését megálmodta és le is rajzolta. Egyetemi ballagása előtt addig járt boltról boltra, míg meg nem találta azt a fekete ruhát, amit arra a bizonyos napra egyszer, véletlenül megálmodott.

Nem volt ez másképp új, közös, végleges otthonuk esetében sem. Bár Stefi bízott jegyese ízlésében és lakberendezői hozzáértésében, a nappali – a nagybetűs Közös Tér – megvalósítását álmai és víziói jogán kisajátította. Webshopokat bújt, inspirációkat gyűjtött az éterből, konzultált az összes létező lakberendező és belsőépítész ismerősével. Így született meg A Nappali.

Az aranykeretes, barokk hatású tükröt a véletlen és a szerencse folyományaként az ócskapiacon találta, nevetségesen olcsón. Ez volt az első darabja a nagyszobaprojektnek. Bár Stefi édesanyja szerint a tükör a magyar kereskedelmi televíziózás Győzike-show-ját idézi, hősünk nem tágított. Végül anyuka is beletörődött az aranykeretes tükör látványába, talán még meg is szerette. A be- és elrendezéskor ez került legutoljára a helyére, pont úgy, ahogy a csillag a karácsonyfára. Angolosan: ez volt az egyik statement piece. Stefi belenézett, s bár önmagának poros, falfestékes, kócos hajú verziója nézett rá vissza, ragyogott a boldogságtól, hiszen az álomnappali álomtükrében láthatja az elmúlt évek ábrándjait megvalósulni. A tükör elé, a kandalló tetejére barna üveges szobaillatosító került. Az erős pézsma, tölgy és jellegzetes férfiparfüm illata belengte a teret, a fiatal nő pedig magára mosolygott a tükörben. Ez volt az az illatosító, amit a vőlegénye legénylakásában ismert meg, azóta csak ezt veszi. Mellette magasodik a fehér, ijesztően élethű művirág, amelyet jegyese testvérétől kaptak eljegyzési ajándék gyanánt. „Ezt innen máshová tesszük, eltakarja a kicsik képeit.” A szóban forgó kicsik Stefi és párja keresztgyerekei. Ha alkalmanként a jegyespár gyermekmegőrzővé alakul, Stefi előszeretettel foglalja le a totyogókat festéssel, rajzolással, kézműves tevékenységekkel és ezek a munkák a maga festette, illetve más művészektől összegyűjtött képek mellett kapnak helyet a Festményes Falon.

A könyvespolc. Jaj, a könyvespolc! Amikor óvodás korában először látta a Szépség és a szörnyeteg meséjét, amit az apukája dévédére írt neki, Stefi eldöntötte, hogy neki olyan könyvespolc és guruló létra kell, amilyen a boltos bácsinál van, ahonnan Belle az olvasnivalót kölcsönzi. Bár a létra nem gurul, a hatás megvan, a polc pedig tele a legjobb könyvekkel. Bár az újonnan felújított és kipofozott nappaliban eddig csak egyszer fogadtak vendégeket, szobánk megalkotója tudta, hogy minden vendégnek az a polc lesz a kedvence és mindig rácsodálkoznak majd. Legalábbis titkon erre vágyott.

A grandiózus könyvespolc előtti asztal Stefi dolgozója lett. Antik asztali lámpa, fényképek a családjáról és a jegyeséről, tinta- és tolltartó, olyan, amilyennek Stefi Karinthyét képzelte. Mindig örömmel ül majd oda dolgozni.

Amint főhősünk a párnát és takarót igazgatta a fehér fotelen, hirtelen nagy szél támadt, és kivágódott a szoba másik oldalán található ablak. Stefi meglepődött, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, elindult az ablak felé, hogy becsukja. Mielőtt azonban megtehette volna, másik nagyobb erejű széllökés leverte a kandalló tetején ékeskedő illatosító mellől az eljegyzési bulin készült képet, az pedig ripityára törött. Ezzel együtt pedig Stefi tökéletes álma is. Nem hangoztatta, de babonás volt. Azt, hogy pont a vőlegényével készült kép törött össze, a legrosszabb ómennek tekintette. Amint felemelte a törött képkeretet, ismét szembe találta magát tükörképével az arany, barokkos keretben. Poros, festékes, kócos Stefi nézett vissza rá. Boldogsága nyomtalanul elillant.

A frissen festett és kivixolt nappali közepén ült egy lány. Kezében törött képkeret. Nem sírt, még csak nem is könnyezett. Keserű félmosollyal, kezében seprűvel, nyugodtan és racionálisan eldöntötte: „én sem álmodom többet”.