Rendkívüli eset történt a Való Világ 11. évadában: az összezárt prolik prolin viselkedtek. Egy darabig, mondhatni viccesen eldurrant egy-egy anyázás, kis köpködés, semmi olyan, amit ne láthatnánk minden péntek este egy-egy kevésbé nívós szórakozóhelyen. Nem számít, ha büntető törvénykönyvbe ütköző cselekedetek zajlanak, kis (több mint százezres) nézettségért hülye lenne az RTL nem kiárusítani más emberek méltóságát. De megtörtént a baj, és a nézők dühösek. VV Rico erőszakosan viselkedett VV Renivel: megrángatta, közvetlenül a társa mellett falba rúgott, miközben agresszívan az arcába üvöltött, és prostituáltnak titulálta.

Igazából nem történt semmi olyan, amit Magyarország első számú kereskedelmi csatornája ne tudna megoldani. Na, nem azzal, hogy bocsánatért könyörög, amiért 11 éve képes aluliskolázott embereket kvázi freakshow-ban szerepeltetni, de nem is azt nyilatkozta, hogy azonnal eltünteti a műsorsávról ezt a „kiemelkedő” minőségű realityt. Az RTL Klub azt nyilatkozta, hogy nem céljuk a műsorban az erőszak népszerűsítése, a műsor készítői az erőszak minden formáját, így a verbális erőszakot is elítélik. Mossák kezeiket. Persze, hogy elítélik az erőszakot, csak nem annyira, hogy ne profitáljanak belőle.

És ha ez nem lenne elég, akkor jár még a hatalmas piros pont az RTL csapatának, mert azt is nyilatkozták, hogy szakembereket hívnak megismertetni a villalakókkal az erőszakmentes, asszertív kommunikáció alapjait. Majd mindenki jól megbánja a cselekedeteit. A Való Világ következő évadainak játékosai jobban teszik, ha felkötik a gatyát. Már annyira magasan van az ingerküszöb, hogy ha nem asztallábbal verik szét játékostársuk fejét, akkor talán senki sem fogja nézni. Ahogy idén sem néztük.

Kép forrása: TikTok

Azt ajánlotta hetedikes koromban az angoltanárnőm, hogy csak akkor olvassuk el ezt a regényt, ha nehéz időszakon megyünk keresztül, hogy ne tegyen tönkre. Néhány évvel később megtettem, és azóta néha újra a kezembe veszem, már csak tiszta kötődésből.

D. Salinger Zabhegyező, helyesebben Rozsban a fogó című könyve (angolul The Catcher in the Rye) 1951-ben jelent meg önálló regényként, azóta pedig újra és újra visszatér a mindenkori fiatalság könyvespolcára. Az irodalomra gyakorolt hatásáról mi sem árulkodik jobban, minthogy napjainkban kiadnak könyveket, filmeket, amelyeket azzal címkéznek, hogy „a modern Zabhegyező”.

Nyolcadikos lehettem, amikor először elkezdtem olvasni, de néhány oldal után letettem. Az igazság az, hogy untam, nem értettem, és nem igazán érdekelt. Aztán napokkal később eszembe jutott, folytattam, és sikerült el is olvasnom a könyvet.

A főszereplő Holden Caulfieldet már a negyedik iskolájából rúgták ki. Csalódottságában elkezdte keresni az élet értelmét és az őszinte embereket. Holden háromnapos kalandja New Yorkban játszódik. Magányos és melankolikus személyiségét kiegészíti a lázadó tinédzser képe, valamint erős humor és irónia, amivel még inkább eladja magát az olvasónak, és képes mindenkiből kihozni a rebellis énjét.

Miért szólt úgy a tanárnőm ajánlása, hogy csak akkor olvassam el, ha épp a gödör alján vagyok? Mert hiába örök lázadó és nonkonformista, Holdent mindez semmi jóra nem vezeti. Őszinte emberekből csak egyet talál, aki nem tud a segítségére sietni, vágyai és törekvései sorra dugába dőlnek, a fiú élete pedig a negyedik iskolaváltás után is ugyanúgy romokban – történetét elmegyógyintézet lakójaként mutatja be.

Bár a regény 70 éves, J. D. Salinger örök életű tinédzsert alkotott könyvében, aki nemzedékről nemzedékre újjászületik, ezért történhet meg, hogy sokadjára jelenik meg új kiadásban. A magyar olvasóközönség 2015-ben végre megkaphatta az őszintébb, igazibb élményt a Rozsban a fogó című fordítással, az 1964-es Zabhegyező eléggé hiteltelen: Holden nyelvhasználatát, szókincsét felnőtt értelmiségiére cserélték, sterilizálva ezáltal a könyv karakterét. A teljesebb élmény érdekében érdemes hát inkább a Rozsban a fogót elolvasni, ha valaki szeretne vörös vadászsapka után vágyakozni és magában életre kelteni a melankolikus, lázadó tinédzsert.

Kép forrása: Terebess online

Csángó lány vagyok és nyolcadik osztály végéig román tagozaton tanultam. Az életem megváltozott, amikor elhatároztam, hogy magyarul szeretnék továbbtanulni. Kolozsvárra az egyetemi tanulmányaim idejére csángó faluból, Pusztinából érkeztem. Ott élek, ott végeztem az általános tanulmányaimat román nyelven. Hatodikos voltam, amikor eldöntöttem, hogy magyarul szeretnék továbbtanulni. Addig nem is gondoltam, hogy valaha más nyelven fogok tanulni, mint románul. A döntés úgy született, hogy a bátyám Csíkszeredában tanult, és azt mondtam magamban, „ha ő meg tudja csinálni, én miért ne tudnám”.

Csíkszeredába mentem továbbtanulni, és egy pillanatig sem bánom. Ott tanultam meg, hogy küzdenem kell a céljaimért, ott kötöttem életre szóló barátságokat, ott kezdtem megérteni, hogy az élet nem is olyan könnyű, ahogyan én elképzeltem. Sok jó emberrel találkoztam, jó tanácsokat kaptam, és ami a leglényegesebb számomra: mindig volt valaki mellettem, aki biztatott. Fontos volt, hogy a testvérem ott legyen a közelemben, tőle mindig kaptam segítséget.

Középiskolai tanulmányaim idején csángó bentlakásban laktam, csángó diákokkal, akiknek ugyanúgy nehéz volt új környezetben érvényesülni, új baráti körökbe beilleszkedni. Most is emlékszem az első napra, amikor beléptem az iskola udvarára. Nem ismertem senkit. Olyan kicsinek éreztem magam, féltem megszólalni, féltem akármit is tenni. Az első két hónap borzasztóan telt, rengeteget sírtam, olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy át kell hogy iratkozzak román nyelvű líceumba. A legnehezebb eleinte az volt, hogy magyarra kellett fordítanom magamnak az összes tantárgyat, amit addig románul tanultam. Annyi ismeretlen szót hallottam, és nem tudtam elképzelni, hogyan fogom ezeket megtanulni és megjegyezni. Úgy tűnt, mintha kínait tanultam volna. Szerencsére, a bentlakásba jöttek korrepetáló tanárok segíteni, így könnyebben megértettem a leckéket és az ismeretlen szavakat, mintha egyedül bajlódtam volna velük. Napról napra egyre hatékonyabban tudtam tanulni a számomra idegennek mondható nyelven, lassanként egyre helyesebben is beszéltem, és egyre jobban ki tudtam fejezni magam. Az osztálytársaim támogattak, én pedig szívesen segítettem nekik románból, mivel nekik az volt nehezebb.

Elvégeztem a líceumot, leérettségiztem, ami kifejezetten jól sikerült, hisz nekem lett a legnagyobb jegyem az osztályból. Akkor éreztem, hogy megérte az egész szenvedés, hogy végül sikerült elérni a célomat. Annyira büszke voltam magamra, hogy ezt akkor senki és semmi nem tehette volna tönkre. Most pedig egyetemista vagyok, és magyar nyelven tanulok. Tudom, nehéz lesz, hisz azt már megtanultam, hogy semmilyen kezdet nem könnyű az életben. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy most is sikerrel fogom teljesíteni a céljaimat, és a végén annyira büszke lehetek majd magamra, mint minden alkalommal a sikereim után.

A napok teltek, és minél jobban megbarátkoztunk lakótársas helyzetünkkel, annál inkább szabadjára engedtük a belső énünket, ki-ki azt, amit otthonról magával hozott. A furcsaságok sorozata folytatódott és mi napról napra bátrabban reagáltunk rájuk. Lássunk hát két újabb kedves kis esetet.

Először a nagyszabású erkélytakarítás és az ott ránk váró meglepetés történetét osztanám meg. Előzményként csak annyit árulnék el, hogy már első naptól hiányát éreztük nagyobb méretű tükör társaságának, mert hát az outfitet le kell csekkolni, mondjon bárki bármit is.

Csodálatos napsütésre ébredtünk délután kettőkor Aladár kollégával, és megállapítottuk, hogy teljesen ideális időnk van a jó kiadós takarításra. (Természetesen ezt nem azért emelem ki, hogy édesanyám Csík vármegyében megnyugodjon, hogy szoktam takarítani). Bár a ház minden takarításra szoruló részével végeztünk, mégis fűtött a tettvágy, szóval nekifeküdtünk, hogy a korábban említett teraszunkat is pontra tegyük. Két törölgetés és sepregetés között, az őshonos bútorok rejtekében megakadt a szemem valami igazán gyönyörűn: bizony, tükör bujkált az egyik szekrény mögött. Diszkrét jelet adtam lakótársamnak hangos visítás formájában, majd közelebbről is szemügyre vettük a talált kincset. Forgattuk, nézegettük, majd gondosan megtörölgettem, ideális helyet kerítettünk számára a szobában, és kineveztük a hét fénypontjának ezt a kellemes és szükséges meglepetést.

Nem megyünk haza minden hétvégén, így a vasárnapokat izgalmasabbnál izgalmasabb random programokkal fűszerezzük meg. Ilyen napon történt, hogy érett egyetemistákhoz méltó szórakozást találva ki magunknak, versenyt hirdettünk: aki átdobja a szemközti tömbház tetejére a papírrepülőt, kap hat sört.

Erős versenyszellem igen, szoros állás annál kevésbé volt, mert – bevallom őszintén – az általam kifejlesztett repülők csak addig voltak a levegőben, amíg a kilencedik emeletről a földre zuhantak. Kedvenc Aladárunk gépei viszont repülőgépekére emlékeztető köröket tettek a tömbházrengetegben. A versenynek aztán nem az vetett véget, hogy nyertes landolás született, hanem hogy az egyik szárnyas csodánk két meseszép ívet leíró kör után nyílegyenesen az alattunk lakó ismeretlen szomszéd nyitott ablakán át a házában kötött ki. Egyhangúan megszavaztuk, hogy a versenyzéstől eltiltjuk magunkat egy időre.

Fogyasztottál már egyszerre irodalmat és meleg teát vagy forró kávét túra keretében? Ha nem, akkor itt a lehetőség, hogy megtapasztald! A Magyar PEN Club és az Irodalmi Jelen művészeti portál közös szervezésében minden irodalomkedvelő versekkel és felolvasásokkal teli túrán vehet részt január 14-én, szombaton. Találkozó 12 órakor a Primăverii megállóban, ahonnan majd közösen indulnak el a résztvevők a Bükkbe. (A Primaverii megálló a trolibuszok első monostori megállója a belváros irányába – szerk. megj.) A felolvasás helyszíne a megállótól 15-20 percre található. Fontos: az öltözetet sokkal inkább érdemes túrához igazítani, mint felolvasóesthez.

A kortárs irodalmi sétán felolvas Ferencz-Nagy Zoltán, Hermán Dániel, Kabai Henrik, Kassay Sára, Kovács Újszászy Péter, Lázár Kinga, Mátyás Emőke Ibolya és Varga Melinda.

További információk az esemény Facebook-oldalán (Nulla fok – kísérleti felolvasás a Bükkben).