Három teljes napig örültem az egyetemi felvételim sikerének, aztán ráébredtem, hogy lakást kellene keresnem, méghozzá gyorsan, mivel alig három hét, és rajtol a vágyott diákéletem. Fene nagy sebességre kapcsoltam, és – mint mindenki – igyekeztem szuperolcsón lakáshoz jutni, ami sikerült is. Két totál különböző személyiségű, de irtó mókás srác lakótársa lettem.

Az én fejemben az volt a felköltözésem napjáig, hogy az első hetekben nem lesz intenzív aktivitás a lakókapcsolatunkban, hiszen mindenki előbb a helyzettel barátkozik és csak aztán egymással. Ez nem így volt. A mi kis triónk már az első héten alakított. Történt ugyanis, hogy este a hármasunk egyik legviccesebb tagja, nevezzük most Aladárnak, elindult az éjszakába, tudjátok, mulatni. Ez önmagában nem hordozza a nevetés tényezőjét, na de ami másnap következett… Délután igen fontos médiakutatást végeztem éppen (tiktokokat néztem), amikor kattant a zár és nyílt az ajtó, a szemem elé táruló látvány pedig kegyetlenül lemészárolta agyam még funkcionáló sejtjeit. Belépett Aladár, egy szál pólóban, boxerben, fémcsatos övvel a derekán, mindezt női zoknival megkoronázva. Arca ugyan nem, de öltözéke arra engedett következtetni, hogy tartalmas éjszakája volt. Életmentő kávé mellett aztán a történtek hátterére is fény derült, de az a látvány annyira az emlékeimbe égett, hogy amennyiben valaha lepörögne előttem életem filmje gyors képek formájában, ez biztosan köztük lesz.

A lakás berendezése, valamiféle otthonná varázslása természetesen prioritás volt. Megállapítottuk, hogy elengedhetetlen lenne egy ruhaszárító állvány, de amiket a boltok polcai kínáltak, arra az egyetemista tárcáinknak kerete nem volt. Vidéki alakok vagyunk, nincs krízis, amit ne tudnánk „megmókolva” megoldani. Kihasználtuk szép, hosszú teraszunk összes előnyét és a nyári „szénacsináló” szezonból maradt bálakötőket, így megoldottuk a szárítókérdést. Az erkélyen díszelgő szekrény ajtajához kötöttük a kötő egyik végét, a másikat az ajtó kilincséhez, és pikkpakk meg is lett a hibátlanul funkcionáló fregolink. Ennek örömére gondoltam, elindítok egy sötét-tarka mosást. Itt ütköztem bele az újabb problémába: mosógépünk állott patakvízzel mosta a ruhákat. Végül is, bár mosni nem sikerült, azért legalább volt szárítónk, ahová a semmit kiteregethettük.

Gergő rég járt otthonban. Jó, ahol eddig élt, azt a nevelők gyermekotthonnak nevezték, de van különbség. Ez itt igazi otthon. Vannak benne szülők, és jelentősen kevesebb a gyermekek száma, mint abban a nagy épületben, ahol eddig élt. A ház hatalmas. Tágas előtér, fényes étkezde. De igazából nem érdekelte ezek közül semmi, csak a szoba, ami ezentúl csak az övé lesz. Lénárd bácsi már felvitte a csomagjait, már csak lakni kell benne, mondta.

A fiú izgatottan lépdelt gyámjai mellett, amíg az emeletre vezető lépcsőhöz értek. Hasában a pillangók zavarodottan repülő, fullánkos darazsakká változtak, és hirtelen megtorpant. A lépcső alatti polcokon játékok álltak. Nagy autók, puha állatok, és egy festmény. Egy űrhajó az éjszakában száguld a Hold felé. A fénycsóva alatt kecses, de nehezen olvasható felnőtt írás, a bal felső sarokban csupa nagybetű és szabálytalan vonalak: ELREPÜLÖK A HOLDRA. NOEL. Szóval Noel. Így hívták.

– Nyugodtan megnézheted – hangzott a lágy női hang valahonnan fényévek távolságából.

Gergőnek nem volt kedve megnézni. Ez a terület amúgy senki földje kellene hogy legyen, nemde? Hiszen csak üres tér, ahonnan ajtók nyílnak, és lépcső vezet a másik emeletre. Határozottan érezhető ám, hogy ez nem senki földje, ez valakié. Az erőteljes, sötétbarna szekrény átláthatatlan fekete lyukká formálódott. Talán Noel az űrhajójával együtt ebben a féregjáratban tűnt el. Gergő nem állt készen, hogy kövesse, mégis közelebb merészkedett a lakkozott sötétséghez. Ha udvariatlan, még a végén visszaviszik. Nem bírt sokáig a festményre nézni. Ugyanolyan volt, mint ez a valaki földje: egyszerre sötét és világos, szabályos és rendellenes, fiúsan kék és felnőttesen tiszta, olyan oltár, amihez az Úr legtisztább szolgái sem érhetnek, egyedül Isten. Gergő inkább leguggolt a kis zsiráfhoz, ami véleménye szerint a legtávolabb helyezkedett el az űrörvény vonzáskörzetétől. A plüss emlékeztette kedvenc mesekönyve borítójára. Azt nem hozhatta magával. Kezébe vette, visszasétált nevelőanyja mellé, és úgy szorította szegény zsiráf nyakát, hogy ujjai belefehéredtek. Tompán meredt maga elé. Úgy érezte, túl erősek a színek és a kontrasztok. A lépcső korlátját tartó faragott oszlopok némelyikét mintha szörny rágta volna meg, másokat az emeletről omló vízesés csiszolt simára, és mind olyan, de olyan magasak voltak, mint az a bizonyos paszuly, amin Jancsi felmászott.

Mintha víz alól hallotta volna, jött az újabb mondat: „Nézd meg a szobád!” Az izgatott gyámok Gergő hátára tették kezüket, és finoman előbbre tolták.

A fiú lassan mozgott, elsétált a lépcső aljáig, ott megtorpant. A bolyhos, kék szőnyeg úgy fut alá a lépcső tetejéről, mint vad vízesés. Elsodorná, ha rálépne? Talán könnyebb elindulni, ha inkább kapaszkodik szótlan, új barátjába, és a falat bámulja közben. A tapéta emlékeztette arra a játszószőnyegre, ami a gyermekotthonban volt, és a többiekkel autóversenyeztek rajta. De ez nem város, inkább valami nyaralóhely. Nagyjából akkora, mint a szőnyegváros, de a tapétanyaralóban jelentősen kevesebb felnőtt és gyermek lakik, az biztos. Hasonlóságokat és különbségeket kutatva közelebb lépett, ezáltal megtett három lépcsőfokot. Beleveszett a képbe néhány percre, tanulmányozta a rajzolt tájat, amíg úgy érezte, hogy a tengerpart csendes hullámai lenyugtatják a szilaj vízesést, amin éppen állt. Fújt egy nagyot, és határozottan elindult az emeletre. Az ajtón az ő neve volt olvasható. Itt már nem olyan kék minden.

Gergő érezte, annak ellenére, hogy már nem öt másik fiúval alszik keskeny, emeletes ágyas szobában, ezen a területen is osztoznia kell. Nemcsak a szobán, a felnőtteken is. Ezúttal olyan alakkal, akit nem lát, nem hall, csak a hiányát érzi, ami erősebbnek tűnik most bárki jelenléténél.

Tavaly volt tízéves Mac DeMarco Rock and Roll Night Club című minialbuma és a mindközönségesen 2 címet viselő debütáló nagylemeze. A kanadai előadó Vernor Winfield MacBriare Smith IV néven született, de miután édesapja elhagyta a családot (ez jelentős információ lesz a későbbiekben), édesanyja MacBriare Samuel Lanyon DeMarcóra cserélte a nevét, innen ered Mac DeMarco művészneve. A kezdetekben, amíg sikerült kiadót találnia, gyógyszerészeti kísérletekben vett részt, vagy épp aszfaltozott, hogy eltartsa magát. Lássuk, röviden, mi fér bele tíz évbe, és hogyan is alakult DeMarco karrierje.

Zenei stílusát nem a legkönnyebb meghatározni – ő maga a „jizz jazz” nevet adta neki –, egyesek szerint DeMarco indie rock, indie pop, pszichedelikus pop és blue wave stílusokban utazik. Az áttörést igazán a 2 (2012) című albuma hozta meg, amelyen olyan slágerek hallhatók, mint a Freaking Out the Neighbourhood és az Ode to Viceroy. Sikerének titka talán abban rejlik, hogy zenéjében érezhető az élet egyszerűsége, a magával ragadó lazaság, és dalainak hallgatása közben arra eszmélhetünk rá, hogy az élet igazából nem is annyira komplikált. Persze, később megmutatta személyisége sokoldalúságát, megismerhettük az érző, szerető, szomorú vagy éppen komoly előadót is, nem csak azt a jókedvű, ironizáló és szórakoztató karaktert, aki lazán tálal fajsúlyos témákat (mint az öregedés vagy az elköteleződés).

Kezdjük hát a legelején: 2012 márciusában ad ki először zenét saját nevével; ez volt a Rock and Roll Night Club, amelynek borítóján DeMarcót láthatjuk, amint száját rúzsozza. Ezzel az albummal szakít korábbi projektjével, a Makeout Videotape-pel, de magával viszi mindazt, amit zenei tudásban ott összegyűjtött. Kétségkívül elüt a későbbi stílusától: itt lassú ritmusú, lassított hangú zenésszel találkozunk. Ez olyan érzést ad hallgatás közben, mintha rádióadóra kapcsoltunk volna, ez az album összeállításának is köszönhető. Végig érezhető a sötét, halvány fényű atmoszféra, mintha a címadó Rock and Roll Night Clubban ülnénk, ahol a színpadon, halvány fényben, vastag füstben énekel valaki. Meghatározó ebben a komolytalanság, amit DeMarco képvisel: az egész album egyetlen nagy viccnek tűnik, amit zömében valószínűleg csak ő ért.

A 2 fél évvel később, 2012. október 16-án látta meg a napvilágot. Ez a zenész debütáló nagylemeze, amivel meg is alapozta sikerét, és ami a későbbiekben jelentősen megváltoztatja az indie zene világát. Itt elhanyagolta az előző albumából ismerős erős glam rock vonásokat, és inkább a gitárrockra koncentrált. Érdekesség, hogy az egész lemezt saját lakásában vette fel. Itt már azt a vékonyabb, hamisabb hangját halljuk, ami mondhatni ikonikussá tette. Turnéin, amikor megszólal az Ode to Viceroy, rajongói kötelező módon rágyújtanak, bár ez nem mindig megengedett a koncerthelyszínen.

Kevésbé közismert a Freaking Out the Neighbourhood című dal vicces legendája. A történet szerint DeMarco édesanyja és nagymamája videót talált az interneten, ahol a fiú épp dobverővel pózol, a dobverő persze nyomdafestéket nem tűrő helyen látható. Mac ebben a dalban kér bocsánatot családjától azért, hogy nem a legelőnyösebb módon öregbítette a család hírnevét.

A 2 hihetetlen sikerét egyévesnél hosszabb csönd követte. 2014. április elsején jelent meg a Salad Days című album, amit brooklyni otthonában vett fel. Itt már nem feltétlenül azt a végtelenül laza, bulizós, komolytalan srácot halljuk énekelni, jobban megismerjük a belső világát, felfedezhetjük, hogy ő is ugyanannyira ember, mint mi, és ugyanazokkal a dolgokkal küszködik. Énekel a felnőtté válásról, a magányáról, párkapcsolati problémákról, de ez nem jelenti, hogy érzelmileg lehúz végighallgatni az albumot. Stílusában újraálmodta a 80-as évek zenéit, megmásította azok világát olyan hibrid stílust alkotva, amit élvezettel fogyasztunk, hallgatunk. Ezzel pedig újabb szokásokat hozott be az indie pop zenei világába. Az album végén megköszöni a hallgatóknak jelenlétüket, és megígéri, hogy nemsokára találkoznak.

A nemsokára 2015. augusztus 7-én jött el, az Another One című minialbummal, amit – mint azt már megszokhattuk – a lakásában vett fel. Ezen az albumon DeMarco inkább elhallgatott és magába szállt, amivel felajánlotta nekünk is, hogy vele együtt fedezzük fel saját érzelmi világunkat, próbáljuk meg érezni mindazt, amit ő is érezhetett alkotás közben. Ha szeretnénk megosztani gondolatainkat az albumról, a lemez végén megadja a címét, ezzel pedig minden hallgatót meghív otthonába kávéra.

Két évvel később, 2017. május 5-én publikálta This Old Dog című albumát, ezzel elérkeztünk a bevezetőben említett családi válság leleplezéséhez. Az album zömében DeMarco édesapjával való kapcsolatának nehézségeiről szól, akihez – miután az elhagyta őt – érzelmileg soha nem tudott újra kapcsolódni. A lemez másik részében vidámabb stílusban, táncra hívó dallammal szerelmi problémáiról énekel. Úgy tűnik, itt befellegzett a pozitív, optimista, laza és enyhén gyerekes dallamoknak, egyszersmind ennek a karakternek, jóval felnőttesebb, komolyabb zenész köszön ránk. A változást annak is tulajdoníthatjuk, hogy DeMarco harmadjára költözik, és ezt az albumot már a harmadik otthoni stúdiójában veszi fel – hol máshol!

Így érkeztünk el 2019. május 10-ig, amikor a Here Comes the Cowboy debütált, ami jelen pillanatig az utolsó albuma. Itt már sajnos érezhető, hogy DeMarco valamelyest belefáradt a zenélésbe, és nem vette komolyan a lemezt. Magányos, elzárkózó, csendre vágyó zenésszel találkozunk, mégis jobban felráz érzelmileg és intenzívebb, mint a This Old Dog. Túlságosan minimalista ahhoz az emberhez, aki ennél többre képes, és akitől többet vártak el.

Miért is különleges DeMarco? Elsősorban azért, mert nem lehet róla információt szerezni, nem használja a közösségi médiát (vagy legalábbis nem nyilvánosan), nem érintkezik nap mint nap a rajongóival, nem publikálja az alkotói folyamatot, így nem látunk bele abba, amikor csak vázlatos a zenéje és ahogyan átalakul az első verziótól az utolsóig.

Jómagam nagy rajongója vagyok Mac DeMarco zenéjének. Műveit melegen ajánlom annak, aki szeretne kikapcsolódni, ellazulni, úgy érezni magát, mint késő tavaszi napsütéses délutánon vagy hűvösebb nyári estén. Zenéjét könnyű fogyasztani és nagyon hamar magával is ragad.

A Föld annak rendje és módja szerint ismét megtette szokásos sétáját a Nap körül. Ezt megünneplendő, az emberek idén is étellel, itallal, zenével és beszélgetéssel várták, hogy december 31-én éjfélt üssön az óra. Az imént említett beszélgetéseknek szerves része az emlékeztek-e, amikor… kezdetű nosztalgiázás, a szilveszterre összeverődött társaság felidézi az elmúlni készülő év történéseit. Tegyünk hát mi is így, nézzük meg, mi minden történt 2022-ben.

Az új év előszobájából nézve a koronavírus-járvány már a régmúlt része, sokszor azt is érezhetjük, hogy olyan, mintha meg se történt volna. 2022 elején azonban ez nem volt ennyire egyértelmű. Megjelent egy újabb variáns, ismét korlátozások és szigorítások kerültek kilátásba. Nyugodtan jelenthetjük múltbéli önmagunknak: le lehet venni a maszkot, a kézmosás mellett a zuhanyzás is engedélyezett.

A világ egyként fellélegzett, hogy ismét lehet külföldön kirándulni, maszk nélkül létezni, nagyokat ölelkezni és kint lenni az utcán éjszaka. Vlagyimir Putyin orosz államfő azonban fityiszt mutatott a modern társadalmak boldogságának, és február 24-én fegyveres erőkkel megtámadta Ukrajnát. Aki csak a történelemórákon és idősebb családtagok történeteiből ismeri a háború fogalmát, az első hetekben kicsit felhagyott a mindennapi élet ritmusával, leült a székre, és maga elé meredve feltette az égető kérdést: mi a fészkes fene történik? Háborúra észszerű, logikus indok nincs, és bár a harmadik világban évek óta zajlanak szörnyű fegyveres konfliktusok, amíg el nem kezdtek a szomszédban lövöldözni, az európai ember közel sem tudta felfogni ennek a súlyát. Mi, környező országbeliek is csak sejtjük, mi zajlik odaát. Sajnálattal kell üzennem a múlt évi Ukrajnának, hogy 2023 elején Putyin bokszleckék és meditáció helyett még mindig rajtuk vezeti le a frusztrációit.

Széles e planéta lakossága egyszerre hökkent meg és kapott a szájához, amikor II. Erzsébet brit királynő, a globális nagymama 96 évesen a másvilágra távozott teázni. Holott minket itt, Kelet-Közép-Európában nem érint közvetlenül a brit királyi család, nem a mi adónkból élnek meg, a királynő halálával megszűnt valami, amit egész életünkben ismertünk és ott volt, amióta megszülettünk. Nemhogy én, de még a szüleim is úgy élték eddigi életüket, hogy II. Erzsébet van és a fekete retikülje kíséretében valahol épp kezet fog valakivel. A világnak ez a rendje az ő távozásával megváltozott.

Még hosszasan lehetne sorolni a nemzetközi eseményeket, azonban izgalomért tavaly sem kellett a szomszédba mennünk, forduljunk kicsit hazafelé: Orbán Viktor vs Tusványos. Történt ugyanis, hogy a nemzetegyesítés narancssárga ura ismét tiszteletét tette Tusnádfürdőn, és elhangzott a tusványosi Orbán-beszéd. Akár párhuzam is vonható a szilveszter és a tusványosi Orbán-beszéd között: minden évben egyszer van, és ilyenkor az emberek általában kikelnek magukból. A magyar kormányfő ezúttal – a háború és bizonytalanság taglalása mellett – azt is közölte, hogy mi, európaiak keveredünk egymással, de „nem akarunk kevert fajúvá válni”. Ez a kijelentés ijesztően ismerősen cseng, kedves miniszterelnök úr, a történelem ezen szegmense inkább ne ismételje meg önmagát.

2022 őszén robbant a hír, hogy összeomlik vagy legalábbis zsugorodik a Médiatér csoport, ennek egyik hozománya, hogy számos újság megszűnt nyomtatott formában létezni. A leépítések már folyamatban vannak, az utolsó nyomtatott számok december 30-án jelentek meg. Ez pedig minden erdélyi magyar újságírónak olyan, mintha gyomorszájon rúgták volna. Van, aki a Krónikánál kezdte a ma már évtizedekre rúgó karrierjét. Van, aki onnan ment nyugdíjba. És van az újságíró növendék, aki pályája kezdőkockáján állva megrökönyödve nézi, hogy mi történik. Hiszen bár elsőrendűen nem a Krónikából vagy a Médiatér más orgánumaiból tájékozódott, az életének és a jövőjének egy darabja megszűnt létezni, hasonlóan II. Erzsébet halálához. Valami, amivel együtt élt az ember, egyszer csak nincs többé.

A sok szerencsétlenség ellenére naiv optimizmussal békét és boldogságot kérek 2023-ra. Ha szilveszterkor felvettük a piros fehérneműt, tettünk pénzt a zsebünkbe és férfi lépett be elsőként a házba, reménykedhetünk abban, hogy a kívánságaink teljesülnek.

A nagyobb létszámú, jól összeszokott baráti körök már tavasszal eldöntik, hogy együtt szeretnének átlépni az új évbe. Az erdélyi magyar fiatalok körében elterjedt szokás, hogy nagyobb ünnepeken kis „nyaralót”, faházat bérelnek, ahol majd jól megünneplik a megünnepelnivalót. (Az említett ünnepeknél csakis az újévre és a május elsejére lehet gondolni). Igen ám, azonban a döntés megszületése és szilveszter között eltelik néhány hét. Zajlik az egyetem, kezdődik a szesszió, lejár a pótszesszió, szakgyakorlaton kell részt venni, nyaralni kell, újabb tanév veszi kezdetét. Jaj, máris nyakunkon az október, de még nincs helyszín kiválasztva az ünneplésre! Itt kezdődnek a bonyodalmak.

Szilveszterkor különösen megnőnek a kiadó kulcsosházak árai. Ha időben lefoglaljuk és előleget fizetünk, akkor talán valamivel olcsóbban megússzuk, viszont késő ősszel vityillót keresni felér egy érvágással. De ha menni kell, hát menni kell. Ilyenkor különösen fáj az egyetemisták szíve, mivel az újévi kiruccanásra kell elkölteniük azt a pénzt, amit az angyalka adott nekik borítékban (a nagyon fiatal felnőtteknél ez már csak így megy). Sok esetben a szülők ki is kell pótolják, vagy a saját zsebpénzüket kell hogy megcsonkítsák. És az ételről, italról, üzemanyagról még nem is beszéltünk.

De tegyük fel, hogy nem jelent gondot a pénz. Akkor mégis mi lehet a probléma? Hát persze, hogy az ideális helyszín megtalálása. Ősszel már a kiadó házak javát lefoglalják, így későn ébredő egyetemistáink csak a maradékból válogathatnak. A bandatagok megnyitják a Facebookot, majd mindannyian keresnek Kiadó nyaralók és kulcsosházak jellegű csoportokat, ott lesik a tökéletes helyszínt. Az első tizenöt hajlék valamilyen okból kifolyólag nem felel meg a követelményeknek: túl kicsi, túl nagy, nincs grill, nincs dézsa, túl távol van, csak családoknak adják ki, csak egy napot lehet ott tölteni, vagy valakik már februárban lefoglalták, de véletlenül fent maradt a hirdetés. És ekkor pillantják meg a tizenhatodik kulcsosházat, Isten ajándékát: csak kicsit drága, de a nagysága megfelelő, csak kicsit van messze, de majd valahogy megoldják, az a legkevesebb. Lebeszélik a tulajjal, összedobják az előleget, majd elutalják. Így sikerül novemberben házat találni az újévi bulira.

Egyetemistáink kihúzzák a mellkasukat, dagadó májjal mennek elújságolni a szülőknek, miként tudták megoldani a nagy szilveszteri problémát. Anya és apa nagyot sóhajtanak, jól van fiam, menjetek. Ilyenkor szépnek tűnik a világ, és valamennyi erdélyi magyar fiatal úgy gondolja, hogy semmi sem lehetetlen.