A világ minden részének van egy kis, olykor furcsa, de kifejezetten arra a területre jellemző habitusa. Kicsit ilyen, kicsit olyan, de a miénk alapon zacskótárolási szokásaink is a jellemünk, örökségünk egy részét képezik, és bizony hazánkban a legtöbb háztartás elengedhetetlen attribútumai.

Mielőtt feltérképeznénk, hogy milyen szituációkban hasznos igazán ez a rendszerezési szokás, tekintsük át, mit is találhatunk a tipikus zacskós zacskóban, esetleg fiókban. Több kategória szerint osztályozhatjuk a tartóinkat: vannak papírból, műanyagból, vászonból, szövetből és más különféle anyagokból készült szatyrok, vannak igazán kicsik, különösen nagyok és tágasak, de kifejezetten ajándékozásra, esetleg gyümölcshordozásra alkalmasak is. Például nem mindegy, hogy nagybevásárlásra átlagos papírzacskóval indulunk el vagy környezetkímélő, újrahasznosítható, bio-, hálószerű szatyorral, amit egyértelműen külön megvásároltunk, mert még jól is néz ki amellett, hogy minden elvárásnak eleget tesz, aminek a zacskónak eleget kell tennie. Ez viszont már csak ízlés kérdése.

Logikai szempontból azonban ténylegesen különbséget kell tennünk zacskó és zacskó között, hiszen bármennyire is fontos környezetünk védelme, nem a legokosabb döntés olyat választani zöldségvásárlásra, -hordozásra, ami paradicsomhasadás esetén foltos lesz, esetleg átázás miatt kilyukadna. Bár azzal én is egyetértek, hogy szabad világban élünk, és kinézetünkről sugározzanak csak személyiségünk darabkái, kétszer is meggondolnám, hogy rafianeccet aggassak-e a hátamra a könyveimmel egyetemre induláskor vagy vászonszatyrot. A zacskóválogatás is olyan, mint a különféle ruhaszettopciók. Minden alkalomhoz társul egy.

Ha azonban ilyen sok kategóriába lehet sorolni a zacskóinkat, s ilyen sok helyzetben szükségesek a különféle szatyrok, hogyan kellene őket rendszerezni? Itt jön képbe a zacskók alfahíme, a zacskótároló szatyor, vagy másképpen: külön erre a célra szentelt fiók.

Ahogy az egyetemen is sokszor elhangzik a mondat, miszerint cikk írásakor a kályhától induljunk, én is elsősorban a saját otthonomban fellelhető zacskós zacskót vettem górcső alá. Meglepő eredményre jutottam. A mi otthonunkban ugyanis több zacskós zacskó van, ráadásul még egy külön fiók is zacskótárolóként üzemel. A kategóriák néhol nem egészen egyértelműek, sőt szégyenkezve vettem észre, hogy a szegény, ártatlan, mini műanyagzacsi bekeveredett a nagy gonosz metrós meg ikeás szatyrok mellé, de mindenképp kirajzolódik a gondolatmenet, hogy minek hol van a helye, és miért éppen ott: a fiókban a kisebb dolgok tárolására alkalmas zacskók foglalnak helyet, közvetlenül mellette a kukászsákok. Mindkét kategória külön tartóba tömködve, hogy nehogy érintkezzenek egymással – igazán szigorú szabályok uralkodnak a fiókunkban. Zacskós zacskóink esetében is érdekes kategóriákra lehetünk figyelmesek. Legnagyobb ajándékszatyrunk például leginkább matrjoskának felelne meg, lévén, hogy társaival együtt legnagyobbtól a legkisebbig haladva, egymásba tömködve állnak a polc tetején.

Mikor hasznos igazán ez a zacskótárolási rendszer? Minden alkalommal, amikor vinni, hozni, venni kell dolgokat. Vagyis minden egyes nap. Ezzel a módszerrel nem csupán környezettudatos életmódot folytatunk, de pénzt kímélünk, ráadásul az sem mindegy, hogy szétszórva lézengenek-e lakásunkban a pimasz kis zacskók, vagy csokorba fogva összezárjuk őket a nagy főzacskóban.

Ez a zacskóban zacskó jelenség teljesen ártatlan, ráadásul már a legtöbb háztartásban olyannyira szokássá vált, sejtjeinkbe ivódott, hogy zsigerből jön a rendszerezés. Jóllehet arra esetenként figyelnünk kellene, hogy miképp, kitől került hozzánk a zacskó, és kinek adjuk tovább. Főleg ajándékozás idején.

Mindannyiunk fejében él valamilyen kép, elképzelés az olasz fővárosról. A kép kialakulásául szolgáló anyagok teljesen egyéniek lehetnek: történelmi, társadalmi ismeretek vagy éppen influenszerek és hírességek tartalmai.

Az innen-onnan összebarkácsolt elképzeléseink a városról biztosan meg fognak dőlni, amikor megérkezünk, addig is hasznos információként álljon itt öt tény Rómáról, amit nem valószínű, hogy olvashatsz a turisztikai kisokosokban.

Megbízhatatlan tömegközlekedés

Megtalálni a megfelelő buszmegállót a könnyebbik feladat, a buszozás tényleges megvalósítása azonban már nem ennyire egyszerű. Bár a GPS-ed szerint két perc múlva érkezik a buszod, 99%, hogy nem lesz ott időben, és innentől fogva már senki sem tudja, hogy mikor fog jönni. Lehet, hogy öt perc múlva, de lehet, hogy csak fél óra múlva. Szóval, ha éppen vonatra vagy valamilyen programra sietsz, jobb, ha ezt is számításba veszed.

Nem létező jelzőlámpák és a gyalogosoknak történő elsőbbségadás teljes hiánya

Ha nem érkezett meg a buszod, dönthetsz úgy, hogy gyalog vágsz neki az útnak. A probléma csak az, hogy kevés helyen találsz gyalogosoknak szánt közlekedési lámpát, inkább az a jellemző, hogy többsávos utakon kell átmenni, az átkelés lehetőségét csupán zebrafestés jelzi. Az autósok a végletekig kihasználják az átjárónál állók türelmét: eszük ágában sincs a gyalogosokat átengedni. Úgy tudod megkísérelni az átjutást, ha vársz addig a pillanatig, amíg lesz lélegzetvételnyi idő két elhaladó autó között, lelépsz, és próbálsz minél nagyobb távot megtenni a zebrán. Jobb, ha óvatos vagy, mert bizony itt is rád hárul az elsőbbségadás, inkább várd meg, míg elsüvít előtted az autó, majd azután menj tovább.

Roncsszerű metrórendszer

A földalatti többé-kevésbé pontos, és nem annyira életveszélyes, viszont ne gondoljuk, hogy lenyűgöző metróélményünk lesz. Koszos metrólejáróval és telefirkált, lepukkant metrókocsikkal találkozunk, amelyeknek egyetlen funkciója, hogy elvigyenek A-ból B-be, de ennél többet ne várjunk tőlük. Ez persze nem is baj, de jobb, ha nem adjuk meg a lehetőséget az irreális elvárások kialakulásának.

Szemét mindenhol

Az egyik legnagyobb csalódás Róma utcáin sétálva a hömpölygő mocsok. A belvárosban is keresztezik utunkat az el nem szállított szemeteszsákok, szélfútta műanyag csomagolópapírok, újságpapí­rok stb. Természetesen ezek ontják is magukból a hozzájuk illő illatanyagokat, és ne lepődjünk meg, ha egy-egy rágcsálót is látunk elszaladni a szemét között.

Rengeteg hajléktalan

A külvárosban, illetve metró- és vonatállomásokon figyelhetők meg berendezett kis sarkok, kialakult tanyák. Persze, nagyvárosban normális az ilyesmi, megtöri azonban a Rómáról képzelt idilli képet. Ha Rómába készülünk, inkább menjünk azért, ami biztos nem fog csalódást okozni, ez pedig a történelmi gazdagság.

Ha a vallás a népek ópiuma, akkor az ezotériás, áltudományos badarságok a népek metamfetaminja. A következő öt tévhit biztosít minket arról, hogy a ránk váró jövő egyáltalán nem ijesztő, érintjük azt is, hogy az emberiség miért van kiemelt kozmikus helyen, továbbá az sem maradhat ki, hogy azért vagy nárcisztikus, mert oroszlán a csillagjegyed és nem azért, mert nem szeretett az apád.

5. Jóslás

Lehet, hogy hajléktalan leszel, vagy lehet, hogy megkérik a kezed. Lehet, hogy találkozol életed szerelmével vagy lehet, hogy meghal egy hozzátartozód. Elsőre végtelennek tűnhet a lehetőségek listája. De a jövőd nem képlékeny, sőt. Kőbe van vésve. Hatalmas áldás, hogy vannak olyan emberek, akik minden hátsó szándék nélkül, egy kis pénzért cserébe elárulhatják neked a jövődet a tenyeredből, a kávézaccodból vagy tarot-kártya segítségével. Ha úgy tűnik, hogy a jóslás általános, minden élethelyzetre ráhúzható és egyáltalán nem személyre szóló, akkor sajnos nem tudok segíteni. Lehet, hogy okkal nincsenek erre vonatkozóan fogyasztóvédelmi jogszabályok.

4. A kristályok meg az energiájuk

A rózsakvarc megtisztítja a szívcsakrádat, az ametiszt megszabadít a negatív energiáktól, ha szerencsés vagy, még a harmadik szemedet is kinyitja. A tigrisszem meg akkora energialöketet ad, hogy égni fog a kezed alatt a munka. A legjobban akkor fejtik ki a hatásukat, ha drágán rendeled meg őket, nagyon megbízható online oldalakról, illetve ha nem viszed őket geológusok közelébe.

3. A vonzás törvénye

Szerintem egyikünk sem tud egyetlen olyan gazembert sem mondani, aki dúskál minden jóban. És mérget mernék venni arra is, hogy egyetlenegy tisztességes embert sem ismerünk, aki folyamatosan szenved. Ez a vonzás univerzális törvénye miatt van így, mert egy jó ember csak jót kaphat vissza az univerzumtól. Nagyon rendes fickó ez az univerzum, ha nagyon akarunk valamit, megkaphatjuk, akkor is, ha nem teszünk érte semmit. Szerintem tartozhat az emberi fajnak és ezért teljesíti olyan hűségesen mindenki kívánságait, majd a következő manifesztálási kísérletemkor megkérdezem, hogy Afrikát miért hanyagolja el ennyire.

2. Homeopátia

Rohamosan csökken azoknak a száma, akik megbíznak a tudományban, innen is szeretném megköszönni Vinton Cerfnek és Bob Kahnnak. Ha nem lenne internet meg a járulékos veszteségei, például az információtúlterheltség, a félretájékoztatási kampányok és olyan médiakörnyezet, amely díjazza a felháborodást, akkor kevesebb hiszékeny embert lehetne kihasználni áltudományok terjesztésével. Mi lenne velünk, ha nem tudnánk gyógyszer címszó alatt sima vizet eladni?

1. Asztrológia

A legfőbb dolog, ami befolyásolja azt, hogy milyen ember vagy, az nem a neveltetésed, a közvetlen környezeted vagy a kultúra, amelyben szocializálódtál, hanem az, hogy hogyan álltak a csillagok, amikor megszülettél. És akkor még említést sem tettünk a Hold-jegyedről, az aszcendensedről és a Vénuszodról. Ha elég sok általános tulajdonságot sorolunk fel, előbb vagy utóbb magadra fogsz ismerni, neked valószínűleg hamarabb fog menni, mint az átlagnak, hiszen a bakoknak vág az eszük.

Kép forrása: YouGovAmerica

Majd meglátjátok, hogy az egyetemi tanárok milyen lazák lesznek. Nem fogjátok ismerni egymást különösebben, esetleg utolsó évben kötik össze a neveteket az arcotokkal, mivel annyi diák van a kezük alatt. Abszolút nem fogja érdekelni őket, hogy te pontosan ki vagy, honnan jöttél, mit csinálsz, vagy mit szeretnél csinálni. Arról is magasra tesznek, hogy jársz-e kurzusokra, sajnos szemináriumokra muszáj, de azokból csak egy van egy héten… A vizsgán jelenj meg, és kész! Máskülönben tényleg csak a tanáraitok lesznek ők, semmi több.

Farkas Kriszta

Ismerősen hangoznak ezek a mondatok valamennyiünk számára. Nekem is volt szerencsém hallani az előbb említett kijelentéseket nagy testvérektől, szomszédoktól, középiskolai tanároktól, szülőktől (azoktól is, akik jártak egyetemre, azoktól is, akik nem), nagyszülőktől, ettől, attól, amattól. Meg tudom érteni őket. Sok a nagy létszámú szak, ez így igaz. Néhány egyetemen a klausztrofóbiás diákok meg sem tudnak maradni. Ilyen intézményben az is csoda, ha a tanár egyből megtalálja azt a csoportot, amelynek órát kell tartania. De mindig vannak kivételek.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki már az első órán megjegyzi a diákok nevét. Lehet, hogy össze fogja cserélni a neveket néhányszor, Kingát Kativá kereszteli, Gábort Áronná, de a kiindulópont jó. Második találkozáskor már azt próbálja megjegyezni, hogy ki honnan jött, ki mit csinál szabadidejében, mitől fél, mit szeretne fejleszteni.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki minden diákot a szárnyai alá vesz. Nem számít, hogy valakit annyira nem érdekel a tantárgy, vagy éppenséggel le van maradva a többiektől. Olyan módszereket fog kidolgozni következő órára, hogy az is felkapja a padról a fejét, aki rendszeresen ott szokta kialudni magát a tanórán. Néha összejön, néha nem, de megpróbálják.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki nem fél megnyílni a diákjai előtt. Közli a kurzus elején, hogy nem aludt eleget, összeveszett a macskájával, főnökével, nincs a legjobb passzban. Majd addig csevegnek erről-arról közösen, hogy mindenki ellazul, de csak annyira, hogy jobban szívja mindenki magába a tananyagot.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki mindig megkérdezni a diákoktól, hogy vannak, és az is látszik rajta, hogy érdeklődése őszinte.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki óra után elmegy a hallgatókkal kávézni, mert úgy érzi, hogy nem tudtak mindent megbeszélni. Legyen az tananyaggal, szakmával vagy csak simán az élettel kapcsolatos.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki segíti a diákokat elhelyezkedni a szakmában, nemcsak azzal, hogy kijavítja a hibáikat egy-egy cikkben. Ha álláshirdetést lát, be

küldi az évfolyam Facebook-csoportjába, szól egy-két jó szót valakiről a szerkesztőségben, többször is hangsúlyozza, hogy az elején nehéz lesz, de hamar meg lehet szokni.

Ha tovább sorolnám, lehet, hogy kifogyna a tinta a nyomdából, de tényleg sokféle egyetemi tanár létezik. Mindenki döntse el magának, hogy mi számít rossznak, mi számít jónak, de egy valami biztos: az újságírás szakos hallgatók a legszerencsésebbek. Ők nem azzal a klisével találkoztak az egyetemen, hogy a professzorok csak professzorok. Tanáraink egyben kollégák, bajtársak, lelki támaszok, humoristák, ezermesterek, már-már barátok.

Ha az ember lakást keres, általában a Facebook-csoportokban való böngészés bizonyul a legcélravezetőbb megoldásnak, ezért minden csoportba belépünk, aminek legalább Kolozsvár benne van a nevében. Bekapcsoljuk az értesítéseket, nehogy lemaradjunk valamiről, hiszen későn jövőnek csont az ebédje. Aztán várunk. Az albérletvadászat első lépése a környezetbe való beilleszkedés és a tettetett nyugalmi állapotba való átszellemülés. Ennyi hirdetés között csak nem maradunk hoppon – nyugtatjuk magunkat időről időre.

Tamás Zsófia

Jön az értesítés az új hirdetésről: kétszobás lakás, Mărăşti negyed, 400 euró. Ez kissé nagy falat lenne. Persze, a két szoba kellemesen hangzik, de végül is eggyel is megelégszünk, legalább kevesebbet kell takarítani és talán még pénzünk is marad. Ennél találunk jobbat, reméljük. És reményeink (többé-kevésbé) valóra válnak, hiszen ahogy közeledik a tanévkezdés, csordástól érkeznek a hirdetések, bőven van miből válogatni, főleg, ha az ember lemond az igényességéről, elvárásairól és legalább egyik veséjéről.

 Garzonlakás kiadó a Monostoron, a képek alapján igényesen berendezett, felújított albérlet, bár ez ízlés kérdése. Azonnal írunk a tulajnak, hogy indulunk is,megnézzük akár most, de ha lehet, még tegnap, senkinek sem repül szájába a sült galamb. Megkörnyékezzük, az érdeklődés teljes hiányát színlelve, nehogy elijesszük, vagy buzgó érdeklődésünk a tulajban olyan láncreakciót váltson ki, ami a lakbér megemelésében nyilvánulna meg. Végül ő ijeszt el minket, amikor meglátjuk, hogy a közepesnek hirdetett garzon inkább nagyobbacska gyufásskatulya.

Csalódottan folytatjuk a keresgélést, írunk a barátoknak, nem keresnek-e lakást, hátha falkában könnyebben menne. Aztán amikor azt hisszük, nincs már remény, meglátunk egy kiadó szobát háromszobás lakásban, ahová még busz is jár. Már nem óvatoskodunk, becserkésszük, úgy megyünk oda, hogy egyik kezünkben a garanciapénz, másikban az ágynemű. Jóízűen elcsevegünk a jövendőbeli lakótársakkal, és kezet rázunk a tulajjal, másnap már költözhetünk is. Elégedettek vagyunk, nem éhezünk már másra, csak nyugalomra az új szobában.

Hetekkel később vesszük csak észre a lyukat a falban, a penészt a sarokban és a folyton ordibáló alsó szomszédot. Lehetne rosszabb is. Bárcsak ne kéne minden évben újrakezdeni!