Nagy plakátokkal, feliratokkal köszöntek be a Kolozsvári U FC fanatikus ultrái a Vasutasok stadionja előtt, ugyanis hét év távollét után a kolozsvári „egyetemi” csapat visszajutott a román első ligába.

Ugyan az U nagy riválisának tartja a CFR-t, viszont majd a fociszakértők megmondják, hogy a zsinórban öt bajnoki címet nyerő CFR-nek valóban riválisa lesz-e az U, vagy csak egyszerű ellenfele. Mivel az első liga sokkal nagyobb figyelmet kap a többinél, a hírhedt ultrákat is górcső alá veszi majd a nyilvánosság, ennek okán pedig feltevődik a kérdés, hogy milyen messzire képesek elmenni, ugyanis, mint azt sokan tudjuk, nemcsak arról híres ez a drukkerbanda, hogy mélységesen és hűségesen szurkolnak a csapatuknak, hanem rasszista viselkedésükről, magyargyalázó cselekedeteikről és számos vandálkodásukról.

Mialatt a Kolozsvári U FC focicsapata távol volt az első ligától, fanatikus szurkolóik nem tudták, hogyan éljék ki erőszakos, olykor vadállati vágyaikat. A CFR-drukkerek által szervezett 2017-es amatőr focikupa azonban tökéletes lehetőséget adott nekik erre: ezen a bizonyos focikupán – amelynek mérkőzéseit a kolozsvári Fellegváron játszották – a CFR szurkolóinak csapata mellett más, többek közt magyarországi és határon túli magyar csapatok is részt vettek. A Kolozsvári U FC ultrái ezt mintegy személyes sértésnek vették és hívatlanul berontottak a békés eseményre. Az eset tettlegességig fajult, ezt sajnálatos módon kisgyerekek is végignézték. Ha ez mind nem lenne elég, az ultrák provokálták a magyarokat, diszkriminatív jelszavakat skandáltak, és teljesen tönkretették azt a családias hangulatot, ami azt a focikupát jellemezte. Summa summarum, a résztvevőknek sikerült elkergetniük az ultrákat, de sajnos a 2018-as focikupa erről lett emlékezetes.

Mióta először eljöttek ünnepelni az U-fanok a CFR stadionjához, azóta alkalmanként visszajárnak. Kétszáz méterre lakom a stadiontól, sokszor lettem figyelmes arra, hogy tűzijátékszerű petárdákat dobálnak a sportpálya környékén, fényjelző rakétákat a lelátó alatti parkólóba. Nem tudtam hova tenni ezeket az eseteket. Mi értelme van ilyen akciónak? Mindössze annyi történhet, hogy a stadion portását, a környéken lakókat megijesztik. Ócska, fölösleges provokáció ez, semmi más.

A csapat vajon büszke arra, hogy van nekik, mellettük néhány tucatnyi megszállott szurkoló? A választ sajnos nem tudom, de az biztos, hogy ez a fanatizmus egyáltalán nem szükséges. A csapat nem fog jobban teljesíteni, több mérkőzést megnyerni azért, mert te, elvakult drukker, kifordulsz magadból, szitkozódsz a játék alatt, rongálsz, vandálkodsz és provokálod a „rivális” csapatot.

Úgy tűnik, néhányan arra törekednek, hogy arányos legyen az ultrák száma az őket kísérő csendőrökével, hazai és vendégmeccseken egyaránt. Szerintem meg az a sok csendőr a szurkolók körül azt sugallja, hogy azok bizony veszélyesek.

Most, hogy újra első ligás az U, remélhetőleg szigorúan fogják figyelni és ellenőrizni a futballmeccseken való viselkedést, és nem fogják engedni, hogy a fanatikusok a végsőkig elmenjenek. Mert az nemcsak a csapatra hoz szégyent, hanem Kolozsvárra is, meg a román ligára, amelynek így sem áll túl jól a szénája az európai fociprérin.

A padlóhoz súrlódó kefe monoton hangja lágyan betöltötte a szobát. Fél órával korábban a parketta vöröslött a rászáradt vértől, az erőteljes tisztítószereknek és Tom állhatatos munkájának köszönhetően mostanra már kezdte visszanyerni régies színét. Ugyanolyan sohasem lesz, mint eredetileg volt, viszont senki sem tudta volna megmondani, hogy vér borította. Ha valaki rákérdez a foltra, majd azt mondják, hogy kiömlött a festék meszeléskor vagy valami hasonló. Még néhány perc sikálás után Tom félretette a kefét, majd egy ronggyal felitatta a padlóról a tócsát. Ezután kicsavarta a rongyot a felmosóveder felett, és a kefe mellé rakta. Fogta a vedret, és tartalmát az emeleti férfimosdóban a vécébe öntötte. Amikor visszaért a szobába, már ott volt az aktuális megbízója.

– Szép munka – mondta.

Tom csak biccentett, majd nekiáll összepakolni a holmiját. Aktuális megbízója elővett a pénztárcájából négy bankjegyet.

– Köszönöm a munkáját. Remélem, többé nem lesz szükségem a szolgáltatásaira – mondta, miközben átnyújtotta a pénzt.

– Én köszönöm – válaszolta Tom. Elvette a pénzt, és a zsebébe gyúrta.

Elköszönt, majd a takarítóknak fenntartott személyzeti lifthez ment. Belépett, és megnyomta a parkolóhoz rendelt gombot. A liftajtó becsukódott, és a lift megindult lefelé. Tom utált liftezni, mert felkavarta a gyomrát, de még mindig jobb volt, mint harminc emeletet lépcsőzni a nehéz takarítófelszereléssel. Amikor a lift megállt, és az ajtó kinyílt, nagy megkönnyebbüléssel lépett ki az épület alatti parkolóba. A kocsijához sétált, kinyitotta a csomagtartót és megpillantotta az összehajtogatott öltönyt. Berakta holmiját a csomagtartóba, majd átöltözött. Megigazította nyakkendőjét a kocsi tükrében, aztán beült az autóba, és kihajtott a parkolóból.

Egy órával később már haza is érkezett. Ráállt a kocsifelhajtóra, mély levegőt vett, és erőltetett mosollyal kiszállt az autóból. Mielőtt a bejárathoz ért volna, az ajtó kinyílt, és fiatal, csinos hölgy ugrott a nyakába.

– Végre hazaértél! Annyira hiányoztál, szerelmem! Milyen napod volt? – kezdte a nő.

– Most, hogy láthatlak, tökéletes. A tárgyalás is remekül ment. De mondd csak, ti hogy vagytok?

– Ma eléggé sokat rugdalózott a kicsi, de az orvos mondta jó előre, hogy a nyolcadik hónapban eléggé aktív lesz már.

Tom rápillantott felesége hasára, ahol lassan növekedett első gyermekük.

Este kilenc felé járhatott, amikor a fürdőből kilépve Tom észrevette, hogy felesége az ágyon alszik. Csendben felöltözött, majd kiosont az udvarra. Kivette a kocsi csomagtartójából a takarítófelszerelést, és elcipelte a fészerig. Kinyitotta a lelakatolt ajtót, belépett és belülről elreteszelte. Minden este itt pucolta meg az eszközeit, amelyeket a munkája során használt. A felesége úgy tudta, Tom üzletember, és ez így is volt egészen négy hónappal ezelőttig, amikor a gazdasági válságra hivatkozva kirúgták az egész részleget, ahol Tom dolgozott. Nem merte megmondani a feleségének, hogy munkanélküli lett, főleg, hogy úton volt a kisbaba. Végső elkeseredésében találta ezt a „munkát”, amit egyik régi osztálytársa ajánlott. Eleinte mind a vértől, mind a vegyszerektől hányingere volt, azonban az elmúlt négy hónapban megedződött. Amikor végzett az eszközök pucolásával, bepakolta őket a kocsiba, és visszament a házba, lefeküdt a felesége mellé. Remélte, hogy másnap is hívják majd takarítani.

Régen az emberek azzal poénkodtak, hogy a Barátok Köztnek sosem lesz vége. Mivel ez mégis bekövetkezett, módosítanék a szóláson: a Marvel-univerzumnak sosem lesz vége. Csak ez járt a fejemben, amíg a Doctor Strange az őrület multiverzumában című horrort néztem Sam Raimi rendezésében. Akkor úgy éreztem, hogy annak a filmnek sem lesz vége már soha.

Bár szeretek néhány Marvel-filmet, nem vagyok a moziverzum rajongója. Vannak olyan filmek, amiket még nem is láttam. Eldöntöttem, nem is akarom. Leginkább azzal indokolnám a döntést, hogy a franchise-oknak egy idő után leáldozik a csillaga. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, jóból is megárt a sok, és a többi és a többi. Másik érvem az lenne, hogy hiába nézek új alkotást a Marveltől, ha a tizenöt évvel ezelőtti film csattanóját nem ismerem. Egyre több az áthallás.

Elveim ellenére az új Doctor Strange-filmnek az előzetes alapján bizalmat szavaztam. Tetszett a látványvilág, a Wanda Maximoffnak, a Skarlát Boszorkánynak (angolul Scarlet Witch, a karaktert Elizabeth Olsen személyesíti meg a vásznon) szentelt hosszabb játékidő és a multiverzum koncepciója. Nem tudom, mikor tört meg bennem a lelkesedés, de – töredelmesen és tettetett szégyenérzettel megvallva – valamikor azelőtt, hogy elaludtam volna a moziban. Nem lenne ez a film elég pörgős, akciódús, hogy ébren tartson? Sőt, túlságosan pörgős és akciódús volt ahhoz, hogy bármi értelmét is lássam a történéseknek. Azt éreztem, a látvány kompenzáció, az akció pedig pótcselekvés. Magam előtt láttam (talán álmomban?) a forgatókönyvírót és a rendezőt, amint azon tanakodnak, mit tudjanak kezdeni ezzel a közkedvelt karakterrel. Elvégre kell egy új film. A rajongók ráharapnak, meg is eszik. De mi legyen a film témája? Téma megvan, multiverzum, milyen eredeti ötlet! Sőt, a végére is kitaláltunk valami csavart, ami miatt muszáj lesz nézni a következő produkciót. De akkor legyen még valami új, nyűgözzük le a közönséget… Legyen a műfaja horror!

Lássuk be, ez a film nem nevezhető horrornak (esetleg a family-friendly terepen, ami nem fogadható el ténylegesen horrornak). Néhol horrorisztikus jelenetekkel operál, a műfaj egyes elemei fellelhetők benne, mégis: ez látványfilm. Ebből a szemszögből viszont dicséretes a munka, a CGI bámulatos, és így a 2022-es Doctor Strange- film megmutatta, hogy vizuális megvalósításokban már nincs határ.

A sztori kidolgozása ellenben korántsem ennyire értékelendő. Megjelent egy új karakter, America Chavez (Xochitl Gomez), aki tulajdonképpen csak eszköz volt a történet elindításához. Ez a lány akaratán kívül utazik univerzumról univerzumra, és ezt a képességet használná ki Wanda, aki a mágiája által teremtett gyermekeivel szeretne ismét együtt lenni. A főgonoszi tervet megakadályozandó, a szüleitől elszakadt fiatal, nagy erejű lányt Doctor Strange (Benedict Cumberbatch) karolja fel, aki nemcsak Christine (Rachel McAdams) iránti szerelmi béklyóiból képtelen szabadulni, hanem önmaga sötét oldalától is. Ez a kijelentés talán sokat ígérőnek hat, pedig csak arról van szó, hogy a végtelen számú, így megszámlálhatatlan lehetőséggel bíró világok között egy sem akad, amelyben nem szembesítenék a főhőst azzal, hogy ő a legönteltebb figura messze bármely univerzumban. Ebből kifolyólag Christine egyik világban sem lehet a párja. Hogy el ne felejtsük, ez azért van, mert Strange önző. És ezt a néző egy percre sem feledheti el. Egyszerűen nem engedték meg neki a szereplők.

A multiverzum, jó szokásához híven, kimeríthetetlen alternatíváiból villant fel néhányat. Így kelthette életre Doctor Strange önmaga zombi mását, így lett tényező egy Marvel-filmben az alternatív Illuminati és így lepődhettünk meg, hogy az Office sorozat közkedvelt szereplője, Jim (John Krasinski) a Fantasztikus Négyes egyik tagjaként jelent meg a vásznon.

Mivel az MCU (Marvel Cinematic Universe) sosem hal meg, kisebb ferdítéssel mondhatjuk, hogy a filmnek nincs vége. A konfliktusok közül csak néhány oldódott fel, újak születtek, Marvel-szokáshoz híven pedig a post-credits részben éppen a kialakuló bonyodalom szemtanúi lehettünk.

A film személyes ízlésem ingerküszöbét meg sem súrolta, viszont objektíven tekintve is vannak hibái. Csökkentett futamidővel talán jobban sikerült volna – lefaragnék az elnyújtott akciójelenetekből és az „utálunk, mert csak magadra gondolsz Strange” típusú monológokból. Vagy a karakterekre kellett volna jobban figyelni. Esetleg történetmesélés szempontjából „horrorosabb horrort” alkotni, ha már ezt jelölték meg műfajként. És az sem ártott volna, ha ebből a filmből kimarad a tipikus tucatgyártott karakter, aki túl fiatalon tapasztal meg családi tragédiát, hihetetlen erők birtokosa, ugyanakkor bizonytalan, és eleinte nem tudja kontrollálni a képességét.

Ajánlom ezt a filmet mindenkinek, aki rajong a Marvel-moziverzumért, és a filmeik legalább kilencven százalékát látta. Izgalmas lehet mindazoknak, akik a látványfilmek szerelmesei, mert ilyen téren nem lehet kritizálni a produkciót. Sőt, a horror leginkább a látvány szintjén valósul meg. Valamint nézzék meg mindazok, akiket az elnyújtott akciójelenetek nem altatnak el.

(kép forrása: Doms2Cents)

Gyermekkoromban, ha visszaemlékszem, nem sok dolog volt, ami kidőlt nálunk a városban. Kidőltek a fák a viharok során, illuminált állapotú napszámosok a sáncban a jól elvégzett műszak után (azaz a kocsmából hazafelé), a kertsas, amikor elütötte a szekér, rengeteg-rengeteg magára hagyott kerítés, és én is, mivel ez volt az első dolgom, amint hazaértem az iskolából: kidőltem. Bár most nem ezen van a lényeg.

Gödörvárosban újabb divat alakult ki a kidőlések sorában: a keresztek borulnak. Legelőször januárban, most pedig a múlt héten borult az úttestre egy esetlen, védtelen kereszt. Ha ez nem tűnik különlegesnek, hadd magyarázzam el. Kőből készültek, az egyik kettétört, a másik pedig lepihent.

Számos találgatás van, hogy mi történhet, mivel nem csak a színtiszta véletlen okozhatta ezeket a borulásokat. Mondjuk az elsőt kocsi ütötte el, de ez már mellékes, lényegtelen információ. A gödörvárosiaknak üzenni szeretne Isten. Hatalmával élve a polgármester rendkívüli állapotot hirdetett, sajtótájékoztatóján a következő ikonikus mondatot olvasta fel: „Nem egy vírus fenyeget, nem háború, nem leszünk semmi természeti katasztrófa áldozatai. Sokkal súlyosabb a gond. Az Isten verni akar minket.” Innen elindultak az összeesküvés-elméletek ezrei, anarchia alakult ki a tizenötezres metropoliszban, a blokkos faluban, ahová a püspök lassan már csak kétévente jár, mert unja évente, és két politikai párton kívül senki nem akar ott jelöltet indítani, mert minek; rövidebben, nem történik abszolút semmi sem Gödörvárosban.

Az új főesperes nem hajlandó beszélni a fentiekkel arról, hogy miért kerülnek a keresztek vízszintes állapotba. Azt mondja, nem akarnak szóba állni vele. Valamit nagyon el kellett hogy rontsanak a gödörvárosiak. Valaki szerint az a baj, hogy túl nagy volt a Szentháromság-koncentráció a városban. Ez a spiritualista katolicizmus új ága, valami elemes műszerrel mérik – kell hívni hozzá Katit, mert tanfolyamot végzett erről –, hogy nehogy túl sok legyen a fennvaló egy településen. A keresztek meg azért dőltek ki, mert az a sok energia nem fér össze, és amelyik erősebb, kilöki a másikat.

Mások szerint a Mennyei Hadsereg szeretne üzenni, hogy itt az ideje aszfaltot önteni Gödörváros utcáira. Valószínűleg azért választották a keresztfektetést, mert nem megy jelenleg ott fent az aszfaltkeverő, meg amúgy is, nem hozzájuk tartozik közigazgatásilag. Csak náluk is kezdett a pohár betelni, hogy folyton tönkremegy az autó a sok-sok gödör miatt, és üzenni szerettek volna a polgármesternek. Tehát, nagyon kötött kezekkel, de megtették, aszfaltréteg helyett keresztet fektettek az útra.

Persze, az ilyen hagyományos elméletek is előkerültek, hogy az ufók dolgoznak, vagy a KGB utolsó fennmaradt egysége utazik körbe településről településre, hogy az ott lakók életét szabotálja. Az egyetlen különös összefüggés, hogy mind ott történik a baleset, ahol valamit változtatni szeretnének. Az első kereszt köré körforgalmat akarnak építeni, a másik kereszt körül pedig védeni szeretnék a környezetet. Lehet ez a jel arra int, hogy Gödörvárosban semmit sem szabad megváltoztatni, mert a felsőbb hatalomnak úgy tetszik, ahogy van, és mindenki kell hogy cipelje a saját keresztjét bizonyos – számunkra ismeretlen – okokból. A gödörvárosiaknak, úgy tűnik, ez a gödrös utakat jelenti. A fennvaló két keresztjüket már nem tudta helyettük cipelni, de még rengeteg másik van a városban. Tanácsos lesz a gödörvárosiaknak odafigyelniük a jövőben, nehogy újra vészhelyzetet kelljen elrendelni.

Minden egyetemistának megvannak a bravúros módszerei arra, miképpen lehet félévnyi anyagot a leghatékonyabban megtanulni nem egészen három hét leforgása alatt. Ott vannak a jegyzetek, a színek szerinti csoportosítások, az elmetérképek, az időbeosztás, az egészséges egyensúly tanulás és szórakozás között, s a többi. Ez mind szép, mind jó, de nem szabad elfeledni: a rossz példából is lehet tanulni. A következő tanulási metódusok kipróbálását nem ajánljuk – különösen a vizsga előtti napon nem!

A „hány óra van” módszer

Az emberek szeretik időhöz kötni a teendőiket. A beosztások motivációt, útbaigazítást, önbizalmat nyújtanak a mindennapok labirintusában, a 17 óra láttán minden irodai alkalmazott fellélegez, hisz vége van a műszaknak (jobb esetben). A fogorvoshoz időpontot kérünk, a cukrászda nyolc órakor nyit, csütörtökön az első tanóra kilenc órakor kezdődik, a barátainkkal a megbeszélt időpontban találkozunk a kocsma előtt – persze, vannak, akik megengedik maguknak, hogy más időzóna szerinti nyolc órára érkezzenek meg. A hallgató is elhatározza, hogy kerek perec 14 órakor elkezdi a tanulást, de ha már 14.05-öt mutat a digitális óra, akkor már csak 15 órakor érdemes nekifogni. Ez íratlan szabály.

A „hirtelen jó háziasszony” módszer

Amikor az egyetemista kiteríti maga elé a megtanulandókat, rögvest azt veszi észre, hogy a lakás felér egy szemétdombbal. Az eddig cseppet sem zavaró kosz hirtelen felhergeli a hallgatót: „Ilyen mocsokban nem lehet tanulni!” – ekkor leviszi a szemetet, berak a mosógépbe több adag szennyest, kiteríti a mosott ruhákat, felseper, feltöröl, portalanít, fürdőszobát és konyhát takarít. Ezután mégis kinek lenne energiája tanulni? Mint Isten a hetedik napon, inkább megpihen.

A „minek nekem egyetem, inkább leszek…” módszer

Van az a fokozata a kedvetlenségnek, amikor már abban gondolkodik a stressziós nebuló, milyen szakmában tudna a legjobban elhelyezkedni egyetemi diploma nélkül. Ekkor ki is próbálja magát, ha lehet. Leszek pék, sütök egy adag kiflit! Leszek szakács, főzök a következő hétre! Leszek fodrász, levágom a hajam! Leszek sminkes/kozmetikus, kezdek az arcommal valamit! A végén inde-unde kialszik a hirtelen keletkezett láng, ott lyukad ki az ember, hogy inkább leül tanulni.

Az „enyém a világ összes ideje” módszer

A halogatásnak is megvan a művészete. Van, akinek nagy lendületet ad a közeli határidő, egészséges stressz hatására pedig sokkal produktívabb. Ezt akkor érdemes csinálni, ha az egyén jól ismeri önmagát, esetleg többször is kipróbálta, letesztelte, hogy milyen sokáig érdemes halogatnia ahhoz, hogy jól tudjon majd teljesíteni. Ez jó módszer, de el lehet rontani: ha éppen nem azért halasztjuk el a tanulást, hogy később ügyesebbek legyünk, hanem mert a lustaság eluralkodott rajtunk.

A csoportos sírás módszere

Mire vannak a szaktársak, ha nem arra, hogy együtt panaszkodjanak, illetve megbeszéljék, kinek mennyire rossz az élet? Ilyenkor kellő lelkesedéssel beszélgetnek ezek mellett az élet értelméről, jó kolozsvári turkálókról, fesztiválokról, valamint arról, mennyire van már tele a hócipőjük a szakszavakkal és a tételekkel. Nyugtató hatással bír, ha látjuk, hogy nem egyedül szenvedünk, másoknak is ugyanolyan megterhelő a tanulás, mint számunkra.

Ahány egyetemista, annyiféle jó vagy rossz tanulási módszer létezik. A felsoroltak csupán a jéghegy csúcsa. Valóban stresszes a felkészülés a vizsgákra, a folyamatos nyomás arra, hogy jól teljesítsen az ember – ezt én is csak azóta tudom, amióta belecsöppentem az egyetemista életbe. A barátaimmal ilyen módon biztatjuk egymást: hadd el, lesz ez még így se!