Valahogy úgy áll a dolog, hogy az embernek vannak szomszédjai. Ha kertes házban él, ha tömbházban, ha társasházban, szomszédok vannak. Úgy tartja a mondás, hogy az ember a barátait meg tudja válogatni, a családját nem. Az a helyzet, hogy a szomszédjait se gyakran.

Nem akarok olyasmit feltételezni, hogy nemzetenként vannak a szomszédoknak prototípusai, de azért Kelet-Közép-Európa és a mi közvetlen, erdélyi magyar környezetünk fel tud mutatni olyan szomszédfajtákat, amelyeket kerek e planétán nem találnánk meg máshol. Sorjázzunk hát ezekből néhányat.

A mindent is megkérdező

Ez a variáns a szelídebb ragadozók kategóriájába sorolható: ha meglát a lépcsőházban, a kisbolt előtt, a bejárati ajtónál, amint a kulcsot tennéd a zárba, rögtön kihasználja a lehetőséget, hogy lecsapjon rád és feltegye az összes létező kérdést: „Hogy megy a munka? A gyermekek járnak-e iskolába? Édesanyádék ott laknak-e még Jutka néniék mellett? Jaj s amíg elfelejtem, Irma néninek a testvé­rének a gyermeke nősül, azt akartam kérdezni, hogy ismered-e a leánykát, akit elvesz?” A kérdések számával a lelki egészségünk megóvása érdekében csínján bántam, ennél sokkal több szokott érkezni, sokkal gyorsabb egymásutánban, a válaszadásra sokszor lehetőségünk sincs, erre pedig egy lehetséges magyarázattal tudok szolgálni: a kérdező ember (latinul Homo consultationis) a feltett kérdések mindegyikére tudja a választ, és csak azért osztja meg velünk, mert a környezetében nem maradt élő személy, akinek ne tette volna már fel őket.

A mindent is tudó

A szomszédság ezen lakója soha nem kérdez, ellenben mindig állít, tényeket oszt meg, tanácsokat ad, az esetek jelentős részében kéretlenül: „Irma néni testvérének a gyermeke nősül, Laci bácsiék keresztleányát veszi feleségül. Jaj, ma erősen nagyidő lesz, úgy fáj a rossz lábam, menj vissza, vegyél magadhoz esernyőt! Lelkem, egy cseppet meghíztál, igyál káposztalevet s ne egyél annyi cukros nyavalyát! Én a takarítónőnek megmondtam, hogy az a felmosó folyadék, amit használ, nem jó, büdös s nem fertőtlenít jól, megmutattam, milyent kell venni.”. Az ilyen szomszédot az sem tántorítja el, hogy te épp hanyatt-homlok rohansz ki az ajtón, hogy öt darab tízkilós szatyor van nálad és majd leszakad mindkét karod, ő ezeket az információkat meg fogja osztani veled, ha akarod, ha nem, sose lehessen tudni, egyszer még hasznát veszed!

A mindenbe is belekötő

A szomszédfajok közül ez az egyik legveszélyesebb és legvérszomjasabb, ő a Magyari Tivadar-féle hivatásos szomszéd: kifigyeli, mikor merészkedsz egyedül a lépcsőházba vagy ki a kapun, ő azonnal ott terem, hogy a hármas számú szolgálati mosoly kíséretében a nyakadba zúdítson mindent, még azt is, amit nem követtél el: „Nem kötekedni akarok, csak szólni szeretnék, hogy tavaly télen éjjel huzigáltátok az ágyat a felettem lévő szobában. Tudom, hogy ilyen nem történt, csak mindenképpen el akartam mondani, hogy cigicsikket ne dobjatok ki az ablakon. Jaj és még valami: ha magas sarkút akartok felvenni, vigyétek le a földszintre és ott húzzátok fel, ha a lakásban járkáltok vele, olyan érzésem van, mintha a fejemet ütnék.” Ha tömbházi szomszédságról beszélünk, ez a variáns a lépcsőház őrző-védő kutyája, a rend őre, ha úgy tetszik: akkurátus a lábtörlője, locsolja a virágokat az ajtaja előtt és rögvest megjelenik, ha valaki nem az ő elvárásainak megfelelően éli az életét és ezt az eltérést szóvá is teszi. Mondhatnánk, úgy küld el melegebb égtájakra, hogy megköszönöd.

A „nem ismerlek, pedig szomszédok vagyunk”

Ismerjük az érzést, amikor valami apró kellemetlenség történik velünk, mégis annyira felhúzzuk rajta magunkat, mintha legalábbis indokolatlanul arcon vágtak volna? Na, a szomszédok rasszának ez a változata is hasonló reakciót képes belőlünk kiváltani, ugyanis úgy viselkedik, mintha soha, sem a múltban, sem a jelenben nem léteznénk egy légtérben, még soha nem láttuk volna egymást. Ennek különböző fizikai manifesztációit ismerjük: te kedvesen ráköszönsz, ő nem fogadja. Te kedvesen ráköszönsz, ő nem fogadja, sőt még a fejét is elfordítja. Te kedvesen ráköszönsz, ő nem fogadja, de mielőtt a fejét elfordítaná, még alaposan végigmér, mintha esküdt ellenségek lennétek.

Nota bene, én nem föltétlen utálom a szomszédaimat. Csak néha. Ezeket a felsorolt fajokat pedig megterhelő és hangsúlyos energiabefektetéssel tudom utálni. De vannak jó szomszédok is. Őket meg kell becsülni. S mivelhogy tudjuk, hogy a közös utálkozás összehozza az embereket, szóval inkább a kiállhatatlan szomszédokon csámcsogjunk!

Bár a homoszexualitás egyidősnek mondható az emberiséggel, a társadalomnak a mássághoz való viszonyulása göröngyös utat járt be az idők során. Míg az ókori görögöknél nagyban elterjedtnek számított, addig a középkor törvényei a homoszexualitást súlyos bűncselekménynek találták, akár kivégzéssel is büntethették – ahogy helyenként ma is. Bár jelenleg már olyan államok is akadnak, amelyek engedélyezik az egyneműek házasságát, a melegek teljes elfogadásáért a legtöbb társadalomban még mindig küzdeni kell.

Az erdélyi származású, 22 esztendős Gere Benedek a barátjával évek óta Budapesten él. Őt kérdeztem az egy évvel ezelőtt elfogadott „pedofiltörvényről”, a homoszexualitással kapcsolatosan a környezetében tapasztalt viszonyulásról, terveiről.

– Hogyan fogadtad tavaly, hogy megszavazták a törvényt?

– Egyszerre éreztem csalódottságot és némi dühöt. Ennek az az oka, hogy régóta visszafejlődést tapasztalok a melegeket érintő problémák kezelését illetően, főként a kormány részéről.

– Az új törvény szerint tilos 18 éven aluliak számára olyan reklámot elérhetővé tenni, amely a homoszexualitást népszerűsíti. Szerinted valóban befolyásolhatják a gyermeket az ilyen jellegű tartalmak?

– Azt lenne fontos megérteni, hogy a homoszexualitást nem a tévéből vagy reklámokból „tanulja” az ember. Valaki vagy annak születik vagy nem, ez sajnos ilyen egyszerű. És bizony az elfogadást soha nem érjük el, ha továbbra is tabu marad a melegség. Beszélni kell róla és felvilágosítani a fiatalokat arról, hogy ez létezik. Senki nem fog a saját neméhez vonzódni csak azért, mert esetleg látott valahol meleg témájú tartalmat, ez nagy ostobaság!

– Mennyire elfogadók az emberek a homoszexualitással kapcsolatban a környezetedben?

– Olyan emberekkel veszem körbe magam, akik gondolkodásban és hozzáállásban hozzám hasonlóak, így ezzel soha nem volt gondom. A munkahelyemen is csupa elfogadó és meleg témában tájékozott ember között dolgozom.

– Előfordult-e, hogy diszkrimináció ért, esetleg verbálisan vagy fizikailag bántalmaztak a nemi irányultságod miatt?

– Fizikailag soha nem bántottak a másságom miatt. Verbálisan annál inkább, de az is főként gyermekkoromban volt jellemző. Azt viszont tudni kell, hogy az érintett személynél például a „buzizás” nagyobb sebet ejthet, mint ha fizikailag bántalmaznák. A szóbeli bántalmazások ellenére soha nem tapasztaltam diszkriminációt, nem éreztem magam kitaszítva bizonyos közösségekből. Nyilván ebben közrejátszik az is, hogy megválogatom, milyen helyekre megyek bulizni, szórakozni, de ez a munkahelyemre is igaz.

– Szerinted van remény arra, hogy Magyarországon teljes mértékben elfogadják az LMBTQ+-közösséget? Ha igen, mennyi időnek kell eltelnie hozzá?

– Szerintem Magyarországon csak akkor lehet teljes mértékű elfogadás, ha a politikában is támogatni fogják az LMBTQ+-közösséget, nem pedig üldözni és ellehetetleníteni az életünket. A társadalom szerintem soha nem fog tudni teljes mértékben elfogadó lenni, de fejlődésre vitathatatlanul képes. Az biztos, hogy sokak számára ez nehezen befogadható téma, nem is fog működni egyik napról a másikra, évekre van szükség a változáshoz.

– Tervezel családot alapítani Magyarországon? Egyáltalán ott tervezed leélni az életed?

– Nagyon szeretek Budapesten élni, és a jövőmet is itt képzelem el. A párommal lakom együtt már több mint egy éve, és tervezünk a jövőben közös kutyát nevelni, mi egyelőre így vagyunk család. Jelenleg nem férne bele az életembe a gyerek, így nem is vagyok nagyon érdekelt a témában. Ez a jövőben még változhat, persze, de most így teljes az életem.

Benedekék kis családja mostanra kiegészült Palikával, a fekete francia bulldoggal.

(A képen Benedek – bal oldalon – látható párjával)

Ha megfázom, elrontom a gyomrom, vagy esetleg eltöröm a kislábujjam, mert a szekrény sarka az utamba került a nagy sietségben, akkor természetes módon orvoshoz fordulok. De mi történik akkor, ha valami a kobakomban vagy a lelkemben romlik el?

Ahol én élek, ott az embereknek egyszerű, sarkított véleménye van a legtöbb témában. Nálunk, ha valaki beteg, akkor vagy kiheveri otthon, vagy inkább képes belepusztulni, esetleg szenvedni a betegséggel addig, míg végül hordágyon kell kórházba szállítani. Ha valaki lelkileg instabil, esetleg valamilyen mentális betegsége van, sokszor magára marad a bajával. Hiszen, ahogy felénk mondani szokás, „aki pszichológushoz jár, az bolond”. Pedig a pszichológus is pont annyira szakember, mint a doki, aki kihúzza a romlott fogad, annyi a különbség, hogy a romlott fog helyett a romlott gondolatokat segít elűzni a fejedből. Mégis lenézően beszélnek arról, akinek szakemberre van szüksége mentális egészsége megőrzése érdekében.

Hogy ez az előítélet miből fakad, csak találgatni lehet. Talán nem értik az emberek ezt a szakmát és a pszichológia szó hallatán egyből a horrorfilmekre gondolnak, ahol sokkterápiával ürítik ki a betegek agyát, esetleg kényszerzubbonyban kísérik őket a kipárnázott szobába. Akár gőgből is fakadhat ez az indokolatlan elutasítás a szakma iránt. De az is lehet, hogy egész egyszerűen nem hisznek a szakma sikerességében.

Amikor segítségre szorultam, tudtam, előbb-utóbb be kell számolnom otthon az állapotomról. Féltem bevallani, pedig nem szégyelltem, csak féltem a többiek előítéleteitől. És a félelmem egyszerű válasz formájában be is igazolódott: „Én nem hiszek az ilyen agyturkászokban. Szerintem segíts magadon, s az Isten is megsegít.” Szüleim reakciója nem bizonytalanított el a döntésemben, bár annyival jobb szeretteink támogatását érezni ilyenkor is, mint amikor elkísérnek a törött kezünket begipszelni.

Vajon mikor fog társadalmunk mentálisan és érzelmileg felnőni a feladathoz, hogy megtanuljuk támogatni és segíteni egymást akkor is, ha valaki nem fizikai fájdalomban szenved?

Nem hiszek a pszichológiában. Semmi értelme pszichológushoz menni, kidobsz egy csomó pénzt, hogy beszélgess valakivel? Nincs neked semmi bajod, csak hisztis vagy, nem kell egyből terapeutához futni. Ezeket a mondatokat, megjegyzéseket a kelleténél sokkal többször halljuk, mondhatni jellegzetesek Kelet-Közép-Európa tájain. De lélektan nélkül vajon tudnánk-e, hogy a belső frusztrációnk, traumánk akár a dédszüleink életére is visszavezethető? Hogy a csecsemőkori ősbizalom mennyi mindent meghatároz későbbi életünkben? Többek között ezeket a kérdéseket fejtegette Orvos-Tóth Noémi szakpszichológus a 11. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. Az est házigazdája Sánta Miriám volt.

Fekete overallban és laza könnyedséggel lépett színpadra Orvos-Tóth Noémi szakpszichológus, az Örökölt sors és a Szabad akarat című könyvek szerzője, a Bánffy-palota udvarán és a közönségen pedig egyszerre valami megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá.

A protokollinformációk után, ahogy beindult a beszélgetés, a következő gondolat ütötte meg elsőként a fülemet: „Nem tudjuk elfogadni azt, hogy jó emberekkel is történnek rossz dolgok”. A szakértő szerint ugyanis az áldozathibáztatás, amely gyakorlat ellen nagyon sok aktivista felszólalt már, tulajdonképpen védekező mechanizmus, megküzdési módszer; a végsőkig akarjuk hinni, hogy a világ igazságos hely és hogyha valakivel történik valami szörnyűség, azt biztos megérdemelte, mert olyan nem létezik, hogy valaki ártatlanul áldozatául essen az egész életet megkeserítő traumának.

„Magunkkal is kegyelmesen kell bánni.” A posztmodern ember a legmagányosabb és énközpontúbb „változata” a Homo sapiensnek, mióta az első majom lemászott a fáról. Annyira befelé fordultunk, hogy teljesen megfeledkezünk arról, hogy közösségek, a társadalom részei vagyunk és felelősséggel tartozunk egymásért. Annak ellenére azonban, hogy az individualizmus fénykorát éljük, paradox módon hajlamosak vagyunk sokszor fölöslegesen ostorozni magunkat. Orvos-Tóth Noémi szerint ahhoz, hogy érdemi segítség és társaság legyünk mások számára, előbb magunkkal kell harmóniába és békébe kerülnünk, ehhez azonban önismeretre és – tetszik vagy sem – terápiára is szükség van.

Terápiára járni nem szégyen. A pszichológus, pszichiáter nem az őrültekkel foglalkozik, nem azokkal, akiknek „elmentek otthonról”. Mert, valljuk be, sokan ezért nem megyünk el még az első konzultációra sem, mert „nem vagyunk bolondok”. Ez is problematikus, kelet-közép-európai felfogás. Nem kell ahhoz bolondnak lenni, hogy segítségre legyen szükségünk. Mégis nehezen vesszük rá magunkat a terápiára, ha egyáltalán. Ahogy Orvos-Tóth Noémi is fogalmazott: a modern ember fejében kőkorszaki elme lakik. Ezt főleg annak köszönhetjük, hogy nem tudunk igazán felnőni és alkalmazkodni a rohanó világhoz – ahhoz a rohanó világhoz, amit mi tettünk ilyenné.

Rengetegen ültek a nézőtéren, a földön, a Bánffy-palota különböző pontjain, mindenhol emberek voltak. Az előadás során nehéz témákat érintettünk: szó esett családon belüli erőszakról, kihűlt szerelemről, szülő-gyermek konfliktusról, örökletes hajlamokról, mindenről, és ezt rengetegen hallgattuk. Ott ültünk egymás mellett, egy emberként hallgattuk a szakpszichológus szavait, mintha legalább a tévében az ötórás híradót mondta volna. Ott ültünk egymás mellett, és bár voltak ismerős arcok, nem ismertünk senkit, még azokat sem, akikkel együtt érkeztünk. Mert bármennyire is súlyos dolgok ezek, nem beszélünk a problémáinkról. Ilyenek vagyunk mi, kelet-közép-európai emberek, inkább elrejtjük magunkban jó mélyen a bajokat, úgysem tartozik másra. Számtalan nő és férfi magára ismerhetett a beszélgetés során, ki így, ki úgy. Mert „minden embernek van megélő és megfigyelő énje”.

És miközben talán most ismertük fel magunkban, hogy segítségre van szükségünk, miközben talán rájöttünk, hogy a legjobb barátunk, családtagunk bántalmazó kapcsolatban él, vagy olyan terhet cipel, amit egyedül nem bír el, miközben számot vetettünk, addig ez a kislány, akit a mellékelt képen láthatunk, előbb nagy szemekkel bámult az embertömegre és a beszélőkre, aztán… belekacagott a képünkbe. Őszintén, gondtalanul. A megjelenése olyan volt, mint a görbe tükör, mert ott, a nehéz témák és a feszült csend közepette ő nevetett. Ő volt az üde színfolt a komor világban. Aki viszi tovább az életet. Aki felemeli a fejet, ha az csügged, aki felfelé húzza az ajkat, ha annak inkább sírni van kedve, aki megdobogtatja a szívet, ha az már azt hiszi, nem szerethet többé.

Mert mindenkinek joga van a szeretetre, arra, hogy szeressék, hogy „jól szeressék”, arra, hogy ne a családja miatt ítéljék meg, arra, hogy elfogadják, tiszteljék és megbecsüljék. Ez a kisgyerek nem törődik azzal, hogy a szülei, nagyszülei mit tettek vagy nem tettek. Ez a kisgyerek csak nevet, boldog, szeretetet ad és kér. Ez a kisgyerek a jövő. Ne tegyük ezt a kisgyereket csüggedt, szorongó felnőtté!

Tom az ébresztőóra erőteljes hangjára riadt fel. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e, vagy még mindig az álmok gondtalan világában barangol. Az ébresztőóra idegőrlő hangja hamar ráébresztette, hogy ismét felvirradt egy szürke nap unalmas életében. Bal kezével rácsapott a vekkerre, amitől az elhallgatott, de csak azért, hogy holnap reggel 7.15-kor újra elkezdhessen az idegeire menni. Felült az ágyában, megdörzsölte a szemét, és megpróbált visszaemlékezni az álmára. Azonban az álomkép, amibe egy pillanattal korábban oly erősen kapaszkodott, most úgy folyt ki az ujjai közül, akár a víz.

Bosszúsan átsétált a fürdőszobába, megengedte a mosdókagyló csapját és megmosta az arcát. Ahogy a jéghideg víz a bőréhez ért, az utolsó álomfoszlányok is eltűntek a tudatából. Felöltözött és megreggelizett, enni adott új házi kedvencének is, majd kilépett a házból. A nyári levegő kellemesen simogatta arcát, az utcát megtöltötte a madarak csicsergése és az iskolába igyekvő gyerekek ricsaja. Tom felült a biciklijére és elindult a postahivatalba felvenni az aznap leszállítandó leveleket és csomagokat. Amint kiért a főútra, észrevette a seriff autóját a Parker család háza előtt. Egy pillanattal később a seriff is megjelent. Kilépett Parkeréktől, majd elindult az autó felé. Tom rápillantott az órájára, és úgy döntött, hogy rövid beszélgetés a seriffel belefér. Szétnézett, hogy jön-e valami az úttesten, majd áthajtott.

– Jó napot, seriff! – köszönt.

– Bárcsak mindenkinek jó napja lenne, Tom.

– Történt valami?

– A Parker lány tegnap nem jött haza. Mrs. Parker teljesen ki van készülve, Mr. Parker pedig tehetetlenségében majd felrobban, olyan ideges.

– Ez szörnyű – felelte Tom komor arccal.

– Ma délben keresőcsapatot szervezünk, átkutatjuk a város körüli részeket. Ha ráérsz, csatlakozhatsz.

– Természetesen. Amint végzek a munkával, csatlakozom. Sőt, ma úgyis a számlákat kell kihordjam, szóval szólhatok mindenkinek, akivel találkozom, hogy ha tudnak, segítsenek.

– Az remek lenne, Tom. De ha most megbocsátasz, még sok a dolgom.

Tom elköszönt a serifftől, és továbbhajtott a postahivatalba. Átvette a leveleket, és elindult kézbesíteni. Akárkivel találkozott, elmondta, milyen szörnyűség történt, és megkérte, hogy csatlakozzon a kereséshez. Amint elért a várostól távolabb lakó Johnson fiú házához, elővett egy cetlit, és ráírt valamit, majd a számlával együtt bedobta a postaládába. Mire végzett a posta kiszállításával, már délután kettő felé járt az idő. Tom felhívta a seriffet, aki közölte, hogy épp a városközeli erdőhöz tartanak, hogy ott is keressék a Parker lányt.

Az általában csendes erdőt betöltötte az emberek hangja, amint a lány nevét kiabálták. Tom meglehetősen jó munkát végzett, hiszen szinte mindenki eljött segíteni a keresésben. Egyedül a Johnson fiú nem jelent meg. Az emberek egymástól másfél méter távolságban haladva fésülték át az erdőt. Tom egy idő után arra lett figyelmes, hogy a mellette lévők abbahagyták a kiabálást, és elkezdtek beszélgetni.

– …mindig is mondtam, hogy ezzel a Johnson fiúval nem stimmel valami.

– Én azt hallottam, hogy a szülei halála után mindenféle sötét üzelmekbe keveredett.

– Azt el is hiszem, már az iskolában is igazi bajkeverő volt. Folyton lógott, meg ilyenek.

– Az iskoláról jut eszembe, állítólag már akkor figyelte a Parker lányt, amikor az még csak elsős volt.

– Undorító, hiszen akkor ő már végzős lehetett.

– Ne mondd senkinek, de szerintem ő áll az eltűnése mögött is. Biztos azért nem jött el, nehogy lebukjon.

A beszélgetés még folyt egy darabig, de Tom inkább a keresésre koncentrált. A pletyka tovább terjedt az emberek között, és estére már az egész városban azt beszélték, hogy a Johnson fiú a tettes. Amikor a seriff lefújta a keresést, a napnak már nyomát sem lehetett látni az égen. Az emberek hazamentek, és Tom is indulni készült, amikor a seriff megszólította.

– Tom, légy oly kedves egy pillanatra.

– Igen, seriff?

– Csak meg szeretném köszönni, hogy értesítettél mindenkit, így elég nagy területet tudtunk átvizsgálni.

– Ugyan, csak azt tettem, amit minden normális ember tenne.

– Lehet, hogy igazad van, de attól még egyszer köszönöm. A Parker család nevében is.

Tom bólintott, majd elindult. Mire hazaért, teljesen kimerült, és semmi mást nem szeretett volna, csak aludni. Azonban annak még nem jött el az ideje. Megvacsorázott, majd vacsorát készített új kedvencének. Kezében az étellel lement a pincébe, felkapcsolta a lámpát. A vakító fény betöltötte a kopár pincét, és megvilágított egy fémajtót. Tom elővette farzsebéből a kulcsot, és kinyitotta az ajtón lógó lakatot. Amint óvatosan feltárta az ajtót, a fény a szemközti falba ágyazott kampóra esett és a hozzá erősített láncra. Tekintetével követte a láncot, míg eljutott a végéhez rögzített bilincshez, amely egy lábszárat ölelt körül. A lány a sarokba húzódva remegett a félelemtől. Közelebb lépett, mire a lány megrezzent, és megpróbált még jobban összehúzódni. Tom letette a földre az ételt. Megrázta a fejét, amikor észrevette az érintetlen reggelit.

– Enned kell, hogy életben maradj addig, amíg rád találnak a szüleid. Ma az egész város téged keresett, hát nem nagyszerű?

Azzal felállt, és az ajtóhoz lépett. Egy pillanatra elgondolkodott, elmondja-e, hogy az egész város a Johnson fiúra gyanakszik. Végül úgy döntött, nem fosztja meg a lányt a reménytől, és becsukta az ajtót.