Valószínűleg ismerősen cseng Quentin Tarantino neve azok számára, akik szeretik az akció, a dráma és a fekete humor ötvözetét egy filmben. Hiszen a kétszeres Oscar-díjas, olasz származású filmrendező alkotásai hagyományosan ilyenek. Erre nagyon jó példa az 1994-es Ponyvaregény, amelyben diplomatikus társalgást a következő pillanatban váratlan mészárlás követ. Vagy mondhatnám a 2015-ös A visszatérőt, amelyben két és fél órán keresztül láthatjuk Leonardo DiCaprio szenvedését a fagyhalál küszöbén. Ez önmagában nem nagy cselekmény, Tarantinónak mégis sikerült úgy tálalni a sztorit, hogy Oscar-díjas film szülessen belőle. És szépen illeszkedik a sorba az Aljas nyolcas (2015) is: nem fog csalódást okozni a Tarantino-rajongóknak, de azoknak sem, akik szeretik a hosszas párbeszédeket, a lassan felépülő eseményt és a kegyetlenséget.

A film főszereplői híres, valamint kevésbé híres fejvadászok, akik az amerikai polgárháborút követő időszakban véletlenül egy helyre sodródnak. A mű cselekménye Wyoming erdős vidékein játszódik kemény hóviharban, amely szereplőinket ugyanabba a fogadóba sodorja, ahol kénytelenek egymás társaságában ülni a természet adta körülmények miatt. Azonban a kényszerű összezártság miatt a fejvadászok között folyamatosan nő a feszültség, a kétely és az intrika. Kérdéses, hogy kik azok, akik megérik a hóvihar végét és kik azok, akik örökre ott ragadnak a fogadóban.

A cselekmény szorosan követi a rendező stílusát. Lassan vezeti be a történetet, időt hagy a nézőnek, hogy minden szereplőt megismerhessen, ugyanakkor mindig hagy leheletnyi kételyt a szereplők valódi személyéről, amely még izgalmasabbá teszi a történetet, és közben mégsem untatja a nézőt a hosszú párbeszédekkel. Ezenkívül a film tele van kiszámíthatatlan csavarokkal, vérontással, drámával és képi világa is lehengerlő.

Bátran ajánlom azoknak, akiket nem rettentenek el a brutális, groteszk képek, szeretik az akciót, a krimit. Aki már unja a kiszámítható cselekményű filmeket, azoknak végképp ajánlom az Aljas nyolcast, mert annyi „plot twist” van ebben a filmben, hogy a végére már nem lehet eldönteni, hol van a mű csúcspontja.

Kép forrása: Vauge Visages

Sosem szerettem az esszéket. Főleg középiskolában nem. Tudom, ez nem szép kijelentés egyetemistától, de valakinek ki kell mondania azt, ami több ember szívét is nyomja.

Régen sokszor hallottam arról, hogy csak a nagyon intenzív és csillapíthatatlan írói vénával rendelkezők mehetnek esszéíró versenyre, én a pályázati felhívás első két sora után boldogan és mosolyogva utasítottam vissza a kihagyhatatlan ajánlatot minden évben. Nem az én világom.

Azt hiszem, ennek a sok nem akarásnak tényleg nyögés lett a vége, de nem panaszkodhatom sokat, hiszen én választottam az egyetemet magamnak. (Itt félreértés ne essék, nagyon szeretem minden percét, de hát minden jóban van valami rossz.)

Most az a sok gúnyolódás és a tanulástól való folytonos menekülés a nyakamba zúdította az állóvizet. Lássuk hát, mit kell csinálnia a diáknak az egyetemen: elsősorban tanulnia, részt vennie minden kurzuson és szemináriumon, valamint minden esszét és másfajta házi feladatot elvégeznie határidőre (azt kiemelném, hogy csak és kizárólag határidőre, nem hamarabb és ha egy mód van rá, nem is később, ha meg netalán hamarabb elkészül vele, határidőig hanyagolja az elküldését, ne tűnjön túl lelkesnek), a vizsgákon pedig remekelnie. Emellett, ami már nem az egyetem hatásköre, az egyetemista feladatait gyarapítja a szórakozás, de ez másik cikk és más idők témája.

Hogy a sok panasz közé kis pozitívumot is keverjek, kaptam olyan témákat, amelyeket nagyon is szerettem, de mégsem annyira, hogy 8-10 oldal hosszú fejtegetés, szóforgatás kerekedjen belőlük. Szerencse, hogy még tudok hasalni. Ugyanakkor köszönettel tartozom tanáraimnak, hogy nem terhelnek le fölöslegesen, és bár nem sokat kérnek tőlünk, de azt a lehető legtökéletesebben várják el (ez akár negatívum is lehetne, én nem tartom annak). Mégis, akármennyire tetszik az adott téma, az idő vasfoga csak akkor harap belém, amikor látom, hogy napok, esetleg órák vannak a határidőig, és minél hamarabb össze kell kombinálni sok-sok gondolatot. A sok halogatás akár teljesítményfokozó is lehet: az egyetemista természetfeletti képességeit hívja elő, amelyek segítségével olyan munka születik, hogy még az is megirigyli, aki heteket dolgozott a sajátján.

Összegzésül, az egyetem a nagy esszéíró verseny, ahol folyamatosan kell dolgozni és a benevezést első év előtt már megtettük a nagy, hároméves megmérettetésre. Vagy talán még csak most készülünk az igazi esszéírásra, amit ismertebb körökben államvizsgának neveznek. De az mindenképp biztos, hogy ez is verseny, csak itt már nem másokkal versengünk, hanem önmagunkkal. És az idővel. Álljak itt én élő példaként erre a jelenségre, amint esszéírás helyett inkább ezt a cikket írom.

Van egy régi jó és jó régi vicc. Tévedés: sok ilyen vicc van, viszont most csak az egyik releváns számunkra. Ez az volna, amelyben a valakinek mindig két lehetősége van azt illetően, hogy busszal vagy taxival menjen haza. Ezt a történetet teljes mértékben magaménak éreztem egy rendhagyó, hétköznapi, kolozsvári buszos utazás során. A vicc és a történet kedvéért a következőkben én leszek a meg nem nevezett illető.

A meg nem nevezett illető egy viszonylag nyugodt csütörtök este, miután csalódott önmagát kirángatta a moziból, azon morfondírozott, hogyan juthatna haza. Ha taxival megy, veszett egy csomó pénze (egyetemista valutával számolva). Ha busszal megy, van két lehetősége. Tudniillik a bevásárlóközpont elől indul olyan busz, ami egész a Monostor végéig visz, de olyan is, amely az Irisz negyedbe szállítja az utasokat. A mi karakterünknek kedvezőbb lenne az utóbbi variáció, de azért el kell gondolkodni: inkább a gyakrabban közlekedő járműre pattanjon, aminek a megállója viszont távolabb van, vagy arra, ami legjobb esetben negyedóra múlva érkezik, de leszállás után kevesebbet kell hazáig gyalogolni. A hős dönt. Fontosabb a kényelem a gyorsaságnál, tehát vár.

Miután a harmadik 24B is tovarobogott, illetőnk magában, de úgy is csak halkan beismeri, rosszul döntött. Eltelt negyedóra. A kiözönlő vásárlók tömege gyorsabban cserélődött, mint ahogy a víz lefolyik a Dunán. Sokan közülük biztos otthon vannak már. Történetünk központi alakja arra gondol, ha az első 24B-t választja, ő is otthon lenne már. Na de bicikli kellett? Tekerjed! Tényleg, bicikli… hogy nem jutott eszembe, hogy biciklizhetnék is... De ez képezze másik történet csattanóját.

Végre-valahára megérkezik a 48-as busz. Itt már nincs két lehetőség, főhősünk nem hagy magának. Erre amilyen gyorsan lehet, fel kell szállni. Na de a buszon újabb lehetőségek garmadájával szembesül: erőszakosan tolongjon lecsippantani a kártyáját, vagy udvariasan várjon? Ha az előbbi mellett voksol, csúnyán megnézik, esetleg megszólják. Ha az utóbbit választja, és minden szerencsétlenségére ellenőr emelkedik ki a tömegből jegyeket, bérleteket követelve még mielőtt sikerült volna az okosmasinához érintenie fehér-lila kártyáját, fizethet. Akkor már taxival is mehetett volna, ugye… A mérlegelt lehetőségek fényében határozottan közelít célja felé, és el is éri, zöld alapon felvillan, hogy kellemes utazást kíván az okosdoboz. Egy gonddal kevesebb. De máris itt az újabb. Üljön vagy álljon? Körbenéz, alig van idős ezen a buszon, aki van, az is mind ül már. Egy gimnazista csoport élesen vihorászik valamin, ami valószínűleg csak számukra mulatságos. Mivel viccünk életre kelt figurája semmi jónak elrontója nem szándékszik lenni, nem várja meg, amíg a boldog iskolások közül valamelyik észbe kap és két kacagás között letelepedik. Történetünk főhőse gyorsan elfoglal egy ülést. Már nem lehet semmi baj. Pontosítok: nem lehet semmi baj, aminek ő a közvetlen vagy közvetett kiváltója. De ismerjük a bajok természetét: jönnek.

És jött: a buszsofőr nem a jó kijáratot választotta a körforgalomban. Idegenek néznek össze a lila jármű belsejében. Miért? Hogyan? Repülőgépek helyett buszokat térítenek el újabban? A tekintetek helyett lassan a szavak veszik át a terepet. Ezek könnyebben jutnak el a sofőrhöz is. Egy magas férfi nevetve-aggódva tájékoztatja buszeltérítőnket, hogy légy repült a levesbe, valami nem jó, nem tartjuk az irányt.

Ekkor nem várt esemény következett be: a kijelzőn megjelent a CS (Cursă Specială, azaz Különjárat) jelzés. Személyes történelme során a mindennapi döntések súlya alatt roskadozó karakter még soha nem utazott ilyen busszal. Nem maradt két vagy több lehetőség: nevetett. Arra gondolt, bár a bakancslistáján lett volna az, hogy Cursă Specială feliratú busszal száguldozzon hajtűkanyarban Kolozsváron hétköznap este.

De ismerjük a bajok természetét: ahogy jönnek, úgy mennek. A busz kissé kellemetlen és nagyon mulatságos kitérő után visszatért megszokott útvonalára. Csendes, gyanútlan járókelők szálltak fel rá, és közös kalandot átélt idegenek szálltak le róla. Hősünk belátta: érdemes volt busszal hazamenni taxi helyett.

Kenneth Zeller, a kanadai meleg férfi 1985-ben homofób gyűlölet-bűncselekmény áldozata lett. Öt fiatal halálra verte a torontói High Parkban.

Raymond Taavelt halifaxi meleg aktivistát 2012. április 17-én Andre Denny agyonverte egy Göttingen Street-i meleg szórakozóhely, a Menz & Mollyz előtt.

Mónica Brionest, a nyíltan leszbikus művésznőt szexuális irányultsága miatt 1984-ben halálra verték egy santiagói járdán. Egy társával volt, akinek sikerült elmenekülnie a támadás elől. Az elkövetőt soha nem sikerült azonosítani. A katonai diktatúra idején elkövetett gyilkosság volt az első dokumentált leszbikus elleni gyűlölet-bűncselekmény Chilében, és ez inspirálta az ország első leszbikus csoportjának, a Colectiva Lésbica Ayuquelénnek a megalakulását, valamint a leszbikusok láthatóságának napját, amelyet 2015 óta minden július 9-én tartanak meg a dél-amerikai országban.

Francois Chenut neonáci skinheadek támadták meg és fojtották vízbe 2002. szeptember 13-án a franciaországi Reimsben. A gyilkosságról készült dokumentumfilm, a Beyond Hatred, Francois családtagjaival a tárgyalás alatt és után készült átfogó interjúkat is tartalmaz. Az egyik támadó kiskorú volt, őt 15, míg a két felnőtt támadót 20 év szabadságvesztésre ítélték, ahogy azt a dokumentumfilm is bemutatja.

Egy önkormányzati tiltás 2005-ben megpróbálta megakadályozni a jeruzsálemi Pride felvonulást, de azt kerületi bírósági ítélet hatályon kívül helyezte. Sok ortodox zsidó állt a felvonulás több kilométeres útvonalán, átkozódásokat kiabálva és „Tönkreteszitek a gyermekeinket”, „Jeruzsálem nem San Francisco” feliratú plakátokat tartva a kezükben. Yishai Schlissel haredi zsidó a felvonulás során konyhakéssel támadt három felvonulóra. A rendőrségi kihallgatás során elmagyarázta, miért tette ezt: „Úgy döntöttem, hogy Isten kedvéért ölni fogok. Az ilyen förtelmek nem elfogadhatóak a mi országunkban.”

Patrickot, a lengyel LMBTQ-diákot 2014. január 4-én agyonverték, miután a helyi melegbárokban és klubokban töltötte az éjszakát Szczecinben. A két elkövető büntetlen előéletű, a hatóságok szerint a támadásban a homofóbia is szerepet játszott.

Az LMBTQ+-közösség, különösen a színes bőrű transz nők halmozottan ki vannak téve az erőszakos támadásoknak. Egyes közel-keleti és afrikai országokban például az azonos neműek közötti aktusok halálbüntetést vonhatnak maguk után.

A Pride nem arról szól, hogy meleg emberek ripacskodnak, hogy lezárják a várost, elakad a közlekedés, de még csak a heteroszexuális emberek meleggé konvertálásáról sem. Elfogadásról, egyenlőségről és az LMBTQ+-közösséget ért atrocitásokra való figyelemfelhívásról szól. Amíg nincs teljes egyenlőség, addig ez az én ügyem és a te ügyed is. Ma még ez a közösség nem elfogadott, holnap lehet, hogy te nem leszel.

Kolozsváron a héten zajlik a Pride fesztivál, június 11-én lesz a felvonulás.

Ezek a mai gyerekek nem tudnak már játszani se. Ezek a mai gyerekek nem tudnak olvasni, számolni, még beszélni sem. Legalábbis szépen. Nem tudják, mi a tisztelet, hogyan kell eltölteni a szabadidőt helyesen, eredményesen, ezek nem csinálnak semmit. Válogatnak. Ruhát, ételt, hangulatot váltanak percenként. Hogy igen…

A mai gyerekek nem tudnak semmit. A helyükben én nem így csinálnám, ha ennyi lehetőségem és szabadidőm volna. Cserélnék is ezekkel a mai gyerekekkel. A gondtalan élet… Bezzeg, amikor én voltam annyi idős!

Gondos Borbála

  Tudod, mit kért Ildiéké gyereknapra? Telefont. Én nem telefonoztam nyolcévesen. Hogy akkor nem volt ilyen érintőképernyős okosmasina? Nem az a lényeg, ne forgasd ki a szavaimat. Ha lett volna telefonom, akkor se telefonoztam volna. Én irigy? Ezekre? Ne nevettesd magad!

A telefon arra van, hogy hívják egymást az emberek. Kit hívnak ezek? Jaj, hogy játszanak rajta? A telefonon. Milyen világot élünk, hallod-e! Nem ez a játék

, hogy ott simogatják s nyomogatják a kütyüt. A játék az, amikor kergetik egymást, tiszta kosz lesz a ruha, sárosak tetőtől talpig, kimennek a patak mellé, építik a gátat, fogják a békát, tudod te, az ilyen rendes dolgok. Na, az a játék! Bújócska, fogócska, esetleg társas, de abból se a mai hülyeségek. Nem arról van szó, hogy nem tudnám megérteni, csak egy ilyen fölösleges időtöltést így elkomplikálni… Minek? Ahelyett olvashatnának valami szépet. János vitéz, Toldi, Az arany ember, hogy művelődjenek. De nem, ezek ilyet nem olvasnak. Hogy igen!

Erről jut eszembe: tudod, mit kért Sárikáéké gyereknapra? Könyvet. Az ám, eddig meg is lennék elégedve, de Harry Pottert kért. Most mondd meg… Legalább olvas! Attól se a szókincse, se a tudása nem nő. Olvassa, hogy a boszorkányok vagy mifélék röpködnek a seprűn. Hogyne, ennyi erővel olvashatná azt is, mit írnak a légmentes szalámi csomagolásának a hátára, annyit ér. Mondjuk, az többet érne, mert a mai gyerekek minden mocskot megesznek, azt se tudják, mi van benne. Csomó színezék, tartósítószer, azért ilyen betegek.

Ja, megint eszembe jutott valami, fogózkodj meg: a Zitáéké, tudod, amelyik folyton beteges, nem tud hízni, mindig olyan sápadt, na, az. Azt kérte az anyjától, hogy végre mehessen pszichológushoz. Szégyen. Nem, nem az, hogy nem engedték eddig, normális, hogy nem. Tizenhárom éves, mi baja lehet, mondd meg őszintén. Szekálják a suliban? Kérlek! Mi mennyit csúfolkodtunk egymással anno? Hogy már nem olyan a csúfolkodás se? Dehogynem! Mi is voltunk gyerekek, csak jobbak. Gyerekebb gyerekek voltunk. Ó, internetes zaklatás, persze. Én azt se tudom komolyan venni. Most miért dől össze a világ, ha kitesznek róla egy fotót, s odaírják, hogy… Pont azt. Túl érzékeny, azért van hányingere mindennap, ha iskolába kell menjen. S attól a sok műételtől. S a telefontól.

Az énképe? Mentális egészség? Magyarázd már el, mi az. Tudod mit, nem érdekel, ez is ilyen mai baromság. Olyanok találják ki, akiknek a neve elé kell mondani, hogy doktor, de egy hűlést nem tudnak kezelni. Megvan az ember, ha nem gondolkodik annyit, s kicsit kimegy a friss levegőre. Nem ül egész nap bent a házban, nem telefonozik és nem olvas sületlenségeket. De ezeknek van idejük. És őszintén, semmi gondjuk nem lehet a mai gyerekeknek. Azok a gondok, amikkel mi a mi időnkben szembesültünk. Ma maguknak csinálják ezek, mert unatkoznak. Kutya is a jó dolgában veszik meg. El vannak kényeztetve. Nem tudják élvezni az életet.

Nekem nem ilyen volt az életem, nem unatkoztam. Nem is nyomtak mindent az orrom alá, meg kellett dolgozni ezelőtt a boldogságért. Nem válogattam, nem panaszkodtam. Jaj nekem, ha megpróbáltam volna! Én ezektől semmit se irigylek. Ezt a könnyű életet? Ugyan… Igen, nekik könnyű. Most könnyű. Nekem nem ilyen volt.