Különleges este a mai. A szokásosnál is jobban igyekszem haza, időben el kell készülnöm, nem akarok késni. Arcomról letörlöm a hétköznapok gyötrelmeit, vonásaim elsimulnak, megszépülök. Rövid időn belül a tükörből már a vörös bársonyruhába öltözött önmagam köszön vissza. Mosolyog, mert tudja, hogy tetszeni fog neked. Elindulok a helyre, ahol a nap lemegy, kettőnk szíve pedig összeér.

Senki más nincs körülöttem, csak én vagyok meg te, valahol az út végén. Vezetés közben felidézem az utolsó találkozásunk pillanatait, és elégedetten állapítom meg, hogy mától már nem számít utolsónak. Rég láttalak. Úgy képzelem, hogy te is éppen annyira izgulsz, mint én, ez végül megnyugtat kicsit. Hosszú az út, azon gondolkodom, milyen lesz a viszontlátás. Lehet, hogy tárt karokkal üdvözölsz majd. Az is lehet, hogy egy ideig szótlanul fogunk egymás szemébe nézni, engedjük magunkat elveszni a pillanatban. Megcsókolsz, megcsókolhatlak? Már nincs időm találgatni, megérkeztem.

Meglátlak, eloszlik minden kétely, feleslegesen izgultam. Hiszen csak mi vagyunk, te és én. Tökéletesebb vagy, mint amilyenre emlékeztem. Átölelsz, ne is engedj el soha, már hozzád tartozom. Hosszú órákig beszélgetünk, a külvilág megszűnik. Lehet, hogy soha nem is létezett. Megérintelek, most jövök csak rá, mennyire hiányoztál. Itt vagyok veled, most már ez az otthonom, hazaérkeztem.

Kinyitom a szemem, látom még a mosolyod, mosolygok én is, de lassan eltűnsz. Hosszú, gyötrelmes percek telnek el, felébredek, elbúcsúzni sem tudok. Az álom és a valóság kegyetlen harcot vív, egyre csak távolodunk egymástól. Kapaszkodom az utolsó emlékfoszlányba, szeretnék visszamenni, de nem találom az utat. Már tudom, hogy egy időre ez volt az utolsó randevúnk.

Találkozunk majd legközelebb a világban, amelyben te és én egyek lehetünk. Te csak várj rám ott, a szokásos helyen, én pedig megígérem: jönni fogok. 

A Karib tenger kalózainak stúdiójától és a Vasember alkotójának jóvoltából 2016. április 4-én megszületett a 21. századi A dzsungel könyve. A film több díjat is begyűjtött, például a 2017-es Oscar-gálán a legjobb vizuális effektusnak járót. A vizuális effektusok valóban lenyűgözőek, látszik bennük a Walt Disney stúdió keze. Jon Favreau rendezőt és az egész filmes csapatot külön dicséret illeti a sztori viszonylagos átdolgozásáért.

Az IMDb-n 7,4-re értékelt fantasy kalandfilm Rudyard Kipling híres regénye alapján készült, Justin Marks forgatókönyvíró ötleteivel ízesítve. Számomra nem okozott csalódást, ahogy az első Vasemberrel sem. Az erdőben nevelkedő gyermek történetét bemutató filmet sok elődjével össze lehetne hasonlítani, hiszen 1967-ben került vászonra a híres amerikai rajzfilm Wolfgang Reitherman rendezésében, szintén a Walt Disney stúdiójának közreműködésével. A dzsungel könyve című rajzfilm óriási siker lett, a Disney-mesékre jellegzetes zeneszámok feldobták az amúgy is fantasztikusan jó történetet. A magyar szinkronnak köszönhetően gyerekkorom slágerei közé tartozott az „…egy-két jó falat”. A mese azonban a végét illetően nekem sose jött be, valamiért nem tudtam elhinni, hogy Maugli tényleg képes lenne otthagyni Baluékat és a dzsungelt. Ezzel, úgy tűnik, nemcsak én voltam így, hanem Justin Marks és Jon Favreau is.

A történet két nagyobb különbséget leszámítva ugyanaz, mint a rajzfilmé. Az elején megismerjük az Akela által vezetett farkasfalkát, benne az ifjú Mauglival, akit Bagira, a fekete párduc talált a dzsungelben, még kisgyermekkorában. A film vizuális effektusainak köszönhetően az állatok és a környezet is sokkal élethűbb, mint a rajzfilmben. A farkasok közt élő Mauglinak teljesítenie kell ahhoz, hogy a falka teljes jogú tagja legyen, ami annak ellenére is nehezen megy neki, hogy mindenki szereti a falkában. A történet tovább bonyolódik, és Maugli szembe találja magát Sir Kánnal, a sebzett arcú tigrissel, akitől mindenki retteg. Maugli itt még nem tudja, hogy a tigris arcán lévő sebet az apja okozta, amikor néhány éve őt védte meg egy barlangban Sir Kántól. A falkára nyomás nehezedik, ezért Maugli elindul Bagirával vissza az emberek közé, az út azonban sötét, és tele van iszonyattal.

Valóban iszonyatos az, ahogyan Kát megformálták – mondom ezt a kígyóktól félő emberek nevében. Mauglinak Ká mondja el az igazat Sir Kánról és az apjáról, aki megmentette Mauglit azzal, hogy harcolt a tigrissel. A női hang, a környezet, a kicsit „drog hatása alatt vagyok” állapot, amibe Maugli Ká hatására kerül, iszonyatosan félelmetessé teszi a jelenetet, Balut pedig a megfelelő hőssé már a sztori elején. Balu a csibész, akinek akkora a szíve, mint ő maga. Számomra ő a kedvenc karakter a filmben. Maugli igaz barátja, a társa, aki támogatja a „cselezéseit”. Látja a kölyökben a tehetséget, az akaratot. Szereti annyira, hogy képes lenne elengedni őt, de végül mégsem kell.

Férfivé válása útján Maugli megment egy kiselefántot, ami igazi hőssé teszi az elefántok szemében. Ez pedig nagy jelentőséggel bír, ugyanis a filmben az elefántok a dzsungel védelmezői, ők irányítják a folyókat, mindenki tiszteli őket, így aztán Maugli tette még hősiesebbé válik. A történet végén az elefántok segítenek neki, így sikerül megállítania a „piros virág terjedését”. Sir Kánnal folytatott végső harcában Maugli győzedelmeskedik, azonban a történet további fonalának görgetését inkább a filmre bízom, már így is túl sokat árultam el.

Maugli története igazán megrendítő. A kisfiú, akit árván találnak a dzsungelben és farkasok között nő fel, végül olyat tesz, amit addig senki: egyesíti a dzsungelt, a törvény ugyanis mindenkire vonatkozik, függetlenül attól, hogy az milyen állat vagy épp ember. Átváltozástörténetnek vagyunk szemtanúi, a fiatal Maugliból férfi lesz. Egy férfi, aki igazi családjával marad. Megkönnyeztem a film végét, ugyanis a mai világban ez a fajta lezárás igencsak jelentős kifejezési forma. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy mind egyformák vagyunk, bármennyire is különbözünk. Lehet más a bundánk, a testfelépítésünk, a bőrszínünk, mind ezen a Földön élünk együtt. Fogadjuk el egymást, ne küzdjünk egymás ellen. Mindannyian mások vagyunk, ettől lesz ez ilyen szép.

Az effektek, a film vizuális világának felépítése rendkívüli. Az állatok között vannak, akik beszélnek és akik nem beszélnek. Ezt is nagyon érdekesen oldották meg, hiszen csak a fontosabb karakterek képesek a beszédre, ami jót tesz a film dinamikájának. A színek és a hangok erősen emlékeztetnek A Karib-tenger kalózaira, de jót tesznek a filmnek, azonban meg is indokolja azt a hatos karikát a képernyő jobb alsó sarkában. A zene egyszerűen zseniális, John Debney igencsak jó munkát végzett. Az Amíg van egy-két jó falat szimfonikusan hangszerelve kiváló hatást kelt.

Ez A dzsungel könyve nagyon jól sikerült, mindenkinek ajánlom sok szeretettel. Lekötötte a figyelmem és megidézte bennem a mese hangulatát, illetve egy adag adrenalint is adott.

Az év utolsó és a beköszöntő esztendő első napja mindig nosztalgikus érzést kelt az emberben. Ilyenkor elgondolkodik az elmúlt 365 napon, meghányja-veti a dolgokat, mit tett rosszul, mit jól, mit kell még ennél is jobban csinálnia a jövőben. Akárhol, akárkivel is töltjük a szilvesztert, akarva-akaratlanul legalább öt percig elmerengünk ezen. Nem mintha az év bármelyik más napján nem tennénk ilyesmit, hiszen egy erős-velős számvető gondolatmenet mindig lefuthat bennünk, de ilyenkor mégis más hangsúlyt kap minden félmondat, minden be nem váltott ígéret.

Te is emlékszel a fonóban eltöltött közös szilveszterekre? A hangos zenére, a táncra, a gondosan elkészített finom ételekre, a nagy beszélgetésekre? Emlékszel a hatalmas baráti társaságra, a nagy nevetésekre, a közös pillanatokra? Emlékszel, ugye?

Te is emlékszel arra, hogy a férfikar fél órával éjfél előtt felzötyögött a templom tornyába énekkel búcsúztatni az óévet és köszönteni az újat? Emlékszel, ugye?

Emlékszel a pezsgő édesen keserű ízére? Emlékszel, hogy a szüleid a különleges alkalmakra tartogatott drága italt bontották meg az első közösen elfogyasztott étkezéshez? Emlékszel, ugye?

Emlékszel a majonézes krumpli, a lencse ízére? Emlékszel, hogy sosem szeretted, és örültél, hogy egy évben csak egyszer kellett megenned? De azért örültél neki, ugye?

Emlékszel, hogy a szüleiddel karöltve rejtettétek el a szekrényben és a ház különböző pontjain az aprópénzt, hogy szerencsét és még több gazdagságot hozzon? Emlékszel, ugye?

Emlékszel, hogy édesanyád a lelkedre kötötte, ne haragudj senkire, békülj ki, ha valakivel összevesztél, ne vidd át ezt a bosszúságot az új évre? Emlékszel, ugye?

Emlékszel, hogy minden évben megfogadod, hogy te aztán így meg úgy, de aztán te sem így, sem úgy? Emlékszel, hogy minden évben megfogadod, hogy többé nem teszel fogadalmakat, s egy kósza gondolat mégis beugrik és nem hagy nyugodni?

Emlékszel, hogy kisgyerekként, rendesen-ügyesen felöltözve éjfél előtt fél órával lecammogtatok a falu központjába, és mindenkivel közösen visszaszámoltatok? Emlékszel, hogy a sok pezsgőbontás és petárda hangjától még a hideg is kirázott, és akkorákat ugrottál, hogy szinte felértél édesapád válláig? Emlékszel, ugye?

Emlékszel a színes tűzijátékra? Emlékszel, hogy közben teljesen átfagytál, szíved szerint már réges-régen haza akartál volna menni, de olyan gyönyörű, olyan hangulatos ez az egész, hogy inkább kibírtad, s utána hetekig fújtad az orrod? Emlékszel, ugye?

Emlékszel, hogy elsőként szerettél volna berobbanni a lakásba, de mindig a családfő, a férfiember ment elöl, hogy bevonzza hozzátok a szerencsét? Emlékszel, ugye?

Emlékszel, hogy ilyenkor kisgyermekként sokáig fent maradhattál, nem bánták a szüleid, szabad volt minden? Emlékszel, hogy felnőttként legszívesebben az éjfélt is átaludtad volna? Emlékszel, ugye?

Emlékszel, hogy erdélyi magyarként neked két szilvesztered volt: egy éjfélkor, a családdal közösen, a tűzijátékot bámulva, s mire megfőtt a virsli, kezdődött a második, a harangkondulás, a tűzijáték, az elnök beszéde a „magyar egyesen”? Emlékszel, ugye?

Emlékszel a Sas-kabaréra, a szilveszteri különkiadásokra, a Beugróra, a Fábry-show-ra, a nótacsokrokra, a Szilveszteri Szerencsekerékre, a Bagi–Nacsa-előadásokra? Még most is fújod kívülről az összeset, de minden évben újra és újra megnézed őket, mert nincs szilveszter gáz tévéműsorok nélkül?

Emlékszel, hogy sokáig azt hitted, neked nincs meg az az igazi, filmbe illő szilveszteri élményed, de belegondolva, elmerengve ezen rájöttél, hogy tulajdonképpen minden egyes utolsó és első nap olyan volt, amilyen, de a tiéd, csakis a tiéd, és nem veheti el tőled senki sem? Emlékszel, ugye?

Az újév és szilveszter éjszakájának közeledtével, amikor az év utolsó napjaiban az ember lánya számot vet a hátrahagyandó esztendővel, mindig akad egy illető, aki nem elevenít fel emlékeket, nem kapcsolódik be a nosztalgikus társalgásba, azonban egy óvatlan, csendes pillanatban akkorát sóhajt, mintha százötven év világfájdalmát tartaná a vállán s azt mondja: „Jaj, én nem tudom, nekem borzalmas volt ez az év! Tudjátok-e, én azt mondom, csak a következő rosszabb ne legyen!” Én meg azt mondom, elevenítsük fel, mi is történt 2021-ben, hiszen szemtanúi lehettünk olyan eseményeknek, amelyeket a legjobb szépírók is csak alapos fejtörés után tudnának kiötölni.

Vessünk először egy pillantást a nemzetközi hadszíntérre: napokkal azután, hogy naiv optimizmussal és jóhiszeműséggel koccintottunk az újév és önmagunk egészségére, magunk mögött hagyva az apokaliptikus kétezer-húszat, odaát, az Egyesült Államokban a sokak által áhított American dream amerikai rémálommá vált. Ugyanis január hatodikán, Donald Trump még nem hivatalos bukását követően, egy maroknyi maskarás, fanatikus Trump-hívő betört a Capitoliumba. Azóta is aggodalommal tesszük fel a kérdést: vajon a helyén van-e még a Függetlenségi nyilatkozat? Két nappal később, január nyolcadikán, a Twitter-fejesek is a tettek mezejére léptek, és a hatodikai történésekért, mintegy bocsánatkérés gyanánt, törölték Trump felhasználóját. Gyenge vigasz, mi tagadás, de legalább mindenki nyugodt szívvel mondhatta és megírhatta: úgy kellett neki, minek ment oda?

Spoilerfigyelmeztetés: vírustéma következik! Január tizennegyedikén, az isteni szférához forródróttal rendelkező szimpatikus öregúr, Ferenc pápa az elsők között megkapta a koronavírus elleni vakcina első dózisát. Azt gondolnánk, hogy ha a pápa, a közvetlen kapcsolat Isten és ember között él az oltáshoz való jogával, az emberek hanyatt-homlok rohannának, hogy felvegyék az oltást, de – csodák csodájára – ez nem történt meg. Így esett, hogy a világ a négymilliomodik járványhullámot szenvedi. Pedig igaz lelkünkre mondhatjuk, mi gyakoroltuk a kézmosást, amelyet 2020-ban tanultunk, most már csak azt szeretnénk tudni, hogy vajon zuhanyozni mikor lehet.

„Foglalkozz a saját bajoddal, fiam, miért érdekel téged más?” – hangzik nagyanyáink intése. Ennek eleget téve, fordítsuk is vigyázó tekintetünket szép országunk tájaira, ahol az elmúlt hónapokban kórháztűzből nem volt hiány, kormányból annál inkább. Ha kis hazánk 2021-es produkciójára emlékezünk, mindannyian egyetérthetünk a pesszimista évbúcsúztatókkal: csak rosszabb ne legyen jövőre! Álljon itt egy gyorstalpaló azoknak, akik valamilyen szerencsés csoda folytán nem tudnák, miről beszélek: nyáron virágba borult egy nemkívánatos, ámde nem is kimondottan meglepő politikai válság. Ennek a virágzásnak az elrohadt gyümölcse akkor csattant a román társadalom arcán, amikor októberben azzal szembesültünk, hogy nincs kormányunk. Ez így is volt mindaddig, amíg november végén olyan kabinetet iktattak be, amelyet leírandó, hoztam egy viccet: a szocik, a liberálisok és a magyarok bemennek a Victoria-palotába. Azt mondja az egyik: „Gyertek, alakítsunk kormányt!” És kormányt alakítottak.

Mindezeket félretéve azonban, emeljük ki azt az örvendetes eseményt, amely által az ország valamennyi problémájára megoldás született: nemzetünnepi ajándék gyanánt december elsejére elkészült a húszlejes bankjegy, rajta Ecaterina Teodoroiu román katona arcképével. Szívesen, kedves nők, feminista aktivisták! Felszámolódott a nemek közötti egyenlőtlenség!

Elnézve a fenti évszemlét, úgy érzem, valóban megérettünk arra, hogy belépjünk a 2022-es évbe, de csak módjával: halkan kopogjunk, az előszobában vegyük le a cipőt, és reménykedjünk, hogy vendégként kevesebb atrocitás ér majd bennünket. A biztonság kedvéért azért legyen nálunk lencse is!

Úgy érzem, nem én vagyok az az ember, aki a karácsonyról méltán beszélhetne. Közömbös vagy negatív érzésekkel fordulok e felé az ünnep felé, sokaknak én volnék talán a Grincs. Elhatároztam, hogy felmérést végzek egyetemista társaim segítségével: általános, generációs jelenségről van-e szó, vagy az életkor és a világ változása nem befolyásoló tényező abban, hogyan viszonyulnak az emberek a karácsonyhoz.

Ahogy az lenni szokott, kérdéseimre egyaránt érkezett pozitív és negatív válasz is. Sajnálatomra értékelhetetlen is akadt. Ilyen az a megnyilvánulás, amelyben valaki kifejti, mit változtatna a karácsony megünneplésén: „Visszafogottabb fények, igazi fenyő kivágásának mellőzése, a szabadságnak álcázott kizsákmányoló diktatúra lerombolása, a profithajhász milliárdosok hullájának használata fa helyett”. 

De vessünk talán egy pillantást a visszafogottabb megfogalmazásokra. A megkérdezettek egyetértettek abban, hogy a karácsonyi díszítés túl hamar harangozza be a közelgő ünnepet. „Advent első vasárnapjáig lehetne várni”, „A hangulat megteremtésével és módjával nincs bajom, viszont szerintem ráérne később is, nem lenne szükséges már november közepétől”.

Sok esetben az előkészületeknek is hetekkel (legalábbis több mint egy héttel) előbb vágnak neki a családok, mint az kényelmes volna. Egy nap is elegendő lenne puccba vágni a lakást, beszerezni az ajándékokat, és testben-lélekben felkészülni a szeretet ünnepére. Válaszadóink többsége szerint az ajándékok vásárlása lenne a legelhanyagolhatóbb ráhangolódási tevékenység, a főzés és díszítés viszont igen fontosnak bizonyult a megkérdezettek körében. Ha már a főzésnél tartunk: meglepő módon egyetlen egy személy volt, aki nem sorolta a töltött káposztát a hagyományos, megszokott és untig készített karácsonyi menühöz. Valószínűleg senkinek sem az a meglepő, hogy a legtöbb helyen töltött káposztát esznek a családok az ünnep estéjén (és a megmaradt adagokat még legalább egy hónapig utána), hanem az, hogy van olyan háztartás, ahol ez az íratlan erdélyi törvény nem teljesül be. A válasz, amelyből mindez kiderült, így hangzik: „franciasaláta, hidegtál fasirttal, rántotthússal, sajtokkal, meg mindenféle kombinációja és n-ed rendű permutációja ezeknek”.

Léteznek viszont egyetemes íratlan szabályok is a karácsonyt illetően a mi magyar hagyományokat fenntartó világunkon kívül. Ilyen az, hogy örvendeni kell a családdal töltött időnek. Sokaknak viszont ez is nehéz lehet. A válaszadóink közel fele nyilatkozta azt, hogy a veszekedés az ünnepek előtt bevett szokás, szinte már kötelező. Ennek oka lehet az, hogy „valami nem a tervek szerint alakult”, nem egyeznek meg az emberek a házimunkák felosztásában, nem elég tiszta a lakás, a tökéletességre irányuló törekvések nem válnak valóra, és a kudarc érzete konfliktusokat szül a családtagok között, de volt olyan fiatal, aki azt mondta, akármi lehet a vita tárgya. Sokszor nehéz magunkra erőltetni az örömöt, boldogságot, de az él bennünk generációs örökségként, hogy muszáj ezen az ünnepen csak jót közvetítenünk mások felé. Az időszak legnehezebb része megkérdezettjeink számára a megjátszottság, az előkészületekkel járó stressz, az ünnep elüzletiesedése, túl sok hűhó és természetesen az egyetemisták számára a közelgő szesszió szele. Drasztikusabb megfogalmazások közt ezek bukkannak fel: „Kiderül mennyire kevés időt töltünk a családdal, mennyire nem ismerjük a rokonokat”, „Ha nincs a szeretet ünnepén szeretet vagy épp pénzhez kötjük a szeretet mértékét”, „Hogy olyankor kényszeresen mindenkinek a kedvére kell tenni, meg kell felelni az elvárásoknak”, „Az, hogy látom, más családoknál a karácsony tartalmaz némi boldogságot is”.

A panaszok mellé záradéknak vélemények következnek megkérdezettjeink részéről a számukra tökéletes karácsonyi ünneplésről. Én javaslatokként ajánlom ezeket az olvasóknak. Az ideális karácsony tehát: „Az erdőben egy kivágatlan fa feldíszítve édességgel és házi készítésű díszekkel. Baráti kör, zene, tánc, alkohol. Hóemberépítés, mert lenne hó télen.”, „Nem csinálni semmit, maximum az ajándékok vásárlását, egy nappal azelőtt elintézni a díszítést, és egy vendéglőbe elmenni karácsonyi vacsorára”, „karácsonyi veszekedések és sietség nélkül, hogy ne legyen ez a feszültség az embereken, hogy most kell csillogjon-villogjon a ház s mindenki ki van készülve emiatt, CSAK NYUGIT SZERETNÉK”, „szeretteink közelében lenni elvárások és a hagyományok eltúlzott betartása nélkül”, „3 hetes vakáció 2 helyett”, „ha tényleg a középpontban Krisztus születése lenne”, „nyugalom és csend”, „Peaky Blinders Season 6”.

Az utóbbit, úgy vélem, nincs lehetőségünk megvalósítani, de hogy a szeretet ünnepén egy kicsit önmagunk iránt is kifejezzük a szeretetünket, próbáljuk meg a felsoroltakat és saját variációinkat alkalmazni.