Halljátok ti is a teleshopos reklámot a fejetekben, ugye? Kedd óta nekem is csak ez megy a fülemben, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy egy darabig folytatni fogja a duruzsolást.

Fogjuk az ajtón kopogtató szesszióra. Nem, nem a román pópákra, akik házat szentelnének, hanem a szesszióra, tudod, stressz, kávé, alkohol, vizsga… Ó, alkoholt mondtam? De buta vagyok! A számra is csaptam! Hát mi ügyes, okos, felelősségteljes diákok vagyunk, nem szoktunk inni. Kezdem újra. Szessziódefiníció: stressz, kávé, alkohol, vizsga… Ó, a csudába, már megint elrontottam. Na, mindegy.

Szóval akkor a szesszióra fogtuk. A szesszióra fogjuk azt is, hogy nem tudjuk folytatni a kedvenc sorozatainkat, nem fekszünk le időben és nem mozdulunk ki a házból, lakásból, kolozsvári tipikus garzonból (ne nevess!), tehát igen, ezt is foghatjuk nyugodtan a szesszióra. Hiszen csakis az lehet a hibás ezért a sok szerencsétlenkedésért.

Az egész úgy kezdődött, hogy hétfő délután, a hosszú, könnyes családi búcsúzkodás után simán, lazán, mintha mi sem lenne természetesebb, lassítás nélkül elmegy mellettem a busz. Damn. Jó, semmi baj, este 8-kor jön a következő.

Jött is, meg is állt, jó is volt az út. A buszos utazásokat azért utálom, mert a hatalmas bőrönddel, mindenféle házi jóval meg kell másszam a Fany és a vonatállomás közötti nagy hidat. Ha van valami, amit utálok Kolozsvárban – a hatalmas forgalom és a hatalmas lakbérárak után persze –, az ez a híd.

Másnap reggel ért a következő bumm. Könyves bloggerként számtalan dolgot láttam már, írók, kiadók cicaharcainak voltam szem- és fültanúja, most ennek a keveréke robbant be a magyar könyvmolyközösség életében. Egymásra mutogatások, fenyegetések… nagyon izgi, nagyon vagány, csak nem értem, miért rajtam (is) csattant. Mindenesetre hamar elmúlt bennem a sokk, jött aztán a következő: a lakótársam párja úgy jött ki a szobából, hogy leöntötte a méregdrága, ájtís laptopot kávéval. Hűséges kávéfan vagyok, de abban a pillanatban még én is a laptopot sajnáltam. Szerencsére nem történt komoly baj. Megfogadtuk, hogy ma nem csinálunk semmi mást, nem nyúlunk semmihez. Így is történt.

Volna. Mert úgy gondoltam, elsétálok a másfél kilométerrel arrébb lévő nagy üzletig. Csak az nem volt beleszámítva, hogy közvetlenül előtte javítják az utat, egy km-es körzetben sehol egy átjáró, így csak autóval lehet normálisan eljutni a kedvenc boltomba.

Azt mondtam, ennél rosszabb már nem lehet. Ez a gondolat kitartott egészen szerdáig. Ugyanis a reggeli kávét kortyolgatva, a tudományos újságírás órát közösen hallgatva a lakótársam a laptopra borította a kávét. Nevettünk. Kínunkban, persze. Gyors törlés, három ima, két miatyánk, szerencsére nincs baj.

Aha. Beraktunk utána egy mosást is. Mér’ nem indul, induljál már, jó, akkor ülj itt fél órát és gondolkozz el a tetteid következményein. Fogjuk a szesszióra azt is, hogy kezdünk megbolondulni és magunkkal, jobban mondva a mosógéppel beszélgettünk. Ugye nem csak mi szoktunk?

Szoktuk vagy sem, a lényeg, hogy elindult. Az öblítésnél hallottuk, hogy valami eszeveszettül csorog. És nem akar elállni. Nem is állt el. Merthogy az ajtó és a gép közé beszorult egy melltartópánt, ami csak az őrült csavarásnál szabadult ki a szorításból. Addig persze elázott a mosógép előtt, alatt, mellett, mindenhol.

Csengett a fülünkben a kis csengő.

Szólt, hogy kezd besokallni a sok baklövéstől, a sok rossz mozdulattól.

Most, ma, hogy már jómagam is megkóstoltattam kávéval a kis laptopomat, azt kell mondanom, a csengő már hangosan zenél. Van még három nap a hétből, s nem merek elaludni. A laptopokat már eláztattuk, a folyosót eláztattuk, nem vállalunk felelősséget azért, ha holnap árvíz sújtja a Monostort. Itt igazán bármi megtörténhet.

Másodéves film-fotó szakosok egyedi fényképeit tekinthetik meg az érdeklődők február közepéig Magyarország kolozsvári főkonzulátusa rendezvénytermében. A kiállítást a 19. században élt kolozsvári fotóművész, Szathmári Pap Károly születésnapján – amely 2011 óta a romániai fotóművészet napja – nyitották meg az ország első művészfotósának méltatásával. A kiállításmegnyitón a diákokat faggattuk a fényképezéshez fűződő viszonyukról.

Egyszerű házi feladatnak indult, kiállítás lett az eredménye. „Csibi tanár úr (Csibi László – szerk. megj.) azt mondta, fogjuk meg a kameránkat, menjünk ki, és fotózzunk le mindent, ami elénk kerül” – ecsetelték a diákok, amikor a képek egy részének a létrejöttéről érdeklődtünk.

„Amit a fényképezés terén nem tudok megunni, az egyelőre a lakodalmak. Emellett szeretem a street fotózást, valamint állatokról is szívesen készítek képeket, de azokat csak olyankor, ha elmegyek valamerre, nagyon jól érzem magam és viszem a kamerát. A felszerelésem nem szoktam mindenhova magammal hordani, mert csak pluszteher és nem azért megyek, hogy most mindent lefényképezzek. Először élvezni szeretném a pillanatokat, és majd csak a második alkalommal örökítem meg” – osztotta meg velünk Nagy Feró másodéves egyetemista, akinek alkotása a magyarországi Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesülete (DUE) Tehetségkutató Diákmédia Pályázatán harmadik helyezést ért el fotó kategóriában.

A képeken érzékelhető, hogy mindegyiküknek más és más stílusa van, igyekeznek kreativitásukból, egyediségükből kihozni a maximumot. Bár mindegyikük fiatal, szárnyait bontogató művész, teljesen másképp vélekednek a szenvedélyükről. Feró az a típus, akinek elsődleges a momentum megélése, majd csak azután fotóz, ha úgy érzi, azt tényleg rögzítenie kell. Csoporttársa, Csont Orsi viszont teljesen másképp látja a helyzetet. „Szeretem megörökíteni a pillanatot, az örökké élni fog. Szeretem, hogy valami olyat csinálhatok, ami valamilyen szinten maradandó. A fotózáskor igazából az volt számomra a prioritás, hogy határidőre legyen meg a kép. Voltak különböző tematikák, például fény, mozgás, felület, többnyire ezekben gondolkodtam. Az egyik felvétel úgy készült, hogy mentem hazafelé a Hajnal negyedben, köd volt és jó fények. Azon agyaltam, hogy miért ne fotózhatnék most? Ott van nálam a gép, miért ne vegyem elő!”

A spontán fotók híve Geiger Edi is, aki bár hosszasan agyal egy-egy témán, mégis a legváratlanabb pillanatokban viszi elé az élet az ötleteket. „Azt a feladatot kaptuk az első órákon, hogy jöjjünk ki és fényképezzünk Kolozsváron szerteszét. Épp egy esős napot fogtam ki. Két ember sétált el előttem egy esernyővel, s pont úgy volt beállítva a kamerám, hogy gyorsan le tudtam őket fotózni. Ez az egyik kép, aminek a legjobban örvendek. Van még egy, amit tavaly valamikor március környékén készítettünk kint a parkban a haverokkal. Észrevettem egy lépcsőn ülő embert. Azt gondoltam, hmmm, lehet, hogy szép kompozíció lesz, gyere, csináljak róla egy képet. Valamiért rosszul volt beállítva a gépem és alulexponált lett a végeredmény. Az alak csak árnyékként látszott, de meglepődtem, milyen jól sikerült. Úgy érzem, ahhoz, hogy jó képet tudj készíteni, szinte egyfeszt nálad kell hogy legyen a kamera, mert soha nem tudhatod, mikor, merre, honnan süt a nap, mikor kapsz el egy embert, aki valami érdekeset fog csinálni.”

Nagy Ferenc Iván: Textúra

Fotó: Geiger Edi

Fotó: Geiger Edi

Fotó: Geiger Edi

Fotó: Csont Orsi

Fotó: Csont Orsi

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a korral a lelkünk is felnőtté válik és nincs többé szüksége olyan dolgokra, mint a játék, a mese vagy az álmok. Bár tudatában vagyunk, mekkora butaság ez, mégis néha belefeledkezünk. A felnőttlét szürke valójából a minap szakított ki egy kedves animációs film, a Lelki ismeretek (Soul). Az egész estés alkotás olyan mély nyomot hagyott, hogy még órákig nem bírtam magamhoz térni belőle. A gyermeki köntösbe bújtatott üzenet inkább szól a felnőtteknek, mintsem a kicsiknek.

A Lelki ismeretek 2020-ban jelent meg a Walt Disney Pictures forgalmazásában, ám a Pixar Animation Studios készítette. Rendezője a kétszeres Oscar-díjas Pete Docter, aki olyan sikeres alkotásokat igazgatott, mint a Fel, a Szörny Rt. és az Agymanók. A Lelki ismeretek a koronavírus-járvány miatt, sok 2020-as filmhez hasonlóan, a Disney+-on debütált, IMDb-n 8.1-es értékelést kapott.

A történet középpontjában a Joe Gardner nevű általános iskolai zenetanár áll, akinek legnagyobb álma, hogy édesapja nyomdokaiba lépve igazi dzsessz-zenész lehessen. Élete csupán e körül forog, csak azért tanít, hogy legyen miből megélnie. Élete lehetőségével egy régi diákja keresi fel: a neves Dorothea Williams zenekarában megürült a zongorista pozíciója. Joe csapot-papot hagyva rohan a meghallgatásra, ahol egy átszellemült szólórész után lehetőséget kap játszani az esti koncerten. Úgy érzi, révbe ért, ám a hazafelé vezető úton az örömtől nem figyel a lába elé és a nyitott kanálistetőre lépve beesik a csatornába.

Futószalagon találja magát, amely egy nagy fényes pont felé viszi a rajta tartózkodókat. Joe ekkor rádöbben, hogy ő bizony meghalt, vagy legalábbis közel áll hozzá. Teljesen kétségbeesik, hiszen éppen most érte el az álmát, nem halhat meg. A pániktól vezérelve a Nagy Azután-hoz vezető útról lepottyan a Nagy Azelőtt-be, ahol a még meg nem született lelkek várakoznak. Mindegyiknek el kell sajátítania néhány tulajdonságot, mielőtt engedélyt kap, hogy a Földre mehessen. Az utolsó tulajdonság a szikra, amely bármi lehet, megszerzéséhez a kis lelkeknek mentorok segítenek. Ők mind elhunyt emberek, akik életükben nagy dolgokat vittek véghez. Joe egy kis kavarodás során szintén mentorrá válik, tanítványnak pedig 22-est kapja. Ahogy a szám is sejteti, 22-es szinte az idők kezdete óta ott van a Nagy Azelőtt-ben, és olyan emberek próbáltak már segíteni neki, mint Marie-Antoinette, Teréz anya, Kopernikusz, Mohamed Ali vagy Karl Young. Egyikük sem járt sikerrel.

Joe és 22-es megegyeznek, hogy együtt megtalálják a szikrát, amivel megkapják az engedélyt. Joe visszatérhet a testébe, 22-es pedig kihagyhatja azt, amitől a legjobban retteg, az életet. Az alku és közös céljuk számos galibába keveri őket, sokat tanulnak magukról és a körülöttük lévő világról, a létről. Mindeközben a néző olyan kérdésekre kap válaszokat, mint: Hová kerülünk, amikor valamit olyan szenvedélyesen csinálunk, hogy teljesen átszellemülünk, elkap a flow? Vagy hol vagyunk, ha valami lélekölő, monoton örvénybe jutunk és elveszett lelkekké válunk?

Az alkotás műfajához hűen könnyed és bájos humorral rendelkezik, az egész család izgatottan várhatja, hogy mi történik a különös párossal. Nem lehet elmenni amellett, hogy milyen lenyűgöző képi világot alkottak a filmnek. Gyakran belefeledkeztem, hogy épp animációs alkotást nézek, annyira emberiek az alakok. A mesei hangvételt a lélekábrázolás hozza be. Bár bő másfél órányi játékidőt kapott a film, mégis kidolgozza, kellően kibontja a karaktereket. Az atmoszféra, a színek és a zene az őszt idézi. A még kellemesen meleg őszt, ahol már érezni a változást, az elmúlás szelét.

Bár a vígjátékok műfajához sorolták, a Lelki ismeretek nagyon komoly létértelmező kérdéseket vet fel, amelyeket felnőtt fejjel sem igazán tudunk megválaszolni, nemhogy gyermekként. Az életünk célja már a születésünk előtt meghatározott? Az álmunk, legnagyobb vágyunk megegyezik létünk céljával? Csak a beteljesülés adhat boldogságot? Annyira a cél a lényeg, hogy az oda vezető utat vakon tesszük meg? Lehet az a létünk értelme, hogy másokat hozzásegítsünk a sajátjuk eléréséhez, legyen az bármilyen parányi is?

A rajzfilm erős görbe tükröt is állít, bár nem tolja a néző szemébe, óvatosan érzékelteti. A Nagy Azelőtt-ben a kis lelkeket igazgató Jerryk (ez a közös elnevezésük) döntik el, hogy hányan és milyen tulajdonságokat kapjanak. A legtöbben a tartózkodóak, bizonytalanok és az önzők pavilonján mennek át. Különösnek tartom, hogy csakis a nagy dolgokat véghez vitt személyek lehetnek mentorok, pedig olykor az egyszerű emberek élete is legalább annyira inspiráló lehet.

A Lelki ismeretek nem csak kérdéseket vet fel, amelyeket nem válaszol meg, a lezárást is úgy alakítja, hogy a néző még sokáig elmélkedhessen, mi van a boldogan éltek míg meg nem haltak után. Az alkotást ajánlom kicsiknek és nagyoknak egyaránt, bár közösen nézve lehet a legjobb. Különleges élmény megfigyelni, hogy mennyire más kérdéseket vet fel a gyerekek és a felnőttek agyában. Mindenesetre érdemes elgondolkozni azon, hogy ha te magad valami folytán úton lennél a Nagy Azután felé, mentorrá válnál-e. És ha visszatekintenél, mit látnál, mi lenne a saját léted szobájában?

Mitroi Tímea grafikusművész, rajztanár, Szatmárnémetiben él és alkot. Tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen végezte grafika szakon. Alkotásait számos országban megtekinthették már az érdeklődők, volt már kiállítása Magyarországon, Csehországban, Németországban, illetve legutóbb Ausztriában is. Beszélgettünk a kezdetekről, kihívásokról, kiállításokon tapasztalt élményeiről, és azt is elárulta, hogy kik azok a ma már elhunyt, híres festők, akikkel szívesen beszélgetne a művészetről.

– Hogyan indult a kapcsolatod a képzőművészettel?

– Gyerekkoromban imádtam a húgommal együtt rajzolni, órákon keresztül le tudott kötni minket, soha nem unatkoztunk. Emlékszem, papírbabákat (paper dolls) is készítettünk: megrajzoltuk a kis karaktereket papírra, utána kivágtuk, ruhákat rajzoltunk nekik, amiknek kis füleik voltak és úgy hajtottuk rá a babákra. Nagyon kreatívak voltunk gyerekként is.

– Miért nem tanultál akkor divattervezőnek?

– Sokáig az volt a terv. Ugye, kislány koromban mindig megjelentek a mesékben a női alakok, nagyon szerettem ezeket megrajzolni. Mindig gyönyörűnek találtam a női alakot, és igen, ruhákat is terveztem akkoriban. Még talán a líceumi évek elején is szívesen rajzoltam, de ez lényegében egy hóbort volt nálam.

– Hol végezted a tanulmányaidat?

– Ötödik osztályos koromban beiratkoztunk Szatmárnémetiben az Aurel Popp Művészeti Líceumba, és én akkor olyan boldog voltam, mert tudtam, hogy innentől kezdve mindig rajzolni fogok. A líceumi évek alatt festészet szakra jártam, amit nagyon szerettem, de közben azért ott volt a grafika is, a rajz, ami mindennek az alapja. Az egyetemen végül az utóbbira jelentkeztem. Végtelen lehetőségként tekintettem a grafikára, a festészetet akkor kicsit úgy ítéltem meg, hogy hát ott van az a vászon, az olaj- vagy akrilfesték, és akkor ennyiből áll a festészet. A grafika pedig sokszínűbb, hiszen ide tartoznak a hagyományos sokszorosítási eljárások, mint a rézkarc, fametszet, litográfia vagy szitanyomat, és ezeket szerettem volna elsajátítani. Egyetemi évek alatt mindenféle technikát kipróbáltam, volt rá öt évem.

– Milyen témák foglalkoztatnak mostanában?

– Nagyon érdekes, mert a munkáimnak mindig van valamilyen melankolikus töltete, szomorkás hangulata, szóval akárki ránéz, ez érződik. Miután hazaköltöztem Kolozsvárról, elkezdtem – és ez mai napig tart – fekete tussal dolgozni. Titokzatosság járja át a képi világomat, ezek mind belülről, belőlem fakadnak, szóval valahogy megszületnek ezek a képek. Nem csak úgy a semmiből törnek elő. Van, amikor elkezdek dolgozni és fogalmam sincs, hogy mit szeretnék, de ösztönösen jön valami és kialakul menet közben. Természetesen van olyan alkalom is, hogy bevillan egy ötlet, egy érzés és azt megvalósítom. Nincs erre konkrét recept. A spontán, expresszív megnyilvánulásokat jobban szeretem, amikor csak úgy jön egy gondolat és hagyom, hogy sodorjon magával.

– A legtöbb képeden a női alakoké a főszerep. Mit szeretnél üzenni ezzel?

– Gyerekkorom óta foglalkoztatott a női test ábrázolása. Most kicsit visszavettem belőle, már nem feltétlenül érdekel mondjuk egy portré vagy egy kidolgozott női alak. Tavaly például Bécsben kiállították egy régi-régi színes munkámat, amit még az egyetemen készítettem, ezek valamiért még most is tetszenek az embereknek. Hozzám már nem áll közel és nem is szeretem promoválni. Tulajdonképpen nincs semmi gondom vele, de mintha az már nem én lennék. Egy időszak volt, ami elmúlt. A képen egyébként egy női alak jelenik meg, a húgomat ábrázolja, mert ő állt modellt. Mindig segített, amikor modellre volt szükségem, nem beszélve arról, hogy nagyon kifejező arca van. Az alkotásom témája az „énkeresés”, a bennünk lévő másik én volt. Az én és az egyén harca. Egy női alak jelenik meg előttünk egy próbafülkében, öltözik, és a tükörbe néz. Ott van teljesen egyedül, de a gondolataitól nem tud szabadulni: ki vagyok én, hogy nézek ki, vajon milyennek találják mások a külsőmet és a többi. Egy nőben mindig ott kavarognak ezek az ellentétek, hogy vajon tényleg jó vagyok-e ebben és abban, vagy sem. Ez egy 2013-as kép, akkor még nem volt annyira felerősödve a közösségi média, mint ma, ezért talán most még aktuálisabb.

– Milyen technikával dolgozol?

– Nagy méretű papírlapokon dolgozom fekete tussal. Jelenleg ott tartok, hogy nagyon minimalizálom a technikát, de ez nem azt jelenti, hogy a módszer is leegyszerűsödik, ennek is megvannak a nehézségei: itt majdhogynem nem szabad hibázni. Más technikában könnyebb kijavítani bizonyos részleteket, ebben az esetben viszont sokkal nehezebb, vagy nem is igazán lehet. A fekete intenzív foltot hagy a papíron. Sőt a bőrön is, ezért kesztyűvel dolgozom.

– Mennyi időbe telik, mire elkészül egy alkotás?

– Nem nagyon szoktam számolni, inkább napokban tudnám megmondani. Mondjuk, egy hét alatt el tudok készíteni egy grafikát, ha jobb passzban vagyok, és olyankor a délutánjaimat szoktam rááldozni, de ez attól is függ, hogy min szeretnék dolgozni. Van olyan, hogy otthagyom a munkát és várok vele, mert nem tudom, hogyan tovább, kicsit megakadok, ilyenkor szünetet tartok, pihentetem, és ha jön valamilyen ötlet a folytatáshoz, akkor újra nekiállok. Ugyanakkor, ha formában vagyok, elkészítek egy munkát akár négy nap alatt is. Ez hangulattól is függ.

– Alkotás előtt, közben vagy után van-e valamilyen visszatérő szokásod, rituáléd?

– Zenét szoktam hallgatni, és erről köztudott, hogy nagyon tud hatni az emberre. Másképp hat rám, amikor relaxáló háttérzene szól, mint amikor beteszek egy jó kis ütős playlistet, mondjuk rockot vagy alternatív zenét.

– Melyik kép a legmeghatározóbb számodra és miért?

– Ezt talán mástól kellene megkérdezni. Most nagyon elmélyültem az új munkákban, amiket az utóbbi időben készítettem. Ezek a sötét, absztraktizáló folyamatok eléggé magukkal ragadtak és úgy érzem, ez lesz az a vonulat, aminek jönnie kell. Fiatalabb éveimben sokáig figyeltem, hogy mit szólnak az emberek az alkotásaimra, elég jó-e szerintük vagy sem, ezek nyilvánvalóan gátakat is tudnak szülni, és most jutottam el odáig, hogy már nem érdekel. Az a fontos, hogy meg legyek elégedve a végeredménnyel, érezzem azt, hogy él az a munka, hogy ez tényleg belülről, mélyről fakad. Nagyon érdekes, hogy ki hogyan értelmezi a munkáimat, mert én gondoltam valamire, a befogadóra viszont teljesen más hatást gyakorol, és ez csodás dolog. Más reakciót vált ki az emberekből, így végeredményben ezek az alkotások nem kínálnak válaszokat, inkább továbbgondolásra sarkallnak.

– Korábban kikérted mások véleményét alkotás közben vagy után?

– Akinek mindig kikérem a véleményét, az a húgom, aki szintén művészeti pályát választott annak idején, és most tervező grafikus. Neki a folyamat közben is küldök képeket az alkotásról, pontosan azért, hogy elmondja, milyen érzéseket vált ki belőle. Ő az, akiről tudom, hogy nem szépít, hanem őszintén elmondja, mit gondol a képről.

– Mi volt az eddigi legnagyobb kihívás számodra a képzőművészet terén?

– A legnagyobb kihívás talán az, hogy a művész megtalálja a saját hangját, a nyelvezetét. Az elején mindenfélével próbálkoztam. Volt olyan periódusom, amikor akvarellceruzát használtam, ami színes és vibráló. Talán az a legnehezebb, hogy az ember megtalálja az útját. Ez minden másban is így van, nem csak a képzőművészetben.

– Ha három szóval kellene meghatározni, hogy mit jelent számodra a képzőművészet, mi lenne az?

– Világszemlélet, önkifejezés, filozófia.

– Mikor és hol volt a legelső kiállításod?

– Amikor hazatértem Szatmárra, a Dinu Lipatti Állami Filharmóniával szemben az Art Cafféban állítottam ki először a képeimet. A tárlatot Muhi Sándor nyitotta meg, utána bárki betérhetett oda és megnézhette.

– A legelső külföldi kiállításodra emlékszel?

– Volt egy nemzetközi művésztábor Nyíregyházán nagyjából négy-öt éve, aminek a plein air – természetben való festészet – volt a témája, ahová én is elküldtem a portfóliómat. Nem fűztem hozzá nagy reményeket, csak úgy elküldtem. Kevés idő elteltével Németh Erika szobrászművész visszajelzett, hogy várnak szeretettel a táborba. A szállást biztosították, az utat kellett megoldanom odáig, minden egyéb adott volt. Több országból is érkeztek képzőművészek, kisebb bábeli zűrzavar keletkezett, mert nem mindenki beszélt érthetően angolul, de a közös nyelv végül is a képzőművészet volt, úgyhogy megértettük egymást. Utána tartottam a kapcsolatot Erikával, aki szuper galériát vezet Nyíregyházán, és nála állítottam ki a képeimet. Onnantól pedig jött minden magától.

– Nemrég volt egy kiállításod Bécsben. Hogyan kerültek a képeid Ausztriába?

– Két éve írt Erika egy levelet, hogy lenne-e kedvem Bécsben kiállítani, mert már a tárlat dátumát, valamint a helyszínt is tudja. Természetesen igent mondtam. Azért azt tudni kell, hogy a külföldi galériákban, bármilyen kicsi is legyen az, vagy bármilyen híre is legyen a galériának, ott azért van egy komoly terv. Nem csapnak össze egy kiállítást egyik napról a másikra. Előre gondolkoznak, ezért is lehetett tudni már két évvel korábban, hogy 2021-ben az én munkáimat is meg lehet majd tekinteni a tárlaton, profin megszervezték. A tárlat fő témája a szépség volt. Két nagyszerű szobrásszal állítottam ki, Németh Erikával és Virgilius Moldovannal a 12-14 contemporary galériában.

– Hogyan fogadták az emberek a munkákat? Mekkora ott az érdeklődés a művészetek iránt?

– Bécs nemcsak főváros, hanem kulturális szempontból is meghatározó helyszín. Odaszippantja az embert. Az ottaniak nagyon nyitottak voltak, teljesen más a közeg, a hangulat, a gondolkodás. Az osztrákoknál teljesen természetes a kultúra ismerése és ápolása. Mindenki megvár mindenkit, nincs az a sietség, türelmetlenség, betartják a szabályokat, például a maszkkal is. Kultúra szempontjából mindig vannak érdekes kortárs kiállítások, az ottaniak igénylik ezt.

– Több éve tanítasz rajzot. Mit szeretnél átadni a diákoknak? Mi az, amire figyelsz a tanítás során?

– A művészet szeretetét szeretném nekik átadni, illetve igyekszem arra odafigyelni, hogy megértsék vagy valamilyen módon értelmezni, dekódolni tudják a látottakat. Lényegében ahhoz is tapasztalat, gyakorlat kell, hogy a művészetet megértsék. Például valaki betér egy múzeumba, de nem biztos, hogy élvezi azt, mert nincsenek háttérismeretei azzal kapcsolatban. A rajz mellett vizuális nevelést is oktatok, amin a zene szakos diákok is részt vesznek, sokat mesélek, párbeszédre hívom őket, képeket mutatok nekik, amiket együtt próbálunk megfejteni. Élvezhető témákat kapnak tőlem. Például a múltkor a reneszánszról volt szó, és akkor reneszánsz szelfiket készítettek, mert az volt a feladat, hogy képzeljék el, milyen lett volna, ha abban a korban élnek. Ötletes munkák születtek. Most a barokk művészetnél tartunk, ezért azt kértem tőlük, hogy válasszanak egy képzőművészt és készítsenek neki Instagram-fiókot. Ezáltal is rengeteget tanulnak, mert utána kell nézni, kutakodni kell ahhoz, hogy egy jó minőségű oldalt hozzanak létre, tele értékes tartalommal. A diákok most abban a korban élnek, amikor órákig képesek telefonon lógni, ezért is gondoltam, hogy ez a feladat tetszhet nekik, és még az időt is hasznosan töltik a kutakodással. Inkább ez az, amit szeretnék átadni nekik, meg természetesen minden olyan technikai ismeretet, amit az évek során elsajátítottam.

– A rajz gyakorlati tantárgy, amit szemtől szemben lehet a legjobban elsajátítani, ennek ellenére az elmúlt másfél-két évben az online oktatás során is meg kellett tartani az órákat. Hogyan lehet úgy rajzórát tartani az online térben, hogy a diák maradjon is valamivel? Hogyan reagál ilyenkor egy rajztanár?

– Erre fel kell készülni. A kulcs a rengeteg képanyag és a beszélgetés. Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert egyáltalán nem volt az. Akadtak olyan pillanataim, amikor nehezemre esett órát tartani. Ilyenkor kerül a képbe a türelem és az, hogy meg kell értenem, a kamera mögött van egy gyerek, egy fiatal, akiről tudom, hogy rengeteg tanár stresszeli, ezért legalább én ne stresszeljem. Van ez az egy óra, amikor kreatív lehet, készíthet valamit a megadott téma alapján, és hagynom kell kibontakozni. Pedagógiai szempontból az empátia elengedhetetlen. Úgy kell hozzáállni, hogy igen, nehéz időket élünk, de most valahogyan ezt is meg kell oldani.

– Hogyan reagáltak erre a diákok?

– Nem mondanám, hogy száz százalékban mindenki pozitívan állt hozzá, mert akadt egy-egy gyerek, aki „kilógott a sorból”, és nem kötötte le a tevékenység, de ez természetes és ugyanakkor motiváló is számomra, hogy legközelebb jobb lesz. Engem már az is megnyugtat, ha a nagyobb része a csoportnak szívesen dolgozik, kikéri a véleményemet és érdekli az óra. Online oktatás során nem lehet száz százalékban teljesíteni. Most visszatértünk az iskola falai közé, aminek én kifejezetten örülök, mert szaktantárgyon belül vannak ismeretek, amelyeket online nem lehet elsajátítani.

– Részt vettetek a RestArt projektben, ami tulajdonképpen abból állt, hogy a város különböző pontjain lévő épületek falára különböző művészek festettek valamit. Honnan jött az ötlet?

– Már nyári vakáció volt, amikor felhívott a volt iskolám igazgatónője, hogy tudja, szabadnapjaimat töltöm és nem igazán illik ilyenkor zavarni, de lenne ez a projekt és ezzel párhuzamosan egy kitűnő lehetőség, hogy az iskola melletti skateparkot vidámabbá, színesebbé varázsoljuk. Nagyon jó ötletnek tartottam, hiszen a graffitiről gyakran beszélek a diákoknak, és miért ne próbálhatnák ki! Ezáltal értékelni fogják saját munkájukat is, mert tettek valamit a közösségért. Megszépítették azt a teret. Szóltam is a tehetségesebbeknek, akik nagyon szívesen dolgoztak, tetszett nekik ez a feladat. Külföldön gyakori jelenség, hogy a tűzfalakat minőségi graffitik borítják. Ez szubkultúra is egyben. Van egy vizuális elem a falon, és ha elmegyek mellette, akkor nem a szürke, omladozó falat látom, hanem valami érdekeset, ami vonzza a tekintetet. Nagyon örültem ennek a kezdeményezésnek. Bukaresti és szebeni művészeket hívtak meg, akiknek a feladata az volt, hogy régi, kommunista épületek és iskolák falaira tervezzenek valamit. Miután elkészültek a monumentális munkák, érkezett a reakcióözön. Voltak, akik gratuláltak s örültek a változásnak, és mint mindig, olyanok is, akiknek nem tetszett.

– Ha magadat kellene megrajzolnod, akkor hogyan ábrázolnád, milyen technikát alkalmaznál és mekkora formátumban alkotnád meg? Hogyan nézne ki ez a kép?

– Még fiatalabb koromban készítettem önarcképeket, aztán az úgy elég is volt nekem. Szerintem egy fekete hullámot ábrázolnék nagy méretű papíron, természetesen tussal.

– Melyik az a grafikus vagy festő, akinek nagyon szereted a munkáját, vagy példaképként tekintesz rá?

– Erre nehéz válaszolni, mert nagyon sok impulzus ér minket, művészeket. Hogy pontosan ki az, aki meghatároz, nehéz lenne megmondani, főleg, hogy a művészettörténet során annyi fantasztikus művész volt és van. Követem a kortárs művészeket, és hihetetlen, hogy a közösségi média lényegében ilyen téren is kitárja előttünk a világot, hiszen bárhol is él az adott művész, én néhány kattintással megnézhetem a munkáit. Rengetegen vagyunk, mindenki promoválja magát valamilyen úton-módon. Az Instagramon is leginkább művészeket, galériákat követek, figyelem az alkotásaikat, és ők is inspirálóan hatnak rám.

– Ha találkozhatnál valamelyik híres művésszel, akár olyannal is, aki már nem él, ki lenne az, és mit kérdeznél tőle?

– Rembrandttal elbeszélgetnék, sőt kérném, hogy vegyen segédnek maga mellé, illetve Hieronymus Boscht lesném meg, mert nem tudom, hogy tudnánk mi beszélgetni, de arra kíváncsi volnék, hogy mi lehetett a fejében, amikor létrehozta azokat az eszméletlen munkákat. Ő volt a szürrealizmusnak az előfutára, jóval megelőzve a korát. Az élők közül pedig mondjuk, Gerhard Richtert látogatnám meg a műtermében. Kusama Yayoijal is beszélgetnék, aki egyszerűen zseni. Nagyon sokan vannak, nehéz választani.

Egy új tanév a kolozsvári Színház és Film Karon egyet jelent azzal, hogy a következő időszakban vizsgaelőadásokat láthatunk: ilyen idén A szecsuáni jólélek, amelyet október 31-én mutattak be. A harmadéves színészek és teatrológusok Kozma Gábor Viktor rendezésében létrehozott előadása a közös alkotómunka semmihez sem fogható katartikus élményével ajándékozta meg a végzős diákokat. Egy rendkívüli próbafolyamat kötelezően elfogult krónikája következik, amelynek eredményét csütörtökönként tekinthetik meg az érdeklődök a bölcsészkaron.

Nem túl gyakran adódik lehetőség arra, hogy a színész és teatrológus évfolyamok közösen hozzanak létre előadásokat, bár ez elég hasznos, szükségszerű és evidens lenne, hiszen az egyetem védelmező burkából kitörve majd együtt kell dolgozniuk. Ezúttal azonban Kozma Gábor Viktor megkérte a végzős teatrológusokat, hogy dolgozzanak dramaturgként az előadásban. Természetesen kitörő örömmel fogadtuk el az ajánlatát, és már nyár végén Bertolt Brechttel keltünk és feküdtünk, hogy felvegyük a kesztyűt, hiszen a dráma egy részét már előző tanévben színpadra állították.

Beleszerettünk a koncepcióba, mert mindenben ellentéte a struccpolitikának, kiáll az erőszak ellen és felmutatja embertelenségüket, közben megpróbál nem képmutató lenni – de legalábbis arra törekedtünk, hogy saját képmutatásunkat is felvállaljuk. Azért is szerettük ennyire ezt az alkotófolyamatot, mert nagy szabadságot adott a szöveggel való munkában, és rengeteg vendégszöveget hozhattunk, amit beépítettünk.

A szecsuáni jólélek nagyon fontos témát boncolgat, az erőszak különböző formáival pedig sajnos a legtöbben azonosulni tudnak, ebből talán már az is sejthető, hogy nem könnyen emészthető előadás született. Nem volt könnyű a munka sem, hiszen amellett, hogy rövid volt az idő, újra és újra ezekkel a súlyos témákkal kellett szembesülni. Mégsem okozott gondot mindennap hangosan felnevetni azokon a poénokon, amiket tegnap és tegnapelőtt és azelőtt is hallottunk már. De ugyanígy elérzékenyülni és sokszor sírni sem esett nehezünkre az utcalányból az istenek segítségével trafiktulajdonossá vált, boldogulni mégsem képes lány mindennapos évődésein, aki olyan világban él, ahol csak saját nagybátyjának öltözve sikerül túlélnie.

Nagyon lelkesek voltunk a teljes napokat és szempillantás alatt heteket felölelő próbafolyamat alatt. Öt dramaturg, hat színész, egy zenész, látványtervező és koreográfus – a rendezői koncepcióval zsonglőrködve, egyre szorosabbra fonódó kapcsolatokkal, frusztrációkkal és persze a tízlejes bécsi szeletes majonézes szendvicsek tömkelegével múlattuk az időnket a Horea úton. De ne szaladjunk ennyire előre…

Kezdetben még csak a Farkas utcai Színház és Film Kar épületének kis irodájában ültünk össze olvasópróbát tartani és közben szöveget húzni. A színházban fellelhető munkakörökről kialakult prekoncepciók alapján volt egy olyan félelmem, hogy majd kihúzunk egy-két oda nem illő mondatot a szövegből, és aztán mehetünk isten hírével kávét hordani. Ezzel szemben a kávéhordás eltörpült a szöveggel való intenzív munka, a díszletépítés, ötletelés, a rendezőasszisztenskedés és megannyi feladat mellett, és leginkább a leesett állunkat kapkodtuk össze, amit az eredményezett, hogy mennyire egyenlő felekként kezeltek és mennyi hálát kaptunk mind a színészektől, mind a rendezőtől.

Amint elkészült a szöveg végleges változata, már a térben dolgoztunk tovább, a reggelekből egyre gyorsabban lett este, a napokból hetek és rövid időn belül azt éreztem, hogy otthonról megyek haza. Viszonylag szerencsés helyzetben voltunk, hiszen együttműködőek voltak a tanárok, és mivel már október végére kitűztük a bemutatót, legtöbbször megkaptuk a termet, amire szükségünk volt, mégis nagyon igénybe vett mindenkit, hogy minden díszletelemet és az egész játékteret mindennap újra fel kell építeni és nap végén a termet visszarendezni. Nem tűnik eget rengető információnak, mégis érdemes figyelembe venni, hiszen itt mi tizenhárman láttunk el minden munkakört a pakolástól az alkotói munkáig. Minden szépen lassan kialakult, megtaláltuk lelkes zenészünket a szintén egyetemista Scheiter Szabolcs Zsolt személyében, aki minden szabadidejét ennek szentelte, majd a koreográfusunk, Muresan Alice és a látványtervezőnk, Oláh Réka, valamint a fénytechnikusunk, Portik Zoltán is bekapcsolódott az alkotásba.

Érdekes élmény megtapasztalni, az eltelt hetek alatt hogyan áll össze az előadás egy egésszé gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra. Egyik nap még égő szemekkel és a fejedben egy rezesbandával hallgatod, amint először olvassák össze a színészek az aznap néhány száz óra alatt kétoldalasra húzott jelenetet. Másnap meg már csiszolod a deszkákat a díszlethez a bölcsészkar udvarán, és hallgatod a teremben kibontakozó retróbulit, harmadnap pedig ott ülsz a szülők, barátok, tanárok között, görcsösen tördelve az ujjaid, és azon kapod magad, hogy együtt mondod a szöveget a színésszel, és még soha ennyire nem izgultál, mint ebben a felemelő pillanatban.

Ha két szóban meg kellene fogalmaznom ennek a munkának az esszenciáját, akkor a feltöltődés közbeni folyamatos fáradtság lenne az egyik gondolatom, a másikat pedig kénytelen lennék a nevetésre fecsérelni, mert annyit szórakoztunk, hogy hiteltelenné válna ez az egész írás, ha nem emelném ki. A színészek közül többen kiemelték a kihívást, ami abban rejlett, hogy kis létszámuk miatt (hiszen hattagú osztályról van szó) több karaktert kellett az előadásban megformálniuk. Testet és lelket igénybe vevő folyamatként emlékeznek erre az alkotómunkára, amely nem ért véget a bemutatóval, hiszen minden új előadással folyamatos a fejlődés. Pazar lehetőségként említették, hogy a mozgástól a zenei tudásukig mennyire sok arcuk megmutatkozhat az élő zenés betétekben. A dramaturgok szavaiból a hála és a szomorúság egyvelege érezhető: bár sajnálják, hogy csak a végzős évükre volt lehetőségük felfedezni az ilyen munkafolyamatban fellelhető értékeket, mégis nagyszerű érzés volt végre gyakorlatban is megtapasztalni, amiről eddig csak elméletben beszéltek – egyben lehetőségük volt jobban összekovácsolódni, már-már csapattá válni, a közös alkotás öröme is ezt erősíti.

– Brecht darabjai kiváló feladatot tudnak adni végzős színészhallgatók számára. A társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság érzése, ami A szecsuáni jólélek történetét is mozgatja, olyan témákat érint, amikhez a hallgatók is számos ponton tudnak kapcsolódni alkotóként és hétköznapi emberként egyaránt. A transzcendens világ megjelenítése jó lehetőséget biztosított számunkra a formanyelvi kísérletezésre – mondta a munkafolyamatról az előadás rendezője, Kozma Gábor Viktor.

A szecsuáni jólélek létrejötte rengeteg munka és befektetett energia eredménye, de hát ki mondana mást a saját a munkájáról – a saját kvázi gyermekéről –, ami annyira beszivárgott a tudatalattijába, hogy már minden második mondata idézet az előadásból. Nemcsak magamról/magunkról, dramaturgokról beszélek, hiszen egy végtelenül türelmes látványtervező, egy mindenkinek esélyt adó koreográfus, egy rendkívüli elhivatottságú zenész, sőt még a hangtechnikusi feladatoktól sem ódzkodó zeneszerző, Lőrincz Árpád is a csapatunkat gazdagította, nem beszélve az időt és energiát nem sajnáló rendezőről és az érett művészekként viselkedő, legtöbbször együttműködő és mindig hálás színészekről.

Én mindenesetre azt tanultam meg ezalatt, hogy mennyire jó dolog tisztelni a másik munkáját és milyen jó egy közös gyermek, amit nyilván nem tud mindenki megszülni, de ahhoz, hogy életben maradjon, nem hagyhatom magára, időről időre rá kell nézni, foglalkozni kell vele, táplálni, és az sem árt, ha ott van valaki amíg játszik, mert bár nem tudsz mit tenni, amikor épp felhasad a térde, de jólesik, ha olyankor van, aki megvigasztalja. Az előadással kapcsolatos információkért – például, hogy mikor láthatjátok legközelebb – keressétek fel a Végzős színészek és teatrológusok – 2022 Kolozsvár Facebook-oldalt.