Romániáról ne mondjon rosszat senki! Bár voltak kétségeim, ezentúl teljes mellszélességgel kiállok az ország mellett, amelynek döntnökei értem is oly sokat tesznek: amellett, hogy seperc alatt összedobtak egy koalíciós kormányt, nem feledkeztek meg a nemek közti egyenlőtlenségek kiküszöböléséről sem. Immár vitathatatlan: Romániában a nő értékes.

A nagy nemzeti ünnep megkoronázásaképp mi sem lett volna szebb gesztus annál, mint hogy az ország történetében először női alak kerüljön egy bankjegyre. Büszkék vagyunk a nemzeti múltra, az országra, Ecaterina Teodoroiura, de leginkább önmagunkra, hogy ilyen páratlanul remek ötlet jutott eszünkbe. Tessék csak, tessék! Női emancipáció húsz lej értékben! Nő a pénzvilágban! Nem állásban, az mégiscsak sok lenne. Csak úgy szimbolikusan. Mert mi nem teszünk különbséget a nemek között.

Nő fog szerepelni a mindennapjainkban! Jó, eddig is felbukkantak nőrokonok, munkatársak satöbbi… De ez a nő végre fontos lesz! Ő lesz a nő, akit ha fizetésnapon meglátunk, nagyot dobban a szívünk, és amikor el kell engednünk, elszorul a torkunk. Bele se gondoljunk, mi történne, ha ezt a nőt valaki erőszakkal elvenné tőlünk. Talán bele is halnánk…

Végre-valahára örülhetünk a nőknek! Ezentúl szívesebben látjuk a nőt a pénztárcánkban, mint a konyhában vagy a hálószobában. Ott sem rossz, de pénzre nyomtatva… Mennyivel jobban hangzik a konyha helyett így: egy nőnek pénztárcában a helye. Természetesen az én pénztárcámban. Na meg a közéletben. No, itt nem a politikára gondolok, így is bőven sok, hogy a(z olyan amilyen, de legalább már létező) koalíciós kormányunkban egy nő fontos pozíciót kapott. De azért kapott, nemde? Éljen az egyenjogúság!

A romániai nők nevében kijelenthetem: meg vagyunk elégedve. Ha nem is a személyünk, de a nő mint fogalom és eszme helyet kaphat a fontos ügyekben, nemcsak szitokszóként. Rá nem tudunk úgy hivatkozni, mint adott esetben a vitapartnerünk édesanyjára, ami érdekes fordulat lesz a tanácskozások történetében.

Immár van az ország történelmében egy nő, aki elérte, hogy legalább (hosszú idővel) halála után megbecsülésnek örvendjen, és elismerjék a munkásságát. Van egy nő, aki példa lehet ebben a példátlanul keszekusza világban. Igaz, felérni hozzá sosem tudunk majd, de azért lehetnek álmaink. Vigaszra lelhetünk a gondolatban, hogy ha életünkben nem ismernek el minket jó embernek és szakembernek, még mindig van remény, hogy száznégy évvel a halálunk után valaki jelképesen, gondolatban megveregeti a vállunkat (egy csontvázét azért elég morbid lenne), s azt mondja: ahhoz képest, hogy nő vagy, ezt egész szépen összehoztad!

A nézőtéren vagy. Suttogás és üvegpoharak koccanása tölti be a teret. Csettintések visszhangja elegyedik a háttérzenével. A következő előadót várod. Ki lesz az? Mit hoz? Meglep majd? A slammelésről Forró-Bathó Eszter Annát, Kabai Krisztinát, Keresztes Bélát és Szász Szoniát kérdeztük (a képeken azonos sorrendben).

Sokak számára bizonyára nem tisztázódott még teljesen a slam poetry meghatározása: talán ez a legkötetlenebb és legváltozatosabb önálló előadói műfaj a jelenlegi költészeti arzenálban. Interjúalanyaimat arra kértem, hogy definiálják, mi a különbség a slammer és a költő, avagy a slam és a vers között.

Négyükből hárman próbálkoztak már a klasszikus értelemben vett költészettel, ám kevésbé preferálták annak beszédmodorát, szabályait. Néhol túl gyengének érezték bizonyos koncepciók átadására vagy épp a közönséget és a visszacsatolást hiányolták.

A színpadra íródott művek javára elsősorban kiemelték a strukturális, formai szabadságot. Szász Szonia a trágár kifejezések előfordulását, a 3 perc 15 másodperces időkorlátot és a történetmesélést jegyezte meg mint legnagyobb eltérést. Szerinte ez az a műfaj, ahol nincs szükség kötött ütemes lüktetésre. Kabai Krisztina úgy véli, hogy ez a stílus sokkal nyersebb, kendőzetlenebb: „Egy vers is lehet ilyen, nem mondom, hogy nem, de a slam az, amitől az ember olyan igazi arcba vágó hatást vár.”

Az előadásmód fontosságát hangsúlyozta Keresztes Béla is. „A költőnek a verseit mindenki előadhatja saját kedve, stílusa szerint. Egy slamet úgy illik és úgy is kell, hogy csak az írója adja elő. Ő érzi azt, hogy a sorokat hogyan alakította és hogyan lehet azokat a legőszintébben közvetíteni. Egy kívülálló ezt a szintet akkor sem tudja hozni, hogyha százszor hallotta az adott slamet” – erősítette álláspontját Forró-Bathó Eszter Anna.

A szerzők egyöntetűen azt vallják, hogy akkor jó egy slam, ha az magával ragadja a közönséget. Ehhez szükséges az előadó részéről a magabiztos kiállás, az érthető beszéd. Véleményük szerint a költemény igazi értékét az határozza meg, ha az íróján kívül saját generációja vagy akár az egész társadalom tud vele azonosulni. Forró-Bathó Eszter Anna hasonlatával élve a slam olyan, mint a torta: akkor finom, ha mindenki megtalálhatja benne a saját szeletét.

Míg egyesek számára magától értetődő, hogy témaválasztáskor életük legaktuálisabb problémájával kezdenek el foglalkozni, mások egyenesen tartózkodnak az érzékenyebb vizektől. Keresztes Béla például kifejezetten jobban szeret általános jellegű tematikákkal dolgozni, amelyek a mindennapi emberekről, aktuális társadalmi problémákról szólnak. Nála háttérbe szorul a trauma kiírásával történő terápiás feldolgozás.

Ezt a módszert Szász Szonia részesíti előnyben, legtöbb irományát legszomorúbb gondolatai ihletik. „Ha én nem vagyok boldog, bármit teszek, nem fogok tudni egy boldog slamet írni, mert az már erőltetett lenne. Mindig azt vetem papírra, amit éppen érzek, köntörfalazás és torzítás nélkül” – közölte a slammer. Az ő esetében kizáró ok lehet egy versenyre való jelentkezésnél, ha nem tud azonosulni a szervezők által megadott útiránnyal.

Forró-Bathó Eszter Anna képviseli a kettő közötti átmenetet. Személyes hátterét veszi az alkotások alapjául, majd erre építi a hétköznapi vagy fontos témákat. Előbbihez sorolta az oktatási és politikai rendszert, a szerelmet, a csalódást, utóbbihoz a kiszorítottság motívumát hozta példaként. „Azért nehezebb a fontossal, a társadalmunkban lévő problémákkal foglalkozni, mert a megszokott sablonok mellett a tényeket úgy kell megírni, hogy ne rímbe szedett Wikipédiaként hassanak” – magyarázta hozzáértően.

Az elméleti kitérő után összefoglalták kulcsszavakban, mit jelent számukra a slam poetry: önkifejezés, terápia, kikapcsolódás, fejlődés, biztonság, szabadság. „Azokat az érzéseket és élményeket, amiket nem tudok máshogy megfogalmazni, slam poetry formájában mondom el. Mindent bele tudok foglalni a slambe. Rengeteget segített abban, hogy jobban megismerjem magam, azt, hogy ki vagyok, milyen a stílusom, mit várok el az irodalomtól és mit tudok cserébe nyújtani. Nagyon meghatározó része az életemnek és soha nem akarok lemondani róla” – vallott Szász Szonia.

Az előnyöket sorolta Forró-Bathó Eszter Anna is. Négyéves tapasztalatának köszönhetően ismertségre tett szert és emiatt számára könnyebb az új társaságokba való beilleszkedés. Továbbá a performanszok fejlesztették színpadi jelenlétét, megjelenését, személyiségét. Keresztes Béla minden slamben újabb teljesítendő kihívást látott, belső játékot, amely széppé teszi az alkotási időt. Kabai Krisztina pedig hangot kapott olyan helyzetekben, amikor azt hitte, hogy nincs neki.

A slam poetry emberközeli oldalának bemutatását azzal zárnám, hogy valószínűleg nem a slam menti meg a világot, de mint minden jó szónoklat (gondoljunk itt akár a 12 pontra), nagy változások írásos bizonyítéka, előfutára lehet.

A következőkben olvashattok néhányat a slammerek alkotásaiból:

Keresztes Béla: Zakuszkás Vibe

Szeretem a zakuszkát.
Mert amúgy ki a fasz nem?
Ez majdnem jó volt intrónak, ütős és a hallgatóság is felkapta a fejét.
Nekifutok újból.
Szeretem a zakuszkát paradicsommal, jó savas kerti paradicsommal, ami felmarja a számat, mint a múlt éjszaka elfogyasztott 13 feles sör utóíze, amelyet a technoval együttjáró kattogás elviselésének érdekében tettem.
Mert amúgy manapság ez a divat, nem?
Tegye fel a kezét, akinek mondták már, hogy a Medúzától a Piece of your heart vagy Tiestotól a Let’ s get down to business a kedvenc techno száma.
Baj van a fülemmel, hosszas idő után egy specialista képes volt megállapítani, hogy az elmúlt 1 évben a csökkentett szociális élet es kommunikáció hiányában magamban fojtott gondolatok tökéletesen kiegyensúlyozott bináris fa módjára alkottak meg fülkagylómban a maguk kis valóság show-ját.
És ha az előbbi mondatot néhányatok nem is értette, semmit nem veszítettetek. Infón végeztem első évet, online.
Ezért söröztem, hátha szavazásos alapon a techno kattogása eggyel kevesebb pillecukrot oszt ki a bentmaradt tagoknak és így majd eggyel kevesebb Friends részt kell majd megnéznem, amelyben Chandler személyiséget tanulmányozva fejlesztem humorral átszőtt védekezési mechanizmusom saját magammal szemben, hogy eggyel kevesebb gondolatot tudjak valami székely bácsis viccel elnyomni, amikor valaki azt kérdi, hogy mi az ábra tesó.
Jó flash lett ez a Friends. Mindenkinek van egy ütős válasza arra, hogy miért kezdte el nézni.
Van, aki Joey stílusa miatt. Van, aki mélyen szeretné a Rachelt alakító Jennifer Aniston karrierjének kezdeti szakaszát elemezni, hogy lássa hogyan hatott a sorozat a további filmes alakításaira. És van, aki azért, mert szerinte Courteney Cox jó csaj.
Ez mindenki egyéni döntése, ahogyan mindenkinek megvan a saját reality műsora is a fülében.
Ahogyan nekem is keveredett az adatstruktúra projekt szerkezeti felépítésének követelményrendszere a Headspace netflixes meditációs műsorainak mondanivalójával miközben harmadjára néztem újra a guide to sleep stresszlevezető részét.
Vagy éppen olyan komplex matematikai kérdések ütköznek hangulati problémákkal, mint a „Hány csini fér bele egy Mini Cooperbe?”. Ahogyan ezt egy-két nappal ezelőtti művész konfetti kilövés közben elültette gondolataink közé teljesen tudatalatt a csodás háttérzene által, akárcsak Leonardo DiCaprio az Inceptionbe. 

//// 

Jöjjön egy kis demonstráció mert a kijelentést illik példával alátámasztani.
Hány csini…baszki nem köszöntem ma vissza az eladó néninek most biztos egy fasz vagyok…fér bele egy Mini Cooperbe? 

////  

Mint egy jó kis zakuszka.
Rengeteget számít a kontextus.
Hallgatom a zenét, lépek jobbra, lépek balra.
Ez megtörténhet egy techno buliban vagy éppen egy Küküllő menti kultúrotthonban a helyi hegedűművész zenéjére. Megtörténhet a buszon, megtörténhet a kivetítő előtt is miközben reményt vesztve hajtjuk le fejünk a negyedik angol gól után, eszünkbe jutva, hogy most megint eljárás indul a magyar szurkolók ellen, mert a SPORTSZERŰ angolokkal és szurkolóikkal szemben szemtelenség történt.
Megtörténhet zakuszka főzés közben is.
Ez utóbbi eseteben kétszeresen kitűntetett helyzet lep érvénybe, mert a gondolatok reality showjában a zene ritmusa határozza meg a leggyengébb láncszemet, míg a lábosban a tűz hevülete égeti oda a fel nem kavart zöldség elegyet.
S amíg a normalitás visszatér és a szociális élet felpezsdülése elvégzi a dolgát a valóságműsorban, addig hallgassuk a technot és csodálkozzunk el, hogy az öcséinkkel egyidős fiatalság ízesített cigarettát szív a hangjuk megváltoztatásának érdekében és arról mesél, hogy milyen régóta szereti a technot meg hogy a Fisher Losing It-jére intett be először hatodik osztályban tornaórán, mert nem állították be a pályára. Miközben abban a korban a legnagyobb problémám Nemecsek halála volt A Pál utcai fiúkban.
De valószínű…csak én lettem Boomer. 

Két fiatal lány nem szokványos hobbival: Huszár Kató és Sikó Dorottya műanyag kupakokból készít ékszereket, kiszolgált szatyrokból sminkes táskákat. Látványtervezést és bábkészítést tanultak Marosvásárhelyen, jelenleg a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház új előadásának jelmez- és díszlettervezői. Beszélgetésünk fő témája a PlastiKáDé néven futó közös kisvállalkozásuk.

– Hogyan jött a közös munka ötlete?

Kató: Amikor másodévesek voltunk, bábkészítés órán mindig mást akartunk csinálni, mint ami a feladatunk volt. Ott, a műhelymunkákon fadarabokból kezdtünk el gyűrűket készíteni – innen jött az ékszerkészítés ötlete. Később egy félévet Lengyelországban tanultunk Erasmus-programmal. Divattervezés órán azt a feladatot kaptuk, hogy nem szokványos anyagból készítsünk ruhát. Itt ismertük meg a műanyag-összevasalás módszerét.

Doró: Az egyetem alatt, mivel soha nem volt nagy költségvetésünk egy előadáshoz, hozzászoktunk, hogy mindenből mindent kell csinálni, megmozgatta a kreativitásunkat a munka, és ahogy megtanultuk ezt a technikát, egyre jobban törekedtünk arra, hogy olyan anyagokból dolgozzunk, amit más kidob, vagy már nem használ.

Kató: A közös munka ötlete pedig tényleg csak abból jött, hogy csoporttársak voltunk és folyamatosan együtt, koprodukcióban csináltuk a dolgokat. Mivel mindkettőnket érdekelt az újrahasznosítás, elkezdtük egymást biztatni, és így indult útjára a PlasztiKáDé.

– Nagyon tetszik a nevetek.

Doró: Először még amikor a fagyűrűkkel dolgoztunk, kigondoltuk, hogy kell nekünk egy név, egy brand. Ott alakult meg a KáDé, azt gondoltuk, ezzel nagy jövőnk lesz (nevetés). Amikor elkezdtünk műanyaggal foglalkozni, megalakult a PlasztiKáDé, amikor tényleg elkezdtünk azzal dolgozni, amit mindig akartunk, csak nem volt rá időnk. Innentől többet fektettünk bele, Kató is eljárt képzésre, ahol új technikát tanult, amivel több mindent tudtunk készíteni.

– Milyen volt az első vásárotok az idei Egyfeszten (gyergyói összművészeti fesztivál – szerk. megj.)?

Kató: Látszott az embereken, hogy érdeklődnek, tetszik nekik az újrahasznosítás.

Doró: Igen, kiraktunk egy kis dobozt, hogy lehet kupakokat adományozni nekünk, azóta is meg szoktak keresni még olyanok is, akiket nem is ismerek, hogy gyűjtöttek nekünk. Jó érzés volt, hogy a gyerekek, fiatalok és szülők is felfigyeltek ránk, és szívesen hoztak adományba műanyagokat.

– Az életetek más területein is figyeltek a környezetvédelemre/környezettudatosságra? Hogyan?

Doró: Szoktunk, persze, vásárlásnál főleg. Nekem volt egy időszakom, amikor hirtelen egyik napról a másikra zero-waste akartam lenni, ami nagyon nehéz volt. Két-három éve volt olyan időszakom, hogy nem vettem meg a zacskós laskát, hanem addig mentem, ameddig találtam olyat, ami dobozban van, vagy kaptam kimérősen. Most már kicsit visszább vettem, de még mindig odafigyelek arra, hogy mit vásárolok.

Kató: Két éve volt a Plastic Free July, amikor varrtunk magunknak szatyrokat használt vagy régi ágyneműkből és függönyökből, és azokba vásárolok kimérősen. Most nemrég költöztem, és az volt a fejemben, hogy nem akarok mindenféle vegyszert tartani a házban, tehát én akarok csinálni tisztítószereket. Ezt nyilván nehéz megszokni, mert a legtöbb házi takarítószer alapja az ecet, és annak az erős szagával nehéz megbarátkozni, és még az is megfordul a fejedben, hogy lehet nem is tisztít olyan jól, de emögött talán inkább csak az van, hogy az emberek megszokták a vegyszerek illatát, és azt azonosítják a tisztasággal.

Doró: Nagyon nagy mennyiségű hulladék keletkezik a textiliparban is, ezért én kihívtam önmagam, és kipróbáltam azt, hogy egy évig nem vásárolok ruhát magamnak. Persze szeretek turkálni, ami az újrafelhasználás másik módja, de úgy gondoltam, még ezzel is szünetelek kicsit, és sikerült. Az utolsó napokban vettem egy sapkát vagy sálat, mert muszáj volt. Nem mondom, hogy teljesen áttértem a nem vásárlásra, de az alatt az idő alatt megtanultam nagyon sok mindent átalakítani, varrni. A plasztikádés kistáskákhoz is a bélést már nem használt ruhamaradékokból, függönyökből varrtam bele. Ezt a fajta kihívást mindenkinek tudnám ajánlani, mert ez is egyik módja a környezettudatos életnek.

– Vannak új terveitek?

Kató: Egyszer az jutott eszünkbe, hogy vagány lenne workshopokat tartani. Nyáron tartottunk is egyet, és az nagyon tetszett az embereknek, ebből kiindulva szívesen szerveznénk olyan műhelyfoglalkozást, ahol elkészítheted valakinek az ajándékát, ami egyszerre interaktív és közben megtanul az ember új dolgokat, szóval ezt mindenképp szeretnénk létrehozni.

Szabó-Kádár Henrietta

Egyszer volt, hol nem volt, odaát, a vadregényes Magyarországon, ahol a kurta farkú malac is csak a Fidesz földjét túrhatja, a napokban feljelentették Az oroszlánkirályt. De még a Csipkerózsikát, a Pumuklit és a Mulant is! Történt ugyanis, hogy a nyáron érvénybe lépett homofób (alkalmasint gyermekvédelminek csúfolt) törvény óta 130 bejelentés érkezett a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság – az egyszerűség kedvéért nevezzük Meserendőrségnek – asztalára azt illetően, hogy egyes animációs filmek „megkérdőjelezik a hagyományos nemi szerepeket”. A Magyar Meserendőrség pedig egyetlen percig sem tétovázott, rögtön munkához is láttak az illetékesek, s 14 munkanapon keresztül vizsgálták, vajon megrontja-e Az oroszlánkirály az emberpalántákat. Tizennégy töredelmes, vérrel, verítékkel átdolgozott nap után megszületett a döntés: nem elég alapos a panasz, a beadvány. Kérem, a legnagyobb tisztelettel, a fent zanzásított tevékenységet jobb helyeken úgy hívják, hogy fölösleges időtöltés! Van egy unatkozó, világtalan fideszes szavazó, aki időt és energiát fordít arra, hogy papírra vesse: márpedig Az oroszlánkirály népszerűsíti a homoszexualitást. Ez már senkit nem lep meg, hiszen szőrszálhasogató, minden lében kanál alakok eddig is voltak, s ezután is lesznek. De ennek a döglött kutyának a teteme ott van elásva, hogy van egy kormányhivatal, amely ezeket a sérelmeket átveszi, megvizsgálja, megfontolja, harmincszor átnyálazza, s tizennégy nap múlva megállapítja, hogy itt, kérem, minden a legnagyobb rendben van! Fel tudjuk mi azt fogni, hogy vannak emberek, akiknek a munkaköri leírásába alkalmasint beletartozik az, hogy két héten keresztül ízlelgessék, vajon meleg lesz-e a Magyar Gyerek, ha megnézi a Csipkerózsikát? S hát azt fel tudjuk-e fogni, hogy a magyar kormány munkaerőt és erőforrást szervez ki arra, hogy az ingerszegény hétköznapokat élő, hobbiból hivatalokba járó állampolgár óhaját teljesítsék? A vád alá helyezett meséken, rajzfilmeken generációk nőttek fel anélkül, hogy bármilyen panasz érkezett volna rájuk, korukból és a képernyőkön eltöltött idejükből kifolyólag igazán megérdemlik, hogy ezután is békességben hozzájárulhassanak a világra hozott még több magyar felcseperedéséhez. 

Ez az év ismét a teljes átalakulás éve lesz: életmódot váltok, sportolok, leszokom a dohányzásról, rendszerezettebb leszek, keményen dolgozom, megtakarítok, utazom, többet figyelek a kapcsolataimra. Végre tiszta lappal kezdek, ez lesz az én évem! Hányadjára is?

Új év, új én – mondogatjuk magunknak szilveszter éjjel, kezünkben a pohár pezsgővel, egy koccintásra az új, szebb és jobb életünktől. Abban a percben miénk a világ, mindenre képesek vagyunk, legalábbis így érezzük. Fogadalmat teszünk, hogy idén majd más lesz.

Persze nem úgy, mint tavaly, akkor amúgy is keresztbe tett a járvány, nem hibáztathatjuk magunkat, amiért nem volt motivációnk a változásra. A tavalyelőttről ne is beszéljünk, akkor úgy általában volt rossz az év, sem idő, sem energia nem jutott a fogadalmakra, főleg nem a teljesítésükre. Azelőtt meg már nem is tudjuk, mi volt, de biztos megvolt az okunk, hogy miért ne próbáljunk meg tenni a javulásért. Félreértés ne essék, ezek véletlenül sem kifogások, egyszerűen csak így alakult.

Bezzeg az idén! Most végre felkészülünk, ahogy illik, és kezünkbe veszük az irányítást. Szóval ott állunk szilveszter éjjel, és számot vetünk az életünkkel, az elmúlt esztendővel. Mi lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok? Ezen morfondírozunk kicsit, végül pedig, ki tudja hányadjára, meghozzuk a nagy döntést.

És várunk. Várjuk a csodát, csak azt nem tudjuk, mikor következik be. Számoljuk a kalóriákat, az el nem szívott cigarettákat, a megspórolt pénzünket, miközben próbáljuk kitalálni, miért is csináljuk ezt az egészet. Végül is egyszer élünk, miért ne ehetnénk, áldozhatnánk a szenvedélyünknek (hogy káros-e vagy sem, már nem számít) és költekezhetnénk, amíg van rá lehetőségünk? Ekkor pedig meghozzuk az idei második legnagyobb döntésünket, és elengedjük ezt a fogadalom dolgot. Eleinte az időt hibáztatjuk, amiből sosincs elég, később a magánéleti problémáink akadályoznak, azt viszont soha nem vallanánk be magunknak, hogy mi rontottuk el. És természetesen ezek még mindig nem kifogások.

Mindent összevetve, az újévi fogadalmakkal csupán az a gond, hogy előbb vagy utóbb több okot találunk a megszegésükre, mint a betartásukra. A januári lendületünk éppen csak kitart februárig, márciusra erejét veszti, áprilisra feledésbe merül, hacsak nem vagyunk igazán eltökéltek, mert akkor talán még májusban is fel tudjuk idézni a néhány hónappal azelőtti, magunknak tett ígéreteinket. Szerencsénkre vannak azonban olyanok, akik páratlan elszántsággal képesek véghez vinni az év elején kitűzött céljaikat, ők a jó példák, hogy nekünk is sikerülhet. Végül is mindent lehet, csak akarni kell, nem igaz?