Elhaladsz mellettem. Azonnal észreveszlek. Egy ráérősen sétáló tömegben te vagy az egyetlen, aki siet. Feltűnő vagy. Kreol bőröd s rózsaszínű hajfonatod azt kiáltja: engem nézz! Téged mégsem érdekelnek a szemek. Lendületből fordulsz hátra, a forgalmat vizslatod. Egy arasz választ el a járda szélétől, de nem bánod. Így el tudsz kerülni mindenkit, aki az utadba állhatna. Okos vagy. Lépteid ütemét megbontja néhány rosszul megtett mozdulat. Hova igyekezhetsz ennyire? Táska nincs nálad. Haza nem futnál. Egy négybe tűrt papírt szorongatsz, s rakosgatod egyik zsebből a másikba. Miért zavar ennyire, hogy nem egyenesek a sarkai?

Türelmetlenül igazítod meg egymás után többször a maszkod, a karkötőd, a melltartód pántját. Ahogy eléred a buszmegállót, felhívsz valakit, aki nem válaszol. Nem az övé az irat, és nem is neki kell leadnod. Viszont ő tudja, hogy határidőn belül vagy-e s téged most csak ez érdekel, semmi más. Ezzel esélyt adsz arra, hogy jobban felmérjelek. Azt sem veszed észre, ahogy mögéd állok. Mereven mustrálsz egy pontot a levegőben, és beletemetkezel a gondolataidba. Vajon mi köt le ennyire? A mai programod tervezed? Nosztalgiázol? Vagy csak megpihentél egy percre?

Korodból s viselkedésedből ítélve egyetemista lehetsz. Ma határozottan sportosan, ugyanakkor gyorsan öltöztél. A ruhadarabjaid nem találnak egymáshoz, se az őszi hideghez. Olyan személynek tűnsz, aki alapjáraton erre ügyelne. Fehér cipőd tiszta, ám fonatod végét kunkorodó cérnák díszítik. Szemed alatt karikák. Miért törődsz jobban a lábbeliddel, mint magaddal?

Szappanbuborékunkat kipukkasztja egy érkező busz. Te felszállsz, s utánad gondolkodás nélkül én is lépek. Veled szemben foglalok helyet. A mögötted ülő csajokkal már szemeztem, ellenben te még rám se néztél. Meg kell jegyeznem, hogy hozzájuk képest üdítő látványt nyújt a természetességed. A mai világban mindenki másnak akarja kiadni magát azért, hogy elfogadják. Téged nem kebelez be sem díszlet, sem csillogás. Talán ezért vagy olyan érdekes. Eszembe juttatod, mire vágyunk mind. Arra, hogy felfigyeljenek ránk álarcok nélkül s annak lássanak, amik vagyunk. Ahogy leszállsz s eltűnsz az autók és emberek egyvelegében, nem is fogod tudni, hogy itt voltam. De én láttalak.

Az első iskolai nap minden ember életében fontos mérföldkő, egy új és ismeretlen fejezet kezdete, amit szinte kivétel nélkül minden gyerek izgatottan vár. De mi van akkor, ha ez az első iskolai nap nem hat-, hanem tízévesen jön el, amikor már ötödik osztályba indulnak a diákok? És mi van akkor, ha mindezek mellett még csak nem is átlagos kisfiúról beszélünk?

Az igazi csoda (Wonder) című film remek példája a társadalmi előítéletek és kirekesztés bemutatásának, amivel tulajdonképpen a hétköznapokban is lépten-nyomon találkozhatunk. A 2017-ben vászonra került amerikai film a koponya fejlődését érintő ritka genetikai rendellenességgel, Treacher Collins-szindrómával született kisfiú, August Pullman (Jacob Tremblay) küzdelmét mutatja be. Édesanyja, Isabel (Julia Roberts) magántanulóként tanította gyermekét egészen az ötödik osztályig, amikor úgy dönt, fiának szüksége van arra, hogy kilépjen az otthoni védelmező közegből, és elkezdje kialakítani saját kis baráti közösségét. Ettől a pillanattól kezdve pedig nemcsak Auggie életére lesz hatással a változás, hanem a család többi tagjára is.

A filmben több nézőponton keresztül nyerhetünk bepillantást a Pullman család életébe, ami egészen izgalmas élményként hat. Kiemelt szerepet kap például a kisfiú nővére, Via (Izabela Vidovic), aki testvére árnyékában él, mert a szülei minden figyelmüket az öccsére irányították, mégsem sajnálja a dolgot, nem haragszik egyikükre sem, sőt talán még nagyobb támogatással, elfogadással és empátiával fordul mindenkihez. Auggie apukája, Nate (Owen Wilson) tipikusan a laza szülőt alakítja, aki sokszor humorral oldja a feszültséget, kisebb-nagyobb sikerrel. Julia Roberts remekül hozza az aggódó édesanya figuráját, aki tulajdonképpen a kisfia születése óta feláldozta magát és életét azért, hogy a fia boldog legyen.

Komoly mondanivalója van a történetnek, mégis olyan könnyedséggel próbálja meg érzékeltetni a probléma jelentőségét, amitől nem egészen érezzük lesújtó drámának ezt az alkotást. A rendező és forgatókönyvíró, Stephen Chbosky elképesztő érzékkel olvas a lélekben és dolgozza fel a különböző korosztályok problémáit. Egészen másképp kezeli a tízéves fiú, a kamaszodó lány, illetve a szülők gondjait, amit rendkívül szimpatikusnak találok, hiszen mindegyik életkornak megvan a maga nehézsége, amire így kellő figyelmet fordít a két óra alatt. A film egyik kulcsfontosságú mozgatórugójaként a humor lényegében megadja egy-egy jelenetnek az élét, és még így sem bagatellizálja el az információt. Lendületes, vicces és megható alkotás, ami a kiszámíthatósága ellenére is célt ér.

A feminizmus a nemek közti egyenjogúság létrehozásáért kialakult mozgalom, amely mára már a világ minden szegletében megtalálható. Jelenleg az egyik legtöbb támogatót számláló eszme. Van-e szüksége a modern kor civilizációjának a feminizmusra?

Az emberjogi mozgalmak fő ismérve, hogy olyan társadalmi csoportokat fognak össze, amelyeket valamilyen hátrányos megkülönböztetés ér. A feminizmus elsősorban a nők jogaiért küzdő szerveződés, amely az élet számos területén hozott gyümölcsöző eredményeket. Vajon szükségünk van ma még egy ilyen mozgalomra, politikai eszmerendszerre, amelyet bármilyen más jogi csoportosulással helyettesíteni lehetne? Felületes ránézésre azt mondhatnánk: nincs.

A 21. századi nő már nem beszélhet diszkriminációról abban az értelemben, hogy teljes mértékben ugyanazon jogokat élvezi, mint a férfiak. Bármely nő lehet politikus, mérnök, asztronauta, ezenfelül rendelkezik minden olyan jogi, oktatási, politikai, gazdasági eszközzel, amivel egy férfi is. Sőt világunk legnagyobb elméinek jelentős hányada nő. Ha ennyi mindent köszönhet a női társadalom a nők mozgalmának, vagyis a feminizmus betöltötte rendeltetését, akkor miért nem szűnik meg széles körben, mint például a #metoo mozgalom? A feminizmus vívmányait, eredményeit tárgyalva nem szabad elfelejtenünk, hogy a mi társadalmunk a 21. századi nyugati társadalom része (többé-kevésbé), hiszen itt jól-rosszul, de érvényesülnek a fent említett jogok, ám a romániai nők helyzete mégsem összehasonlítható egy szudáni vagy indiai nő helyzetével. Szép országunkban sem oly rózsás a helyzet, de korántsem annyira elszomorító, mint a harmadik világban. Bár több kritika is éri a feminizmust, például az ideológia radikalizálódása kapcsán, nem tekinthetünk el a mozgalom fő céljától és attól, amire aktivistái próbálják felhívni a figyelmet. És ebben a tekintetben akad még tennivaló a világban.

A feminizmus fontos és szükséges is. A valóság és a gyakorlat azt mutatja, hogy az ilyen és ehhez hasonló társadalmi szerveződések minden hibájukkal együtt többet tesznek az emberi civilizációért, mint bármi vagy bárki más. Egyik (általam is nagyon kedvelt) érv a feminizmus ellen, hogy teljes mértékben helyettesíteni lehetne egyszerű emberjogi mozgalmakkal. Akkor miért nem tesszük ezt? Mert a különböző társadalmi problémákkal különböző, célzott társadalmi szerveződések foglalkoznak. A kérdés tehát nem is az, hogy van-e szükség ma még feminista megmozdulásra, hanem az, hogy mikor éri el a férfitársadalom azt az intelligenciaszintet, amikor már nem lesz rá igény.

Hadházi László humorista óta tudjuk, hogy van egy dolog, ami a fénynél is gyorsabban terjed: az emberi hülyeség. A sokadik koronavírus-válság pedig csak megerősíti ezt a gondolatot, különösképpen kis hazánkban.

Az oly sokat hangoztatott negyedik hullám soha nem látott méreteket öltött Romániában, tízezrek kapják el a fertőzést és százával halnak meg az emberek a járvány következtében naponta; tulajdonképpen kaptunk magunknak egy saját kis Lombardiát. A hajmeresztő adatok, a társadalmi és egészségügyi katasztrófa a felelősségvállalás és következetesség helyett még több összeesküvés-elméletet és sötétséget generált. Amikor létfontosságú és szó szerint életmentő lenne, hogy az emberek összetartsanak, és egy mindenkiért, mindenki egyért alapon jót, jól cselekedjenek, a butaság mintegy meglepetésszerűen felüti a fejét, beül a volán mögé, és még sötétebb mélységekbe vezeti a román társadalmat.

Elképesztő és borzasztóan elkeserítő, hogy egyesek szent meggyőződéssel állítják és próbálják bizonyítani, hogy a vakcinában mikrocsip, a védőmaszkban fonálféreg, a járványkezelésben meg terrorizmus és emberirtás van. A Facebook-huszárok és önjelölt virológusok pedig – akik ezeket a teóriákat garmadájával tolják az arcunkba – nem veszik észre, nem érzik a súlyát annak a kárnak, amit ezekkel a mindenféle hiteltelen portá­lokról összeollózott hazugságokkal okoznak.

Özvegy Mezeiné Jánosi Jolán nyugalmazott szakács, közösségimédia-docens és járványszakértő, Kőröspatakon a szomszédasszony sógorától hallotta, hogy aki felvette az oltást, két év múlva meg fog halni rákban, TBC-ben és agyvérzésben egyidejűleg. Namármost özvegy Mezeiné Jánosi Jolán küldetésének érzi, hogy ezt az információt a Facebook-ismerőseivel megossza, természetesen párját ritkító helyesírással és koherenciával. Az ilyen és ehhez hasonló, másod-harmad kézből szerzett, félelmen és konspiráción alapuló hazugságok és félrevezető állítások vezettek ahhoz, hogy Európában csak utolsó előtti helyre sikerült nagy nehezen feltornáznunk magunkat az átoltottság tekintetében. 

Vak optimizmussal még mindig remélem, hogy egyszer, valamikor a jövőben a fénynél majd az összetartás és a társadalmi felelősségvállalás lesz gyorsabb, nem az emberi hülyeség. Sajnos azonban, ahogy az iskolában annyiszor hallottam: csúf a sötétség.

Sosem értettem, mit szeretnek az emberek a fociban, arra pedig a mai napig kíváncsi vagyok, hogyan tud huszon néhány ember több ezer néző előtt, önmagát meghaladva, pontosan, tétre játszani. Engem és a hozzám hasonló embereket sokszor a frász kerülgeti, amikor a saját csoportunk előtt bemutatót kell tartanunk, a focisták pedig lazán bevonulnak a pályára, mintha ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga, mosolyognak, gólt lőnek, több-kevesebb sikerrel szabályosan játszanak és igyekeznek teljesíteni, hiszen ettől függ az egész életük, a karrierjük, a megélhetésük.

Sokan mondják, hogy könnyű a labdát rugdosni a pályán, bárki megtehetné, ha akarná, és a többi, és a többi. Egy ideig én is így gondoltam erre, valahogy mentem az árral, és azt hittem, a focistáknak tényleg olyan piszkosul egyszerű dolguk van. Edzenek naponta egy keveset – mi az nekik? –, este pedig pályára állnak, megdobogtatnak néhány női szívet, a férfiakban felélesztik a harci szellemet, aztán a sípszó után szaladnak egy keveset, passzolgatják a labdát, és eljátszanak másfél órán keresztül. Egyszerű, nem? Hiszen ők ebben élnek, nem okoz nekik nehézséget. Pedig valószínűleg nekik is vannak rosszabb napjaik, őket is elfogja a magány, hiába élnek közösségben, ők is hamar megfáznak, ha nem öltöznek fel rendesen, és ők sem kelnek fel a hajnali ébresztőre, ha végkimerülésig hajszolták magukat.

Felvirradt hát az első nagy stadionos meccsem napja. A focikedvelők általában azért mennek el ilyen helyekre, mert a két csapat közül valamelyik a kedvencük, és élőben, a saját szemükkel akarják látni, amint győzelmet aratnak az ellenféllel szemben. No nem így én… Többször is meg kellett néznem, pontosan kik játszanak, mert bár aranyos kis szilágyságiként a vasutascsapatról volt vajmi fogalmam, a Sepsi OSK-ról annál kevesebb, arról pedig ne is beszéljünk, hogy fogalmam sem volt a focisták nevéről, mégis, ahogy beléptem a sajtósoknak elkülönített részbe és leültem a jéghideg székre, le sem tudtam venni a szemem a pályáról. Az újdonság hatásával járó élmény valahogy sikeresen magába bolondított, és még ha a 6 fokban sikeresen szétfagytam, akkor is úgy éreztem, hogy valami olyasmivel gazdagodtam, ami meghatározza majd az elkövetkezendő éveimet.

Izgalmas volt nem focikedvelőként, hanem objektív újságíróként végigülni azt a kilencven percet, ám bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam elrugaszkodni saját magamtól. Míg más azt nézte, hogy hol, miket hibáztak vagy éppenséggel jól léptek-e a játékosok, addig én azt figyeltem, hogyan reagálnak bizonyos helyzetekben. Mennyire volt kiakadva az egyik, amiért az ellenfél csapata hibázott és a bíró nem adott nekik előnyt, vagy éppen milyen érzelmek futnak végig az arcán, amikor az elhibázott passz miatt a másik csapathoz került a labda. Ezt nem lehet megfigyelni a tévé képernyőjén keresztül, ehhez itt kell lenni mellettük, alig néhány méterre az eseményektől, és úgy figyelni, mintha számunkra is tétje lenne annak, hogyan gurul, pattan a pályán a labda.

Talán nem én leszek Románia következő legjobb sportkommentátora, és nem is leszek ott az összes meccsen, de az egészen biztos, hogy ha ezután meghallom a foci vagy a mérkőzés szavakat, az első dolog nem a kelletlen fintor lesz az arcomon, és nem terelem el a témát, ha labdarúgásról van szó. A legjobb pedig az volt, hogy rájöttem: ez a sportág nem is olyan unalmas, és nemcsak a jóképű focisták miatt nem az, hanem azért sem, mert ha sikerül megragadnod a műfaj lényegét, legbelül te is érezni fogod, hogy ez tényleg tétre megy, és nem csak kedvtelésből rugdossák egymásnak a labdát. Már csak kedvenc csapatot kell találnom magamnak…