Sárga leveles, hazalátogatós, napos vasárnap. Október tizenhatodika. Tagadhatatlanul ősz van. A városban is, de falun minden egyes porcikáddal érzed. Mert ott a száradt, égetett falevelek füstje – amit sosem tévesztenél össze mással –, a hegyvidéki hideg, ami megcsípi az arcod, ott a druzsbahang, a levélropogás és dióreccsenés a talpad alatt. Vénasszonyok nyara ez, otthon csak így emlegetik.

A faluban egy öreg ház előtt mama ül a padon. A telefonját bütyköli, észre sem veszi, hogy megérkeztünk. Aztán látjuk, hogy fülig ér a szája, s tudjuk, felismert.

A házban meleg vár, a csempekályhában pattog a tűz, a tetején ebéd melegszik. Káposzta, ami talán kissé oda is kapott már. A gőzét jó mélyre szívom – tudja az ég, de teljesen más, ha a jó régi kemencén készül el. Ilyenkor nincs helye ellenkezésnek, mama biztos benne, hogy éhesek vagyunk, s abban is, hogy ennyire finomat még sosem kóstolt a szánk. A kenyeres zacskóból a diós kalács is az asztalra kerül, ami ismét kisebbre és rosszabbul is sikerült, mint ahogy kellett volna, s talán kicsit oda is égett, mert a sütő már igazán nem a régi.

Mama sürög-forog a néhány négyzetméteren, meg sem mondaná az ember, hogy egész héten fájt a lába. A kezében kóláspalack, rajta felirat: Szilva 2021. Kérdezés nélkül a felnőttek kezébe nyom egy-egy pálinkáspoharat, s ember legyen a talpán, aki megpróbál nem kérni. Beszélgetésbe elegyedünk, s csakhamar feltevődik a szezon legfontosabb kérdése: mégis mikor lesz meg a kukoricaszedés? Hirtelenjében minden egyéb eltörpül a kukoricaszedés mellett, mind tudjuk, már az is késő lenne, ha ma meglenne. Mama tágra nyílt szemekkel várja a választ, mi csendben a földet bámuljuk, mindenki a helyes válaszon töpreng. Meglesz az is – hangzik el végre, mire mama felcsattan: azonnal fel kell hívni Pistát a kombájnért, mert lassan tél van, s nem mellesleg a szomszédnak már rég a kasban áll a kukoricája. Hát ez rettenet.

Egyezkedünk, közben mama tíz perce a fiókban keresgél valamit, amit azért tett oda, hogy tudja, hol találja. Váratlanul két kupont nyom a kezembe, amiket a postás hagyott a nyugdíj mellett, s Bözsi mondta, hogy vásárolni kell velük a Kauflandban. De azért nézzem csak meg az interneten, mert ott mindenről írnak, s ha már itt tartunk, igazán megtaníthatnánk őt is internetezni, a tévében egy ideje úgyis csak a hülyeségeket beszélik. Nagyon úgy néz ki, hogy nem csak ott. Bözsike szintén zöldeket beszél, de mi elnevetjük a dolgot, s mama megjegyzi: ő nem is hitte, hogy csak úgy ingyen osztogatnának pénzt, sose volt része ilyesmiben.

A téma a nyavalyás betegségre terelődik, mama arra kér, hogy ne igazán találkozzunk mindenféle emberrel, ha visszatérünk a városba. Fogalmam sincs, miket gondolhat még rólunk, de az is elhangzik, hogy ne flangáljunk mindenfelé, ha nem muszáj. Ami pedig a legfontosabb, hogy ha a hűlés bármiféle jelét észlelnénk, a hagymateát ne feledjük, az mindig tudja a dolgát.

Még mielőtt újra felmerülne A kérdés, megpróbálunk elindulni, úgyis még az igazi haddelhadd előtt állunk, ami a megyek, csomagoljak nektek mondattal veszi ezúttal is kezdetét. Fél óra elteltével csak egy kis ezzel-azzal, avagy négy darab szatyorral sétálunk kifelé, miközben mama azt magyarázza, hol és hogyan kell tárolnunk a csomagot, illetve mit kéne leghamarabb elfogyasztanunk, mielőtt megromlik. Az is elhangzik, hogy a tegnap vágott csirkéből illene még a hét elején egy jó kis reszelt levest főzni.

Nem kérdés, valóban illene. S illene időben megszedni a kukoricát, megenni az ötödik töltött káposztát – erővel is, ha jólesik –, s illene nem megbetegedni, ha nem muszáj. Igen, mama, rajta vagyunk a dolgon.

Új mém jött létre a napokban, amelyik hamar elért a gyergyószentmiklósi közönség elé. A képen egy férfi látható egy stadion nézőterén, az oszlop mögött ülve, amely kitakarja rálátását a pályára. A férfi felett „Autóm futóműve”, az oszlopon „Gyergyói városvezetés”, a lelátó többi részén pedig „Jó utak” olvasható. Persze régi probléma ez új köntösben.

Régebb karikatúra terjedt el, amin egy férfi kereste az autóját egy gödörben, a táblán pedig azt írta, hogy Gyergyószentmiklós, vagy épp a humorosabb apukák és nagytaták a Facebook-profiljukon szülő- és lakóhelyükként Gyergyószentmiklós helyett Gödörszentmiklóst jelölték meg. Arról ne beszéljünk, hogy a közlekedési infós csoportban a legtöbb poszt arról szól, hogy újabb gödör akadályozza az autók gördülékeny közlekedését, és felteszik a költői kérdést, hogy a polgármester mikor lesz hajlandó befoltozni azt. Ez még nekem is úgy tűnik, mint az ősz hajszálak nagyapám fején: számuk nem csökken és nem is fog. Bár nagyobb zárójelben megjegyzem, hogy sikereket is értünk el: többéves hercehurcát követően sikerült a teherforgalmi út nem több mint egynegyedét leaszfaltozni, bár úgy néz ki, fel is törik az aszfaltot nemsokára, nehogy valaki még azt higgye, hogy a városon kívül van. Az útvonal többi része elért oda, hogy a gödrök nem egymástól 15-20 cm-re vannak, és alattuk kukucskál ki a macskakő, hanem szépen egyesültek, több méteren elterülő elég mély gödröt alkotnak, amelyikbe már csak át kell vezetni a patakot, és autók helyett csónakokkal közlekedünk! Erre is volt precedens kis városunkban… Sok-sok évvel ezelőtt, egy esős napot követően, az egyik lakónegyedben élő elszánt városlakó felfújta a gumicsónakot, mert a lépcsőháza előtti útszakasz az autók számára már nem volt közlekedésképes, de csónakkal már annál inkább.

Nekem leginkább ott fáj az egész, hogy én is ezekre az utakra vagyok rászorulva, mivel mindenáron kellett jogosítvány és a fenekem alá adtak egy autót, hogy ne unatkozzak otthon. Bár a sofőriskolában az oldalparkolás helyett azt tanultam, melyik gödröt hogyan kerüljem ki, friss sofőrként egyedül az autóban a „kegyetlen” városi forgalomban eleinte egyetlen gödröt sem tudtam kikerülni. Kicsi kocsimnak pedig veleszületett betegsége, hogy a kerekei idővel elkezdenek kifordulni a helyükről.

Zsókám (ő az autóm, kezdő újságírói munkásságom során lassan a legtöbbet „megszólaltatott” szereplő) velem egyidős, sőt néhány hónappal korosabb, szóval az idő meglátszik rajta is, a jobb hátsó kerék pedig kezdi megadni magát, ezért most már minden egyes gödörbe csattanáskor a szívemből egy kisebb darabka letörik, és reménykedem, hogy a kerék nem hagyta még el a helyét. Persze mindennek oka csak a városvezetés lehet, az összes szent közé sorolom a polgármestert is, és naivan hiszek abban, hogy ha Gyergyóban jó utak lennének, akkor Zsóka is többet élne. Így nem biztos, hogy megéri, hogy a frissen leaszfaltozott utakon randalírozzunk éjt nappallá téve, abban sem vagyok biztos, hogy ezt én magam az arcomra gyűlt néhány ránc nélkül megérem. Gödrökkel vagy anélkül, Gyergyó az otthonunk, és ez a kisváros épp a serdülőkorát éli, így hát nehéz dűlőre jutni vele, mégis megvan a maga szépsége, amitől az ember szíve megenyhül, és hibái ellenére nagyon tudja szeretni.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Románia. Nagy ország volt, tele sokféle emberrel, néppel és mérhetetlen kételkedéssel. Múltja és jelene fabula, tanmese. Bár az a sokféle ember nem szerette helyzetét, a terület és a politikai hatalom mégis összekötötte őket. Abban az egyben egyetértettek: a kormány túl sokszor kiáltott már farkast. Ezt mondanánk, ha mese volna a valóság, de mivel a realitás talaján élünk, lássuk, mit is jelentenek a fentebb leírtak.

A román állampolgár szkeptikussá vált a politikai hatalommal szemben. Látja, hogy bezzeg Nyugaton a kerítés is kolbászból van! Magasak a fizetések, jó az egészségügyi ellátás, telik kirándulásokra. A szomszéd fia csak három hónapot dolgozott a németeknél, és lám, milyen kocsival jött haza!

Nálunk miért nem lehet így? Az otthon kopár, a minimálbér alacsony, az orvosok megvesztegethetők, és a kormány lépten-nyomon hazudik, sikkaszt, tömi a zsebét (főleg uniós pénzzel). A romániai ember ezt látja és vallja, hallja a megannyi hitegetést a jólétről, gyorsan elfelejtett ígéreteket, soha valóra nem váló bejelentéseket, ezt a sok farkaskiáltást. Kicsit sem derűs helyzetünket nyakon öntötte a koronavírus-járvány jó adag megoldásra váró problémával. Kiabál most a kormány, buzdít: hordjunk maszkot, hogy védjük magunkat! Oltakozzunk, hogy védjük magunkat és embertársainkat a világjárvány pusztításától! Hiába. Jóval kevesebb mint a lakosság fele rendelkezik oltási igazolvánnyal. Bármilyen hír jelenik meg arról, hogy növekedik a fertőzöttek száma, a negyedik hullám egyre kíméletlenebbül bánik el a lakossággal, a kórházakat megtöltő koronavírusos betegek jelentős hányada oltatlan, akad egy hang, amelyik megjegyzi: hazugság az egész. Hazudik a kormány, az orvosok, a sajtó. Hazudik a WHO, a Nyugat, külföld. Sokaknak meggyőződésük, hogy a járványügyi adatok manipuláltak, a parlamenti nagyok és a kávéval, borítékokkal látogatott orvosok önös érdekből buzdítják a tömeget elővigyázatosságra. Országunk embereinek meggyőződésük, hogy ha a kormány valamire rá akar venni, az nekünk jó nem lehet. Mindegy, milyen szépen is legyen csomagolva.

Itt, ebben a járvány sújtotta helyzetben ki a hibás? A kormány most nem hazudik, ezt nem lehet a számlájára írni. A többség mégis tartózkodik, aggályai vannak, és tapasztalataira hagyatkozva mindenben kételkedik, amit politikusok, orvosok szájából hall. Mindent naivan el kell hinni? Inkább fordítsuk el a fejünket, ha a hatalom tanácsol, figyelmeztet? Vagy minden alkalommal futnunk kell, amikor farkast kiáltanak?

Fáradtan nyomja ki a tévét Freddie az egyik miskolci motel harmadik emeletének egyik dohos szobájában. Nem fizetett a helyiségért, hiszen honnan is lenne egy amerikai sorozatgyilkosnak magyar forintja. Egyszerűen kinyírta a békésen alvó negyvenes pasast, akinek holtteste azóta is a kádban hever. Freddie maga sem tudta, miért oda vitte a holttestet, talán azért, mert gyilkos ellenére is felforgatta a gyomrát a vérbe fagyott hulla látványa.

– Hogy képes Hollywood ilyen szar filmet készíteni rólam? Vicc az egész – forgatta meg zöld szemeit. A film lassan fél órája lejárt, de ő továbbra sem bírta túltenni magát rajta. Ez a Jason gyerek meg jól eladta magát. Ő is és az anyja is egy degenerált senki, akik miattam vannak ott, ahol. És mi a hála? Én itt rohadok egy szaros városban, csuromvizesen, ő meg nyalogatja a sebeit Amerikában! – morogja hangosan. Nem fél, hogy meghallják, ebbe a motelbe csak kurvák járnak és az ügyfeleik. Azok pedig olyan hangosan ba… keresik a kenyeret, hogy nem is hallanak mást.

Ismét nyílik az ajtó. Freddie vére felpezsdül. Kíváncsian várja, ki lép be. Agya újabb és újabb áldozatot követel. Ötvenes éveiben járó fickó érkezik. Fekete haja erős őszülésbe kezdett, mackós járása vélhetőleg hatalmas pocakjának köszönhető, amelyet csicsás lila öltönybe passzírozott bele.

– Szia, Freddie! – köszön vígan, mire Freddie száját kissé eltátva mered rá. Gondolatai az „azonnal meg kéne ölnöm” és a „hogy a tetves picsába nem fél tőlem?” között ugrálnak folyamatosan. – Ma is észvesztően nézel ki, szivi! – kacsint rá. Szarvashiba. Freddie döbbenten nézi. Nem érti az egész helyzetet. Egy cseszett sorozatgyilkos, hatalmas fémujjakkal, nyúzott piros és zöld csíkos pulcsival és egy barna kalappal, eddig vér és sikoly kísérte az útját, ez a pasas meg itt bókol neki.

– Kösz, cicám – felelte Freddie kissé fura arcot vágva, de a másik férfit teljesen hidegen hagyta a fintor.

– Jó ötlet volt ez a szerelés, mindenki imádja – cseveg tovább a pasas, miközben letelepedik az asztalhoz és számolgatni kezdi a pénzt. Hogy a halálba ilyen nyugodt? Eddig aki találkozott velem, mind sikoltott, aztán meghalt, természetesen. De ez az ürge csak ül és számolja a pénzt. Eszébe sincs, hogy meg fog halni, de oh, Jason anyukája, hogy mennyire meg fog. Kaján vigyorra húzza Freddie az ajkait. – Tetszik a pénz, mi? – vigyorog a faszi.

Ez az a pont, amikor valami elpattan benne. Felpattan a székről, amelyen ez idáig ült, két lépéssel megkerüli az asztalt és vérfagyasztó mosoly kíséretében megáll a férfi előtt. Az zavarodottan néz fel rá, sőt egy cseppnyi félelem is felfedezhető a tekintetében. Freddie végre újra elemében érzi magát. Elmarkol egy köteg pénzt az asztalról, kifeszíti a férfi száját és egy jó adagnyit beletöm. Amaz próbálna megszabadulni tőle, de nem megy neki, hiszen tenyerei fél pillanat múlva az asztalhoz szegelve végzik. Két ujj mínusz, de legalább nem mozog ez a fasz.

Gyakorlott mozdulatokkal levágja a nadrágot róla, nem ügyel arra, hogy óvatos legyen. A pasas kétségbeesetten nyögdécsel, látszik rajta, hogy egyre kevésbé kap levegőt. Lila a feje, akárcsak a zakója.

Egy vágás itt, egy vágás ott, egy pénisz mínusz, és az órás tortúra a végéhez közeledik. Szegény Márton nem érte meg a végét, hamar feladta, de azért Freddie még így is élvezte a játékot. Felnevet, akárcsak egy eszelős, majd hirtelen ötlettől vezé­relve kitárja az ajtót és kilép a szobából. Keze fémesen csikorgó hangot ad ki, amint végighúzza a betonfalon. Léptei visszhangoznak a kihalt folyosón. Nyomát parányi vércseppek rajzolják meg a rongyos szőnyegen.

Hatalmas sikoly hasít a csendbe. Ezt követi újabb és újabb. Ezek a sikolyok úgy hatnak Freddie lelkére, mint más embernek a madárcsicsergés.

Kilép a hűvös éjszakába. A szirénák fénye ugyan teljesen elvakítja, de ő továbbra is csak vigyorog.

– Fel a kezekkel! – kiáltja az egyik rendőr, fegyvert szegezve rá. Teszi, amit kell, megunta a játékot. – Kozma Júlia, ezennel letartóztatom 35 férfi brutális meggyilkolásáért! – hallatszik az ítélet, a lány azonban továbbra is eszelősen vihog.

Elkapták Kozma Júliát, ismertebb nevén Freddie Krugert, a mentálisan sérült sorozatgyilkost, akinek lelkén 36 férfi megölése szárad. A férfiakban egy közös volt: mind házasok és/vagy párkapcsolatban éltek és mindannyian előszeretettel keresték örömlányok kegyeit. Az asszonyt 36. áldozatának megölése után fogták el, azóta egy szigorúan őrzött elmegyógyintézetben kezelik és nagy az esély a kivégzésére.

Kettőt jobbra. Kettőt balra. Így indult a szombat este. A térképet nézegetve igyekeztem megtalálni az épületet, ahová egy órával korábban meg kellett volna érkeznem. A késés nem erény, de örüljön az a férfi, aki miatt az ember lánya kimászik a legkényelmesebb takaró alól ilyen 6 fokos melegekben. Hozzáteszem, kivételesen nem úgy kúsztam, mint egy zombi, hanem talpaltam, mint egy huszonéves hölgy, aki Sziszüphosz egyenes ági leszármazottja. A macskaköves domb tetején található az én célom, a kiszemelt étterem. S vállamon az igazit keresem feliratú kőszikla. Ezen hasonlat aktualitását kacagtam, miközben menthetetlenül közelítettem a randipartnerem felé. 

Akinek nincs tapasztalata társkereső applikáción keresztül szervezett találkákkal (pl.Tinder) annak megsúgom, hogy szándékainkat már első perctől nyíltan közölni kell. Az érdekellentét feszültséget szül s mi drámai szerelmet akarunk, nem drámát. Ennélfogva kész forgatókönyvet állítottam hősünk elé. A kisasszony enni, inni és aludni akar. Utóbbit, ha lehet, akkor inkább egyedül. A lovag válasza nem kacaj, flört vagy fintor. Csak annyit mond, hogy lehetünk ketten egyedül.

Ebben a szellemiségben csúsztunk szombatból vásárnapba, egyik pohár témából a másikba. Eljátszottuk, hogy az ő szíve szabad s én rábukkantam arra, akit keresek. Hajnali háromkor néztünk szembe a valósággal, amikor az élettelen utcák labirintusában negyedszerre sétáltuk le a távolságot az ő lakása és az enyém között. Mi nem működnénk. Elbúcsúztunk, ahogy a volt szerelmesek szoktak, feszülten, hangtalanul, óvatosan. A lépcsőkön felfelé már csak az járt a fejemben, hogy hatkor munkába kell mennem.