„A fiúk nem sírnak, nem járnak terápiára és nem beszélnek az érzéseikről, mert az nem férfias.” Ugye, milyen ismerősen cseng ez a mondat? Kulturálisan és társadalmilag belénk ivódott vagy belénk nevelték, hogy a férfi nemnek mint olyan, fapofával és a természetes emberi reakciók elfojtásával kell megoldania a problémáit, dolgoznia a traumáin, lehetőleg egyedül. Illetve, elnézést, erre semmi szükség nincs, hiszen a stigma szerint a férfit nem éri bántalmazás, trauma vagy érzelmi mélypont. Mert ő erős és férfi. Nekem pedig roppantul elegem van ebből. Feministaként kötelességemnek érzem, hogy szót emeljek ezzel kapcsolatban, a stigma ellen, mert az esélyegyenlőség és az egyenlő bánásmód oda-vissza működik.

A „tradicionális”, „normális”, „hagyományos” séma szerint a férfi-nő kapcsolat úgy néz ki, hogy a férfi dolgozik, pénzt keres és nagyon erős, a nő – a gyengébbik nem képviseletében – pedig háztartást vezet, gyereket nevel, ezek mellett vagy közben az érzelmeiről locsog és hisztizik. A feminizmus nevében most a nő szerepkörét kellene habzó szájjal vitatnom, amit nem fogok megtenni. Ellenben a férfiéba, a férfiak védelmében, hadd kössek bele. Nem tudnám megmondani, ki szerint és miért nem összeegyeztethető a férfiasság, az erő és a stabilitás az érzelmek kifejezésével, de szeretném ezt az elméletet megvétózni. Az a minta, hogy a férfi dolgozzon, legyen erős és védje meg a szeretteit – burkoltan vagy kifejezetten – azt az „utasítást” is tartalmazza, hogy az érzelmeit, legyenek azok pozitívak vagy negatívak, tartsa meg magának, ne beszéljen róluk, vagy ami még jobb, ne is érezzen semmit. Ez az évszázados modell annyira a részévé vált a férfiak önmagukról alkotott képének és a fiúgyermekek nevelésének, hogy a társadalom jelentős hányada meg sem kérdőjelezi, helyes-e. Én viszont megkérdőjelezem, és egyáltalán nem tartom helyesnek. Sőt kifejezetten kártékonynak és mérgezőnek találom. Ebből a mentalitásból és hozzáállásból kifolyólag a férfiak nagy része nem tudja, mert nem kap eszközöket felnőtté válása során arra, hogyan kell az érzelmeket kommunikálni, mi az a teher, amelyet már nem bír egyedül elviselni és segítséget kellene kérnie. Csak azért, mert a társadalmi nyomás vagy „norma” úgy ítélte meg valamikor, hogy sírni, érzelmekről beszélgetni vagy lelki segítséget kérni „lányos”. Miért, a férfiak nem emberek? Nekik nincsenek hullámvölgyeik, hangulatingadozásaik? Ők csak erősek és érzelemmentesek lehetnek? Egy fenét! A trauma és lelki gyötrődés az emberi lény sajátja, nem egyik vagy másik nemé. És ezeknek a kifejezését, megélését, feldolgozását elvenni, megvonni egy embercsoporttól kirekesztő, toxikus és veszélyes. Az elfojtás, elnyomás nem egészséges és hosszú távon olyan jelenségeket produkálhat, mint a depresszió, szorongás, párkapcsolati bántalmazás és erőszak vagy végső esetben az öngyilkosság. Természetesen ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a párkapcsolati bántalmazás pusztán ennek a folyománya lenne, de azt hiszem, ilyen súlyú példákkal kell illusztrálni ennek a destruktív mentalitásnak a mértékét ahhoz, hogy az emberek végre megértsék, hogy ez nem játék. Olyannyira elterjedt ez a jelenség, hogy a férfiak egymásra is képesek ujjal mutogatni és a legnagyobb természetességgel kirekeszteni, diszkriminálni társaikat, akik felismerik a problémájuk súlyosságát és segítséget merészelnek kérni, ne adj’ isten pszichológustól.

A félreértések elkerülése végett fontosnak érzem leszögezni, hogy nekem, nőként, eszem ágában sincs magas lóról megmondani, hogyan élnek és éreznek a férfiak. Ámde szükségesnek és kardinálisnak tartom, hogy erről beszéljünk, ennek hangot adjunk, annak érdekében, hogy normalizáljuk: a fiúk is nyugodtan sírhatnak. És kérhetnek segítséget. S ha mindez nem lenne elég, álljon itt még egy érv: anyák, akik hozzájárultok/hagyjátok, hogy fiaitok „erőseknek” nevelődjenek, emlékezzetek arra, hogy tulajdonképpen minden nő érzelemgazdag társra vágyik…

A 21. század több technológiai vívmányt nyújtott a modern társadalom számára, vitathatóan az internetet nevezhetjük a tudomány legnagyobb találmányának. De mint minden éremnek, az internetnek is (legalább) két oldala van.

Az internet történelme az 1970-es évekbe nyúlik vissza, amikor az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország közreműködésével olyan hálózatot terveztek meg, amely lehetővé teszi, hogy a számítógépek valós időben kommunikáljanak egymással. Több változatáról is beszélhettünk, két fontosabb lépés az internet evolúciójában az ARPANET, emellett az Amerikai Egyesült Államok által kifejlesztett MILNET. Később, a 90-es években lett elérhető a civil társadalom számára is, és mára már szinte mindennek az alapja, elengedhetetlen eszköz, amely annyira beépült a mindennapjainkba, hogy anélkül a 21. századi életmód elképzelhetetlen lenne. Gondoljunk csak bele: egy kattintásra elérhető szinte bármi, amire a felhasználó kíváncsi, több millió, ha nem milliárd weboldalt tud magáénak. Bárki létrehozhat blogot, YouTube-csatornát, Facebook-felhasználót, amin keresztül bármit posztolhat, bármit megnézhet, bármit elolvashat.

Az internetet sem tudta elkerülni az a jelenség, amelynek az alapja talán a híres nevezetes pletyka. A pletyka a hamis információ híresztelése, ennek a modern megfelelőjét nevezhetjük összeesküvés-elméleteknek. Létezik azonban egy hatalmas különbség a pletyka és a konteós elméletek között, az pedig az ok, amiért létrejönnek. A pletyka több emberen áthaladó információ, amely minden részt vevő személy után felhígul és tartalmát megváltoztatja. Az összeesküvés-elméletek is dagadnak, akár a domboldalon legördülő hógolyó, de az „ártatlan” pletykánál veszélyesebbek, mert sokszor anyagi vonzatuk van vagy akár emberéleteket kockáztatnak.

Míg 20 évvel ezelőtt a konteók térnyerése minimális volt, addig mára már sokkal népszerűbbek és nagyobb teret foglalnak el, mint a hiteles információk, amelynek véglete az, hogy a polgári társadalom fals, hiteltelen információk birtokában van. És az internet szabadsága közrejátszott a konteós elméletek futótűzszerű terjedésében. Ennek eredményét a koronavírus-járvány alatt láthattuk a legjobban. A maszkviselés bevezetésekor az a fals információ terjedt el, hogy a maszk viselője nem jut elég oxigénhez, ami akár halálos is lehet. Ha a mostani helyzetet vizsgáljuk, akkor az oltásokkal kapcsolatos összeesküvés-elméletek ezreit találhatjuk meg kezdve attól, hogy összetétele nem ismeretes egészen addig, hogy a vakcinákkal tervezi kiirtani a populáció 95 százalékát a háttérhatalom, avagy Deep State. Fontos megjegyezni, hogy ezen elméletek létezése önmagában nem probléma, a problémát az jelenti, hogy a társadalom jelentős része teljes mértékben hihetőnek titulálja és tényként kezeli a kapott hamis információkat, miközben a hiteles információkat és forrásokat teljes mértékben elutasítja. Ennek az egyik látható eredménye a koronavírus romániai áldozatainak száma.

Bár a nagy techcégek, mint a Google vagy a Facebook most már teljes erőbedobással küzdenek a hamis információk terjedése ellen, a bevezetett ellenintézkedésekkel azonban elkéstek. A szociálpszichológia tudományában ismert fogalom a kognitív disszonancia, amely jelenleg a legnagyobb problémát jelenti, és az összeesküvéselmélet-hívőkre jellemző tulajdonság. A kognitív disszonancia az a jelenség, amikor egy új információ ellentmond korábbi elképzelésünknek, és ennek hatására disszonanciát, avagy belső feszültséget élünk át, amit valahogyan fel kell oldani – ilyenkor gyakran az történik, hogy a megtévesztett személy az újonnan kapott információt kéznél levő, ellenőrizetlen érvekkel elutasítja. Ezt figyelhetjük meg jelenleg a koronavírus-járvány alatt Romániában. Orvosok, virológusok, járványügyi szakemberek beszélnek az oltásról, annak előnyeiről, de a konteóhívők által tanúsított társadalmi ellenállás teljes mértékben ellehetetleníti a hiteles információk terjedését. Az internet előnyei a jelenlegi helyzetben immár eltörpülnek a hátrányai mellett, de a fals információk korlátozása jogi kérdéseket vet fel. A leghatékonyabb módszer, amit használhatunk az úgynevezett fact check, avagy tényellenőrzés, és ennek tanítása az iskolákban. Ezt a tűzvészt ugyan már nem fogja eloltani, de talán megmentheti a mai gyerekeket, fiatalokat attól, hogy a koronakorszak felnőtt társadalmához hasonlóan áldozatokká váljanak.

A rettegett és hosszú ideje mindennap átélt Covid-korszak előtt általában (ha éppen a Facebook felületéről nyitottam meg egy cikket) nem olvastam el a hozzászólásokat, ha a téma nem volt túlságosan megosztó. Viszont most itt vagyunk. Bár tudom, kommentszemlélés helyett végezhetném a házimunkát, mert az nem idegesít fel, mégis, szinte minden alkalommal, amikor koronavírus-adatokról, korlátozásokról, növekvő esetszámokról vagy új életformánkról és megosztott táborokról szóló véleménycikket olvasok, szinte már kényszeresen teszem ki magam az élő szereplős tragikomédiának. Beszélhetnénk a személyeskedésekről, elfogadhatatlan magatartásformákról, de valami mostanában jobban foglalkoztat: az a visszatérő, néha átfogalmazott, de lényegében mindig ugyanazt kifejező „hazudik a média”. Én pedig önként, dalolva döntöttem úgy, hogy újságíró akarok lenni. Egyre-másra olyan kijelentésekbe futok, hogy a média szántszándékkal vezeti félre a nézőket, hallgatókat, olvasókat; annak a véleményét kell megírni, aki pénzeli a lapot, szóval senki sem korrekt, mindenki politikai rabigában tengődik. Az újságírók hazudnak, mert… Hát, biztos megvan rá az okuk. A merészebb megszólalásokban az is olvasható, hogy a vakcinák gyártói fizetik le az újságírókat a propagandáért. Mit keresek én akkor itt? Nem szeretnék közutálat tárgya lenni, nem szimpatikus ötlet, hogy megvesztegetés miatt írjak, és kétlem, hogy a Pfizertől vastag borítékot kapnék, ha egy hivatalos közlemény alapján megírnám, hány ezrelékre ugrott a fertőzöttek száma egy város, megye határán belül, esetleg óvatosan megemlíteném: az oltakozás is opció, hogy hamarabb megszabaduljunk a világjárványtól. Azon, hogy „mit keresek én akkor itt”, mostanában tényleg elgondolkodom, de eddig egyszer sem éreztem azt, hogy bánnám a választásomat. A média lehet sokak szemében a gonosztevő vagy az antihős, de fontos, hogy ha dühöt is, de érzelmeket vált ki, elgondolkodtat. Sokan vannak, akik ellenségnek érzik az újságírókat, de amíg van olyan ember, akit érdekel a sajtóban közölt tájékoztatás, amíg van néző, hallgató, olvasó, aki figyel, addig úgy érzem, van és lesz dolgom. Méghozzá tudom, hasznos is.

A véget érni nem akaró temérdek Covid-megpróbáltatás forgatagában az embereknek szükségük van valami könnyed, humoros sorozatra, néznivalóra, hogy ha csak néhány órára is, de kikapcsolódhassanak. Aztán mégis jött a Squid Game, és mindenkit bekebelezett. A dél-koreai Netflix-sorozat rég nem látott sikernek örvend, az emberek kortól, nemtől függetlenül oda és vissza vannak érte. Pedig korántsem laza péntek esti audiovizuális harapnivaló.

A Netflix honlapján olvasható összefoglaló szerint a Nyerd meg az életed (Squid Game) című sorozat több száz mélyszegénységben tengődő emberről szól, akik végső elkeseredésükben elfogadnak egy különös meghívást – gyermekjátékokban megmérettetni magukat –, amely megmérettetés szédületes díjat ígér, de halálos veszélyeket is tartogat. Anélkül, hogy bármilyen csattanót elspoilereznék: ez a kilenc rész sokkal több ennél az egyetlen összetett mondatból álló bemutatónál.

A dél-koreai Dong-hyuk Hwang által megálmodott és elkészített bizarr és felkavaró történet nemhiába szerzett ekkora nimbuszt magának, hiszen páratlan részletességgel tárja elénk világunk egyik mozgatórugóját: milyen végletekig képes elmenni az ember a pénzügyi stabilitásért. Az a 456 játékos, aki önként és „dalolva” tárcsázta azt a bizonyos telefonszámot, hogy részt vegyen ebben a beteg játékban, egytől egyig céljavesztett, az egzisztenciális megsemmisülés mezsgyéjén táncoló individuum, akinek egyetlen cél lebeg a szeme előtt: a pénz. Az események előrehaladtával górcső alá kerülnek az egyes emberek történetei, félelmei, tervei. Kapcsolatok, szövetségek alakulnak, karaktereket szeretünk meg, majd jól megírt drámához illően csalódunk bennük, és megkérdőjelezünk mindent, amit addig elhitettek velünk.

Minden jóérzésű emberben felmerül a kérdés, hogy miért kell ezeknek a szerencsétleneknek megélniük a purgatóriumot ahhoz, hogy megteremthessenek, megnyerhessenek maguknak egy olyan életet, amit elképzelnek. A gondolatsornak ezen a pontján tör elő belőlem a baloldal. Ez a sorozat grafikusan és kategorikusan a néző arcába vágja a világ igazságtalanságát és a dramatizált képét annak a sanyarú valóságnak, miszerint még mindig a „felső tízezer” kezében van minden döntés joga. Ezek az emberek – anyagi és hatalmi státusukból fakadóan – többletjogokkal rendelkeznek, amelyek sorába az is beletartozik, hogy a náluk „alsóbbrendű” embertársaik sorsáról egy gombnyomással döntsenek. És ez felháborító. De ebben élünk.

Látástól vakulásig tudnék áradozni erről a filmipari gyöngyszemről, ellenben a fent elmondottak alapján azt a konzekvenciát levonhatjuk, hogy ezt a megterhelő, nehéz élményt mindenkinek át kell élnie, ha másért nem is, legalább azért, hogy megértse, hogy mindannyian nap mint nap azért játszunk, hogy az életünket megnyerhessük. Vagy amit megnyertünk, azt megtarthassuk.

Ülök az irodában, Brüsszelben. A „hanyatló Nyugat” központja, sőt Európa politikai közéletének centruma. Furcsa itt, teljesen más, mint amit egy csíkszeredai gyerkőc megszokott, mégis felemelő. Hosszasan lehetne taglalni a Nyugat előnyeit, de ezúttal egyetlen elemet emelnék ki a nyugati valóságból: a társadalmat.

Tekintsünk el egy pillanatra attól a ténytől, hogy mennyivel jobb Nyugaton. Beszélhetünk gazdaságról, a társadalmi berendezkedésről, a jogállamiságról, de ami most talán a legjobban jellemezni tudja a Nyugat pozitívumait, az a társadalom hozzáállása a járványhoz és annak kezeléséhez. Brüsszelben már nem beszélhetünk korlátozásokról. Maszkot kell viselni, és a szórakozóhelyek sincsenek még nyitva, de ettől a két apróságtól eltekintve semmi hasonlóságot nem tapasztalhatunk a romániai állapotokkal. Haza tekintve elkeseredek. Több ezrek betegednek meg, százak esnek áldozatául a koronavírus-járványnak. Korlátozások korlátozásokat követnek, ezrével jelentik a megfertőződötteket, a halálozások száma is átlagosan 300 felett van. A szakirodalomban „ördögi körként” ismert fogalom nem új a romániai társadalom számára, évek óta ezt láthatjuk, cseberből vederbe kerülünk, változásokról csak ritkán beszélhetünk és azok is minimálisak, és ez az állítás a koronavírus-járvány kontextusában is igaz.

Sokan sokféle módon keresik a választ a helyzetre. A szakértők nagy része egyetért abban, hogy a minőségi oktatás hiánya az egyik oka annak, hogy ilyen állapotok uralkodnak országunkban. De nem kell ahhoz egyetemi oklevél, hogy megértsük, miért ez a legelfogadottabb hipotézis. A nyugati oktatás minősége nem összehasonlítható az otthonival. A romániai lakosság 42 százaléka funkcionális analfabéta, és alighanem ezek csoportja nagy átfedést mutat azzal a társadalmi csoporttal, amely nem hajlandó oltakozni és betartani a korlátozásokat.

Nyugaton létezik egy olyan fogalom, amit társadalmi felelősségvállalásnak nevezünk. Otthon nem beszélhetünk ilyenről, ez a koncepció még új a társadalom számára, és ennek isszuk a levét. Ezért nem vehetünk részt személyesen a kurzusokon és szemináriumokon, ezért nem mehetünk egyet végre diszkóba bulizni. Mi, oltott fiatalok, nem azért éltünk a vakcina lehetőségével, mert rettegünk a koronavírustól. Azért oltakoztunk, hogy a járványnak vége legyen, hogy a kisiskolá­sok mehessenek iskolába, hogy a szülőknek ne legyen kínlódás a munkahelyi jelenlét mellett a gyermekeik felügyelése. Nyugaton ez működött, az emberek egymásért cselekedtek, nem csak magukért. A romániai realitás viszont az, hogy mi megtettünk mindent, hogy vége legyen a járványnak, és ha annyit kérünk, hogy tegyen így más is, akkor személyeskedések és elmarasztaló jelzők tömkelegét kell tolerálnunk. Minek lesz hamarabb vége? A járványnak? Mások pocskondiázásának? Talán inkább a társadalmunknak. Hacsak nem fogjuk fel, hogy a közösségi életnek alapvető része a társadalmi felelősségvállalás.