Lassan két órája utazom a vonaton. Bámulom a tájat az ablaknak dőlve, a fülemben lassú, nyugtató zene szól. Kedves nyári emlékek cikáznak a fejemben, és mosolygok. Körülnézek a vagonban. A legtöbb utason fejhallgató, elnyomják a vonat monoton kattogását, akárcsak én. Egy fiú candy crushozik, egy másik filmet néz a mobilján. Egy ideje nem néztek fel a képernyőből. A kalauz gyakran elsétál mellettem, ellenőrzi az újonnan csatlakozott utasok jegyét.

Eszembe jut, amikor nemrégiben néhány órára szünetelt a Facebook és minden hozzá tartozó közösségi oldal. Kint ültem a lakásunk teraszán egy bögre kávéval és egyik barátomnak szerettem volna válaszolni, de nem sikerült elküldenem az üzenetet Messengeren. Eleinte én is ideges lettem, átkapcsoltam mobilhálózatra, újraindítottam a telefont, majd megint felváltva wifi- és mobilhálózatra csatlakoztam, de semmi. Végül küldtem a barátomnak egy sms-t, majd kis idő után olvastuk a közleményt, hogy szünetel a Facebook, Messenger, Instagram és a WhatsApp. Beszélgettünk arról, hogy bár nekünk nem hiányzik, biztos vannak olyan emberek, akik kétségbeesnek, ha néhány óráig nem tudnak kapcsolatot teremteni az oldalakon lévő ismerőseikkel. Olyanok, akik nem tudnak a valóságban lenni.

Hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben a vonaton is. Megállítottam a zenét, a fülesem is levettem. A legtöbb utas még mindig ugyanabban a pózban nézi a mobilját, esetleg olvas. Nagyon kevés hangot hallok. Egy lány telefonál, két fiú az egyetemről beszélget, közben rá-rápillantanak az érintőképernyős lapos készülékre.

Mi lenne, ha ezt a négy és fél órás utazást telefon nélkül tennénk meg? Mi lenne, ha csak magunkkal lennénk? Mi lenne, ha figyelnénk a környezetünkre, a vonat mellett futó tájra, a gondolatainkra, egymásra? Szóba állnánk az előttünk ülő ismeretlennel? Vagy csak ülnénk szótlanul a helyünkön? Tudnánk-e egyáltalán magunkkal lenni úgy, hogy a szemünket és figyelmünket nem köti le semmi?

„Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé.” 

(Sylvia Plath)

Az előző egy év akarva-akaratlan a jövőkép kérdése köré orientálódott. Folyamatosan felötlött bennem a hogyan és a merre tovább. Mi az, ami érdekel, ami nem válik monotonná az idő múlásával, mégis biztosítja majd a kenyérrevalót. Mi az az egy dolog, aminek szentelni akarom az egész hátralévő életemet, ami mellett kitartok jóban-rosszban, szegénységben-betegségben és így tovább. A választottam. Bár napjainkban, tizenkilenc évesen ilyen döntést meghozni nem kis feladat, mégis mindenki azt éreztette velem, hogy ezt azért már rég illett volna kitalálni. Aztán persze néhány személyiségteszt és jó sok karrier-tanácsadás után végre megszületett a döntés. Pontosabban EGY döntés, amely olyan kérdéseket vont maga után, mint a „De mi van, ha…?” és „Biztos-e, hogy…?”, különböző változatú befejezésekkel. Hiszen nemcsak a sajátomat, hanem a választott szakmám jövőképét is figyelembe kellett vennem minden más mellett, és ki ne hallotta volna már, hogy az újságírásnak nincs jövője ebben a modern világban… Én legalábbis sajnos sokkal többször, mint szerettem volna.

Ez a fajta lekötöttség új volt az életemben, hiszen eddig nem kényszerültem ilyen számottevő döntés meghozatalára, és rám is ijesztett, mivel úgy éreztem, ezzel elvágtam magamtól minden más lehetőséget. Mintha – tovább görgetve a házasságkötéses hasonlatot – igába hajtottam volna a fejem… A választottammal persze teljesen meg voltam elégedve, azonban a kimaradás érzése nem hagyott nyugodni.

Aztán jöhetett a változások ideje, amikor mindent, amit megszoktam és megszerettem, hátrahagytam, hogy teljesen új dolgokat szokjak és szeressek meg. Az első héten megismertem a szaktársaimat és hatalmas biztonságérzetet nyújtott a tudat, hogy nem csak én vagyok néha kicsit bizonytalan és néha kicsit a kelleténél jobban elveszett. Végighallgatva hasonló véleményeket és aggályokat, közben nagyszerű embereket megismerve, rájöttem, hogy minden rendben lesz és jó helyen vagyok. Valamikor ez idő tájt jutott el hozzám a felismerés is, miszerint tulajdonképpen hiába gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha. Hiába disszociálom magam a jelentől, azon töprengve, mit mulasztok éppen el, mert akkor éppen a jelen lesz az, amit elmulasztok. A jelen, amely (online oktatás ide vagy oda) annyi lehetőséget és kibontakozási alkalmat nyújt, amennyire éppen szükségem van, és amelyben végre olyan dolgokat tanulhatok, amik érdekelnek.

Úgy döntöttem tehát, nem várom meg, amíg a fügék a lábam előtt kötnek ki, hanem letépem a legszebbet és jóízűen fogom megenni. Ha pedig utána még megéheznék, visszamegyek, és még egyszer eljátszom ugyanezt, hiszen amíg van füge a fán és karom, amivel érte nyúljak, nincs jogom az éhségre panaszkodni.

Mindenki hírnévről álmodik. Titkon mindenki szeretne ennek a kegyetlen világnak a része lenni, bele sem gondolva abba, hogy mi vár ott rá. Hollywood nem barátságos hely, tele menő hírességekkel, ahogy azt sokan hiszik, sztárjaink élete pedig nem csupa csillogás. A dolog sötét oldaláról csak nagyon kevesen beszélnek. Minek tenné az ember? A fényűzés megbabonázta, és nem lát át a függönyön.

Ki ne akarna híres lenni? De hajlandó megfizetni az árát? Képes csendben és mosolyogva tűrni a megalázást? Elviselni, hogy minden lépését kamerák kereszttüzében éli? Barátok csak addig vannak, amíg híres és gazdag, a titok fogalma pedig ebben a világban nem létezik. Nincs őszinteség, nincs bizalom. Mindenki egy képet fest magáról, a csillogás álarca mögé bújik, miközben a felszín alatt haldoklik. Így is vállalnád, hogy híres legyél? Szilágyi-Kiszler Adrienn A napfény hangja című első regénye (Newline kiadó, 2020) ennek a világnak a sötét oldalába enged bepillantást.

Történetünk főszereplője a frissen diplomázott Audrey Rose Parker, akinek nagy álma, hogy zenei menedzser lehessen. Miután elbukta torontói pozícióját, barátai meghívására úgy dönt, Los Angelesbe költözik. Kezdetét veszi számára a nagybetűs élet, oldalán híres zenész barátaival a média kereszttüzébe kerül. A regény azt járja körül, hogyan birkózik meg ezzel a hirtelen jött hírnévvel és vajon kibírja-e a költözést a No Reason zenekarral való kapcsolata.

Audrey karaktere számomra nagyon megragadó volt. Bírtam, hogy ilyen belevaló csaj, aki nem fél belevetni magát az életbe és akár olyan dolgokat is kipróbálni, amelyek már az illegalitás határát súrolják. Ez nagyon imponált nekem, bár meg kell hagyni, az attitűdjével néhol így is tudott hajtépős pillanatokat okozni. De ember és könyvkarakter nincs hiba nélkül.

Az írónő nem próbál tökéletes világot festeni, ahol mindenki szupergazdag és boldog, szabadidejében pedig egy kis angyal. Nem akar áltatni, elhitetni velünk, hogy a hírességek élete csupa csillogás. Belátást enged a kapcsolatok mélyére, megmutatja, hogyan alakulnak a barátságok, szerelmek ilyen közegben. Nagy hangsúlyt kap a sztereotípiákkal gyakran szembemenő Audrey lelkivilága és gondolatai, amelyeken keresztül megismerhetjük, milyen ,,egyszerű emberként” megélni a hírnevet.

A mű üzenete talán ez: ne ítélj elsőre. Ne higgy a szemfényvesztésnek, mert a csillogás mögött nemritkán megtört lélek lakozik. Ne félj a változástól, mert az nem minden esetben negatív. Bármit hoz is az élet, bárhova is sodor, sose feledd, ki vagy, honnan jöttél és kik a barátaid. Az igaz barátaid akkor is melletted lesznek, ha a világ porig ég körülötted vagy ha éppen te magad égeted fel.

A nyáron a zilahi Vigadóban mutatták be Visky András Pornó – Feleségem története című dokumentumjátékát Imre Éva és Sinkó Ferenc főszereplésével. Az előadás a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója, a darabot Árkosi Árpád rendezte. Az előadás után közönségtalálkozóra is sor került.

Amikor először meghallottam a dráma címét, ahogy mindenki másban, bennem is felmerült a kérdés, hogy mégis mi köze lehet a pornó kifejezésnek a diktatúrához. Mint kiderült, nem pikáns jellegű előadásban volt részünk, hanem „politikai pornót” láthattunk, ahogy maga a szerző is nevezi, „az ágyban mindig hárman vagyunk, te, a szerelmed meg az ország jóságos vezetője”.

A rendszer megfigyelői különböző fedőneveket adtak a célszemélyeknek, ebben az esetben a hölgy a Pornó fedőnevet kapta. A diktatúra világában a művészetet hivalkodásnak, magakelletésnek tartották, innen ez a fedőnév, ami egyébként magát a valóságot korántsem fedi el, sőt lemezteleníti a rendszer szörnyűségeit, a traumákat, amiket valószínűleg sokan mind a mai napig magukban hordoznak.

A megfigyelt és párja, Anti – akinek a nevéről egyébként a megfigyelők úgy vélekedtek, rendszerellenességre utal, nem az Antal becézése – próbálták megvalósítani nagy álmukat, hogy színművészek legyenek, ezért utcai előadásokat tartottak, amikre főként gyerekek mentek el. Az utcai előadásokon egy angol házaspár mindennapjait mutatták be. A jólét, bőség, dorbézolás, semmittevés erős hangot kapott az angolokon keresztül, teljesen ellentétbe állítva a saját nyomorúságos, éhínséges, korlátozott életükkel. A főszereplők nem hajoltak meg a diktatórikus világ szabályai előtt, nem féltek a megfigyelőktől, belügyesektől, a legnagyobb bajban sem váltak megalkuvókká, ezzel is veszélybe sodorva életüket. A lelki békéjük fenntartásához rendületlenül ragaszkodtak, miközben át kellett élniük, hogy a megfigyelők előtt egész magánéletük nyitott könyv.

Az előadásban igazán súlyos, felkavaró, megdöbbentő mondatok hangoznak el: „Nem szabad nem félni”, „Ha nincs diktatúra, akkor is diktatúra van”. Ez a kijelentés egészen aktualizálta a történetet, rámutatva, hogy a diktatúráról beszélni kell azért, hogy a történelem ne ismételje meg önmagát, mi pedig határt szabjunk annak, milyen mértékben vagyunk manipulálhatók – hiszen bármennyire is próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy egyáltalán nem lehet minket befolyásolni, be kell vallanunk, hogy sokszor mi is bábok vagyunk valakik paravánja mögött.

Álljon itt még egy lesújtó mondat az elhangzottak közül: „Hány gyilkosa van egy öngyilkosnak?” A diktatúrában a besúgók gyakran öngyilkosságba kergették áldozatukat a folytonos megfigyelés, fenyegetés, fogva tartás által.

A dráma szimbólumrendszere is közvetíti felénk a diktatúra szorongattatását, befolyását. A darab egyik erőteljes jelképe a napraforgó. Így nevezi Pornó a besúgókat – szemléltetve a behódolást, a vezetők előtti meghajlást, a számító magatartást –, akiknek mindig a nap, vagyis a központi hatalom és annak szabályai felé irányul a figyelmük.

Egy másik szimbólum a fehér lepel, ami alól a nő próbál kiszabadulni. A közönségtalálkozón kiderült, hogy mennyi mindent beleláttunk ebbe a jelenetbe, a lepel szimbolikájába. A leghangsúlyosabb jelentések közé a szabadság iránti vágyakozást, a szeptikus sokk okozta hallucinációt és a megtisztulást soroltuk.

Az előadás a haláltánc motívumával zárul. Pornó testében elhal magzata, az orvosok a szigorú abortusztörvényre hivatkozva nem hajlandók eltávolítani. A drámát igaz történet ihlette, Visky András saját és felesége sorsát formálta a szereplőkre, 1989-ben ők maguk is átélték ezeket a szörnyűségeket. Gyermekük a születése előtt meghalt, majdnem anyja is követte, mert az orvosok nem távolították el a halott magzatot a méhéből.

A szereplők minden nehéz helyzetet, tragédiát humorral, játékkal itattak át, ami mindnyájunk életét megkönnyíti, egyfajta erő, oltalom lakozik a komikumban, a nevetésben. A díszlet, kelléktár minimalizmusa is a dráma hitelességét fokozta, utalva a kor társadalmi, kulturális, gazdasági helyzetére.

A főszereplők mély szerelme, egymás melletti kitartása Ady Endre sorait juttatták eszembe: „Meghalnánk, mondván: / »Bűn és szenny az élet, / Ketten maradtunk csak tiszták, hófehérek.«”

Ez a negyedik félévem online. Ajtó bezárva, kávé lefőve, kis pokróc a vállamon, Teams elindítva, kódok beírva, kamera kikapcsolva, hang lenémítva. Megszokott lépések kavalkádja követi egymást, bár nem mindig ez a sorrend. Néha ágyból, az utolsó utáni pillanatban indul el a Teams, a tanár már rég felolvasta a névsort, én viszont csak akkor mutatom meg magam, amikor végre mindkét szememet három másodpercnél tovább nyitva tudom tartani. Ezután kamera kikapcsolva, hang lenémítva, hatalmas sóhajjal kimászok az ágyból, megkeresem a konyhát, friss kávét teszek a kis hűséges kotyogósba, a tanár meg közben mondja, mondja, mondja. Ő is unja már. Én is. A többiek is. Mégis mondja, mi pedig mégis hallgatjuk. Legalábbis nagyon próbáljuk. Gőzölgő kávéval a kezemben leülök a laptop elé, bekapcsolom a kamerát, figyelek, közben iszom magamba az életet és a tudást.

Lassan telik az idő. Sokszor lassabban, mint liciben matekórán, amikor a logaritmust tanultuk, pedig istenemre mondom, azok az órák aztán tényleg piszok lassan teltek el. Ez a lassúság mégis más. Kihat az egész napomra. Olyan, mintha belekerültem volna egy monoton mókuskerékbe, ahol újra és újra ugyanazokba a problémákba gabalyodunk, és nem látszik a fény az alagút végén. Ennek ellenére ez a mókuskerék idén kicsit színesebb. Különbözik az előző évitől, holott technikailag nem változott semmi, hiszen ugyanúgy online történik minden tanóra.

Ez a mókuskerék azért más, mert most végre nem a hepehupás vén Szilágyból jelentkezem be a FSPAC virtuális tantermébe, hanem a Monostor egyik kanyargós dombtetőjéről. Azért is más, mert most nem hiányolom az otthoni csendet és elégedetten alszom el a zajos éjszakában is. Más, mert velem együtt a csoport legjava Kolozsvárra költözött, így bármikor összefuthatunk. Más, mert ismét hozzá kell szoknom a buszozáshoz, a dugókhoz, a rohanó emberekhez, a város pezsgéséhez.

Visszaszoktam a jó otthoni zsíros és zakuszkás kenyérhez, értékelem az otthonról jövő meleg ételt, és egyelőre még a rántott húsra sem untam rá. Tulajdonképpen hiányzott. Hiányzott, hogy haza vágyjak, hogy a szüleimmel videócseteljek, és ha valami problémám van, akkor azonnal hívjam őket, nem pedig „elmondom majd, ha hazaérnek”.

Hiányzott az is, hogy eltévedjek, hogy még a Google Maps se tudja, éppen hol járok, hogy eltévesszem a buszokat, hogy követeljem rajta a bankkártyás fizetéskor a kis cetlit, hogy megbotoljak egy boltos rollerben és hogy nagyokat főzzek az új lakótársaimmal.

Ez a negyedik félévem online. Ajtó bezárva, kávé lefőve, kis pokróc a vállamon, Teams elindítva, kódok beírva, kamera bekapcsolva, hang lenémítva. Idén más lesz. Idén nem esek mély depresszióba attól, hogy éppen online oktatás van. Idén többet mosolygok a kamerába, és ha nem is, akkor is bekapcsolva tartom, hiszen a tanárok is bőven megunták már  – még a rendes oktatásban –, hogy a falhoz beszélnek, legalább látszólag tűnjön úgy, hogy valakit érdekel az online tömeg magányában minden élményszerűségétől megfosztottan elhangzó kétórás tömény kurzusanyag.