Két évvel ezelőtt is így kezdődött. A szobámban ültem és miközben a kedvenc lejátszási listámat hallgatva bedobozoltam a cuccaim, elképzeltem a nagyvárosi életem. Akkor még fogalmam sem volt arról, mi vár rám, de alig vártam, hogy beleszökjek az ismeretlenbe.

Ma már ismerem az ismeretlent. Akkor csak négy hónap jutott nekem, de elég volt ahhoz, hogy megismerjem és beleszeressek úgy a városba, hogy vissza akarjak jönni még úgy is, hogy nem teljes az egyetemista életem. Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, hogy miért.

Idén ősszel vettem a bátorságot – meg a barátaimat, akik szintén hiányolták a kincses várost –, hogy kibéreljünk egy lakást. Ahogy a kezünkbe került a kulcs, tudtam, hogy az nem csak a lakásunk kulcsa. Az a kulcs egy új ajtót nyit egy új lehetőségekkel teli életben. S bár az elején azt hittük, olyan lesz, mint elsőéven – szemtől-szembeni oktatással –, amikor ez dugába dőlt, akkor sem tántorodtunk el a célunktól, hogy a nyakunkba vegyük a várost egy évre.

Az idei ősz a lehetőségek évszaka. Akárcsak két évvel ezelőtt, most is bedobozoltam az életem, csak most más miatt. Főként magam miatt, mert úgy éreztem, otthon másfél év kimaradt az életemből. Nem fogom tudni úgy bepótolni, ahogy szeretném, ahogy mindenki szeretné, de tudok élni a lehetőségekkel, amiket Kolozsvár nyújt nekem.

Megtaláltam a helyem. Itt, ahol az ablakunk előtt reggelente kutyákat sétáltatnak, délután meg gyereksikoly tölti be a játszóteret. Itt, ahol a napfelkeltét sosem láthatom a szobából a körülöttem levő lépcsőházak miatt, de akármikor kimehetek a Fellegvárra. Itt, ahol mindig kerül egy társ, akivel meg lehet vitatni az egyetemmel és a nagybetűs élettel kapcsolatos fontos kérdéseket. Itt a helyem, ahol része lehetek a nagyvárosi nyüzsgésnek, ahol tapasztalhatok, önálló lehetek, s bár nem tudok bejárni az egyetemre, kicsit mégiscsak lehetek „rendes egyetemista”.

Az eligazító gyűlés napján az eső illata nehezen tudta elnyomni az elsőéves újságíró hallgatók izgatottságát és pozitív szorongását, de semmi okunk panaszkodni. Amint megláttuk, hogy önfeledt mosollyal és gyermeki kíváncsisággal mértek fel minket elődeink és professzoraink, minden szürke gondolat, minden fekete paca a fehér lapon eltűnt. Azonban vissza a legelejére…

Kapkodó tekintetekkel találtuk meg egymást mint elsőéves újságíró hallgatók a város tágas utcáin, hiszen a Facebook-profil-fotó és a név nem ad 100%-os képet az emberről; de győztünk, a győzelem a miénk volt. A hideg levegő és a forró kávé társaságában beszéltük meg, hogy ki honnan, hogyan, miért, mikor, melyik utcában, milyen zenét hallgatva érkezett Kolozsvárra, mi volt a mérvadója az egyetemi szak kiválasztásának, hány cicája van vagy ki hányszor festette be a haját és milyen színűre. Az már ennyiből is látszik: kevesen vagyunk, de sokszínűek.

Szakadó esőben ugyan, de dobogó szívvel siettünk a kar épületéhez. Jó volt olyan közösségben lenni, létezni és élni még ha csak arra az egy órácskára is, ahol mindenkit összeköt a remény, hogy hamarosan vége az online tanításnak, útbaigazítást kérhetünk minden egyes nap, mert nem találjuk a termet, ahol óránk van, nem tudjuk, merre van a kávézó, a könyvtár…

A kamera mögötti lappangást nélkülözni, személyesen találkozni más emberekkel a mai világ zűrzavarában igenis üdítő és feltölti az embert – még akkor is, ha fél arcunkat eltakarva csak a másik szemében láthattuk, hogy örül, boldog, mosolyog: él.

Ezután sétáltunk. Rengeteget. Esett az eső. A cipő leette a sarkunkat. A hajunk vizes lett… de legalább együtt voltunk a felsőbb évesekkel, a tanárokkal, és csak örömmel lehetett hallgatni az abszurd ötleteket, történeteket, hogy a kis gólyák melyik tanártól rettegjenek a legjobban, és hogy ki hány lejért adja el a jegyzeteit (diákbarát áron természetesen). Sokat nevettünk, a ráncok az arcunkon maradtak, a viccek a szánkon, a pillanat pedig belül valahol.

Lehet, hogy ez a varázs néhány hét múlva elmúlik és ismét beszürkülnek a mindennapok, de egy valami biztos: kapaszkodunk ebbe az emlékbe, olykor levesszük a felső polcról, és letöröljük róla a port, elmeséljük másoknak vagy akár újra egymásnak: olyan kiváltságos helyzetben lehettünk, hogy láttuk, ki milyen magas a való életben. 

 Azon szerencsés diákok közé tartozhatok, akik már belekóstoltak a kolozsvári diákéletbe. Tavaly ugyanis elsőéves gazdasági informatikus hallgatóként mindaddig ott éltem, míg a járvány kitörése – sajnos azóta is tartó – online oktatásra kényszerített mindenféle képzési formában részt vevőt. Új, kolozsvári élmények hiányában volt időm emésztgetni, feldolgozni mindazt, ami abban a csekély félévben történt, amíg ott éltem. Következésképpen pedig két érdekes dolgot állapítottam meg. Az első, hogy még sohasem érzékeltem az idő múlását olyan gyorsnak, mint abban a néhány hónapban, a második pedig, hogy még sosem voltak annyira mozgalmas, eseménydús napjaim, mint akkor. Azt hiszem, még nem rendelkezem kellő ismeretekkel ahhoz, hogy valamilyen kapcsolatot feltételezzek e két jelenség között, de úgy sejtem, a felnőtté válás része mindkettő. Egy filmbéli idézet jut eszembe: „Fura az élet. Amikor az ember gyerek, az idő csigalassúsággal halad, aztán egyik napról a másikra eltelik ötven év.” Bár még nagyon messze van tőlem félév századnyi élet, úgy érzem, épp ezt a változást kezdtem ott megtapasztalni. Ha nem jön közbe ez az aprócska vírus, biztos vagyok benne, hogy még mindig száguldozva telnének a napjaim, egyik eseményt a másik követné úgy, hogy közben nem is igazán észlelem, hogy pontosan mi történik. Itthon azonban jócskán lelassultak a történések, gyakran elmerengek a kolozsvári élményeimen. Örülök és hálás vagyok, hogy azt a keveset is megtapasztalhattam. Így is megannyi nyomot hagyó élményt tudhatok a magaménak, amelyekből bármikor meríthetek. Mert nincs hangulatosabb, mint slam poetryt hallgatni egy zsúfolt kávézóban a barátaiddal, akikről néhány hónapja még nem is tudtad, hogy léteznek, de most életed meghatározó alakítói. Nincs lélekemelőbb, mint visszafojtva hallgatni egyik kedvenc kortárs költődet a dugig telt előadóteremben. Kielégítő gondolat, hogy vár a kedvenc bandád koncertje egy embert próbáló vizsga után. Az az igazság, hogy nagyon vágyom vissza.

A legbátrabb ember, akit ismerek. Török Richárd két éve határozta el, hogy egy hátizsákkal és autóstoppal elindul Erdélyből, pontosabban Kilyénfalváról Nyugat-Európa felé. Húszévesen ezt bejelenteni elég meglepő és bátor dolog, de tudtuk jól, hogy talpraesett. Bár a járvány őt is hazazavarta, legalább volt alkalmunk személyesen beszélgetni az élményeiről és tapasztalatairól.

– Minek a hatására és hogyan tervezted el, hogy egy hátizsákkal végigjárod Európát?

– Erős érzelmi behatás kapcsán indult el bennem a gondolat, pontosabban egy rosszul sikerült párkapcsolat vett rá erre az útra. Úgy éreztem, hogy ez az egyetlen kiutam ebből az egészből. Igazából nem terveztem, az elképzelésem az volt, hogy szeretnék kijutni Nyugat-Franciaországba a bátyámhoz. Nagyon spontán volt, nem tudtam, mit akarok csinálni. 

– Milyen országokon mentél keresztül?

– Romániából Magyarországon át Ausztriába, majd Németországon át Franciaországba a bátyámhoz, végül Belgiumon át Hollandiába (ahol hosszabb ideig munkát vállalt, innen jött haza a járvány közepén – szerk. megj.)

– Jobban megismerve Hollandiát, milyen volt ott élni?

– Hollandia nagyon nyitott ország, ahol tényleg senkit sem érdekel, hogy éppen hogy öltözöl vagy milyen zenét hallgatsz. Ők megvannak a saját kis véleményükkel és életükkel. Igazából nagyon laza és imádnivaló hely, nem érzed azt, hogy bámulnak az utcán vagy bárhol. Szerettem ott lenni.

– Melyik volt a kedvenc helyed?

– A francia és az ausztriai Alpok emlékezetes számomra. Nagyon jó volt a csendes hegyvidéki környezet. De említésre méltó München is, ahol lazák az emberek és nagyon finomak a levesek.

– Mik a tapasztalataid a stoppolással a nyugati országokban?

– Nagyon könnyű! Sokkal segítőkészebbek az emberek. Ha szeretnél valahova eljutni, nyitottak, nem hurrognak le, ha stoppolsz. Ha nem is tudnak elvinni odáig, ahová szeretnél, akkor is visznek valameddig, valahová.

– Mennyire kell lemondani a kényelemről? Te hogyan élted meg?

– Arra, hogy ilyen útba belevágjunk, többfajta módszer van. Senkinek sem ajánlom, hogy azt a szélsőséges stílust válassza, mint én, gyakorlatilag az utcán éltem, és bokrokban is el tudtam aludni. Ha valaki ilyen utazásba kezd, nyugodtan mehet hotelbe, kiélvezheti a kényelmet, aludhat vetett ágyban. Az utcán élni viszont nagyon költséghatékony, nekem nagyon nagy poén volt.

– Ilyenkor sátorban aludtál vagy a puszta földön?

– Ha volt lehetőségem, akkor sátorban. De több időt vett el a felállítása, mint amennyi időt töltöttem benne. A legjobb módszer egy függőágy, amit ki lehet kötözni két oszlop közé, de az izolír vagyis polifoam is megfelelő arra, hogy kicsit kényelmesebb legyen a világ.

– Van valamilyen emlékezetes történeted, amikor furcsa helyen aludtál?

– Egy autópálya melletti megállóhelyen voltam épp, és gondoltam, hogy egy ottani kisbolt mögött majd elalszom. Tettem egy kört az épület körül, ahol sajnos megállítottak a rendőrök és megkérdezték, hogy én mégis mit akarok csinálni. Mondtam, hogy alvóhelyet keresek, nincs pénzem, de aludni akarok. Nagyon kedvesen mondták, hogy messzebb van egy facsoport, ott nyugodtan lepihenhetek. Az a bizonyos hely viszont két villanypásztorral volt bekerítve, és úgy voltam vele, hogy nem akarom, hogy reggel puskával költsenek, inkább hagytam. Visszamentem a kisbolthoz, bemásztam mögé, ágyat vetettem magamnak, és aludtam egy jót. Másnap reggel egy csigacsalád úgy döntött, hogy engem választ pihenőhelynek. Körülbelül 20-25 csiga volt rajtam. Szóval szórakoztató a természetben aludni, csak meg kell válogatni a helyet.

– Nem féltél?

– De, egyszer-kétszer sajnos féltem, de nagyon hamar megszokja az ember. Az első pár nap tényleg rossz. Ilyenkor rájössz, hogy semmi biztonságod nincs, magadra vagy utalva. Emellett persze ott a honvágy. De ez néhány nap alatt, maximum egy hét után lecseng, azután pedig teljesen szabad vagy. Az, hogy oda mehetsz, ahova akarsz, senkitől sem függsz, nem vagy időhöz kötve, olyan szintű szabadság és elengedettség, amit nagyon ki kell próbálni.

– Szereztél-e barátokat, akikkel most is tartod a kapcsolatot?

– Igen. Majdnem minden kontinensről van ismerősöm, akikkel többnyire folyamatosan tartom a kapcsolatot. Ahhoz képest, hogy Hollandiában lényegében az utcáról vettek fel dolgozni, nagyon jól beilleszkedtem. (Egy hotelben dolgozott gondnokként – szerk. megj.) Ott a csapat folyamatosan változott, így folyton nagyon színes egyéniségekkel hozott össze a munkahelyem.

– Mit tanultál az utazás alatt? Mik a következtetéseid?

– Sokat tanultam arról, hogyan kell tájékozódni és emberekkel kommunikálni. Megtanított saját magamról gondoskodni, hogy minden oké legyen. Rengeteg jó embert ismertem meg az út során, akik az egyszerű vándornak – nekem – ételt, pénzt, bármit adtak volna, és ezt nagyon pozitívnak éltem meg ebben az egészben.

– Van-e olyan hely, ahova biztosan visszamennél?

– Őszintén, fogalmam sincs, hogy hova mennék vissza legszívesebben. Nekem egész Európa nagyon tetszik, úgyhogy nagyon szívesen végigjárnám újra ugyanígy, ha tehetném.

– Folytatod-e majd ilyen módon a világ megismerését?

– Mindenképpen. Ez olyan kaland, amit nagyon szeretnék folytatni. Biztos, hogy be fogok járni még több országot, csak jelenleg ez nem megoldható. Most olyan világot élünk, amelyben nem mehetünk, ahova csak akarunk. Viszont bárkinek azt ajánlom, hogy ha van rá lehetősége, a Covid lecsengése után járja be legalább Európát, mert nincsenek nagy távolságok. Akár stoppal, akár saját kocsival, de menjen végig legalább egyszer, mert nagyon érdemes.

A bizonytalanság korát éljük. Bizonytalan a holnap, a következő hét pedig már maga a jövő. Az emberek rettegnek. Kétségbeesett zokogások fültanúi a szobák falai. Állnak ridegen, moccanatlanul, akárcsak a valóság, melynek hideg karmai minduntalan érted nyúlnak. Ebben a bizonytalan, fájdalommal és félelemmel teli időszakban kicsit én is felnőttem. 17 évesen úgy éreztem, változtatnom kell és enyhe reményt csempésznem a kilátástalanságba.

Meghökkenve olvastam (egykori) osztályfőnököm sorait: oltás az iskolában. A pánik pillanatok alatt végigfutott a testemen, agyamban pedig lepergett az összes párbeszéd, amelynek részese voltam az elmúlt időszakban. Repkedtek a pró és kontra érvek a fejemben. Rettegtem. Végül kikapcsoltam az érzéseimet, és csakis a józan eszemre hallgattam.

Az oltás napján valóságos halálfélelemmel léptem át az épület küszöbét. Abban a pillanatban arra is kész voltam, hogy a duplaszárnyú ablakot szélesre tárva megtanítsam magam repülni. Végül ezt a lehetőséget is elvették tőlem, mennem kellett.

A rendelőbe lépve meglepő bánásmód fogadott, mindenki kedves volt. A rutinvizsgálatok során is nagy figyelemmel és gyengédséggel kezeltek, mindent készségesen elmagyaráztak. Miután a papírmunkával is végeztünk, hatalmas imádkozások közepette (lévén felekezeti iskola, legalább nem lógtam ki a sorból…) leültem a székre. Aztán mire észbe kaptam, már az ajtón kívül üldögéltem hatalmas megkönnyebbüléssel és örömmel, hogy ezen is túl vagyok. Abban a pillanatban bátornak éreztem magam, valóságos felnőttnek, aki a helyes döntést hozta a közjó érdekében.

Az ismétlő oltásra már régi ismerősként sétáltam be az ajtón, a félelem vagy az izgalom legapróbb jele nélkül érkeztem. Egy oltás után úgy éreztem, velem van a világ rutinja, az asszisztensnek már azt sem kellett hangoztatnia, hogy tegyem csípőre a kezem.

Megtettem hát, megléptem, amire sok korombeli nem vállalkozott. Megbántam-e? Egyáltalán nem, azóta a netem is már hipergyors. Na jó, az pont nem. De boldog vagyok, hogy tettem valami jót a közösségért, még ha sokaknak nem is tűnik úgy. Hiszen a hatalmas hegy is sok millió apró kavicsból áll…

Merj kilépni az árnyékból. Merj úgy dönteni, hogy akár ellentmondasz a világnak. Hallgass a szívedre és az elmédre, zárd ki a média káros hangjait…