Rövid, mégis tartalmas, egyszerűnek tűnik, mégis a lelkemig hatolt. Ennél találóbb mondatot ki sem tudnék találni, ha Tormási Vyktória Rólunk szólt című történetére gondolok. Az alig kétszáz oldalas regény szinte azonnal belopta magát a szívembe, amit később sikerült alaposan összetörni, végül egyberagasztani.

Akik ismernek, azok számára nem hat a meglepetés erejével, ha azt mondom, Vyki engem a táncos résszel vett meg magának kilóra. Imádok táncolni, érezni a zene ritmusát, együtt lüktetni a dallammal, és nagyon meglepődtem, mennyire könnyed és élvezetes volt a regénynek az a része, ahol a főszereplők táncolnak. Kevés író tudja igazán átadni a zene, a mozdulatok, az érintések fontosságát, a Rólunk szóltban viszont teljes mértékben el tudtam engedni magam, együtt léptem Annával, éreztem azt, amit ő, és ez olyan nagyon jó volt.

Mindkét főszereplőt sikerült megkedvelnem, holott Ádámnak és Annának is volt egy-egy olyan lépése, amivel egyáltalán nem értettem egyet. Úgy érzem, Anna összetört lelkű, mégis erős karakter. Összetört a múltjában történt események miatt, de erős, mert nem adta fel. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt? – viszont zárkózott, nem mindig látja a dolgok szép oldalát, és már szinte teljesen lemondott arról, hogy egy férfi képes lenne nőként ránézni, vagy már annyira elszokott az ellenkező nem közeledésétől, hogy elfelejtette, hogyan kell bánni a szép szóval, az utalással és a csábos mosollyal. Ádám karaktere tökéletesen passzol a sármos, de szerény zenészhez, nagyjából olyan a jelleme, mint a kisebb hazai előadóknak, akik még nem szálltak fel a csillagokig, hogy onnan nézzenek le a szegény buta emberekre. Ugyanakkor – és nem tudom, más észrevette-e – szinte végig éreztem benne a dühöt. Eleinte nem értettem, miért, hogy csak úgy általában a világra haragszik, mint minden meg nem értett művész – auch, kinek nem inge… –, vagy konkrét oka van, csak még nem akarja elárulni nekem.

Nagyon tetszett még a kettejük közötti szópárbaj az elején, külön örültem, hogy nem kimondottan klisés jeleneteket olvastam, hanem érdekes fordulatokkal, meglepő mozzanatokkal találkozhattam. És hab a tortán: tetszett az újságíró szobatárs is, akiben teljes mértékben magamra ismertem.

Ez a könyv igazi hullámvasút volt számomra, amit a való életben sem szeretek. A felfelé ívelés szinte tökéletes volt, a szereplőkkel, a cselekménnyel együtt szárnyaltam, aztán puff le a mélybe, amitől még a szívem is belesajdult. Ennyire jól csavarja a szálakat az írónő. De őszintén? Egyáltalán nem bánom. Elegem van a tökéletes boldogan éltünkből, s abból is, hogy mindenki imádja egymást és cukorszirup folyik még az égből is. Ez a történet úgy tökéletes, ahogy van. Nem is azért, mert – sajnos – életszerű, és minden esély megvan arra, hogy egy nőnek ez legyen a veszte, hanem azért is, mert „benne volt a levegőben”, hogy Anna és Ádám története nem érhet szokványosan véget. Mondhatom azt is, hogy a Rólunk szólt kellett már a magyar szórakoztató irodalomba, kellett azért, hogy kicsit visszarántson a földre.

Ajánlom ezt a történetet mindazoknak, akik nem tipikus Hamupipőke-történetet akarnak olvasni, akiknek hozzám hasonlóan elegük van a rózsaszín felhőn lebegő befejezésből, esetleg szeretnének egy kiadósat sírni. Vyki könyve nem tökéletes, megvannak a maga hibái, tisztelem és becsülöm, amiért ezt felvállalja. Ez az első befejezett regénye, amit tíz évvel ezelőtt írt, ennek ellenére nagyon kevés olyan „vakvágánynak számító” baki van a történetben, ami dramaturgiailag nem állja meg a helyét. 2020-ban kiadott következő kötetével együtt joggal tarthat igényt a szélesebb olvasói rétegek figyelmére.

Oknyomozó újságírásról nem könnyű jó filmet forgatni, hiszen igazából nem történik ilyenkor sok cselekmény: telefonálnak, archívumokat tárnak fel, dokumentumokat olvasnak. Vagyis ezt gondolnánk mi, de Tom McCarthy-nak sikerült igazán kiváló filmet rendeznie a téma kapcsán. A Spotlight egy igen fontos nyomozás részleteit mutatja be, amely több oldalról megvilágítja az újságírás színes tartalomgyártási formáit. Szembesülve azzal, hogy nem is olyan régen szakmabeliek, újságíró társaink milyen folyamatokon keresztül nyomoztak, milyen segédeszközök által jutottak el a célig, nem hiszünk a szemünknek. A Spotlight bemutatja, hogy a jó ügyért igenis érdemes napokon, heteken, akár hónapokon keresztül kutakodni kézzelfogható bizonyítékok után. Minden folyamatot láthatunk az újságírás nem digitális formái közül. A filmbeli Boston Globe és a Spotlight csapat megmutatja a nézőknek, hogyan zajlott az oknyomozás két bő évtizeddel ezelőtt, amikor nem volt lehetőség csak úgy e-mailen lekérni egy dokumentumot, nem volt lehetőség rákeresni bizonyos dolgokra. Futni kellett lefizetett ügyvédek után, teperni kellett a bíróknál, akik meghozták a rossz döntést csakis azért, hogy az egyház hírneve ne sérüljön, könyörögni kellett egy-egy eltussolt ügyért, hogy fényt derítsenek az igazságra. 

A Boston Globe főszerkesztője nem véletlenül bízza meg az újságírókat azzal, derítsenek fel egy komoly, kényes és sajnos aktuális esetet, amelyben gyermekmolesztálással vádoltak meg egy katolikus papot. A Spotlight csapat tagjai olyan remek munkát végeztek, hogy csaknem 87 papot sikerült elkapniuk. Archívumok átfésülésével, régi adatok, dokumentumok átrágásával, rengeteg ember kihallgatásával. Az áldozatok száma több ezerre rúgott. Az újságírók a pedofília és homoszexualitás egész tárházával találkoztak, rettentő sztorikra bukkantak. Mindezeket a papíralapú média szépségei adják át. Információszerzési eszközként a hagyományos újságolvasást használják, előkeresnek akár 20 éves nyomtatványokat is, amelyekből kiderül, hogy a lefizetett ügyvédek korábban már kértek segítséget a Boston Globe-tól, ez viszont valamiért elkeveredett a papírrengetegben.

Fontos hangsúlyozni a jelen újságírói felé, hogy nem egyből kapjuk meg, amire vágyunk. A film átadja azt a mérhetetlen türelmet, odaadást, érdeklődést, amit a Boston Globe csapata nyújt az oknyomozás során. Rengeteg információra és bizonyítékra van szükség ahhoz, hogy nyilvánosságra lehessen hozni egy ilyen komoly ügyet. Nem elég néhány áldozat vallomása, nem elég néhány dokumentum, sőt még az sem elég, hogy a megromlott pap belefáradva bevallja tetteit. Milliónyi adat, telefonhívás, nyomtatvány szükséges ahhoz, hogy a kétoldalas cikk nagyot üssön. Nem volt hiábavaló az a temérdek munka, a Boston Globe Spotlight csapata híres cikkének publikálása után csak úgy csengett a szerkesztőség az áldozatok telefonhívásaitól.

Számomra a Spotlight maga a kitartás, az erkölcsi értékrend megőrzése és felhőtlen bizalom. Példát vehetünk a csapatról, amely megmutatja, hogy közösségi média és egyéb digitális segédeszközök nélkül is sikerülhet hatalmas hírt közölni az emberekkel. Szükség van ilyen csapatokra, akikben megvan a kurázsi, a kitartás és a szakmai elkötelezettség.

Talpa alatt zöld mezők. Körülötte döngicsélő rovarok. Kezében növényhatározó és ismeretlen virágok. Így kezdődött Moldován-Szeredai Noémi gyógynövények iránti szenvedélye. A kislány immár felnőtt nő, feleség, anya, unitárius lelkész és sikeres üzletasszony. Minden téren alázatos és a maximumra törekszik. A csekefalvi levendulásról, gyógynövénypraktikákról és a világjárványhoz való alkalmazkodásról beszélgettünk.

– Honnan jött az ötlet a vállalkozás beindítására? Miért pont a levendulára esett a választásotok?

– A cégalapítás számunkra hosszú érlelődési folyamat eredménye volt. Üzleti terv nélkül vágtunk neki, és az ösztöneinkre hallgattunk. Eleinte csak teákat, teakeveréket, szörpöket készítettem. Ezeket minden évben elvittük az Udvarhelyszéki Gyümölcsfesztiválra, ami a falusi asszonyokat segítő mozgalom. A cél piacot biztosítani az általuk kitermelt többletnek. Hasonló elvek szerint működik Farkaslakán is a gyümölcsfeldolgozó: viheted a saját gyümölcsöd, a saját üveged és közösen főzhettek szörpöt, lekvárt. Természetesen kisebb díjat kell fizetni, de kész termékkel mehetsz haza és tanúsítványt kapsz ráadásként, hogy ez akkreditált konyhán készült árucikk.

A gyümölcsfesztiválos mozgalommal egyszerre nőttünk mi is. Elhatároztuk, hogy valamit szeretnénk termeszteni és elkezdtünk gyógynövényeken tanakodni. Először homoktövisre gondoltunk, de azt anyagi okok miatt elvetettük. Megegyeztünk abban is, hogy nem kelnénk láncfűrészek hangjára, és a homoktövist azzal vágják. Körülbelül 2013 nyarán rukkolt elő a férjem a levendula ötletével. Akkor Erdélyben csak egyetlen biolevendulás volt, Fehér megyében, tőlük szerettünk volna palántát vásárolni, de pótlistára kerültünk. Nem akartunk egy évet várni a koncepció megvalósításával, így más megoldást kerestünk. Megvettünk egy földterületet és Magyarországról szereztük be a levendulát. 9000 fűvel és jó néhány csomag vetőmaggal indítottunk. A 9000 palántát fél hektárra, a magokat a kertünkbe ültettük. Következő év őszén a termőföldet már saját palántákkal egészítettük ki.

– Milyen munkálatokon esik át a levendulás addig a pillanatig, amíg látogathatóvá válik?

– Őszintén, fogalmunk sem volt arról, milyen óriási munkával jár a levendulatermesztés, csak a gyönyörű lila mező képe lebegett a szemünk előtt. Úgy gondoltuk, betesszük a földbe és az 18-20 évig ott van nekünk. Mivel évelő növény, nem kell évente szántani, boronálni. Első tavasszal jöttünk rá, hogy nem lesz ilyen könnyű dolgunk. Annyira tele volt a mező gyommal, hogy keresni kellett közöttük a levendulatöveket.

Rengeteg fizikai munkát igényel egy ekkora terület rendbentartása. A környéken, aki látja, hogy mennyit dolgozunk, nem is akar levendulát ültetni. A levendulást nyárig legalább ötször kézzel meg kell kapálni. A sorok közötti részt rotázzuk. Ezután jön a szüret. A gyógynövényt kora tavasszal vagy ősszel még vissza kell metszeni. Ez szinte a szürettel felérő munka.

– Hányféle módon szoktátok a levendulát feldolgozni?

– A levendulát nagy mennyiségben nem vásárolja fel tőlünk senki, tehát mi magunk vágjuk le és munkáljuk meg az egészet. Friss csokorként a termény 2-3 százalékát értékesítjük. Viszonylag keveset teszünk el szárított csokrokhoz. Csokorban a levendula akkor szép, ha a virágzás kezdeténél, még bimbósan vágjuk le. A legfontosabb és legértékesebb termék nálunk az illóolaj. A virágzat 95 százalékát erre szánjuk. A levendulának szinte el kell virágoznia, hogy maximális legyen az illóolaj-tartalma.

Amire most nagy hangsúlyt fektetünk, azok a kozmetikumok. Készítettem már krémeket, kecsketejes szappanokat, de tavaly kezdtem el igazán kozmetikumokkal dolgozni. Előállításukhoz más gyógynövényeket és illóolajokat is felhasználunk, ezeket mi magunk állítjuk elő, pároljunk le. A kész termékek többsége a gyógyító krém kategóriába sorolható, azaz sebgyógyításra, visszérre, problémás bőrre alkalmas.

– Megosztanád a kedvenc terméked hozzávalóit és elkészítésének módját?

– Kedvenc termékem nincs, de bemutathatom például a levendulás arckrémet. Ez száraz problémás bőrre és száraz normál bőrre ajánlott. Nagyon könnyen és gyorsan beszívódó, ugyanakkor tápláló krém. Az elkészítéséhez szükséges: olívaolajban körömvirág-macerátum, sheavaj, kakaóvaj, méhviasz, homoktövisolaj és édesmandula-olaj. A hozzáadandó folyadék a levendulavíz. A szilárd zsírokat azonos hőfokra hevítem, míg mindegyik elolvad. A levendulavizet 40-50 C-fokra melegítem, és lassan adagolom hozzá az olajokat. Ezenkívül E-vitamint és grapefruitmagcseppet teszek hozzá. Ez a kettő tartósítószerként hat, nincs bennük illóolaj.

– A koronavírus miatti korlátozás miben változtatta meg a fesztiválotokat?

– Egy pindurkát visszatérnék arra, hogyan jött ez a fesztiválötlet, mert mi voltunk az elsők Erdélyben, akik ilyesmit szerveztünk. Első és második évben rengetegen érdeklődtek irántunk. Mindenkit szívesen fogadtunk, aki látogatni, fotózkodni jött, csak nem igazán tudtunk haladni a munkával. Ezért döntöttünk a nyílt napok mellett. Ez első évben csak egynapos, de a következőben már egy hétvégés volt. Az ifjúsági szervezettel, helyi tanáccsal és az egyházközséggel közreműködve komplexebb eseményt szerveztünk. Megnyitottuk a kultúrotthont és gyógynövényes filmeket vetítettünk. Részt lehetett venni tematikus előadáson és a gyerekfoglalkozás sem maradt el. A harmadik és negyedik fesztiválunk két hétvégés volt. Részben azért, mert nagyon nehéz kiszámítani a virágzás kezdetét. Annyira függ az időjárástól, hogy még januárban sem tudjuk megbecsülni. Illetve, ha valaki egyik hétvégén nem tudott eljönni, akkor a másikon bepótolhatta.

Tavaly nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy elsősorban a tömeg kialakulását kell valamilyen formában korlátozni. Ezért a virágzás kezdetétől nyílt napokat hirdettünk. Két héten keresztül, akár hétköznap is látogatni lehetett minket. Ami maradt a régi programból az a vezetett séta. Ez tulajdonképpen 20 perces minielőadást takar, ahol én beszélek a levenduláról, a vállalkozásunkról. Titkokat árulok el és kérdezni lehet. A bemutató nagyon sikeres és nagyon várják az emberek, sokan úgy időzítik az érkezésüket, hogy a látogatásuk elején vagy a végén meghallgassák a beszédem. Hétköznap az előadást este 7-kor tartottuk, hétvégén pedig kétórás intervallumokban indult a séta.

Összességében sok látogatónk volt. A nyílt napoknak köszönhetően mindenki kényelmesen és biztonságosan el tudott jönni a szabadtéri rendezvényre. Jó néhányan a hétköznapokat választották, amikor tudták, hogy nem lesznek sokan. Megvan a varázsa annak is, amikor kevesen sétálnak a domboldalon, annak is, amikor sokan.

– A Lavanda Montana Transylvania, az Erdélyi Ifjúsági Egyesület, valamint a Keresztúr Térségi Mezőgazdá­szok Egyesülete gyógynövényes workshopokat szokott szervezni. Hogy zajlik le egy ilyen esemény? Miről tanulhatnak a résztvevők?

– Eddig, azt hiszem, nyolc vagy kilenc alkalommal tartottunk Székelykeresztúron és Csekefalván ilyen képzést. Ennek mindig három része volt. Mivel a workshopok nagyrésze ünnepkörökhöz kapcsolódott, elméleti, azaz lelki bevezetővel kezdünk. Utána következett az önkéntesek gyógynövény-ismertető blokkja. Ez téma szempontjából mindig más. A képzés tematikáját befolyásolhatja az is, hogy honnan jönnek a résztvevők. Például voltak török önkénteseink, akikkel már kétszer megszerveztük ezt a foglalkozást. Közös pontokat keresve egymásnak mutogattuk a honos gyógynövényeket.

A végső szakasz a tényleges alkotás. Két vagy három dolgot szoktunk párhuzamosan legyártani kisebb csoportokban. Mindig olyan étel vagy ital mellett döntünk, amit nem nehéz előállítani és haza lehet vinni. Csináltunk már litván pohárkrémet, kekszszalámit, török édességet és kisebb desszerteket. De volt már kézműves tevékenységünk is, ahol fürdőbombát, szappant, kopogtatót fabrikáltunk. Illetve aki kíváncsi, krémek, szappanok előállításának a munkafolyamatába is betekinthet. A képzéseken rendszeresen részt vesznek gyerekek, úgyhogy igyekszünk változatosak lenni. Olyan dolgokat választunk, amiket ők is el tudnak készíteni, hogy minden korosztály számára öröm legyen az a kis együtt tevékenykedés.

– Ezenkívül találkozik még a lelkészi hivatás a gyógynövénytermesztéssel?

– Szerintem nagyon jól kiegészíti egyik a másikat. A lelkészi hivatás kicsit megfoghatatlan. Évekre van szükség, hogy gyülekezetünk tagjai megbízzanak bennünk. A gyógynövényes mesterség pedig a két kezem munkája. Akár kapálok, akár szappant vagy szörpöt készítek, rögtön megfogható eredménye lesz. Ilyenkor érzem, hogy valóban hasznos vagyok, tehát „nemcsak a szájáért tartják a papot”. A természetben lenni pedig a legszebb dolog.

Különösen jólesik az is, amikor idős asszonyok hozzám fordulnak tanácsért. A földterület megléte óta érzem azt, hogy valóban befogadtak és falusinak tekintenek. Amikor az egyik helyen történtek miatt esetleg elkeseredem, akkor a munkámnak a másik része ad erőt.

– Egyik a lelket, másik a testet erősíti. A nyár a levenduláé, de télen mivel foglalkozol?

– A tél számomra az előkészület és az erőgyűjtés időszaka, mivel áprilistól már kezdődnek a nyári munkálatok. Telente általában szappanok, krémek készítésével foglalkozom. Tavaly január–február környékén aromaterápiás kurzuson vettem részt, ahol speciális illóolajokról tanultam. Máskor új receptekkel kísérleteztem, de mindig van, amit csinálni.

– Hol látod a vállalatodat mondjuk öt év múlva?

– Újratervezés zajlik jelenleg is. Nevet fogunk váltani, tehát már nem Lavanda Montana Transylvania leszünk, hanem Szent Gregorius Herbs manufaktúra. Szeretnénk a kozmetikumok listáját bővíteni és az új recepteket hozzáadni. A másik, amin javítani fogunk, az a branding.

Első perctől – még a levendulafesztivál esetében is – az volt a cél, hogy az emberek jöjjenek el hozzánk. Ne mi vándoroljunk vásárról vásárra, hogy eladjuk a termékeket, hanem helyben vegyék meg. Továbbra is különféle eseményekkel, workshopokkal, fesztiválon kívüli rendezvényekkel szeretnénk bevonzani a vevőket. De a készítmények eladása mellett fontos, hogy tanulási lehetőséget és élményeket nyújtsunk.

– Kezdő vállalkozók számára van valamilyen tanácsod?

– Kettő lenne. Az első az, hogy ha valaminek nekifognak, lelkiismeretesen, értéket teremtve dolgozzanak. A másik az, hogy nem kell görcsösen akarni. Foglalkozzanak azzal, ami a szenvedélyük, adjanak bele mindent, és akkor az eredmény magától jönni fog.

*

Nemsokára kezdődik az idei virágzás, a csekefalvi levendulást június 26. és július 15. között lehet látogatni hétköznap 15–20, hétvégén 10–20 óra között.

A Black Mirror, azaz a Fekete tükör napjaink egyik legizgalmasabb sorozata. A cím tökéletesen kifejezi a sorozat lényegét: a mai világ emberének tart tökéletes tükröt, amiben jómagam a szomorú jövőt vélem felfedezni. Mindegyik része fantasztikus, és a nemrég megjelent film is eléggé ütős lett. Engem a harmadik évad első része fogott meg leginkább. A Szabadesés.

A történet olyan jövőt tár elénk, ahol a közösségi oldalak teljesen átvették az emberek élete felett az irányítást. Egytől ötig terjedő skálán lehet osztályozni egy bizonyos személyt, azonban ez az értékelés nem csak egyszerű like vagy dislike. Ez a pontszám határozza meg azt, hogy milyen házban élhetsz, milyen helyen dolgozhatsz, hova mehetsz és hova nem, milyen kocsit bérelhetsz. Ebből következik, hogy vannak értékes emberek, mondjuk 3,5 feletti értékeléssel és vannak a nem értékes emberek 3,5 alatt.

Amikor megnéztem ezt a részt, egyből az jutott eszembe, hogy ez simán bekövetkezhet. Teljesen el tudom képzelni, hogy az emberek úgy értékelik majd egymást, mint manapság a kocsmákat Facebookon, 5 csillag vagy 1 csillag. Mennyire szomorú az, ahogyan az emberiség az internetet, aminek a felszabadítást kellett volna elhoznia, csapdává formálta, és még bele is sétált. Igazi ferde tükör ez a mai világnak, hiszen már ismerkedni se tudunk élőben, félünk megszólítani egymást. Egyre több olyan történetet hallok, hogy: „Tinderen olyan jól nézett ki, és lehetett vele beszélgetni. De amikor találkoztunk, nagyon kínos volt, nem volt közös téma.” Valamilyen furcsa oknál fogva rosszul használjuk ezeket a közösségi oldalakat. Sok embernek a Facebook- vagy Instagram-fiókja fontosabb, mint az igazi önmaga. A közösségi oldalak beszippantják az embert, ha rosszul használja azt.

A Szabadesés a közösségi oldalak rossz használatának következményeit mutatja be. Hiszen az a világ minden, csak nem őszinte, mindenki csak a pontokért hajt. Megjátssza magát, olyan kaját eszik, amit nem is szeret, de jól néz ki a képen. Tanácsadóhoz jár, aki valamilyen logaritmussal kiszámolja neki, hogy várható-e növekedés a skáláján, vagy nem. Sőt még néhány tippet is ad, hogy kivel kéne barátkozni és kivel nem. A minőségi ember nem kommunikál a nem minőségivel, mivel az rontja a pontszámát. A repülőgépen külön helyek vannak fenntartva az igazán „jó” embereknek, akiknek értékelése 4,5 feletti, a rendőr pedig pontot von le tőled, ha úgy érzi, nem viselkedtél megfelelően. Egy diktatúra tulajdonképpen, amit a közösségi oldal prémiumcsillagos emberei működtetnek. Az őszinte ember pedig, aki nem a csillagaival érdemelte ki ezt a jelzőt, el van taposva, jelen esetben le van értékelve. Az ilyen emberek sosem illettek bele a diktatórikus rendszerekbe, mindig megakasztották a fogaskereket.

Sokszor kirázott a hideg filmnézés közben, annyira élethű volt ez a rész. Sajnos a világunk lejtőn halad, aminek akár ez is lehet a vége. Nem a majmok veszik át a Föld felett az irányítást, hanem a közösségi oldalak és az emberi butaság. De jó, hogy vannak ilyen sorozatok, amelyek megmutatják a lehetséges szomorú jövőt. A kérdés már csak az, hogy a generációm tanul-e belőle. Én személy szerint sokat tanultam.

Teljesen higgadtan ültem be másodévesként a vizsgára azt gondolva, nem lehet nagy baj, tanultam rá és a feladatoknak a gyakorlati részét is meg tudom oldani, bármiről is legyen szó. Vizsgáztam már ennél a tanárnál, tudom, mire számíthatok, menni fog a dolog. Naiv voltam? Hát az nem kifejezés. Tényleg elhittem, hogy kisujjból kirázom az egészet.

Ahogy egy évvel ezelőtt, úgy most is online zajlott a vizsga. Tudom, most nagyon megleptem ezzel a mondattal mindenkit, de fontosnak tartottam megemlíteni, mert később még visszautalok rá. Mielőtt megkaptuk a feladatokat, megegyeztünk az időkorlátban, ami első hallásra elégségesnek tűnt. Nos, ez egészen addig a pontig volt igaz, amíg kinyitottam a tanártól kapott fájlt, amiben a feladatok voltak, és megláttam azt a temérdek szöveget, amit tartalmazott.

Minden perc számít, gondoltam magamban, így hát nekiláttam a munkának. Az oldalak száma hol gyarapodott, hol csökkent. Ennek rémesen egyszerű oka volt: egyik pillanatban még azt gondoltam, jól megoldottam a feladatot, majd a másikban sikerült teljesen elbizonytalanodnom és töröltem az egészet. Addig játszottam ezt az ide-oda játékot, amíg elkezdtem kifutni az időből. És itt szabadultak el a dolgok, és alakult ki körülöttem a káosz. Totálisan elvesztem a betűk és sorok között. Elolvastam ugyan, hogy mit kér a feladat, de megérteni már nem sikerült, mert az agyamban lévő kuszaság nem engedte. A fejemben vészesen szirénázott a tűzpiros pánikgomb. És szerintem nemcsak a fejemben jelzett eszeveszetten, de az arcomon is jól láthatóan érzékelhető volt a pánik. Öt perc volt hátra az időből, nekem pedig két feladatom várt megoldásra. Ez volt az a pont, ahol láttam magamat kívülről, ahogyan szétesem. Szívem szerint ott helyben, bekapcsolt kamera előtt bőgtem volna el magam és hagytam volna az egészet a fenébe. Viszont nem ment. Nem tudtam csak úgy otthagyni. Valahonnan nagyon mélyről előszedtem a tartalék energiáimat és úgy dolgoztam abban az öt hátramaradt percben, hogy csak a billentyűzeten lévő betűk koppanó hangját lehetett hallani és az oldalszámok növekedését látni.

Leadtam a dolgozatom. Semmire nem emlékeztem az utolsó percekből. Törlődött minden. Fogalmam sem volt, milyen válaszokat adtam, vagy egyáltalán hogy oldottam meg a feladatokat. A tanárom hangjára emlékszem, aki csak annyit mondott a vizsga végén: „láttam, hogy teljes kétségbeesés és káosz uralkodik a képernyő túloldalán, már azt hittem elveszett a doksi, amibe írtál, de nem mertem megkérdezni, nehogy megzavarjalak”. Aggódó megjegyzésére csak annyit tudtam hirtelen mondani, hogy „a doksi nem veszett el, én viszont valahol félidőnél annál inkább”. Ettől a pillanattól fogva számomra bizonyossággá vált, hogy az idővel csak a baj van.