Sokat agyaltam, hogyan tudnám szavakba önteni a sminkeléssel kapcsolatos gondolataimat. Ez így elsőre viccesen indul, mert hát ugyan mi lehet olyan nagy gondolkodni való a témában! Hát, meg fogsz lepődni. Hetek óta teszem-veszem a témát, sőt egyszer már meg is írtam, majd visszaolvasva rájöttem, hogy létrehoztam egy közhelyhalmazt. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez a jó megközelítése a témának. 

Második próbálkozásra azzal kezdtem, hogy a történelmi háttérnek néztem utána. Nagyon sok érdekességet találtam, köztük például, hogy nem több száz vagy több ezer, hanem több tízezer éves az arc- és testfestés története. Ehhez mérten pedig az is meglepő volt, hogy csak 100-150 éve használhatunk olyan termékeket, amelyek nem életveszélyesek sem a használóra, sem pedig a párjára – egyes kozmetikai termékek olyan mérgezőek voltak, hogy egy csók is halálosnak bizonyulhatott. Azonban a történelmi/wikipédiás hangvételű kutatás sem vezetett eredményre. 

Harmadjára isteni szikraként jött az ötlet, hogy Instagram-sztoriban megkérdezem a követőimet, ismerőseimet, miért sminkelnek. Zseniális ötletnek tűnt, de mást nem hozott ennyire lázba a dolog, mint engem, úgyhogy két kedves lányismerősömön kívül (akiknek ezúton is köszönöm) csak két srác próbálkozott meg a válaszadással. Azt szokták mondani, hogy a harmadik az isten igaza, meg három a magyar igazság, de ezúttal nem jött be a bűvös szám, úgyhogy kezdtem elengedni a témát. De a sok szerencsétlenkedésemre gondolva utolért a felismerés, hogy az út, amelyen végighaladtam ezért az írásért, valójában nagyon hasonlít a sminkeléshez. 

Majdnem minden kislány, akinek az anyukája használ festékeket, elképzeli, hogy amikor majd felnő, akkor ő is így fog tenni, és de szép lesz majd, meg felnőttes, instant izgatottság. Aztán eljön a várva várt alkalom, erre mi történik? Bohócot, ortodox templomot és efféle cifraságokat művelünk magunkból – jelzem, ezzel a világon semmi probléma, mert tizenakárhány évesen saját kútfőből, zéró gyakorlással az ember bármilyen ügyes is legyen, nem tud kifutóra valót alkotni – bár ahhoz mérten, hogy néha hogyan néznek ki a modellek a divatbemutatókon, bármi megtörténhet. Ahogyan én hirtelen nekiindulásból csak egy nagy zagyvaságot alkottam, az első néhány alkalommal a sminkelési képességeink is még csak házon belül vállalhatóak.

Ezután jön a második lépés: utánanézünk a történelemnek, jelen esetben oktatóvideókat, nézünk és azokat próbáljuk újraalkotni. Alapvetően ez jó lépés az alapok elsajátítására, megtanulni, hogy mi mire szolgál. Megkaphatod a választ a kérdésre: milyen alapozót vegyél, hogy ne úgy nézz ki, mint aki nyaktól felfelé jamaicaira sült vagy esetleg két liter vért adott. Az anyaggyűjtés, ismeretszerzés folyamata sokszor unalmas lehet, de megmenthet olyan hibák elkövetésétől, amelyek jobb esetben csak kellemetlenek, de nem maradandóak, rosszabb esetben pedig orvosi beavatkozást igényelnek.

Ha megvannak az alapok, jöhet a közvélemény-kutatás: trendek, más emberek tapasztalatai. A sminkelés legalább annyira divatközpontú, mint az öltözködés. Néhány éve még abban volt nagy munka, hogy olyan szépen megkomponált sminket készíts, különböző színekkel, átmenetekkel, fényekkel, mint a kedvenc instacelebed. Ma az a legnagyobb meló, hogy úgy nézz ki, mint aki: „oh, csak feldobtam valamit…” (fun fact: az ilyen sminkekhez is legalább annyi kence és tudás kell, mint egy alkalmi alkotáshoz). Mások tapasztalatai pedig azért fontosak, mert tanulhatsz belőlük. Igaz, hogy a kozmetikumok nem egyformán viselkednek a különböző emberek bőrén, de ha egy tus felkenés után pár órával már hámlik és lepereg, az mindenkinek le fog, ha egy szemhéjfesték porzik és tönkreteszi az alapot, akkor az mindenkinek porzani fog és tönkre fogja tenni az alapot. Mások tapasztalataiból nyerhetsz még inspirációt, tanulhatsz új technikákat, ügyes kis praktikákat.

Ezután pedig jöhet a negyedik lépés: megtalálod a saját hangod, stílusod. Ha sikerült a fentieket mind kipipálni, akkor már tudod, hogy mi hogyan áll jól vagy épp nem. Rájöttél, mely színek passzolnak hozzád. Rájöttél, hogy a vörös rúzs olyan, mint a szép magas sarkú, meg kell tanulni viselni. És arra is rájöhettél, hogy a tökéletes tusvonal készítése művészeti ággá kéne előlépjen. 

Most pedig hozzád szólok, aki forgattad a szemed az első mondaton és még most is azon gondolkozol, hogy minek olvastad végig ezt a fölöslegesnek tűnő szócséplést. Megmondom, miért. Azért, hogy ha meglátsz valakin egy igényesen elkészített sminket, legyen az szolid vagy vörösszőnyegre való, akkor sem kérdezed meg bunkó paraszt módjára, hogy „minek kented így ki magad?”. Inkább gondolj vissza arra, amit itt olvastál, hogy mennyi munkát fektetett bele az illető abba, hogy így nézzen ki és dicsérd meg, de ha nem is, legalább ne tedd szóvá.

Erre felelhetnék, hogy az ő baja, miért pazarolt erre időt, biztos „nem tetszik magának”, „nem vállalja fel a valódi arcát”. Nem tagadom, valóban van egy ilyen oldala a dolognak, de nehogy már a nyuszi vigye a puskát! Nem a smink vagy a ruha vagy bármi egyéb külsőség határoz meg téged, hanem te azokat. Sminkeled magad és úgy, ahogy az neked tetszik, mert ezt szeretnéd, így érzed jól magad, örömöd leled benne. Erre ráigazoltak a csajok is, akik válaszoltak a sztorimra: „azért sminkelem magam, mert szeretek alkotni az arcomon, jobban érzem magam, elegánsabbá válik a megjelenésem”, „mert megérdemlem, hogy teljesnek és szépnek érezzem magam akár sminkkel, akár nélküle”.

Az 1960-as évek voltak a brit pop- és rockzene aranykora, azonban a BBC-n akkoriban naponta 40-45 percig lehetett ezt hallgatni. A kormány és az emberei valamilyen oknál fogva eldöntötték, hogy a rockzene a drogosoké, csöveseké. Ennek ellenére valahol az Északi-tengeren volt egy hajó, amiről egész nap ment a rock’n’roll: Rádió Rock. A film eredeti címe The Boat That Rocked, Richard Curtis vígjátéka, 2009-ben mutatták be.

Amikor megnéztem a filmet, egyből a „boldog békeidők” jutottak eszembe, amikor még nem volt internet. Amikor még voltak igazi dj-k, amikor volt hatalma a zenének és az emberek tényleg szerettek. Manapság már csak kettőt kattintunk, és majdnem minden zeneszámot megtalálunk, rádiót már csak autóban hallgatunk, vagy még ott sem. Ez akkoriban teljesen másképp ment. A rádió óriási forradalom, a Rockhajó pedig ütős fegyvere volt ennek a forradalomnak. 

A fiatal Carlt, akit éppen most rúgtak ki a suliból, anyja elküldi Quentin nagybátyjához, aki történetesen a Rádió Rock főnöke. Carl megismerkedik az igazi rock’n’roll életérzéssel és a rádióadó dj-jével is. A film ezeknek a rádiósoknak az életét és munkásságát mutatja be, azt, hogyan küzdöttek egy szabadabb világért. Hiszen ezek az emberek, akármilyenek voltak, elmentek együtt egy hajóra és onnan sugározták az adást. Ezt biztos, hogy nem maguk miatt tették, hanem a hallgatókért, valamint a zene szeretetéért. A zene szeretete. Ez is más volt akkoriban, mást jelentett. Ezek az emberek, nem olyan dj-k voltak, mint a mai világban. Manapság mindent csak letöltünk, kész tálcán kínálják fel, amiért mások régebben küzdöttek. Lemezeket gyűjtöttek, vadásztak azért, hogy majd betehessék a rádióba és ezzel üzenjenek az embereknek. Sokszor ezek a számok lehettek kódolt üzenetek, például arra a bizonyos f betűs szóra. Vagy csak egyszerűen élvezték azt, hogy a zene hatalma minden gát eltörlésére képes. A hallgatók hétköznapjait is jócskán megváltoztatta a rádió, főleg a kalózrádiók. Ez nem egyszerűen a zenehallgatásról szólt, inkább valami olyasmi volt, mint egy audio valóságshow. Ezek az emberek a zeneszámok között elmesélték bánatukat, örömüket, dilemmáikról beszéltek, s közben egy szabadabb világért harcoltak. Hát mi ez, ha nem rock’n’roll? A kormány pedig, mint mindig, most is beleszólt, bizonyítva, hogy a hatalomvágy mennyire káros az ember magaviseletére.

A film egy mestermű. Rengeteget kacagtam, ugyanakkor fontos következtetéseket is levontam. A legfontosabb talán annak a felismerése, micsoda összefogást tud létrehozni egy ilyen kalózrádió. Egyszerre a világon több ezer ember hallgat egy adót, egyszerre dobban szívük a lemez sercegésével – ez valami fantasztikus. A zene és szabadság keveredése olyan erőt alkot, amit egyetlen kormány sem tud megdönteni.

Milyen most, 2021-ben, elsőéves egyetemistának lenni? Erre a kérdésre már több szaktársam megpróbált választ adni, megírták tapasztalataikat, véleményüket, érzelmeiket. Kifejezték csalódottságukat, hogy nem ismerhetik meg kollégáikat, tanáraikat, nem láthatják az egyetem épületét, csak kívülről. Hangot adtak kimerültségüknek, amely a képernyő napi nyolc, néha tíz órán át tartó nézéséből fakad. Mindemellett viszont bizakodva várják, hogy majd ősztől – beoltva és maszkosan akár, de – tudjunk találkozni. Én ellenben más esetet mesélnék el. Olyat, amelynek sem felütése, sem zárása nem tartalmazza a remény lángját. Egy elsőéves groteszk tapasztalatát.

Ehhez a Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán tanuló elsőéves egyetemista első féléves órarendjének ismertetésével kell kezdenem. A műfajismeret, helyesírás és számítógépes ismeretek mind olyan tárgyak, amelyek tudását elvárják a 21. századi fiatal újságírótól. Ám három másik tárgyat, a politikatudományokat, a kutatásmódszertant és a kommunikációelméletet felettébb fölöslegesnek véltük. Sokat mérgelődtünk a nélkülözhetőnek vélt tantárgyak esetében a temérdek olvasnivalón, tananyagon, de átvészeltük, azóta pedig kezdtük felfogni, hogy mégsem voltak olyannyira haszontalanok számunkra azok az órák.

Legtöbb társammal együtt a politikatudományok vizsgát a legutolsó dátumra, az első féléves szessziót záró vasárnapra hagytuk. Tanárunk, dr. Lőrincz József, a félév során temérdek információval ellátott bennünket, ami bőségesen elegendőnek bizonyult a szép vizsgaeredmények eléréséhez. A jegyeket néhány nappal később közölte is. Ekkor beszéltünk vele utoljára.

Kevesebb mint két hónappal később megrendülve értesültünk Lőrincz tanár úr hirtelen haláláról. Eleinte nem hittünk a hírnek, reménykedtünk, hogy tévedés, valaki másról lehet szó, de sajnos nem így volt. A lelkes tanárt, aki néhány héttel azelőtt még oly beleéléssel, oly lendülettel tartotta az előadásokat, magához hívta az Úr.

Magam is sepsiszentgyörgyi lévén elmentem a temetésre. A nyitott koporsó mellett állva néhány percig visszaemlékeztem óráira, és elmélkedtem egy keveset az első féléven. Ekkor döbbentem rá, hogy eddig még egyetlen egyetemi tanárommal sem volt lehetőségem előben találkozni, hiszen alig voltam Kolozsvárott az online oktatás miatt. Lőrincz tanár úr volt az első egyetemi tanárom, akit nem a képernyő mögött láthattam.

Ez a groteszk gondolat a temetés után sok napon át kísértett, és azóta is rengetegszer eszembe jut. A világjárvány alatt mindannyiunknak meg kellett vívnunk a saját harcunkat, bennem viszont ez a „találkozás” hagyta a legmélyebb sebet. Rádöbbentem, hogy az online oktatás megfosztott minket olyan találkozásoktól, kapcsolatoktól és tapasztalatoktól, amelyeket már sohasem fogunk tudni bepótolni. Azóta bárkinek beszéltem el a történetet, megrendülve, sajnálkozva fogadta, és talán még inkább világossá vált számára, hogy már többé soha nem lesz olyan a világ, mint másfél évvel ezelőtt volt. 

Írország, Dublin: első impressziók, 2019. július 11. 

10:22

Sirályok hangja visszhangzik a fejem fölött, miközben húzom magam után a nagy rózsaszín bőröndöt. Vörös hajú emberek sziluettjei suhannak mellettem, csak az aszfaltot nézem, ami vizes, egyébként érzem is az eső utáni aszfalt jellegzetes illatát, ami keveredik a frissen nyírt külvárosi gyep illatával. A telefonom lemerült a négyórás repülőút alatt, azt hiszem, eltévedtem. Ismételgetem magamban: „Could you tell me, please, where is the Calderwood Road?” Amilyen kiejtésem van, egyetlen ír sem fogja érteni, hogy mit szeretnék, mégis reménykedem.

10:43

Már vagy húsz perce bolyongok a sormintaszerű házak között, sehol senki, az utca üres, a házak ajtói színesek, a beton már száraz, a gyep még mindig frissen nyírt. Mosoly húzódik az eddig kétségbeesett arcomon, és büszkén vallom be magamnak felfedezésem: ez az utca pont olyan, mint a Harry Potter-filmekben. Mindegyik utca olyan, mintha egyenesen egy Warner Bros által létrehozott mesevilágban lennék. 

10:50

Végre találok egy buszmegállót, de valami nincs rendben. Az út rossz oldalán állok. Vagy csak a többi ember áll rossz oldalon? Ekkor veszem észre, hogy mégiscsak én állok a rossz oldalon, a közlekedés pedig baloldali. 

11:09

Fülledt meleg van és a busz még mindig sehol. Magas, szeplős fiú áll mellettem bő nadrágban és türkizkék esőkabátban. Egyből kiszúrja, hogy a sok vörös hajú, bő nadrágos, csukott cipős, esőkabátos ember között én vagyok a kakukktojás barna hajjal, rövidnadrágban és szandálban, mint aki bele sem gondolt, hogy Dublin időjárásáról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kiszámítható. Cigarettával kínál, elfogadom. Így várunk a buszra, ami a város szíve felé visz majd. 

11:30

A megállóban csend honol, amikor begördül a kék és sárga színeket viselő emeletes városi busz. Az emberek buzgón igyekeznek fel a buszra, kezükben szorongatva a kis zöld színű buszbérletet, majd végül helyet foglalva a busz azon részén, ahol éppen van egy kis szabad hely. A jármű alsó része annyira tele van, ha most apró kis bogár lennék, nem szívesen mászkálnék a busz padlóján a rengeteg láb között. Ahogy ezt elképzelem, kacagok magamon és a remek fantáziámon, majd a busz keskeny lépcsője felé iramodom, helyet keresni magamnak az emeleten. Meglepetésemre egy árva lélek sem tartózkodik az emeleti részen. Itt foglalok helyet egy szimpatikusnak tűnő kék ülésen és megállapítom magamban: még szerencse, hogy a lenti rész tele van, hiszen máskülönben nem kényszerültem volna rá erre a megoldásra. 

11:41

Szerintem jól is tettem, hogy a nagy csomagom felcipeltem ide, hiszen olyan kilátás tárult Dublin utcáira, ami az itt élő ember számára hétköznapi jelenség, azonban nekem maga a varázslat. Már nem is érzem magam annyira hétköznapinak, úgy ülök itt a busz tetején, mintha enyém lenne egész Írország és mintha csakis én lennék az, aki megfejtheti a különböző színű ajtók rejtélyét: van itt zöld, piros, citromsárga, kék és még magenta színű is. Vajon miért pont ezek a színek? Vajon mit jelent ez? Vajon mindennapi emberek élnek benne és tudják, hogy ez mennyire király dolog? Vajon ez csupán a 21. század kortárs művészetének egyik megmozdulása, vagy régebbre visszanyúlik a város múltjához? Meglepődnének-e a város lakói, ha tudnák, mennyire tetszenek a rendre váltakozó színes ajtók egy idegennek?

Az órámra pillantok.

12:03

Egy esőcsepp koppan a fejem búbján. Jaj, ne! Bízom benne, hogy ez csak a levegőben szétterjedt páratartalomnak köszönhető és annak, hogy kicsit túl sokat voltam a napon. Remélem, nem kezd el esni. Sajnos azt megtanultam a másfél óra ittlétem alatt, hogy bármennyire is süthet a nap, vagy kevés felhő lehet az égen, csupán percek kérdése, hogy elkapja a járókelőket egy-egy futó zápor a nap bármelyik szakában. 

12:06

Remek. Csupán percek kérdése, és úgy eleredt az eső, hogy már annyira nem is tűntek izgalmasnak sem a színes ajtók, sem a sok vörös hajú ember. Ami azt illeti, kicsit haragszom is rájuk, a vörös hajúakra. Nem mintha nem tűnnének így is jóval izgalmasabb és különlegesebb embereknek nálunk, egyszerű, jellegtelen, barna hajú embereknél, de rendesen kiábrándít a tény, hogy nem figyelmeztettek az emeleten való helyfoglalással kapcsolatban. Pedig süt rólam, hogy közöm nincs ahhoz, hogy mi történik valójában körülöttem. 

Totálisan eláztam, nagyobb baj ennél, hogy a csomagjaim is. Majd eszembe jut, hogy lassan ideje lenne leszállni a buszról. De mégis, hogy állapítsam meg, hogy hol vagyok? Mert az egy dolog, hogy lemerült a telefonom, de hogy már totálkárra ázott az esőben, az is biztos. És most jött el az a pillanat, hogy az életem egy perc töredéke alatt forgott le a szemem előtt: megpillantottam a nagy zöld táblát, amin ott virított a Calderwood Road felirat.

12:11 

A busz lassít, az ajtók nyílnak, senki nem mozdul. Éppen próbálom az emeletről leemelni a nagy bőröndöt, de nem megy. A fejemben csak egy gondolat pörög: ha az ajtók becsukódnak, elvesztél. Erőt veszek magamon és végiggyúródom a színes esőkabátok sűrűjén, amikor az ajtó szép lassan bezárul előttem. Könnyek gyűlnek a szemembe, érzem a végső elkeseredést szétáramlani az egész testemben. Majd észreveszem, hogy egy fehér szakállas bácsi bámul, majd elmosolyodik, és megnyom egy gombot közvetlen az ajtó mellett. 

12:19

Azt hiszem mindenki tudja, mi lett a vége. Mint a népmesékben, az elveszett lány megtalálja a varázslatos erdőből kivezető utat, ahol már jó ideje bolyongott. Legyőzte a gonosz boszorkányt és segítségre lelt egy öreg bácsika személyében. De jobban tetszett, mint egy népmese, mert sokkal inkább volt élvezhető számomra a sok próba, amit a véletlenek összehoztak, nem beszélve a látványról, amit Dublin kopott utcái nyújtottak és az időjárásról, amit azt hiszem, végül mégis eléggé megkedveltem.

Mind tudjuk, sokat beszélünk róla: megállt az élet a korona óta. Nem tudunk dolgozni. Nem tudunk utazni. Dr. Turóczi Ildikónak ez, ha mondhatjuk, hatványozottan gondot jelent. Korábban családorvosként dolgozott Székelyföldön, de érezte, hogy ez az életritmus, a zsúfolt napirend sok – ekkor rászánta magát a kilépésre. Ha az ember megtalálja a hivatását, nehéz attól elszakadni, így hát továbbra is gyógyított. És itt jön a csavar: Kamerunban. Ahová a fegyveres konfliktusok miatt nem térhetett vissza. Ő volt az első nyugati medicinával foglalkozó fehér orvos a törzsben, aki emellett etnológiai kutatásokat végzett, kórházat alapított, árvák megsegítésére tanulmányi támogatást kínáló programot hozott létre. Orvosolt kolerát Szudánban, tevékenykedett menekülttáborban Dél-Szudánban, viszont az elmúlt időszakban ő is otthon ragadt. Jelenleg itthon dolgozik, ügyeleti ellátásban és szabad praxissal rendelkező orvosként gyógyít.

– Meséljen kicsit arról, amikor spanyol zarándokútja után eldöntötte, hogy kilép az addig megszokott közegből, a családorvosi munkájából.

– Van, amikor eljön az ember életében egy olyan időszak, amikor azt érzi, összegyűlnek azok a dolgok, amik kérdőjelként élnek benne, és ezeket minél előbb tisztázni kell, ha nem, feszítenek belülről. Azzal az életmóddal, életritmussal, ami azelőtt volt nekem, gyakorlatilag lehetetlen volt egy ilyen döntésre időt szánni. Amikor az ember igazán fontos döntéseket hoz, szüksége van arra a csendre, amikor meghallja saját magát. Szerintem így születnek a legigazibb és legautentikusabb döntések, nem külső hatásra, és persze nem arról van szó, hogy nem figyelek a véleményekre vagy tanácsokra, de a döntés és ennek felelőssége az enyém. Nekem a spanyol zarándokút volt a legmegfelelőbb alkalom az önmagammal való zavartalan léthez, amikor nem órák és napok feszítenek, és időt kapnak a pró és kontra érvek is. Az volt érdekes, hogy azalatt az egy hónap alatt, amíg távol voltam, egyáltalán nem azokra a problémákra gondoltam, amikről döntenem kellett volna, hanem teljesen más dolgok kerültek előtérbe, bukkantak fel, amik utólag elvezettek ahhoz a felismeréshez, hogy nem akarom folytatni azt és úgy, amivé a családorvoslás alakult. Nehéz döntés volt.

– Hogyan jött képbe Kamerun? Hogyan fogadta a közvetlen környezete a döntését, hogy Afrikába utazik gyógyítani?

– Miután leadtam a családorvosi praxist, nagyon fájdalmas időszak következett. Hirtelen kiüresedett minden, nem tudtam mihez kezdeni magammal – jó praxis volt, nagyon szerettem. Aztán elköltöztem a városból, de az sem oldott meg semmit. Az addigi életformámnak a hivatástartalma, ami 25-26 éven át az életemnek több mint felét kitöltötte, nagyon hiányzott, és így villant fel az önkéntes munka gondolata. Azt nem tudom, hogy jött képbe Kamerun… Úgy kezdődött, hogy keresgéltem internetes oldalakon, találtam egy amerikai alapítványt, írtam nekik, megegyeztünk, hogy velük tartok, de én kicsúsztam az időből, ők pedig azt ajánlották, hogy vegyem fel a kapcsolatot azzal a helyi, kameruni alapítvánnyal, amellyel ők is dolgoznak. Így is történt, egyeztettünk, és elindultam… – annak külön története van, hogyan lehet Romániából kameruni vízumhoz folyamodni…

– Az ottani lakosok hogyan fogadták?

– Érdekes sztori volt. Igazából azt sem tudtam, hova megyek. Amikor először megláttam azokat a kis fűtetős házakat, éreztem, hogy nekem ez nem fog menni. A második meglepetés az volt, amikor elmentünk a törzsi királyhoz bemutatkozni. Most ezt furcsa így mondani, de nagyon vicces volt. Attól a beszélgetéstől függtek a továbbiak. Kiderült, hogy a király testvérének van egy majdhogynem európai szintű háza (ez kérdéses, mit takar, arra értem, hogy nem agyagfalú, fűtetős). Megtudtam, hogy lesz hol aludnom és lesz tető a fejem fölött, úgyhogy maradtam. A lakókkal kölcsönösen kíváncsiak voltunk egymásra. Annak a helynek addig nem volt orvosa, ráadásul fehér bőrű és nő! Ilyet nem nagyon láttak.

– Szembesült szkepticizmussal vagy ellenséges magatartással a modern orvoslási módszerei miatt?

– Nem. Rájuk nem jellemző a szkepticizmus. Az a fajta bizalom, elfogadás, amivel ők viszonyultak hozzám, és az újdonságokhoz, amelyeket a szemükben én képviseltem… hát ez az, ami nem igazán jellemez minket. Azt éreztem, hogy ilyen helyre jó megérkezni, ilyen helyen jó élni. Számomra szakmailag érdekes volt, hogy mindjárt az első napokban kiderült, itt nagyon sok a natív orvos, a szellemgyógyász. Nyilván én is kíváncsi lettem, hogy ők hogyan gyógyítanak. Teljes mértékben nyitottak voltak, minden kérdésemre válaszoltak. Megbeszéltük, hogy ha úgy érzik és gondolják, hogy tudok segíteni nekik, akkor csak szóljanak. Így történt.

– A kommunikációs nehézségeket hogyan küzdötték le? Például jelen volt tolmács a betegek vizsgálatánál?

– Persze, az mindig kellett. Ott a törzsi nyelvet mindenki ismeri; a hivatalos nyelv Kamerunban a francia. Ezt gyakorlatilag mindenki beszéli, aki elvégezte a nyolc-tíz osztályt. Az angolt is, annak jellegzetes kameruni változatát. Sokszor azt éreztem, talán nem is értik, mennyire értékes az, hogy a világnyelvek közül kettőt annyira jól beszélnek.

– A Változó idők Kamerunban könyvében ír a hely és a nép szokásairól, hagyományairól, életmódjáról. Melyek voltak azok az új „törvények”, szokások, amelyek leginkább elnyerték a tetszését?

– Elsősorban az ott tapasztalt elfogadás. Másodsorban az, hogy bár szegénység van, az nem társul azzal a fajta nyavalygással, amelyről az ember azt mondaná, hogy a mindennapok részét képezik ilyen környezetben. Sokat gondolkodtam, hogy ez miért van így – talán azért, mert zárt közösségről van szó, zárt életformáról, ahol ez a természetes, ezt ismerik. Akkor is, ha a család férfitagjai a városba mennek dolgozni, mert ott találnak csak munkát, otthon nem változik semmi, tovább él a hagyományos létforma. Náluk az a természetes környezet, ami úgy van rendben, ahogy van, minden benne létező spirituális jelenséggel együtt. Spiritualitásban élni egy életforma, ami kitágítja az ember dimenzióit, amelyben gondolkodik, amiben él. A spiritualitás nem feltétlenül hit kérdése. Az ott élő ember már gyermekkorától tudja, hogy a nagypapa szelleme hol van, jöhet és tanácsolhat dolgokat, bármilyen fizikai alakot ölthet. Ez az életmód lehet az a plusz, ami nekem előbb megdöbbentő volt, aztán természetessé vált, végül azt mondtam, igen, ezt jelenti a hit. A hit nem dogmákat jelent, a hit létforma.

– A doktornő meglátása szerint mennyire fér meg egymás mellett a hagyományos szellemgyógyászat és a modern orvostudomány?

– Abszolút összeegyeztethető a kettő. Van az orvostudománynak egy része, a pszichoszomatikus medicina, ahol szükség lehet erre a fajta „szellemgyógyászatra”. Kell némi profizmus is ahhoz, hogy megértsük, például egy kezelés során melyik az én részem és melyik a szellemgyógyászé. Erről volt egy szép példa. Volt egy páciensünk, középkorú nő, akinek minden hónapban, körülbelül ugyanabban az időszakban, éjszaka rángógörcsös rosszullétei voltak. Nagyon kevés laborálási lehetőségünk volt, szó sem lehetett műszeres kivizsgálásról, a tünettan alapján pedig semmire nem tudtam következtetni. Azt mondtuk neki, amikor közeleg ez az időszak, jöjjön be a kórházba, maradjon itt, lássuk, miről van szó. A nő be is jött és egy nyugodt délutáni váltás idején elmesélte az asszisztensnőnek az élettörténetét, hogy amíg a férje dolgozott, a sógora próbálta szexuálisan megközelíteni, ajánlatokat tett neki, talán odáig is eljutott, hogy meg akarta erőszakolni. A férj nem hitt a feleségének, persze a sógor is mindent tagadott, a történet úgy végződött, hogy a nőnek el kellett költöznie otthonról. A rosszullétek a zaklató halála után kezdődtek, akinek a szelleme rendszeresen, havonta egyszer eljött hozzá és zaklatta őt. Pszichoszomatikus megközelítésben ez azt jelenti, hogy az agy „bezár”, mintegy „menekül” az emlékek elől, tehát a páciens eszméletét veszti. Mi ezzel nem igazán tudtunk mit kezdeni, de az éjjeliőrünk ajánlkozott, hogy ő foglalkozik ártó szellemek elűzésével, és ha rábólintunk, ő tud segíteni. Akkor kerültem én borzasztóan rossz helyzetbe, mivel ugye mi voltunk a modern kórház, ahol nincsenek ilyen hókuszpókuszok. De mit tehettem volna? Mindig a beteg gyógyulása az érdek, ezért beleegyeztem a folyamatba. Nem vártuk meg a rosszullétet, hanem este az éjjeliőr megcsinálta a maga szelleműző praktikáit, és kimaradtak a rosszullétek. Ilyen esetekben például teljesen összeegyeztethető a modern orvostudomány a szellemgyógyászattal, de persze sok olyan eset van, amikor nem.

– Kamerun után Szudán következett, de az ottani munkájáról közel sem írt annyit. Talán téves következtetés, de az írásaiból úgy érzem, szívügye Kamerun. Mi a különbség a két hely között?

– Ez így van. Sokkal több időt töltöttem Kamerunban, része voltam a közösségnek, mindenhol jelen lehettem az életükben: családorvosként dolgoztam, bejártam a házakba, ismertem őket, ünnepekre, misékre hívtak, sokkal több kérdést feltehettem és sokkal komplexebb válaszokat kaptam, mivel ott éltem velük. Nagyon szerettem ott lenni. Szudánról az utolsó könyvemben írtam. Mit jelent járványkórházban dolgozni, hogy néz ki egyáltalán a kolerajárvány, amikor kitör, mit lehet és kell olyankor tenni. Ami a dél-szudáni menekülttáborban történt, az nagyon megviselt. Nehéz a történésekről autentikusan írni. Akkor még nehezebb, amikor az ember nem része a közösségnek, hanem csak egy szeletét látja az életüknek. Dél-Szudánban ez a szelet is bőven elég volt.

– Mi hiányzik a leginkább Afrikából?

– Itthon sokszor azt érzem fojtogatónak, hogy mintha az itthoniaknak valamiféle állandó szükségük lenne valamire, amin rágódhatnak, ami konfliktust generál. Valószínű, hogy ez is generációs örökség, és nem feltétlenül jó. Hiányzik az a fajta nyitottság, kíváncsiság, ami például Kamerunban körülvett.

– Mi következett Dél-Szudán után? Manapság mivel foglalkozik?

– Az eredeti terv az lett volna, hogy pár hónap múlva, az ott történt események feldolgozása után visszamegyek Kamerunba, amint véget érnek ott a fegyveres konfliktusok. Az ember tervez, aztán az élet alakul, szóval nem tudtam visszatérni, ezért most itthon dolgozom szabad praxissal rendelkező orvosként, emellett írok.

– Tervez visszamenni ezek után Kamerunba?

– Persze, vissza szeretnék és vissza is fogok menni, amint erre lehetőségem adódik. Addig is bemutattuk a kameruni árva gyermekek programját, ami a köszönetem és hálám azokért a hónapokért, amelyeket ott tölthettem. A program lényege, hogy oktatás szempontjából annyi gyermeket támogatunk, ahányat csak tudunk. Így van most már közgazdászunk, szakképzett asszisztensünk, akinek van receptírási lehetősége, kémikusunk, harmadévet végző egészségügyi dolgozó és egy informatikus lány, aki reményei szerint építészmérnök lesz. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik lehetővé tették, hogy így segíthetek.