Nyomtatványok tengerében érzi igazán jól magát az egyetemista. Amikor meglát egy tanulmányi szerződést, azonnal felpezsdül a vére. Mindig nagyon szomorú lesz, ha a hétnek, annak az egy napjának egyórás időintervallumában sem találja nyitva a titkárságot, amikor elvileg szaladgálhatna oda a problémáival. Nem azért, mert már ötödször próbálkozik, hanem mert annyira szeret ott lenni.

Az évkezdés legfejedelmibb pillanata, amikor elkészítheti a húsztételes elvégzendők várva várt listáját, amit egyszerűbb egyének csak úgy emlegetnek, hogy papírozás. De az igazán dörzsöltek tudják, hogy ez sokkal több annál, ezért nagy öröm, amikor a félév már majdnem eltelt, de nekünk még mindig van miért nyomtatni szaladgálnunk.

Kellemes időtöltés, amelynél jó kétszer, ha nem tízszer meggondolni, hogy hívnak. Gondolod, hogy rajtad kívül bárki hibás lesz azért, ha nem jó opcionális tárgyat karikáztál? Hát elárulom, hogy a te lelkeden szárad majd. Jöhetünk azzal, hogy ezt senki nem tanítja, erről senki sem tájékoztat, nincs honnan tudnunk. Szintén nem fog érdekelni senkit. Végső soron járni is magunktól tanultunk meg, majd jönni fog a papírtöltögetés is. Az írás része máris megvan.

Első év első félévét Kolozsváron tölthettem, ami felejthetetlen élmény volt. De mi van azokkal a diákokkal, akik idestova egy teljes éve egyetemisták, de az egyetemük épületét nem is látták? Vagy csak néhányszor, kívülről, de ha belépnének, alighanem eltévednének, tanulni ugyanis nem járhattak be. Kiss Tibor elsőéves diákot kérdeztem arról, számára milyen volt a magunk mögött hagyott online év.

– Magyar nyelv és irodalom szakos vagyok, mellékszakom a magyar nyelvű világ- és összehasonlító irodalom. Sokat vacilláltam, na nem azon, hogy bölcsire menjek-e, mert az irodalmat mindig is szerettem, hanem inkább azon, hogy mi legyen a mellékszakom, mert idegen nyelvet nem szerettem volna választani. Sokak véleményét kikértem, na meg rendesen utánanéztem a kompara szaknak, és úgy döntöttem ez az ideális számomra, mivel nem kell egy adott nyelv irodalmát tanulmányozzam, hanem bármibe betekintést nyerhetek.

– Hogyan érintett, amikor megtudtad, hogy nem kell bejárni az egyetemre, hanem online oktatásban részesülsz?

– Ami azt illeti, tartottam a kolozsvári élettől, az ismeretlen várostól, az önállósodástól. De aztán attól is elkezdtem pánikolni, hogy mi lesz velem otthon, hogyan fogom beszerezni a könyveket, amiket majd el kell olvasni, hogyan fogok órákra járni, hogyan fogom bírni az egészet. De hál’ istennek könyvbeszerzési problémáim nem voltak, a tanáraim nagyon segítőkészek, küldtek anyagot, és a könyvtár adatbázisában mindent megtaláltam, amire szükségem volt. Így már csak az zavart, hogy nem foghattam meg az adott kötetet, de így is tudtam élvezni az írásokat.

– Milyenek az online órák? Mennyire tudsz figyelni?

– Eléggé zsúfoltak a napjaim, tele órákkal, van olyan nap, hogy nyolctól nyolcig vagyok. Eléggé fárasztó, főleg, ha házi feladatokat kell még utána csinálni vagy olvasni. Az, hogy mennyire figyelek, a tárgytól függ, vagy hogy mennyire van korán, mert reggel képtelen vagyok aktiválni magam, de sajnos nemcsak én, hanem mindenki. Szegény tanár pedig kézzel-lábbal magyaráz, próbál bevonni minket is, de sokszor kamerát sem kapcsolunk.

– Így egy online év távlatából mennyire vagy elégedett a döntéseddel?

– Sokszor kétségbe vontam, vonom a döntésemet, de azt kell hogy mondjam, nem bántam meg. Azért bízom benne, hogy ha túlélem ezt a második vizsgaidőszakot is, és majd ősszel végre Kolozsvárra költözhetek és bejárhatok az egyetemre, akkor a maradék kétségeim is elszállnak.

– Mennyire tudtátok megismerni egymást a szaktársaiddal? Szoktatok-e az órákon kívül beszélgetni egymással?

– Szoktunk chatelgetni egymással, megbeszéljük az órákat, anyagokat küldünk egymásnak, de személyesen még nem találkoztunk. Kissé elszomorít a tudat, hogy másodévesként majd olyanok leszünk, mint az elsőévesek, de biztosan gyorsan összebarátkozunk.

– Mit vársz a következő tanévtől?

– Remélem, hogy jó fakultatív tárgyakat választottam a következő tanévre. Kicsit tartok tőle, mert megnéztem néhány tantárgyleírást, és rengeteg kötelező olvasmányt találtam ott, de reméljük, hogy ezzel nem lesz problémám.

– Szerinted milyen a kincses városban élni? Mi lesz az első dolog, amit tenni fogsz, miután beköltöztél?

– Sosem értettem, miért kincses város… De biztosan izgalmas és pezsgő élet vár majd, amit nagyon várok. Én egy kis faluban lakom és nem sok minden történik itt, annyit sétáltunk a környéken, hogy minden hepehupát ismerünk, és már nagyon várom, hogy új közegbe kerülhessek. Várom már, hogy önállóbb legyek, saját magam gondoskodjak az ennivalómról, megtanuljak eligazodni a buszjáratok között. Azt sem tudom, hol az egyetemem, egyszer jártam a karon, úgyhogy azt az útvonalat is meg kell tanulnom. Az első dolog, amit tennék? Talán összeülnék a barátaimmal egy kávézóban és ennénk egy jót.

Az utóbbi időben úgy érzem magam, mint Shrek, amikor Fiona szüleihez tartanak a kastélyba, és az úton Szamár folyamatosan azt kérdezgeti tőlük, hogy „Ott vagyunk már?” Amire először kedves választ kap, hogy „még nem”, majd amikor alig telik el egy kis idő, és újra felteszi a kérdést, megkapja rá a változatlan választ. Shrek egyre ingerültebb, míg végül kijelentheti, hogy „igen”, megérkeztek.

Az én esetemben viszont Szamár szerepét nem egy személy, hanem a körülöttem lévő emberek töltik be, akik minden találkozás alkalmával nagy mosollyal az arcukon és nyájas hangon megérdeklődik, hogy „na, mikor költöztök?” Eleinte még mosolyogva ismertetem a helyzetet, hogy egyelőre nem, mert a régi lakást nem adtuk el, ezért még sehová nem megyünk. A beszélgetések többségénél ezzel a válasszal ezt a témát le is zárom, mehetünk a következőre. Viszont amikor már a huszadik-harmincadik alkalommal kérdezik meg ugyanezt – ugyanazok az emberek, akik mondjuk tegnap is feltették ezt a kérdést –, azt érzem, hogy valaki csapja már le aranyosan őket! Viszont csak úgy finoman, hogy emlékezzenek rá, ezt a kérdést ne tegyék fel a következő találkozásunkkor, mert a hócipőm is tele van a költözéssel, és egy nap alatt semmi sem változott.

Ha mindez nem lenne elég, akkor még ott van a rokonság is, akik olykor a délutáni alvásom legpihentetőbb szakaszában hívnak fel, csak azért, hogy elmondják, milyen csúcsszuper ötletük támadt a dolgaink bepakolásának praktikus kivitelezéséhez. Egyeseknek a mi ruháinknak egyik helyről a másikra való gondos átcipelése okoz fejtörést. Másoknak az, hogy a poharakat mégis mibe fogjuk tenni, hogy azok ne törjenek össze. Van olyan is, akit ezek a dolgok hidegen hagynak. Ő mindössze annyira kíváncsi, hogy ha szekrény még nincs a házunkban, akkor a dobozokból fogunk-e szekrényt építeni és onnan szedjük majd ki a ruháinkat, mint abban a számítógépes játékban, amelyben – mérnöki tudást igényelve – megtervezed a saját kertes házadat.

Olyan ez a költözés, mint egy rémálom. Folyamatosan kérdésekkel bombáznak, amikre már csak azért sem adok olyan választ, amilyet várnak. Az a legszebb az egészben, hogy legszívesebben már pirossal írnám fel a homlokomra, hogy ha fel mered tenni nekem azt a bizonyos kérdést, akkor vállald a következményeket! Nos, ezek fényében te elég bátor vagy ahhoz, hogy megkérdezd, mikor költözünk?

Idén tizenöt éves az erdélyiek körében is népszerűnek számító magyarországi hiphopegyüttes, a Children of Distance. Már régóta szerettem volna személyesen találkozni a formáció tagjaival. Erre a találkozásra kicsit még várni kell, de azért Zoomon sikerült elérnem kettőt közülük, Somogyi Pétert (művésznevén Horus) és Nyári Rolandot (Shady). Az együttes harmadik tagja, Ács Róbert (Carp-E) munka miatt nem tudott belépni a találkozóra, de így is érdekes információkat tudtam meg az együttes és tagjai mindennapjairól, személyiségükről és céljaikról

– Mennyit változtatok az elmúlt 15 év alatt emberileg és zeneileg?

Somogyi Péter: Arra visszaemlékszem, hogy a srácokkal a Sub Bass Monster fórumán ismerkedtünk össze, de ezt a sztorit már sokan ismerik, úgyhogy most nem mesélném el részletesebben. Akkoriban a kinézetünkön sokat lehetett volna nevetni és stílusban is más volt mindenki. Robi és Roli sokkal szerényebb volt, mint én, bár akkor még csak tizenöt éves voltam, egyedül Roli volt valamivel érettebb. Szerintem azóta megkomolyodtunk, de nem érzem úgy, hogy belül bármilyen szinten is megváltoztunk volna. Ugyanannyit röhögünk, hülyéskedünk a srácokkal, könnyen ismerkedünk az emberekkel.

Nyári Roland: Jellemző a munkásságunkra, hogy az akkori szövegek kevésbé voltak érettek, de ha belegondolok, manapság én magam kevésbé inspirált szövegeket írok. Annak idején ki tudtam magamból írni mindent, ami bántott, de azóta megnyugodtam, nagyjából rendbe jött az életem, és ugyanazokról a témákról nehezen tud az ember végtelen számú szöveget írni.

– Volt néhány olyan dalotok is, amelyben komoly társadalmi problémákat dolgoztatok fel, ilyen például a Jessica. A kö­zeljövőben várhatunk tőletek még ilyen alkotásokat?

P.: Én mindenképpen szeretnék még ilyen dalokat írni. Ha az ember szövegeket ír és a nagyközönség elé tárja őket, akkor kötelességének érzi, hogy komoly témákról is írjon. Robi és Roli például érintettek is voltak a bántalmazás témájában (erről szól a Jessica – szerk. megj.), de a Nem menekülök el című dalunk támájában én is érintettnek éreztem magam. Velem is állandóan szórakoztak régebben, sokan mondták nekem, hogy bűnöző leszek, vagy hogy nem lesz semmi belőlem. Most, a négy fal között egyébként nehéz ihletet meríteni ilyen típusú dalokhoz. A vírushelyzetben kicsit megállt a szekér, de szerencsére be van tárazva néhány dal, amelyek a közeljövőben megjelenhetnek.

Ny. R.: A komoly témákat általában próbáljuk időben összeegyeztetni, például a nyári fesztiválok utáni időszakra, legalábbis így volt azokban az években, amikor még meg tudták tartani ezeket. Éppen ma kaptunk egyébként egy megkeresést Petivel, felkértek minket egy komoly társadalmi témákat feldolgozó klip elkészítésére. Ott csak filmesek lennénk, nem írnánk dalszöveget hozzá, de mindenképpen fontos üzenetet tudnánk közvetíteni vele, ha összejön.

– Most, hogy az országok fokozatosan nyitnak, elkezdődtek az egyeztetések a fellépésekkel kapcsolatban?

P.: Egyelőre alakul a naptár, az a baj az egésszel, hogy továbbra sem tudjuk biztosan, pontosan milyen döntéseket fog hozni a kormány, és mikor lesznek igazán feloldva a korlátozások. Egy nagyobb buli megszervezése rengeteg adminisztrációs munkával jár. Meg tudom érteni azokat a szervezőket, akik nem akarnak ilyen helyzetben kockáztatni.

Ny. R.: Úgy érzem, hogy az előadók jelenleg hátrányban vannak a szervezőkkel szemben, akik gyakran olyan szerződéseket kötnek, amelyek lehetővé teszik, hogy az adott eseményt bármikor visszamondják. Az előadót ebben az esetben nem védi semmi. Jelenleg nekünk öt koncertünk van beírva, reméljük, hogy mindegyiket sikerül megtartani. Megyünk többek között Szlovákiába és Makóra is, utóbbinak azért örülök különösen, mert közel lakom hozzá. Szerintem szeptemberben már valamivel jobb lesz a helyzet, talán addigra elérjük a 6 millió beoltottat. Az egyetlen gond, hogy akkorra már kifelé megyünk a koncertszezonból.

– Visszatérve kicsit a múltra, ha jól tudom Erdélyben is jártatok többször az elmúlt 15 évben.

P.: Igen, már akkor is voltunk a fiúkkal Erdélyben, amikor még nem voltunk zenekar. Az elmúlt években is rengetegszer jártunk nálatok, volt olyan is, hogy több napot ott töltöttünk és városról városra jártunk fellépni, az utóbbi négy évben csak zenekaros bulink volt kint.

– Volt itt olyan buli vagy élmény, amely valami miatt emlékezetes maradt számotokra

P.: Szerintem az összes ottani buli különleges volt. Mindig meleg szívvel fogadnak minket Erdélyben, a vendéglátás teljesen más, mint Magyarországon. Nem bántani akarom általánosan az ittenieket, de régebben voltunk olyan helyszínen is, ahol egy büdös vécébe ültettek be minket, két raklapra. Erdélyben ilyen nem fordult elő, mindenhol kajával és itallal vártak, addig nem is álltunk színpadra, amíg nem ettünk egy jót, szóval teljesen más a vendégszeretet.

Ny. R.: Számomra is mindig jó élmény volt fellépni az erdélyi koncerteken. Már önmagában a tájszólást is imádom, ahogyan egyes helyeken beszélnek. Egyedülálló az a szeretet, ami az ottaniaktól jön.

– Tavalyi interjúitokban beharangoztátok, hogy tizenöt éves évfordulótokon sok új klipet adtok ki. Ezek közül néhány már meg is jelent. Milyen visszajelzéseket kaptatok a rajongóktól?

P.: Nagyjából mindig ugyanaz a pozitív visszajelzés jön minden egyes klipre és mindegyiket kb. ugyanannyian nézik. Rajongótáborunk tehát évek óta nem változott, és nem is tudom, hogy ebből mi már ki tudunk-e törni, tudjuk-e bővíteni. Visszatérve a klipekre, negatív visszajelzés nem is szokott jönni. Néha megjelenik egy-két arc, aki beír vagy odaszúr nekünk, de hát az be fog írni tíz év múlva is, szóval ez normális.

Ny. R.: A jelenlegi helyzetben valóban sok klipet hozunk ki, hiszen fellépések hiányában a digitális jogdíjakból származhat a bevétel. Bár, ha belegondolok, ez a dolog is kétélű, mert néha csak az az összeg jön vissza a jogdíjakból, amit korábban beletettünk a klip elkészítésébe vagy talán kicsivel több, de ez nyilvánvalóan a nézettségtől és egyéb tényezőktől is függ. Június 2-án lesz a szülinapom, aznap szeretnénk kihozni egy új dalt. Eredetileg más szerzeményt terveztünk erre az időpontra, de azt egy ideig parkolópályára tettük és valamikor később fogjuk megjelentetni.

– Visszatérve arra, amit Peti mondott, szeretnétek a jelenleginél nagyobb tábort kialakítani?

P.: A jelenlegi táborral igazából nincs gond, bármerre megyünk fellépni, mindig sokan vagyunk és jók a bulik. Talán csak a YouTube-on tudnánk szélesebb közönség felé nyitni, de a fiatal korosztály mostanában teljesen más kategóriájú zenéket hallgat, például trapet. Általában abban a műfajban a témák is teljesen másak, mi nem akarunk pénzről írni, nem akarunk kocsis klipeket. Ez teljesen más előadót kíván, mint mi vagyunk. Valakinek ez jól megy és hiteles tud lenni vele. Mi nem élveznénk ezt előadni sem, úgyhogy inkább maximálisan a saját közönségünkre koncentrálunk.

Ny. R.: Érdekesség, hogy az Add vissza az éveim című dalunk hasonló stílusban íródott, de azzal gyakorlatilag megelőztük a korunkat, mert akkor még nem robbant be a műfaj. A statisztikákból és nézettségi adatokból pontosan le tudjuk mérni, hogy kik hallgatnak minket. Jelenleg a 13–17 éves korosztály az, amelyiktől igazán függ, hogy melyik klipnek van igazán magas nézettsége a YouTube-on. Mi ezt a réteget már nem igazán tudjuk elérni.

– Volt olyan időszak, amikor azt éreztétek, hogy ezt a korosztályt is meg tudjátok fogni?

P.: Érdekes ez a közönségkérdés. Valamelyik nyáron felléptünk egy gyermektáborban is, ahol a 8–13 éves korosztály kívülről fújta a dalainkat. Ott elbizonytalanodtunk, és úgy gondoltuk, hogy mégis ismernek minket a gyerekek is, csak lehet, hogy ők a későbbiekben fognak több időt eltölteni a YouTube-on. Talán a Csak egy perc és a Karolával készített Változom című dalainknál éreztük, hogy rákapott a tinédzser korosztály is a klipekre, de ezt az elérést folyamatosan tartani kellene, ehhez pedig nem tudjuk a receptet. Általában nem szeretjük úgy beharangozni a következő dalunkat, hogy az lesz a legújabb világsláger, de vannak előadók, akik ezt csinálják. Sok mindentől függ, hogy az emberek milyen zenét hallgatnak, akár attól is, hogy milyen kint az idő, a hangulatuk, megragadja-e őket egy-egy fülbemászó sor, meg sok egyéb apró tényezőtől. Összességében úgy gondolom, hogy mi 15 év alatt nem tudtunk elszállni magunktól, és ha bárkit megkérdeznél, aki régóta ismer minket, valószínűleg azt mondaná, hogy ezek a srácok semmit sem változtak.

Bevallom, nem vagyok az autóvezetés egyik kiemelkedő példája, de a legkedvencebb tevékenységeim közé tartozik. Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy nemcsak jogosítványom van, hanem egy szép, szürke, háromajtós francia csodám, akit a családban csak úgy hívunk, hogy Zsóka. A Peugeot 206-ról átkeresztelt Zsókát nagybátyám vásárolta még kisebb koromban, és már akkor ámulattal töltött el minden egyes alkatrésze, még az is, amelyik épp nem működött, mert abból is akadt elég. Tizenkettedikes koromban pedig elérkezett a pillanat, mikor a szívéhez vezető kulcsot kezembe kaptam, és megkezdhettük hosszas barátságunkat, amely már több mint háromezer kilométere tart.

Bár szegényt életkora megviselte és néhány évig csendesen és magányosan álldogált, kisebb felpofozás után úgy tűnt, jobban megy, mint valaha. Aztán pedig beütött minden autó átka és az az érzés, hogy jobb inkább busszal járni – de hát kisvárosban még arra sincs lehetőség, szóval csak az autó marad. Sorjában jelentek meg a motor lappangó „betegségei”. Szerencsére sohasem hagyott cserben a lehető legrosszabb helyzetben, és ő is büszkén az utolsó pillanatig nyúzta magát, amikor már érezte, hogy nincs tovább, pihennie kell.

Több mint féléves együttélésünk során számos felejthetetlen élményt átéltünk már, de ez inkább neki köszönhető, mivel ő vitt el, bárhová is menjek, a négy kerekével. Most is betegeskedik, én pedig próbálom őt kényelembe helyezni, amíg sikerül a hibás alkatrészét kicserélni, és újra folytathatjuk tekergésünket a város kanyargós utcáin.

Legelső hosszú utazásunk alkalmával még csak kéthetes zöldfülű  sofőr voltam, és azt követően már büszkébben és bátrabban mertem járni vele. Kedvenc pillanatom mégis az volt, amikor Szent Miklós napján a csomagtartójától kezdve minden üléséig megpakoltuk ajándékokkal, annyira, hogy már férni sem lehetett igazán az autóban, és én Mikulás-ruhában szállítottam az ajándékokat a város gyerekeinek. Riogatnak azzal, hogy közös pályafutásunknak hamarosan vége, erősen közeledik a fájdalmas búcsú pillanata. Tudom, hogy sohasem fogom elfelejteni őt. Az embernek az első autója olyan, mint kisgyereknek a kedvenc macija.