Két patkány beszélget: „Hé, te beoltatod magad?” „Még kicsit várok, teszteljék az embereken.” Igen, valahogy én is így voltam ezzel az egésszel. Hogy miért? Rémhírek. Vagy talán mégis igaz? Valójában még akkor sem volt teljes a bizonyosság, mikor közeledett felém az a bizonyos tű. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy desztillált vizet löknek belém vagy valami titkos összetevőkből álló kotyvalékot, amit egy elrejtett laboratóriumban főztek valamelyik profitorientált kapitalista országban. De itt vagyok és élek. Sőt, a kezem sem szakadt le, bár az oltás után néhány órával nagyon azon voltam, hogy majd leukoplaszttal odahegesztjük, mégiscsak na, védve vagyok… vagy nem?

„Fájni fog nagyon?”, „És mi lesz utána?”, „Akkor ezután tényleg nincs szükség a maszk viselésére”. Ó, dehogynem. Sőt, még azt is megtudtam a média szépségei által, hogy már olyan csoportok is vannak a világon, akik a beoltott emberek miatt hordanak maszkot. Mivel köszi szépen, mi földönkívüliek lettünk. De legalább átengednek a határon. Nem?

Meséljem el picit, miről is szólt ez az egész számomra. Nem vagyok magamnak való típus, bár ami az enyém, az az enyém. Nem akartam beoltatni magam. Nem éreztem szükségét. Most tényleg a fiatalságomat, a szervezetemet tegyem tönkre némi „nem tudjuk mi van benne” szurikkal? Hallottam sok mindent. Meddőség, rák, csak a szokásos pletykák, amelyeket az internet lemezlovasai vállból kicsapnak a szociális médiára. És bumm. Robban minden. Egy fecske nem csinál tavaszt, de egy bolond százat csinál. Futunk a tudatlan emberek véleménye után, miközben tömegesen haldokolnak a világon. Kire hallgassunk? Ki az, aki igazat mond, mi az, ami alátámasztja az igazságot? Nem kapunk választ. Nem a média a hibás. Hanem a befogadó közönség. Ti, emberek keltitek a feszültséget, ti szítjátok magatok ellen az életet. Mindig történnek balesetek. Nem mindenki reagál jól, de nem te leszel az az ember. Miért, te akarsz AZ az ember lenni? Ettől a kis szúrástól félsz jobban, vagy attól, hogy teljesen egyedül egy kórteremben, csövekkel a szádban imádkozol levegővételért, ami végigáramlik a testeden és megnyugvást ad, hogy te még élni fogsz, neked élned kell. Ezt az érzést akarod? Nem hiszem.

Nem a halállal kell megbirkóznunk. Nem kell minden lépésünket az irányítsa. Kaptunk egy lehetőséget az élettől. Ne dobjuk el. Sem az életünket. Ideje rájönnie minden embernek, hogy csak ez a megoldás arra, hogy az elhalálozási arány csökkenjen, hogy gyógyult emberek jöhessenek ki a kórházból és családjuk karjába borulhassanak. Mi védjük meg őket. Egy kis lépés ez az emberiség felé. Nem csak te vagy a világon egyedül. Nem körülötted forog minden. Egyszer neked is lesz gyereked, vagy ha már van, annak a gyereknek ne maszkban kelljen iskolába járnia most már mindig. Ne kelljen maszkban töltenie legszebb éveit, nem engedhetjük, hogy a fiatalabb generáció ne tudja meg, mit jelent szabadon barátkozni, nem félelemben élni. Nem nőhetnek fel úgy a gyerekek, hogy azt tukmálják beléjük a rettegő szülők: „csak óvatosan játssz a szomszéd gyerekkel, nem tudhatjuk, mit hordoz”. Csernobil még mindig bennünk él. Atomkatasztrófa ellen vajmi keveset, de a járvány ellen tudunk mit tenni. Ha kutatók akarták, hogy éljünk még, és tálcán felkínálták ezt a lehetőséget, éljünk vele. Vigyázzunk nagyszüleinkre, gondoljunk édesanyánkra, édesapánkra. Ne féljünk az ismeretlentől, ami valószínűleg az egyetlen megoldás erre az egészre.

Én vállaltam a kockázatot, és egy percig sem bántam meg. Beültem abba a székbe, felvették az adataimat, mire megszólalhattam volna, hogy „igen, gyerekek, ez is megvan”, addigra már ott csörgedezett a véremben a biztonság. A védelem, amit megalkottak a nagyok nekünk, és mi sokszor mégis azt választjuk, hogy nem élünk vele. Ne azért tegyük meg, hogy utazhassunk, hogy legyen védettségi igazolvány a kezünkben, mert azzal aztán mehetünk akármerre. Tegyük meg embertársainkért. Mert közösségben élünk és nemcsak családon belül kell alkalmazkodni, hanem társadalmilag is. Kötelezően.

Én miért csináltam? Nem azért, hogy tudjak róla szövegelni, és elmondani magamról, mekkora vagány vagyok én, beoltattam magam. Nézzünk kicsit a kártyák mögé is. Nem csak azt kell nézni, ami az előlapon szerepel. Ha sokat húzod az időt, sajnos a játéknak vége. Sakk-matt. Most még van idő lépni. Tenni valami olyat, amire nem biztos, hogy fel vagy készülve, viszont tudod, hogy szükséged van rá, és a körülötted levőknek is.

Én megtettem. Az elején vállvonogatva, most már büszkén. Hogy miért? Az érzés miatt, hogy nemcsak magamat biztosítottam be a fogalmam sincs hány százalékos védelemre, hanem mindenkit, aki számít. És itt mindenkire gondolok. A sarki boltosra és a jegyellenőrre a buszon. A családomra és a véletlenszerű járókelőre, aki elhalad mellettem az utcán. Mert minden emberélet számít. És rajtam is múlik.

Az elmúlt egy év sokunkban nyomot hagyott valamilyen formában. Garantálom. Mindenki törekszik, hogy minél előbb túllépjen rajta, több-kevesebb sikerrel. Azonban ami eltelt, azt már nem tudjuk visszahozni, és ami elmaradt, azt nem tudjuk ugyanolyan formában pótolni. Olyan események, élmények maradtak ki emberek életéből, amelyek a legmeghatározóbbak lehettek volna, amelyekkel életre szóló emlékeket gyárthattunk volna magunknak. A végzősök megcsorbított utolsó iskolai évéből hiányoztak a nagy hangulatos ünnepségek, amelyek csak egyszer adódnak az életben és amire annyira vártak. Igen, befejeztem, és most learatom a babérokat, a diadal hangján csúszom végig, és az a belső hang, hogy tizenkét év gyerekek, tizenkét év. És egy szempillantás alatt vége. De milyen áron? Így kell ezt befejezni? Ilyen körülmények között? Tartózkodó szülők társaságában? Félelemben? Á, inkább hagyjuk. Megvagyunk mi bankett nélkül is. Az elsősök, ovisok… a mindent eldöntő első nap sok helyen szülők nélkül, megnyitó nélkül zajlott, hétköznapivá téve az iskolakezdést. Milyen érzés lehetett a hétéves gyerek szívében, hogy nem úgy hagyja el a megnyitót, hogy az anyukája integet neki könnyes szemmel. Nem ez az ideális? Mi az ideális most már? Gyerekeink is embertelenedjenek el? Az az utolsó puszi, amivel a szülő útjára engedi gyerekét, nem tökéletes induló a nagyvilág felé? Sajnos ez is kimaradt. Esküvőket, meghatározó családi eseményeket kellett elhalasztani. Az arának, aki ki tudja, milyen rég vár már az ő napjára, hogy szerettei körében kimondhassa azt a mindent eldöntő, boldogító igent, most még várnia kell. Könnyek közt beletörődik, hogy igen, ez mindenki számára „csak” egy esküvő, el lehet halasztani. Mi, elsőéves egyetemistaként jóformán nem is ismerjük az egyetemet, a szaktársainkat. Vártunk tizenkét évet és ennyi? Az a sok papolás, hogy hú, az egyetemista élet, na az milyen lesz! Mennyország! Igen, napi nyolc óra a számítógép előtt egy rakás úgymond idegennel. Tényleg, maga a mennyei manna. Mondjak egy jó hírt? Cserébe rengeteg időt kaptunk. Azt kérdezitek, mire? Időnk volt arra, hogy értékeljük önmagunkat. Hogy kiismerjük a lelkünk mély bugyraiból jövő gondolatainkat. Mert amúgy az élet halad, embereket ismersz meg, napról napra egyre többet és többet, de mikor ismered meg önmagad? Hogy ki is vagy valójában? Megtanulhattuk, hogy használjunk ki minden percet, amit a barátainkkal, szeretteinkkel tölthetünk; hogy éljünk a lehetőségekkel, és élvezzük, ha szabadok lehetünk, mert semmi sem állandó.

Barrey Levinson olyan amerikai politikai vígjátékot tár a néző szeme elé, hogy elakad a szó, megfagy a levegő, tudatosul bennünk, a média rabjaiban, hogy mennyire befolyás alatt vagyunk. Nem azon kell tűnődni, hogy befolyásol-e a média, hanem azon, meddig mehet el a manipulációban.

A média már a kezdetek óta manipulálja az embereket. Levinson nem az alapkérdést teszi fel, hanem egy végső szakaszt mutat be. Elgondolkodunk mi, nézők, hogy létezik-e egyáltalán olyan határ, amit átlépve már nem hiszik el az emberek, amit a tévében, rádióban látnak és hallanak. Barrey Levinson filmje szerint sokat nem változott a világ. Ha van egy jó producered, a film esetében Stanley Motss hollywoodi filmproducer, akit Dustin Hoffman alakít, és azt hitetsz el több millió emberrel, amit csak akarsz, akkor tiéd a világ. Hogy miért? Mert akkora hatalmad van, hogy akár a CIA sem csinál problémát belőle, mivel ti az elnök emberei vagytok. És ha mégis akad valami gond, mi a válasz? Ááá, persze, tudom, mert láttam a tévében.

Ez a film kulcsmondata. Akárhányan akarnak igazságot szolgáltatni a kitalált albániai háborúval kapcsolatban, Conrad Brean elnöki tanácsadó, akit Robert De Niro játszik, egy mondattal elintézi a kételkedőket. Hisz láttam a tévében. Igen, akkora hatalma van Conradnak, Winifred Ames elnöki asszisztensnek, hogy az igazságszolgáltatásnak semmi esélye.

Hogy mit lát az ember a tévében? Rengeteg mindent. De mi az igazság? El tudja dönteni a tévét bámuló laikus, hogy kint mi történik igazából, és mennyi igaz abból, amit a média közvetít felénk? Amit a média közvetít, az az igazság, az történt meg. De miről is szól ez a manipuláció? Na, felkeltettem már az érdeklődésedet? Még nem? Várj csak… Szóval miről is szól ez a manipuláció? Ó, igen.

Önérdekről: az elnököt 11 nap múlva kéne újraválasztani, az elnök emberei meg az állásukat szeretnék megtartani. Nem is rossz munka, amikor te dirigálsz mindenkinek csak azért, hogy eltussold az elnök mocskos tetteit. Csak előtte épp egy újabb kis bibit kell eltussolni: az Egyesült Államok elnöke a választások előtt szexbotrányba keveredett egy cserkészlánnyal, és ez csökkentheti az újraválasztási esélyeit.

Az elnök emberei mindent elkövetnek, hogy a választók figyelmét a botrányról eltereljék, így születik a fiktív háború Albánia ellen, több dalt és háborús hőst kreálnak ahhoz, hogy az elnök népszerűsége az egekbe szökjön. Mindenki elfelejt mindent, egy háborús hős temetését is megrendezik, aki igazából börtönben fogva tartott elítélt, de ez sem okoz problémát, mert időközben meghal, így a producernek még annál is jobb ötlete támad: háborús hősnek illendő temetést! Leforgatják, már adják is a tévében és lám, mindenki megnyugodva konstatálja, hogy az Albániában fogva tartott fogoly hősiesen harcolt, de nem élte túl. Hogy honnan tudjuk ezt? Láttam a tévében…

A film végén a producer szeretné learatni a babérokat, viszont ennek titokban kell maradnia. Senki nem tudhatja az igazságot. Az eltussolt szörnyűségeket. A producer nem tágít, így az elnök emberének, Breannak kutya kötelessége megoldani a dolgot egy szívinfarktussal. Manipuláció? Á, dehogy. A modern kor szépsége, ez a világ, amiben élünk. Minden kéz tisztára mosva, galádságok elfelejtve, minden lélek megnyugszik, az elnök újra a trónon. Hogy honnan tudom? Láttam a tévében.

Mi is lehetne jobb annál, mint egy esős vasárnapon a legjobb barátnőddel kocsikázni és pletykálkodni? Elmesélni egymásnak a hét történéseit, szívfájdalmakat, örömöket, kipanaszkodni, hogy még mindig rossz az online egyetem vagy csak dúdolni kedvenc dalainkat az elsuhanó táj mellett. Igen, ez valóban szép délután lett volna, de nem nekünk.

Május derekán ugyanis a barátnőm kocsija úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul. Eljött velünk egy jó kis kiruccanásra, majd hazafelé bedobta a törölközőt. Csak úgy, mindenféle előjel nélkül, az otthonunktól két településnyire megállt a motor. De hát mit csinál ilyenkor két 20 éves lány? Felhív egy felnőtt férfit, természetesen. A barátnőm apukájától, Emil bácsitól kértünk telefonos segítséget.

– Szia, apu! Hallod? Megállt a motor. Nem indul a kocsi. Nem, nem, le tudtunk húzódni. Nyissam ki a csomagtartót? S ütögessem meg? Oké, visszahívlak – és lerakta. – Tesó, gyere, meg kell ütni a benzinpompa helyét. Adok neki majd kontaktot, s te hallgassad, hogy zúg-e.

Rávágtunk egyet-kettőt, nekem meg hallgatnom kellett, hogy zúg-e. Valami hangja volt, így ráfogtuk, hogy az biztos az. Megpróbáltuk még néhányszor újraindítani, majd végre beindult. Jártunk egy kis örömtáncot, lepacsiztunk, hogy ez is megvolt, s még nincs is sötét.

Kicsit túl korai volt az öröm, mert az autó úgy két kilométer után ismét parkolóba guríttatta magát. Újabb telefonos segítséget kértünk Emil bácsitól, aki meg volt győződve arról, hogy ha elég erősen ráütünk a benzinpompa helyére, el tudunk gurulni hazáig. De most 20 perc kopogtatással és hallgatózással sem értünk el semmit. Besötétedett már, amikor megérkezett hozzánk Emil bácsi. Hozott vontatókötelet és egy kanna benzint, mert abból is fogytán voltunk. Mivel a két leányzó, azaz mi, sosem vezettünk vontatott autót, felhívtam egy barátomat is, hogy csapódjon már hozzánk, és segítsen benyomni majd a bekeményedett féket, vagyis vezessen inkább ő.

Végül is ügyesen hazagurultunk, s mivel már többet nem kellett aznap vezetni, a pletyka és dalolászás iránti igényeinket a garázsban folytattuk egy hideg sör társaságában, elkacarászva aznapi kalandunkon.

A kalandvágyóknak és utazást kedvelőknek csak ajánlani tudom Erdély legjelentősebb történelmi központját, Kolozsvárt. Főleg most, pandémia alatt. Barátokkal napozgatni, meglátogatni jelentős történelmi események helyszínét – az alapműveltség szempontjából fontos hozzátennem, hogy kihagyhatatlan elgyalogolni unott fejjel az emléktáblák mellett –, aztán este ott vannak a kultkocsmák.

Egy csodás, napsütéstől sziporkázó nyári napon nincs is jobb, mint felfedezni a Fellegvárat. A Kis-Szamos melletti magas dombot eredetileg Kőmálnak hívták, de ma már az egész dombot Fellegvárnak nevezik. Giovanni Visconti tervei alapján épült császári katonai erődítményként. Az 1970-es évek óta tetején a jól ismert Belvedere szállodát találjuk. Anno, amikor még a kolozsvári egyetemista Kolozsváron élt, részese voltam én is egy jelentéktelen bandukolásnak a Fellegvárhoz. Az egész egy kis edzésnek indult Kolozsmonostorról fel a Belvedere hotelig. Egyéb lett belőle, ahogyan a fiataloknál az szokás. Ettünk-ittunk, nevetgéltünk, majd este banzájt csaptunk. Kis zene, csapódtak még oda ismeretlenek, hiszen erről is szól az egyetemista élet.

Csak ajánlani tudom a belváros szépségeit, a Főteret – amit a helybeliek Matyi térként emlegetnek –, ahol egymást érik a régi épületek, szépségüket nyugodtan élvezhetjük hideg koktél mellett valamelyik főtéri teraszon. Kolozsvár legnépszerűbb emlékhelye a Mátyás-szobor, Fadrusz János leghíresebb alkotása. A bronz szoborcsoport országos jelentőségű műemlék, meghatározó dísze Kolozsvár főterének. I. Mátyás magyar király szülővárosának egyik jelképévé vált. Hátterében éppen felújítás alatt áll a gótikus Szent Mihály-templom, Erdély egyik fő kultikus helye, számos jelentős történelmi esemény helyszíne.

Kihagyhatatlan látványosság az operaház, az Erdélyi Történeti Múzeum, a kolozsmonostori apátság, más nevén Kálvária templom. Mindezek mellett melegen ajánlom az erdélyi barokk építészet egyik legjelentősebb műemlékét, a Bánffy-palotát, amely a Művészeti Múzeum otthona, a Sétateret, a botanikus kertet, amely az egyetemisták egyik legkedveltebb helye (itt készülnek a legütősebb profilképek is Facebookra), illetve az esti kiruccanásokhoz kínálják magukat a közkedvelt kocsmák, amelyekbe lépten-nyomon belebotlunk a belvárosban.

Ezen kocsmák hírneve nem csak a finom italokról és a jó társaságról szól, itt kedvünkre választhatunk különféle „slam poetry” előadásokból, könyvbemutatókból, kerekasztal-beszélgetések részesei lehetünk nem mindennapi emberek körében. Az újságírás, kommunikáció és bölcsész szakos hallgatók, no meg a művészvilág rabjainak kedvencei, ahogyan nekem is. Nincs is jobb, mint néhány vontatott óra után beülni vagy kiülni egy kocsma teraszára, meginni egy frissen facsart narancslevet és filozofálni arról, mi is következik ezután. Mert hát mi, egyetemisták mindig csak arról filózunk, ami nincs, vagy ami sosem lesz.

Aki úgy érzi, elég volt a történelemből, annak most felcsillanhat a szeme, mivel nem csak nappali élet van Kolozsváron. Itt minden korosztály élvezheti az életet, kibontakozhat. Rengeteg szórakozóhely várja a bulizni vágyókat. A Form Space-től az Infinityig elég nagy a távolság, de amikor az ember jól érzi magát, miért is ne menne egyikből a másikba.

A sportkedvelőknek minden városnegyedben megadatik egy jó futópálya, illetve a város számos jól felszerelt edzőteremmel rendelkezik. Aki úgy dönt, hogy különleges ételeket szeretne kipróbálni, annak is van ám itt miből válogatnia kínai étteremtől egészen az amerikai konyháig.

Merjetek kimozdulni. Átutazóban tartsatok kis pihenőt Kolozsváron. Fel azt a maszkot, és irány nagyon gyorsan megismerni a város szépségeit. Most már tíz óra után is szabad a kijárás!