Amikor az ember lányának az első komoly randija a tűvel és a vérvétellel ájulással, 15 tűszúrással, egy perfúzióval, egy zaklatott édesanyával és egy egész kórháznyi figyelemmel végződött, akkor jó eséllyel nem azon fog rágódni, hogy melyik vakcinára iratkozzon fel, hanem hogy egyáltalán bevállalja-e az ezzel járó tűszúrást is. Hosszas, matek-infós szintű számolgatások után végül úgy döntöttem, megteszem, és bár reszketve nyomtam meg az időpontfoglalós gombot a weboldalon, utólag visszagondolva nem győzök elég hálás lenni annak, hogy pont arra a napra, arra az időpontra kattintottam rá.

Mindenkivel történtek már kellemetlen esetek, ami után a későbbiekben jóval kevesebb lelkesedéssel és lendülettel indult neki ismét az adott procedúrának. Így jártam én is a tűkkel. Bő négy évvel ezelőtt, életemben először vérvételre adtam a fejem. Kicsit aggódtam az ismeretlentől, de nem volt bennem akkora a félsz, mint kellett volna. Úgy amúgy is ájulós típus vagyok, ha nagy melegben leesik a vércukorszintem, akkor én is leesem a földre, így aznap reggel is felkészülve, csokival a kezemben, kajával és vízzel a táskámban mentem be a rendelőbe, hogy vészhelyzet esetén legyen mihez nyúlni. Nem is volt baj sokáig, még örültem is magamnak, hogy milyen ügyes vagyok, amikor hirtelen egy pillanatig minden sötét lett, aztán édesanyám kétségbeesett arcát láttam és a vizes kendőt éreztem a nyakamon. Jó, gondolom, ismerem magamat, fél óra, és teljesen rendbe jövök. Igen ám, de az aktuális ügyeletes orvos már nem ismert ilyen tüzetesen, egyből perfúzióra küldött az alacsony vérnyomásom miatt. Jó, hát akkor perfúzió, egyszer mindent ki kell próbálni. Végül másfél óra vénakeresés, több szúrásnyom és rengeteg asszisztens után a vérnyomásom kellőképpen megnőtt ahhoz, hogy inkább a hazautat válasszuk, mintsem a további próbálkozásokat.

Ezzel az édes élménnyel a hátam mögött megfogadtam, hogy csak akkor vetem alá magam a tűnek, ha nagyon muszáj. Aztán jött ez az egész Covid-dolog, vele együtt az oltás, és bár tele voltam félelemmel, mégis úgy döntöttem, beadatom. Emlékszem, Szabó Balázs Bandájától hallgattam a Tanulhatatlant az ötperces úton, ennek a dalnak volt a legmegnyugtatóbb hangzása a majdnem hétszáz zeneszám közül a telefonomról. Amikor megérkeztem az oltóközponthoz, kedvesen fogadtak, még a kedvenc fekete maszkomban is felismertek, pedig az szinte teljesen eltakarta az arcomat és a szemüveg sem volt rajtam. A kérdőív kitöltése közben viszont felmerült, hogy volt-e valamilyen durvább reakcióm az eddigi oltásokra, és amikor megkérdeztem, mi számít durvának, az asszisztens és az orvos egyből rájött, hogy ma érdekes délutánjuk lesz, ha a szervezetem produkálja magát.

És itt volt az a pont, amikor tudtam, nem fog történni semmi baj. Három olyan asszisztens volt beosztva aznapra, akiket innen-onnan ismertem. Három személy, akiknek most nem győzök elég hálás lenni. Megkértem őket, hogy beszéltessenek, beszélek én bármennyit azalatt az idő alatt, csak ne figyeljek oda a tűre. Arra a tűre, ami miatt hosszú évekig rá sem bírtam nézni sem a vérre, sem semmi ezzel kapcsolatosra. Hihetetlen volt, de nevetni kezdtünk, és máskor nem használt volna, de most a szimpla „ugyan, nem lesz semmi baj” kijelentés aranyat ért. Emlékszem a szúrás pillanatára, de nem ugrottam meg, nem is fájt jobban, mint egy szúnyogcsípés, pedig határozottan biztos voltam abban, hogy ezzel a hasonlattal csak etetni akarnak. Talán csak egy kérdésre sikerült válaszolnom azalatt az idő alatt, talán kettőre, nem emlékszem pontosan, de annyi szent, hogy a következő kérdés az volt, hogy akkor csinálunk-e képet. Az első értelmes mondat, ami kijött a számon, az volt, hogy: miért, ennyi volt az egész? Ismét nevettünk, és nem hittem el, hogy én tényleg ennyitől tartottam. Merthogy ez tényleg csak egy szúnyogcsípés volt, tényleg néhány másodperc, és sokkal kevesebbel járt, mint a csípés utáni viszkető fájdalom.

A kötelező tizenöt perces megfigyelésen persze nem maradhatott el a régóta ismert fülzúgás, ám éber voltam én is és az asszisztens is, azonnal lefeküdtem az ágyra, néhány másodperc múlva pedig már nyoma sem volt annak, hogy a testem el akarta dobni magától egy pillanat erejéig az irányítást.

Nem gondoltam volna, hogy az, hogy nem ájulok el és nem hozom a frászt ismét az egész kórházra, nemcsak tőlem függ, hanem az asszisztensek és az orvos lélekjelenlététől is. Eddig mindig úgy gondoltam vissza a vérvételes eseményekre, hogy én voltam gyenge, én engedtem el magam, de most öröm volt rájönni arra, hogy nemcsak tőlem függött ez az egész. Abban is egészen biztos vagyok, hogy ha nem ezek az emberek lettek volna mellettem, teljesen másképp reagálok. Szóval most csak hála van bennem azért, hogy ezt a félelmemet is sikerült leküzdenem, mert nélkülük ez nem történik meg.

A képen már mindannyian kicsit fellélegeztünk, a leginkább talán én. Az a kézfogás pedig nemcsak a bizalmamat fejezi ki irántuk, a munkájukat végző és lelkileg is mellettem álló asszisztensek iránt, hanem azt is, hogy velük együtt sikerült leküzdenem, amitől közel négy éven át erősen rettegtem. És ez számomra szinte mindennél többet ér.

Mint mai életünk legtöbb szervessé vált része, a kézműves sörök is nehézkesen vánszorogtak be Európa innenső, keleti csücskébe a rendszerváltást követően. Ennek oka főként a kereslet hiánya volt, hiszen a kommunista rezsim alatt felépített és megerősödött sörgyárak a kilencvenes években tökéletesen ki tudták elégíteni a fogyasztók vágyait. Időközben kezdetét vette a nyugati sörök importálása is, amely felfrissítette a piacot, hosszú éveken át oltva az emberek szomját. Nagy változást viszont a 2010-es évek hoztak. Ekkorra már kialakulófélben volt egy olyan sörfogyasztói kultúra, amely kezdte megvetni a népsörök átlagos ízét, és igényelte azt, amit a multik nem adhattak meg nekik: egzotikus ízeket – és ezért hajlandóak voltak akár nagyobb árat is fizetni. Így kezdődött el a kézműves sörök forradalma, amely hosszú várakozás után Háromszékre is megérkezett. A Sepsiszentgyörgy melletti szépmezői ipari parkban nyitotta meg kapuját a Lucretia Schooner kézműves sörfőzde. Vezetőjével, Szabó Rudolffal beszélgettünk az idáig vezető útról és a jövőbeli terveikről.

– Honnan és mikor jött az ötlet, hogy kézműves sörfőzdét alapítsatok?

– Alapjában nekünk teljesen más a szakmánk, építész irodánkban műszaki felügyeletet, projektmenedzsmentet vállaltunk országosan és Európa-szinten is. Fő megbízónk a Hornbach volt, nekik köszönhetően sikerült külföldre is kijutni, többek között Csehországba, Prágába is, ahol 4 évig tartózkodtunk. Itt lehetőségünk nyílt megtapasztalni a kézműves sörfőzdék világát. Persze, ott a hagyományoknak köszönhetően ezek nagyon elterjedtek voltak: amikor megérkeztünk, számuk húsz körül volt, távozásunkkor pedig már a negyvenet is meghaladta. Igyekeztünk többet megismerni közülük, néhány helyen körbe is vezettek a főzdében, és rájöttünk, hogy hasonlót akár mi is meg tudnánk valósítani. Öt évvel ezelőtt, hazafelé jövet – kétségbeesve, hogy többet finom sört nem iszunk – eldöntöttük, hogy alapítunk egy főzdét, így legalább a családhoz is közelebb vagyunk. A cégnek tehát most már két ága van: az egyik a sörrel foglalkozik, a másik pedig viszi tovább a műszaki ágat.

– Ki a Lucretia Schooner csapata?

– Egy társam van, Orbán Zoltán, aki az építkezési cégben is társtulajdonos, illetve van egy csíkszeredai élelmiszeripari mérnökünk, Tankó György, az ő segítségével állítottuk össze az egész technológiai vonalat, közösen dolgoztuk ki a sörrecepteket is. Jelenleg, ebben a „kísérletezési fázisban” csak mi hárman vagyunk, de amint beindul a gyártás, még körülbelül 3-4 emberre lesz szükségünk.

– Miként választottatok helyszínt?

– Kerestünk egy 250-300 négyzetméteres bérelhető területet. Opció volt az is, hogy építsünk egyet, de erre már nem volt szükség, amikor megtaláltuk ezt az épületet – amely, ha jól tudom, a kilencvenes években pékségként működött. Ezzel mi voltunk az elsők itt, az ipari parkban. Amikor megkaptuk, nagyon rossz állapotban volt az épület: csak a puszta falak álltak, azok is penészesen, a tetőn ömlött be a víz, ajtói-ablakai nem voltak. Lebontottuk a régi falakat és újakat húztunk fel, a felújítások végén már-már nem lett volna pénzbeli különbség, ha inkább új ingatlant építünk.

– Pénzügyi támogatást kaptatok valahonnan?

– Mindent, ami itt van, saját pénzből finanszíroztunk. Az alkohol miatt az uniós támogatások mind estek, a bankok sem szívesen támogattak. A továbbiakban is, ha szükséges, a zsebünkből tudjuk állni a költségeket – bár a héten már elkezdődtek az eladások, és reméljük, hogy hamarosan el tudja tartani magát a vállalkozás.

– Göröngyös volt-e az ide vezető út? Mik voltak a legnagyobb nehézségek?

– A legnagyobb nehézség a bürokráciából fakadt, szerintem ezzel mindenki szembesül. Aztán ez hatványozódott nálunk, mivel a hatóságoknak sem volt tapasztalatuk ilyen téren, ők se tudták, hogy ez mivel jár, együtt tanultunk és egyben kitapostuk az utat. Öt évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy ezt elindítjuk, rá egy évre letettük az első hivatalos papírokat és most, több mint négy évvel később jutottunk el oda, hogy sikerült átverekednünk magunkat ezeken a bürokratikus útvesztőkön. Gyakorlatilag minden intézménynél van egy több hónapos hercehurca, olyan is volt, hogy egyetlen szakasz 13 hónapba telt. Az intézményeken belül viszont megvolt a jóindulat.

– A felszerelést és az alapanyagot külföldről hozzátok?

– Igen, mindent külföldről hozunk, viszont mindenképp tervezünk majd hazai alapanyagokkal is dolgozni. Amikor eldöntöttük, hogy milyen fajta söröket fogunk készíteni, az alapanyagok elérhetőségének nem néztünk utána, és itthon nagyon sok közülük nem található meg. Például az összes komlóból, amit használunk, belső piacról talán egy fajtát lehet beszerezni. Majd olyan receptet is készítünk, amit helyi alapanyagokból elő lehet állítani.

– Mesélj a jelenlegi termékeitekről.

– Söreinket kizárólag szűretlen és pasztörizálatlan formában hozzuk létre. Jelenleg három típusú sörünk van: egy pilsner, ez alsó erjesztésű világos sör, egy ír típusú vörös ale, amelyik már ízesebb, testesebb sör és – ami miatt még Prágában először megfogalmazódott bennünk ez az egész ötlet – kétfajta IPA. A többi fajtánál is lesznek még változatok, más ízek, más receptek. Többen hiányolták a fekete sört, így hamarosan ki fogunk jönni egy porterrel, már annak is megvan a receptje, illetve lesz majd búzasörünk és más felső erjesztésű sörünk is.

– A célotok inkább minél többféle kézműves sör készítése, vagy egy szűkebb termékcsaládban gondolkoztok?

– A kis kézműves sörfőzdéknek az az előnyük, hogy rugalmasak, tehát a piaci keresletnek megfelelően könnyen tudnak változni. Mi is erre törekszünk: amilyenek az igények, mi annak próbálunk megfelelni. A bevált recepteken nyilván nem változtatunk, de folyamatosan fogunk kísérletezni más fajtákkal. Itt nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg.

– Nagy a versengés a kézműves sörök terén. Mi a tervetek, miként szálltok versenybe a konkurenciával?

– A konkurenciával inkább erősítjük egymást. Néhány évvel ezelőtt ezeket az ízeket nagyon kevesen ismerték, és most, hogy bejöttek, az embereket hozzá kell szoktatni az új ízekhez és az új árakhoz. Ebben segítjük egymást: azzal, hogy egyre többen vagyunk, az emberekkel elfogadtatjuk ezeket a dolgokat, amelyeket ha elsőként kellett volna megcsinálnunk, például öt évvel ezelőtt, sokkal nehezebb dolgunk lett volna. Azontúl pedig szerencsés helyzetben vagyunk, mivel a környéken csak a Mustaţa van Brassóban, és körülbelül ennyi.

– Beszéljünk kicsit a vállalkozásotok nevéről, hiszen nem mindenki számára lesz egyből ismerős. Az ihletet Rejtő Jenő közkedvelt regényéből, a Láthatatlan légióból merítettétek. Mi a névválasztás története?

– A névadás elég hosszas folyamat volt. Több mint száz névből kellett választanunk, amelyeket a család és barátok segítségével sikerült körülbelül 15-re szűkíteni. Amikor elküldtük a listát az ügyvédnőnek, aki a név levédésével foglalkozott, több mint felét kidobta, maradt 5-6. Egy nap leültünk Zoltánnal és végül a Lucretia Schooner mellett döntöttünk. Rejtőn keresztül hozzánk is köthető: elég kozmopolita név ahhoz, hogy bárhol tudjunk vele érvényesülni a piacon.

– Ez a név tükröződik a termékek címkéiben is. Ki tervezte az arculati anyagot?

– Igen, van rajta egy kicsi hajó, amely különböző színű hullámokon vergődik. Amúgy a Johanna Lucretia Schooner egy létező vitorlás, múzeumhajóként működik, Rejtőnél pedig sörcsempész hajó. A dizájner a Bold Branding Studio, egy fiatalokból álló kolozsvári csapat, javaslatukra egy történetet is szőttünk a sör köré: ez egy világutazó sör, amelyhez mi nagy viszontagságok árán összegyűjtöttük a recepteket, és most végre itthon van, nem kell hogy más elmenjen értük. Ezt nagyon jól össze tudtuk hangolni a mostani zárt helyzettel: nem kell a világot járni, itt, Erdély délkeleti csücskében is meg lehet inni ezeket a söröket.

– A sörcikkgyűjtők mire számíthatnak?

– Az összes sörnek különböző címkéje van, illetve érkeznek majd különféle kupakok is hozzájuk, azokhoz még készül a dizájn.

– Talán a legfontosabb kérdés: hol lelhetők fel a termékeitek?

– Jelenleg Szentgyörgyön a Szimplában, a Színház Büfében és az Aréna Pubban kaphatóak a termékeink. Aztán mindenképp szeretnénk terjeszkedni, első körben Erdélyben, ha pedig van rá igény, akkor országos szinten is. Sőt, a márkanevet uniós szinten védjük le, így akár külföldre is elvihetjük a söreinket.

A beszélgetésünket megelőző részletes gyártúra valódi élmény volt a magamfajta sörrajongó számára. Elméletben jól ismerem a sörfőzés műveletét, gyakorlatban ellenben ez idáig nem volt lehetőségem végigkövetni a folyamatot. Rudolf részletekbe menően végigvitt az összes lépésen, ismertetve útközben a vadonatúj felszereléseket és a különböző alapanyagokat – a bajor tisztasági törvénynek eleget téve csak maláta, komló, élesztő és víz alkotja söreiket. Hat tartályuk egyszerre tízezer liter sör érlelésére elégséges, és elegendő hellyel és erőforrásokkal rendelkeznek a további terjeszkedéshez. Beszélgetésünket egy pohár frissen csapolt pilsner megízlelésével zártuk, amelynek következtében nem állhattam meg, hogy hazafelé menet be ne térjek a Szimplába elfogyasztani még egy üveg Lucretia Schoonert.

A májusi melegben, az utóbbi másfél évhez mérten már sokadszor úgy tűnik, hogy végre beindul az élet.a Az emberek szabadságvágya már-már lázítóan nagy méreteket öltött a tavasz beköszöntével, és úgy látszik, lassan valóra is válthatjuk fantáziáinkat. Persze még óvatosan örülünk a régi ismerősöknek, és a hatalmas vigyort, ami a maszk alatt húzódik, még nem engedjük teljesen szabadjára, de már látszik egy tömegméretű felszabadultsághullám. A belterek újranyitásával Kolozsváron kicsit olyan érzés tölt el, mintha felvehetnénk a fonalat, amit már jó régen le kellett raknunk. Most már az utolsó busz elérésének is nagyobb tétje van, hiszen nemcsak annyiról szól, hogy megfagytál teád, söröd mellett a kocsma teraszán, hanem már valamit tényleg ott kell hagyni. A hazarohanás izgalmában pedig jólesik felfedezni, hogy azért nem sikerült a Covid nevű elrablónak Stockholm-szindrómát előidézni túl sok emberben. Lehet, hogy túlzásnak hat, de most a város is sokkal szebbnek tűnik, és valahogy már a téren tanyázó galambokra sem tudok haragudni vérszomjas támadásaik miatt. Újra felfedezhetőnek látszik minden, és kicsit még az ügyintézés is lázba tud hozni alkalomadtán. A friss és ropogós színházjegyet lobogtatva már kevésbé kilátástalan a napi elfoglaltság megtervezése. Érdekesen alakul a napi rutin is, és nagy örömömre már nem a bevásárlás hatalmas izgalmakkal járó pillanata köré épül a nap, vagy éppen a hét többi része, hanem újra azt kell befértetni két összeröffenés közé. Persze a vágyálmok mellett még mindig ott bujkál egy kis félelem és harag a helyzet miatt, de legalább már van amivel elvonni róla a figyelmet. Talán még így is Zoomon ballagnak a jövő év végzősei is, és még sokáig elbattyogunk az ismerősök mellett, mert nem ismerjük meg maszkban, vagy éppen nem merünk tüsszenteni a buszon. Viszont lehet, hogy elővigyázatosságot tanultunk, nem hagyjuk magunkat olyan könnyen befolyásolni, és ami már felsejlik néha: lehet, hogy az időnkkel extra felelősen bánunk majd.

Süt a nap. Enyhén fúj a szél. Az idő kellemesebb nem is nagyon lehetne. Ezek azok a hónapok, amikor az embert nyugalommal tölti el a városi séta és a külvilág számára céltalannak tűnő üldögélés. Se túl meleg, se túl hideg nincs ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Szemmel láthatóan mindenki más is megpróbál elvonatkoztatni a jelenlegi helyzettől, a maszkok viszont nem engedik elfelejteni a valóságot. A Főtér közepére érve, egy Matyival szemben lévő padra telepedek le a fáradságos és sikertelen nap után. Már megszámolni sem tudom, hány antikváriumot jártam végig szakirodalmat keresve az államvizsgámhoz, de sehol nem tudtak segíteni.

Ideje tehát elfelejtkezni saját problémáimról és rövid ideig mások életét tanulmányozni. Erre szerencsére van lehetőségem, a Főtéren ugyanis sokan vannak rajtam kívül. A szobor mellett egy férfi játszik a kutyájával, tőlük néhány méterre totyogni is alig tudó gyerek kíváncsian figyeli őket. Bizonytalan léptekkel indul el a nála kétszer nagyobb állat felé, akitől viszont nem kell tartania, szelídnek tűnik. Anyja közben úgy dönt, hogy kikapcsolja magát a világból, és mélyen belemerül a virtuális térbe. Az ember ilyenkor jóhiszeműen feltételezné, hogy szeme sarkából azért figyel a gyerekre, de fejét olyan mélyen lehajtja, hogy nem sokat láthat a kutyás jelenetből. A barátságos állat néhány szaglás után arcon nyalja a totyogó emberpalántát, gazdája pedig mosolyogva szemléli a történéseket.

Hirtelen furcsa zaj hallatszik. Fejem fölött drónok repülnek el, amelyek valószínűleg a Főtér egyik sarkában álló szemüveges férfi tulajdonai. A gyerek és a kutya is csodálkozva tekint fel rájuk, az anya viszont még mindig nem tért vissza a valóságba. Példáját követve néhány percre én is belefeledkezem okoskészülékem világába. Amikor felemelem a fejem, a korábbi főszereplők közül már senki nincs a közelben. A csendet végül két alaposan kipattintott, buldózer alkatú férfi hangos beszélgetése töri meg. Kinézetük alapján bárki elhinné róluk, hogy a padot is szét tudnák zúzni a puszta nézésükkel. Amikor a Főtér közepére érnek, látványosan lelassítják lépteiket, és a távolba néznek. Valószínűleg keresnek valakit. Az egyikük hirtelen megtorpan.

– Hey, Ioniţă! – ordítja az izomkolosszus az ellenkező irányból közeledő bajszos férfinek akkora hangon, hogy a világ leghangosabb állatának tartott bőgőmajom sem tudná túlkiabálni. A Ioniţának hitt alak az ordítás hatására megtorpan, és zavartan körülnéz. Senki nincs a közelben, így megbizonyosodik róla, hogy neki szólt a megszólítás, reagálni viszont nem akar rá. A kigyúrt fickók arcáról szempillantás alatt eltűnik a széles mosoly, amikor rájönnek, hogy rossz embert szólítottak le. Természetesen nem kérnek tőle bocsánatot, csak szótlanul elhaladnak mellette. A bajszos még mindig ugyanabban a helyben áll, ahol a kiabálás pillanatában, néhány másodperc múlva viszont ő is továbbmegy.

Az óriások beszélgetése még a zebra túloldalán is jól hallatszik, szinte mindenki hátrafordul, aki mellett elhaladnak. Egy idő után eltűnnek a szemem elől és a katedrális felé haladva keresik tovább Ioniţát. Néhány perc múlva az időjáráshoz képest túlöltözött, bajszos fickó rohan át a főtéren, akinek hamar be kell látnia, hogy barátai már elhagyták a helyszínt. Villámgyorsasággal veszi kézbe a telefonját. A túloldalon még fel sem vehették, de ő már a kicsengésnél elkezdi szidni ismerőseit. Nyelve gyorsabban pörög, mint bármelyik olasznak, akit valaha hallottam beszélni, úgyhogy mondataiból keveset tudok kivenni. Tényleg jóban lehet a két kolosszussal, ha ilyen lekezelő hangnemet enged meg magának velük szemben.

A Főtér ismét elcsendesedik. Nem sokáig. A távolból tízes éveik elején járó gyerekek közelednek. Ahogy hallótávolságon belül érnek, elcsípek néhány mondatot a beszélgetésükből, ezek viszont nem elég szalonképesek ahhoz, hogy ide leírhassam. Úgy bámulják a galambokat, mintha soha nem láttak volna korábban hozzájuk hasonló teremtményeket, szimpátia helyett viszont mégis ellenszenvet váltanak ki belőlük. Az egyik fiú ragadozóként akarja rávetni magát a békésen csipegető állatok egyikére, vadászösztöne viszont cserben hagyja. Néhány trágár szó kíséretében egy felugrással is megpróbálkozik. Hiába. A padok mellett elhaladó két idős nő szúrós pillantásokat vet az állatkínzást megkísérlőkre, akik nem is veszik számba a külvilágot.

„Ne izéld már, mindjárt rárepül a hajamra” – visítja ijedten az egyik lány. Nehéz kibírnom, hogy ne hangos nevetéssel reagáljak megnyilvánulásaikra, de nagy nehezen erőt veszek magamon. Maszkom alatti enyhén gúnyos mosolyom úgyse láthatja senki. A gyerekek percekig tartó eszmecseréjét végighallgatni nem túl könnyű feladat, magyarul beszélnek, de nem túl érdekes témákról. Gondolkodás nélkül mindenre és mindenkire megjegyzést tesznek, akit látnak. Megfigyelőképességük már-már megközelíti Sherlock Holmesét és Hercule Poirot-ét, a következtetéseket viszont elég egyedi módon vonják le.

Valójában nem az idegesítő bennük, hogy keveset tudnak a világról, hanem hogy tizenegy-tizenkét évesen felsőbbrendűnek érzik magukat valamennyi járókelőnél. Na mindegy, szerencsére mindent rá lehet fogni fiatal korukra, tapasztalatlanságukra és még rengeteg más tényezőre. Eddig csak a lustaság tartott vissza attól, hogy felálljak mellőlük, most viszont erőt veszek magamon. Visszanézve látom, hogy feleslegesen hagytam el a szeretett padot, mert néhány pillanattal később ők is elmennek. Visszafordulni már nem fogok, inkább elindulok a túlzsúfolt megálló irányába.

Már most tudom, hogy csak a negyedik-ötödik buszra fogok felszállni, szóval hosszas várakozás elé nézek. Az emberek folyamatosan szállnak fel az érkező járművekre, a megállóban mégis egyre több van belőlük. Tíz perccel később megelégelem a várakozást és nagy nehezen felpréselem magam a 25-ösre. A leragasztott székek szokás szerint kísértést jelentenek, de valahogy erőt veszek magamon és inkább szorosan odatapadok az ablakhoz, hogy ne is gondoljak a leülésre. Egy pillanatra lehúzom orromról a maszkot, így mélyet szippanthatok a résen beáradó friss levegőből. Ez az oxigénmennyiség elég kell hogy legyen hét megállóra. Utamat az ablakhoz tapadva folytatom a végállomásig. Ott aztán az ajtó felé fordulok. Rajtam kívül már rég mindenki leszállt, bőven lett volna ülőhely…

Mindig csak a baj van velük. Az utóbbi időben számtalanszor megkaptuk ezeket a mondatokat a nálunk néhány évtizeddel idősebb generációtól. Ezek a mai fiatalok túl kényelmesek, nem akarnak dolgozni, elvárják, hogy a szülő tartsa el őket. Ezek a mai fiatalok szemtelenek, nem tudnak közösségben viselkedni. Ezek a mai fiatalok túlérzékenyek, mindent magukra vesznek, szinte azonnal megsértődnek. Ezek a mai fiatalok állandóan buliznak, isznak, cigiznek, felelőtlenek, nem bírnak magukkal. Ezek a mai fiatalok nem tudják, mit akarnak, nem becsülik meg az iskolát, nem figyelnek oda órán, tiszteletlenek a tanárokkal, iskolatársaikkal. Ezek a mai fiatalok szeretnek játszani egymással, kiközösítik a náluk gyengébbet, játsszák a nagymenőt, az erőlegényt, meg akarják mutatni, hogy ők a fiúk a faluban. Ezeket a mai fiatalokat túl sok impulzus éri, sokszor nem tudják, melyiket válasszák a sok közül. Ezek a mai fiatalok megfelelési kényszerben szenvednek, mindenki elvárását igyekeznek teljesíteni, a legtöbb esetben saját magukat állítják az utolsó helyre. Ezek a mai fiatalok csak akkor kóstoltak bele hamar a munka édes-keserű ízébe, ha a szülő is arra nevelte őket. Ha a fiatal érzi, mikor van a munkájának eredménye, akkor keményen fog dolgozni, akár éjjel is fent marad, csak hogy tökéletes legyen az eredmény. Ezeknek a mai fiataloknak egy része érzelmi sokknak van kitéve, sok köztük elhanyagolt, szeretet- és figyelemhiányos, akit már gyerekként sem becsültek meg. Ezek a mai fiatalok próbálnak kitörni, érvényesülni, önmagukra lelni ebben a bonyolult, zavaros, veszélyes világban. Ezek a mai fiatalok kérdésekkel vannak tele, amikre talán senki sem tudja még a választ. Ezek a mai fiatalok gyötrődnek, magukban rágódnak, teszik-veszik a dolgokat, addig osztják, amíg mindenki másnak jó, csak nekik nem, de az úgyis mindegy. Ezek a fiatalok félnek érezni, mert valamikor már mertek érezni.