Sokan mondják, hogy mennyivel könnyebb a mai világban élni, mennyivel gyorsabban haladnak a dolgok, sokkal egyszerűbb minden. Ez igaz is, rengeteg téren leegyszerűsödtek a dolgok és könnyebb lett megoldani különböző problémákat, ennek viszont ára van.

Lelkileg ugyanis az emberek nincsenek ennyire felgyorsulva, nincsenek teljesen felkészülve erre a percenként változó rendszerre. Az emberiség történetében új korszak kezdődött, amióta ilyen mértékben felgyorsult a világ, és idő kell, hogy ehhez hozzászokjunk. Másodpercenként különböző ingerek, hírek érnek minket, és sokszor azonnal reagálnunk kell. Rengeteg az elvárás, mindnek a lehető legtökéletesebb formában meg akarunk felelni. Sokkal többfelé irányul a figyelmünk, mint régen. Ez a felgyorsult világ rettentően kifáraszthat bennünket fizikailag, mentálisan és lelkileg is.

E három kimerültség közül talán a lelki fáradtságot a legnehezebb kipihenni. Szerintem az is a legritkább, de bőven elég az, amennyi van belőle. A lelki kimerültségnek is, mint minden más rendellenességnek, vannak jelei. Ha ezeket észleljük magunkon, jó megállni egy picit és lassítani, amíg a lelkünk is felveszi velünk ismét a tempót. Ha nappal fáradtnak, álmosnak érezzünk magunkat, éjszaka pedig képtelenek vagyunk aludni; ha kimondhatatlanul érzékenyek lettünk az elmúlt napokban és bármi sírásra késztet (hangsúlyozom: BÁRMI); indokolatlanul rosszul érezzük magunkat, fejfájás, gyomorgörcs gyötör, valamint, ha mi magunk sem tudjuk, hogy hogy vagyunk, hogyan is érezzük magunkat, akkor nem árt picit megállni és szánni egy kis időt saját életünkre is. Néha ugyanis a léleknek is szüksége van pihenőre, nem bírja 0–24-ben. Ilyenkor érdemes minél többet sétálni, esetleg meditálni, sokkal többet pihenni, mint általában szoktunk; olyan dolgokat tenni, amelyek örömmel töltenek el és amennyire lehet, olyan emberekkel körbevenni magunkat, akik pozitívan hatnak az életünkre. A változás nem fog egy-két nap alatt megtörténni, mert valószínűleg nem is pár nap alatt jutottunk ilyen helyzetbe. A lényeg, hogy hagyjunk időt magunknak a gyógyulásra.

Az áldozat a hibás, a bűnös az áldozat… Mikor jutottunk idáig? Mikor lett az áldozat hibáztatása és megalázása hobbi, az elkövető sajnálata pedig erény? Mikor következett be az, hogy az igazságszolgáltatás menten azon ügyködik, hogy a vétkes szabad legyen és bátran folytathassa, amit csinált? Akkor hajlandók lépni, amikor késő, amikor már visszafordíthatatlan károk keletkeztek. Hogyan jutottunk idáig?

Dezső Nikoletta ezt a témát is feszegeti Női szemmel című regényében. Jane történetén keresztül kendőzetlenül beszél az igazságszolgáltatás ítélkező, sokszor áldozathibáztató hozzáállásáról, a toxikus kapcsolatból történő kilépés nehézségeiről és a mindezzel együtt járó lelki megpróbáltatásokról. Jane-nek nincs könnyű dolga, volt párja lépten-nyomon a sarkában lohol, ellehetetleníti az életét, egy alkalommal pedig a tettlegességtől sem riad vissza. Jane ekkor dönt úgy, hogy sorsát az igazságszolgáltatás kezébe helyezi, az viszont csúful elárulja: inkább hinnének zaklató exének, mint neki. Kezdetét veszi a végtelenségbe nyúló bírósági procedúra, amelynek végén közel sem biztos, hogy Jane kerül ki győztesen.

Ezt a könyvet maga az élet írta és szerintem ezért olyan különleges. Nem kell nagy történésekre és akciókra számítani, inkább az üzenete az, ami csodás és magával ragadó. Jane példakép lehetne mindenki számára, aki hasonló cipőben jár. Küzdött, és bár a világ összeesküdött ellene, milliószor került padlóra, ő mégis felállt és győzött. Elérte, hogy toxikus exe megkapja, amit megérdemelt, ezzel sok más potenciális áldozatot megmentve és valós, kézzelfogható példát statuálva a hasonló helyzetbe kerülőknek.

A történet összetört, bár egészen más módon, mint például Tormási Vyktória Szerethetetlen című alkotása. Most a valóság súlya szakadt a vállamra. Ismét olyan szegmensét és arculatát ismertem meg a világnak, amelyről tudtam, hogy létezik, de nem akartam látni, nem akartam hallani, mint sajnos sokan mások is teszik.

Itt pedig felmerül a kérdés, mikortól számít egy kapcsolat toxikusnak. Honnan lehet felismerni? Minden ember életében, aki hasonló kapcsolatban él, eljön az a pont, amikor rádöbben, hogy amiben él, az káros. Hogy a dicsérő, becézgető szavak mögött nem rejlik őszinteség és csak arra szolgálnak, hogy elhitessék veled, számodra azok kimondója jelenti a világot, és a te érdekeidet szolgálja az, hogy újra és újra bánt a szavaival. Pedig nem így van. Sosem lesz rendben, hogy bántsanak, megalázzanak és elhitessék veled, hogy senki vagy, aztán pedig néhány kedves szóval elfeledtessék az egészet. Ez végtelen tortúra, aminek addig nem lesz vége, amíg te magad nem szabsz határt neki.

Nálam a változást pont ez az olvasmány idézte elő. Sok mindenre rádöbbentett, köztük arra, hogy amit eddig jónak hittem, közel sem az. Jane kitartása, bátorsága és akaratereje olyan inspirációt képes nyújtani, amely nemcsak a felszínt kaparássza, hanem igenis a belsődig hatol. Karaktere olyan erővel ruházott fel, amelynek köszönhetően bátran, már-már kihívó mosollyal tudok szembenézni a magam kihívásaival. A könyv széttör és össze is pakol, olvasása után nem leszel többé ugyanaz, mint előtte. A téma ugyan kissé erős idegzetet igényel, de nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek. Felzaklat, a végén mégis elégedett mosollyal teszed le.

A regény üzenete egyértelmű: küzdj, harcolj bármi áron az igazságért. Ne add fel akkor sem, ha felhőssé válik az ég feletted, mert minden sötét felleg hordozza a napsütés ígéretét és minden reménytelen helyzetből van kiút

Vannak visszatérő kérdések, amelyek az élet számos szakaszában feltűnnek. Ilyen például a mi leszel, ha nagy leszel (idővel átalakul az „és ez után mit fogsz csinálni” kérdéssé). Mivel töltöd szívesen a szabadidőd? Mit olvasol? Milyen sorozatot nézel? Mit gondolsz erről vagy arról? (Persze korodnak megfelelően a legelején még Franklin és barátai a téma, majd a Stranger Things, aztán a legújabb politikai hírek.) Kire nézel fel, ki a példaképed?

Időről időre rájövök arra, hogy ez nagyon nehéz kérdés, amire nincs jó válasz, csak szimpatikus meg kevésbé szimpatikus. Hogy kevésbé furcsán nézzenek rád, van három tuti tippem arra, hogyan döntsd el mit válaszolj.

Első szempont: ki kérdezi? Bizonyos környezetben azzal gyűjtheted be a legtöbb elismerő pillantást, ha azt mondod: a szüleid, nagyszüleid vagy valamelyik családtagod. Máshol meg az a kérdés, mekkora a presztízse az illetőnek. Nem mindegy, hogy Berki Krisztiánt nevezed meg vagy Mark Zuckerberget…

Következő tipp. Mindenképp fűzz az illetőhöz magasztos gondolatokat, hasonlítsd össze az életeteket, hogy lássák, nem csak úgy beköptél egy nevet, légy határozott.

A harmadik és egyben legjobb tippem: légy őszinte! Kezdhettem volna ezzel is, megspórolva néhány sort – mázli, hogy nincs szövegkorlát. Kezdhettem volna ezzel, de akkor nem értem volna mondandóm lényegéhez.

Sokat gondolkodtam, hogy a Médianapok keretében hétvégén zajlott beszélgetésemet Al Ghaoui Hesnával hogyan is öntsem szavakba. Leírhatnám pontról pontra, amit mondott, de akit igazán érdekelt, az látta. Kiemelhetném az életútját, de arra ott van a Wikipédia, a honlapja, a YouTube, a Facebook, az Instagram. Ahol tetszik. Idézhetném néhány konfliktuszónás tudósítását, esetleg a félelem témakörével kapcsolatos gondolatait, tapasztalatait. Leírhatnám, mint annyian előttem. Végül arra jutottam, hogy őszinte élménybeszámolót írok.

Amikor kipattant az ötlet, hogy őt is meghívjuk, mondhatni vaktában vállaltam el a feladatot, mert nem hallottam még róla. Ahogyan egyre inkább haladtam a kutatómunkában és egyre közeledett a nyilvános beszélgetés időpontja, a lelkesedés és a kétségbeesés adták egymásnak a kilincset lelkem szobácskájában.

Nagyon lelkes voltam, hogy ilyen különleges emberrel beszélgethetek. Nem azért, mert milyen híres, meg mindenféle bulvármaszlag, hanem mert ritkán adatik meg, hogy ilyen sokat tapasztalt szakemberhez legyen szerencsém. Aki velünk együtt részt vett a kétnapos konferenciánkon, tátott szájjal csünghetett Hesna háborús tudósítói történetein. Amelyek nem azért voltak olyan megdöbbentőek, amiről éppen szóltak (persze azért is, néha még most is eszembe jutnak), hanem mert láthattuk mögötte az embert. Láthattuk, hogy mi minden van a mögött a 12 percnyi riport mögött.

Visszatérve pedig előző gondolatomhoz, valóban kétségbe is estem. Rájöttem ugyanis, hogy Hesna nem csupán jó szakmai példa, hanem példakép. Példakép újságíróként, íróként, riporterként, nőként, anyaként. Gondolatmenetemre ráigazolt – közvetett módon – ő maga is. A beszélgetés végén a közönség is tehetett fel kérdéseket. Az egyik nézőnk arra volt kíváncsi, ki az a két személy, akire Hesna felnéz. A válasz az volt, hogy a szülei. És itt visszatér ismét az őszinteség. Nem azért néz fel a szüleire, mert ez milyen megható vagy hatásvadász. Szülőnek lenni egyébként sem fáklyásmenet, de két olyan nő szüleinek lenni (Hesnának van egy húga, aki szintén nem kötöget vagy festeget…), akik bátran dacolnak a veszéllyel, végképp nem az. Példaértékű támogatni, közben meg elengedni. „A baj bárhol érhet” – mondta Hesna – de azt gondolom, nemcsak a baj ilyen „mindenhol ott vagyok” természetű, hanem a bátorság is. Bátor az a szülő, aki el tudja engedni gyermekét, hogy az kiteljesítse önmagát. Bátor az a gyermek, aki el tud rugaszkodni. Bátor vagy te is. És végül bátor voltam én is.

Vannak témák, amelyekből nem szabad viccet csinálni, mert az lehet bántó és etikátlan. De mi van akkor, ha éppen az nevet, aki elszenvedi? Az erős emberek egyik túlélési eszköze és fegyvere az önirónia, amelyet édesanyám, Biszak Zsuzsa is gyakorolt az őssejtbeültetése idején, miután az ember szervezetének a nulláról kell újrakezdenie működését, viszont az életet onnan kell folytatni, ahol abbahagyta. Azt a keserű valóságot akarom egy beszélgetésünk nyomán leírni, amely túl sok személyt érint különböző betegségek miatt, sokszor úgy, hogy a szenvedés után nem következik gyógyulás.

Amikor megkérdeztem, hogy milyen az a fájdalom, amit az ember kemoterápiás kezeléskor átél, azt a választ kaptam, hogy leírhatatlan. Minden fáj. Hiába kértem pontosabb meghatározást, úgy látszik, azt lehetetlen átadni. Leírhatatlan. „Olyan, mint a filmeken, hogy látod, ordít a másik, mert egyebet nem tud tenni, csak szenved és szenved.” (Jegyezzük meg, nem olyan filmekről beszélünk, mint a Csillagainkban a hiba. Személyes véleményünk alapján abban a filmben a betegábrázolás mérföldekre esik a hitelestől.)

Hogy mit érzett édesanyám? Félt. Félt, amikor először lépett be olyan kórterembe, ahol már kopasz, csontsovány, sápadt betegek próbáltak túlélni. Félt a történeteik hallatán, attól, hogy balul sülhetnek el a dolgok. Félt, hogy mi vár rá. Akkor is, amikor hullani kezdett a haja a kezeléstől, ő pedig fésülködés közben tincsekben kihullott hajszálakat tartott a kezében a tükör előtt. Megengedte, hogy én vágjam a haját, de bár ne tette volna! Kiderült, hogy ügyetlen fodrász vagyok. Ellenkező esetben talán nem is lennék egyetemista… (ugyan már!)

Hogyha hasonlítani kellene a kórházban uralkodó állapotot, „díszletet” bármihez, akkor az a láger lenne – mondja édesanyám nevetve. Gyenge, kopasz emberek, csíkos pizsamában. Másrészt viszont olyan, mint a mennyország. Nem azért, mert kellemes, vagy megnyugszik a lélek, közel sem. Csak azért, mert mindenki egyenlő. A marosvásárhelyi hematológián nem volt gazdag vagy szegény, román vagy magyar. Biszak Zsuzsa, anno romántanárnő, több román dialektusban tudott beszélni a kezelés után, mint addig gondolta volna. Kár, hogy többet kellett erre a tudásra áldozni, mint egy átlagos nyelvtanfolyamra. És barátokat is szívesebben szerezne az ember a munkahelyén, a főnökön kacagva, és nem a saját helyzetén. Viszont, ha nem lett volna a közös téma, a hasonló szenvedés, nem értették volna meg egymást annyira az ott tartózkodó betegek. A hangulat jó volt, amennyire a helyzet engedte, segítség a betegek között is akadt. Mindenki hordozta magával a saját karácsonyfáját – ahogy a perfúziós állványt nevezték –, és előfordult, hogy egy őssejtbeültetésen már átesett leukémiás nő kísérte ki újonnan megismert sclerosis multiplex betegségben szenvedő barátnőjét a mosdóba, hogy az egyensúlyvesztés miatt nehogy elessen.

Az őssejt „leszedése” és beültetése külön lapra tartozik. Néha a beteget előzetesen nem értesítik róla, mi következik a továbbiakban, csak viszik. Lehet elsőre kegyetlennek hangzik, de belegondolva nem az, ez az eljárás csökkenti a pánik lehetőségét. Így történt, hogy édesanyám nem is tudott az első adag kemóról, amikor az a szervezetébe került. Mint utólag értesült róla, az a nagy gép, ami „átmosta a vérét”, igazából az őssejtet emelte ki a szervezetéből, hogy a beültetésig –300 fokon raktározzák, és így indult a beültetés folyamata is. Meglepetéssel fogadta a nagy érdeklődést, amellyel az orvosok viseltettek iránta: főorvosok, orvosok, ápolók rohangáltak körülötte, amíg külön szobába vitték, majd vállig érő gumikesztyűkkel nekiláttak a „tisztítási folyamatnak”, két erős kemoterápiás szer beadagolásának, ami pusztító károkat okoz a szervezetben, ezért a kezelés alatt jeget kell enni. Három tállal evett, mind elfogyott, ezért fagylaltra szorul. Az ember ez után olyan, mint a rongy, egy darab élettelen hús, amíg megerősödik – a főorvos szavai ezt alátámasztják. És csak a hematológia külön klinikáján párolt csirkecombot ehet. Délben, este. Délben, este. Délben és este.

Sokan élik ezt túl. Sokan nevetnek közben önmagukon. Hogyha ilyen helyzetben is képesek az emberek erősnek maradni, talán nekünk is sikerül.

Biszak Zsuzsa azóta nem gyógyult meg, de nevetni nem felejtett el. Viszont csirkecombot sem eszik soha többet.

Megvan az az érzés, ugye, amikor érettségi előtti nyáron ülsz, s azon gondolkodsz, hogy vajon mi leszel, ha nagy leszel? Elkezdődik a tanítás, utolsó tanév, mindenki tele van tervekkel, a padtársad, de még az előtted ülő is arról áradozik, hogy milyen jó dolga lesz egy év múlva, amikor ezen és ezen az egyetemen lesz, neked viszont még ötleted sincs az egészhez. Domokos András is így volt ezzel, majd egy véletlen beszélgetés ébresztette rá arra, hogy érettségi után erdészmérnök szakra szeretne jelentkezni. Most Szilágyballán él és a kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem (USAMV) erdészmérnöki szakos hallgatója.

– Mikor és hogyan döntötted el, hogy erre a szakra jelentkezel?

– Érettségi előtti ősszel családi szüreten voltunk, és hát mit is kérdez a közeli rokon a következő évben végző izgatott, kissé kétségbeesett diáktól, minthogy milyen egyetemen tanul tovább. A csendes, óvatosnak tűnő még fogalmam sincs válasz nem is lehetett volna őszintébb, hiszen akkor még tényleg nem tudtam, merre visz majd az élet a következő év nyarán. Egy fiatalabb rokonom néhány évvel ezelőtt végzett ugyanezen az egyetemen, és bátortalan válaszom hallatán megkérdezte, hogy esetleg nem érdekelne-e engem az erdészmérnöki szakma, hiszen hozzá hasonlóan én is jártas vagyok a természetben, nem riadok vissza sem a kétkezi, sem az irodai munkától, így valószínűleg elnyerné az tetszésemet. Akkor ért a meglepetés, amikor utánanéztem a szaknak, és kiderült, hogy Kolozsváron, ezen az egyetemen csak románul tudnék ilyesmit tanulni. Kicsit elbizonytalanodtam, de hamar túltettem magam a félelmeimen, hiszen az ismerősi körömben többen is románul tanulnak, bár egyetem előtt sokkal inkább hadilábon álltak a nyelvvel, mint én. Azzal is biztattam magam, hogy én sem vagyok annyira buta, meg tudom csinálni. Tulajdonképpen egy véletlen szülte javaslatból választottam ezt a szakot, viszont egyáltalán nem bántam meg.

– Milyen magyarként román egyetemre járni?

– Mivel nem próbáltam még magyarként magyar egyetemen tanulni, nincs viszonyítási alapom, de azt hiszem, hogy aki már eljut arra a szintre, hogy egyetemre jár, az nem azon fog pattogni, hogy hehe, nézd már, magyar, gyertek, szívassuk meg. Kicsit több sütnivalójuk van az embereknek, mint líceumban, már nem az a fontos, hogy kinek a mije vagy, milyen a nemzetiséged vagy a bőröd színe, mindenki inkább magára összpontosít, arra, hogy a megszerzett tudás segítségével valakivé váljon az idő során. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt egy-két megnyilvánulás, amiről nem tudtam nem érezni, hogy azt azért kaptam, mert magyar vagyok, de két esetnél többet ha akarnék sem tudnék felsorolni. Egyáltalán nem érzem azt, hogy az anyanyelvem miatt kiközösítenének.

– Vannak-e még magyarok az évfolyamon?

– Van még egy székely csoporttársam, akivel a harmadik nap sikerült megismerkednem. Éppen jöttünk ki az egyik óránkról, amikor hozzám lépett, s megkérdezte, hogy én vagyok-e Domokos András, mert ő sem egészen biztos benne. Azt hinné az ember, hogy a sok román név közül kitűnik a magyar, de ebben a helyzetben eleinte annyira el van veszve, főleg ha nincs hozzászokva, hogy minden, de tényleg minden románul zajlik, hogy igazából fel sem tűnik, ha a sok csoporttárs közül valakinek szokatlanul magyar hangzású neve van. Tulajdonképpen becsapós is, mert nagyon sok román egyetemista van, akinek a családneve ugyan magyar, de egy szót nem tud magyarul.

– Milyen az USAMV diákjának lenni?

– Szerintem a kolozsvári egyetemek közül a miénknek van a legszebb campusa, ezzel kár is vitába szállni: hatalmas a beltér, tele van fákkal, virágokkal, érdekesebbnél érdekesebb növényekkel, minden évszakban meg lehet benne találni a szépet, a csodálnivalót. Öt külön kar van az egyetemen, ezen belül én a kertészetin tanulok, annak is az erdészmérnöki szakán. Kedden és csütörtökön vannak az előadásaim, a hét többi napján pedig a gyakorlati órák zajlanak, amikor például kimegyünk a Iuliu Prodan parkba méréseket végezni, amiket később feldolgozunk. Szerencsére jelenleg hibrid oktatásban részesülünk, ami azt jelenti, hogy a félév első hét hetében a harmad- és negyedévesek, a következő hét hétben pedig az első- és másodévesek, azaz mi részesülünk szemtől szembeni oktatásban.

– Milyen érzések kavarogtak benned, amikor tavaly márciusban elkezdődött a karantén és haza kellett utaznod?

– Az első kérdés, ami megfordult a fejemben: hogy tudott idáig eljutni a vírus? Eleinte nem igazán hittem a létezésében, úgy éreztem, felfújják ezt az egészet, aztán kezdett egyre komolyabbá válni a helyzet. Legjobb tudomásom szerint nem estem át a betegségen, de sosem lehet tudni, talán én is azon szerencsések közé tartozom, akik tünetmentesen átvészelik, és kutya bajuk sincs. Az online oktatás egyáltalán nem volt a tetszésemre, a fontosnak számító gyakorlati oktatás teljesen kimaradt a második félévből, de most már megszoktam, kicsit még szeretem is.

– Mit adott számodra a karantén?

– Ha jobban belegondolok, lehetőségeket. Olyan programokat szerveztünk a családdal, amelyek eddig azért maradtak el, mert nem volt rá időnk. Az oktatást is sikerült kicsit személyre szabni, hiszen sok olyan feladatunk volt, amikor terepre kellett menni és megmérni például egy kidőlt fát, aminek az adataival kellett dolgozni házi feladat gyanánt. Szakmai gyakorlaton is voltam a nyáron, ami abból állt, hogy az erdésszel közösen adtuk ki a fát, bélyegeztünk, és ehhez hasonló munkálatokat végeztünk.

– Mi leszel, ha nagy leszel?

– Eddig az a terv, hogy megmaradok az eredeti célomnál és erdészmérnök leszek, de számba vettem még, hogy leteszem a vadászvizsgát is, hiszen több évfolyamtársam van, akik már rendelkeznek engedéllyel, és rendszeresen kijárnak terepre. Reményeim szerint a közelben sikerül munkahelyet találnom, nem nagyon szeretnék elköltözni, szeretem a Szilágyságot.

– Mivel foglalkozik egy erdészmérnök?

– Az erdészmérnök legfőbb célja az erdő védelme oly módon, hogy a kecske is jóllakjon, de a káposzta is megmaradjon. Magát az erdőt parcellákra kell felosztani, amikre külön-külön tízéves terveket készítenek, ami meghatározza, hogy melyek azok a fák, amelyeket ki lehet termelni, ebből melyik az, ami tűzre való, és melyik, amit az iparban is fel tudnak használni. Ez azért fontos, mert ez alapján elkerüljük azt a hibát, hogy több évben is ugyanonnan vágjuk ki a fát, így nem törjük sem a csemetéket, és elérjük, hogy az erdő is regenerálódjon. Vannak esetek, amikor bejelentéseket kapunk fák megbetegedéséről, arra meg kell találni a gyógymódot.

– Kiknek ajánlod a szakot?

– Mindazoknak ajánlom, akik nem érzik magukénak ezt a hétfőtől péntekig, reggel nyolctól délután négyig tartó inges-nyakkendős-irodás munkát, akik úgy gondolják, bizonyos mennyiségű irodai munka belefér, de azért szeretik, ha ki kell mozdulni, nem zavarja őket a teljes napi terepmunka sem. Nem mondanám, hogy fiúknak való szakma, hiszen nagyon sok lány csoporttársam van. Szóval, ha szereted a természetet, és még többet szeretnél megtudni róla, akkor itt biztos megtalálod a helyed.