Mindnyájan kontrollálni szeretnénk vágyainkat, feldolgozni sérelmeinket, traumáinkat, legyőzni sorsrontó erőinket, még mielőtt azok diadalmaskodnának felettünk. Bár jellemgyengeségeinktől nem tudunk teljesen megszabadulni, Szabadulógyakorlat című kötetével Szabó T. Anna bebizonyítja, hogy különböző helyzetekben milyen módon vehetjük fel a harcot démonjainkkal, s mennyi lemondással, áldozattal és szorongással járhat ez a küzdelem, de ha minden bukás után ismét talpraállunk, akkor sikerül rútságainkból is valami szépet formálni, és a gyengeség erővé válhat. Néha teljesen el kell merülnünk a sötétségeinkben, mélyre kell ásnunk saját lényünkben, felszakítani az elrejtett sebeket, hogy meggyógyulhassunk.

Ne szégyelljem érzéseimet, hibáimat attól függetlenül, hogy mi vagy ki befolyásolta azokat. Sóvárgásaimat nem elvetni, elfojtani kell, vagy hagyni, hogy átvegyék tetteim felett az uralmat, hanem meg kell őket „szelídíteni”, a javamra fordítani ahhoz, hogy elinduljak a szabadság felé. A Zsoltárszimfóniában teljesen magával ragadott a főszereplő egyik mondata, akiben magamra ismertem: „Minden vágyamat a művészetbe irányítottam.” Ezt mondja nekem a Szabadulógyakorlat.

Szó van benne a tudatalattiról, hogy az milyen nagy mértékben képes irányítani az embert, és hogy a gyerekkorban megtapasztalt szigorú szülői korlátozások hatására mennyire magányossá, de határozottá és eltökéltté válhatunk. Egy másik központi téma a generációkon át öröklődött helytelen viselkedésminták okozta nehézségek, amelyekről olvasva elhatároztam, hogy bármilyen jellemhibáról is legyen szó, én megszakítom majd a láncot.

A párkapcsolat és a házasság is kiemelt szerephez jut a történetekben, a mindennapi viták, az elhidegülés, a hűtlenség. Bár még messze állok a házasságtól, de már most tudom, hogy Szabó T. Anna novellái segítenek egyre tudatosabban szervezni az életem, hogy ne féljek kimutatni az érzelmeim és ne essek majd abba a hibába, hogy hagyjam kihűlni a szenvedély szikráját ahelyett, hogy mindennap cselekedjek a szerelem intenzív megélésére és figyeljek a másik igényeire.

A miszticizmus, a titokzatosság is helyet kap a történetekben, temetőbe, halottasházhoz, elhagyatott, nem hétköznapi múltú épülethez repít minket az írónő. Az ilyen novellák mindig kérdéseket, kíváncsiságot ébresztenek bennem, mivel a túlvilági erők kerülnek a középpontba, az emberi babonaság vagy a meghökkentő fanatizmus, a spiritizmus, viszont ezek a novellák az emberi hiszékenységet, megrögzöttséget, akár hitetlenséget is bemutatják.

A gondviselés elemi ösztönével is találkozhatunk, ahogy a szerelemben felfokozott vágyakkal, azok „idomításával”, de a beteljesületlen szerelem élménye is helyet kap. Rezignáció, fájó szenvedély, erotika, magány, félelem, de a felismerés és a terhektől való megszabadulás érzése is meghatározza a novellák hangulatát. A Szabadulógyakorlat szembesíti az olvasókat azzal, hogy az embernek mennyire szüksége van a szeretett személy közelségére, akinek hiánya nagymértékben gyötri meg a lelket, valamint hogy szeretni csak „életre-halálra” érdemes, ahogy a könyvborítón dilemmaként olvashatjuk.

Mély nyomott hagyott bennem ez a kötet, s biztos vagyok abban, hogy ezek a történetek a kilátástalanabb élethelyzetekben is utat mutathatnak, hiszen ha vágyainkat, indulatainkat, gyűlölködésünket meg tudjuk zabolázni, és nem a problémák azonnali elhessegetéséhez, a frusztráció elfojtásához folyamodunk, akkor sikerül mélyebb szinten megtapasztalni a szabadságot, boldogságot is. Gyógyíthatatlan álmodozóként sokszor az érzelmeim, vágyaim vezetnek, s nem sikerül nekik megannyiszor gátat szabni, ezért a Szabadulószobát úgy olvastam, mint használati utasítást a teljesebb élethez.

Kék. Milyen szép. Mint az első családi autónk, amiben szűkösen, de elfértünk mind a négyen. A kétütemű Trabantunkról bár kevés emlékem van, de annál boldogabbak. Körülbelül hatéves lehettem, amikor a nagy családommal, csomagokkal és rengeteg jókedvvel, egy szabad hétvégén elmenekültünk kicsit a világ elől. Én és a szüleim a kék Trabanttal, édesanyám testvérei és az unokatestvéreim pedig egy fehér Daciával.

Az erdei házunk félórányira volt a szülőfalumtól. Még nagyapám építette a rendszerváltás előtt. Mi csak úgy hívtuk, hogy kicsiház, mert olyan apró volt, hogy sosem fértünk el benne kényelmesen, de ez senkit sem zavart. Ha ott voltunk, csak az számított, hogy együtt legyen a család, a kicsiház udvara pedig elég tágas volt mindenkinek. Alvóhelyek mindig kerültek valahogy. Ki-ki sátorban vagy éppen autóban pihent.

Az erdei utak nagy kihívást jelentettek a Trabantunknak, de megbirkóztunk vele. Az erdő közepén a kék Trabant megállt a fehér Dacia mellett, együtt szálltunk ki, a legnagyobb mosollyal az arcunkon. Ilyenkor, érkezés után mindig az volt a program, hogy kipakoltuk a zakuszkát, a sütni való kolbászt és szalonnát, majd az unokatestvéreimmel és minimum egy szülő kíséretében elindultunk a nem messzi forráshoz, mivel a kicsiházunknál sem víz, sem villanyáram nem volt.

Most is nézegetem a felvételeket, hogy milyen más volt akkor minden. Nem nyomkodtuk a telefonunkat, mert nem is volt. Térdig mászkáltunk a sárban, lefröcsköltük egymást, és őszintén nevettünk. Együtt mentünk tábortűznek való fáért édesanyám nagyobbik lánytestvérével, aki mindig olyan nagy tüzet rakott, hogy egész éjszaka égett.

Szerettem ezeket a hétvégéket, szeretem ezt az emléket. Nem számított semmi, nem zavart senki, csak ott voltunk egymásnak, megéltük a pillanatot. A 2007-es felvételeket nézve szám sarkába halvány mosoly költözik. Nagymamám még egészséges, tud járni. Édesanyám engem próbál meggyőzni, hogy egyek egy kis húst is. Édesapám sörözik az asztal mellett. A fiúk játszanak nyakig a sárban. Mindkét nagynéném sütteti magát a napon. A kék Trabant a ház mellett, éppen kiszáll belőle a bátyám.

Kicsit el is szomorodom, mert tudom, hogy ezeket a pillanatsorozatokat már nem fogjuk újraélni. Most nincs sem Trabant, sem Dacia, sem kicsiház. Lebontották évekkel ezelőtt, helyén most tehenek legelésznek. De azért remélem, hogy az én gyerekeimnek is lesz egy kicsiházuk, ahol ugyanolyan boldogok lehetnek, mint én.

Sárgán virított felettünk a villanykörte, kikacagta a késő őszi árnyakat. A fénysugarak befurakodtak a dohos gerendák, deszkák közötti hézagokba. Heves vitába kezdtek a pajtaajtót tologató széllel is. Nem tűrhették, hogy emez folyamatos helyváltoztatásra ítélte a réseket, amelyeken nekik szökni kellene. A helyzeten az sem segített, hogy ötévesként teljes beleéléssel és odaadással támogattam a gyengébbet néhány apróbb rúgással. A küzdelmünknek édesanyám vetett véget. Letette a kezében tartott vödröt, felállt a sámliról és arrébb húzta a kisszékem. Ezután visszaült folytatni a tehénfejést. Úgy csinált, mintha semmi nem történt volna, pedig elrontotta a játékomat. Az arcán tükröződő feszültség és egy lehetséges szidás elkerülése végett nem mertem azonnal megmozdulni. Csak figyeltem.

Szemügyre vettem a számon távozó levegő táncát, a ki nem hordott trágyakupacba döfött villát s a földön heverő kefét. Lestem, mikor hajol új adag szénáért anya kedvenc tehene, Szegfű. Mindig olyan lassan s alaposan rágott a marha, hogy nem értettem, miért nem Csigának hívják. Bámultam, ahogy a tej ritmikusan ütődik az edény oldalának, s hozzátársítottam a többi muzsikát. Azon az estén számomra ciripelt minden tücsök és nekem zizzent minden szénaszál. Velük együtt ütemre billegtem én is a legegyenetlenebb kétlábú sámlin, amit el lehet képzelni. Nem gondolhatta anya, hogy ilyen lehetőségeket elszalasztok. 

Szerintem ugyanabban a pillanatban ugyanazon okból mosolyodtunk el. A zaj hallatán felnézett. Egyenesen rám szegezte kék szemeit. Egy hal vergődéséhez hasonló mozdulataim láttán, amelyekkel igyekeztem apró testem ellenére mozgásban tartani a sámlit, a kacagást ő sem tudta visszatartani. Homlokán kiültek a ráncok s rövid göndör haja mintha az ég felé ugrált volna, de nála szebbet ott és akkor nem láttam. Munkája végeztével együtt léptünk ki a sötétbe. Hideg volt, de az otthon hidege. Megtámogattam cipekedését egy kézzel, bár gyanítom, nem volt nagy haszna, hisz utána ugrálva indultam el. A dombon felfelé anya már csak arról beszélt, hogy mit készít vacsorára apának.

Azóta eltelt tizenhat év. Már nincs a helyén a fapajta, sem Szegfű, sem anya. Az istállót habszivacs téglákból építették újra. Állatok helyett ott már csak fűtéshez szükséges fát tárolnak. Míg én felnőttem s elköltöztem, édesanyám ráncai maradandóvá váltak. Barna haját immár hosszú téli takaróra cserélte. De ha a szemébe nézek, ugyanazt látom, mint akkor. A csodát, a mosolyt, a gyereket, a sárgát.

Életemben először töltöttem az otthonomtól távol november elsejét. Kicsit fáj, mert ez az egyik kedvenc napom az évben. Kiskoromban mindig szerettem az utolsó őszi hónap kezdetét, amikor virággal, gyertyákkal látogattuk meg elhunyt családtagjaink, szeretteink végső nyughelyét. Ez sohasem amolyan morbid érdeklődés volt részemről a halál és a túlvilág iránt, egyszerűen a fényes temetők nyugalma vonzott és az, hogy egy napot arra szánjunk, hogy imáinkon keresztül fejezzük ki eltávozott embertársaink iránti tiszteletünket és szeretetünket. Sokat járkáltam a sírok között, újragyújtottam a kialudt gyertyákat, és felolvastam magamnak idegenek nevét és a két évszámot, amelyek közé befért egy egész élet.

Idén úgy döntöttem, hogy ha nem is otthon emlékezem meg mindazokról, akiket meglátogattam volna, a Házsongárdi temetőben megteszem. A helyszín végül is nem nyom sokat a latban. Ezúttal nem a családommal, hanem jegyzetfüzettel és fényképezőgéppel sétáltam a sírkövek és kripták között. Szemtelennek éreztem magam, akárcsak a varjakat, amelyek mintha tudatosan és büszkén gubbasztottak volna a kereszteken, faágakon, erős nyomatékkal emlékeztetve a látogatókat a halál szimbólumaira. Azok a hangos, tollas gyűjtögetők valamiféle groteszk iróniával viseltettek aznap a temető iránt. Elnéztük egymást az egyik madárral, és nekem csak egy gondolat motoszkált a fejemben: szemtelenek vagyunk, mi ketten most szemtelenül élők vagyunk. Ugyanis van valami végzetes letargia az őszben, ami ellentmond mindennek, ami eleven, és ezzel mi ruháztuk fel. Pedig a fák is citromsárgát öltenek magukra, sőt a földnek is adnak lombjukból, hogy az ember élénk színű aranyúton járhasson.

A kolozsvári temető aranyútján lépkedve újra gyermek voltam. Sétáltam a sírok között, s lélekben úgy tisztelegtem minden magam mögött hagyott sírkőnek és hantnak, ahogy a háborúviselt katonáknak illik köszönni. Úgy kerültem az embereket, mint egy paranoiás mizantróp. Most nem a jelen érdekelt, hanem a lezárt sírokban hagyott lezárt életek. Jobban mondva lezártnak tekintett életek, mert hát mit tudunk mi, naiv élők? Talán csak emlékcentrikusan élni. Emlékezni akarunk és azt, hogy ránk is emlékezzenek. Meg akarjuk menekíteni létezésünket a teljes pusztulástól, konzerválni akarjuk azt, amit elértünk és kimondtunk. De ez nem is baj. Erről szól a világ, egymás és önmagunk iránti szeretetünk.

Ezt persze nem értik a hangos, büszke varjak, akikkel osztoztam a szemtelenségen. Ebben hasonlítunk, de másképp nem vagyunk egyformák. Azok maradtak, lecsaptak egy-két elejtett kiflidarabra a levélkupac mellett, én pedig kifelé tartva elérzékenyülten mosolyogtam maszkom alatt egy telefonbeszélgetés hallatán. Az idegesítő csengőhangot felváltotta egy markáns férfihang: „Én Bandinál vagyok már!”. Mintha csak a szomszédot látogatta volna meg. Mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy néhanap találkozik Bandival. Mintha nem jelentene semmit a halál.

Másfél év után bizton kijelenthetjük, hogy mindenkinek megvan a maga véleménye és tapasztalata a folyamatosan változó, tudományos alapokat sokszor csak nyomokban, logikát és következetességet pedig nyomokban sem tartalmazó határozatokról, megszorításokról. Még szomorúbb, amikor a rend őre se ért egyet ezekkel, de képes a szabályok be nem tartásáért megbüntetni. Ezzel szemben én egy teljesen ellentétes történetet kell hogy elmeséljek. Néhány napja, kellemesen hideg estén álltunk Krisztinával, újságíró kolleginával a lépcsőháza előtt. Épp elbúcsúztunk egymástól, amikor két rendőr megszólít minket, hogy „Jó estét, maguk a maszkot miért nem hordják? Egy-egy személyi igazolványt kérünk szépen.” Elkönyveltem magamban, hogy ezt itt és most jól megszívtuk. Kiszállt a kocsiból, s kérdezte, hogy be vagyunk-e oltva. Hangosan válaszoltunk: igen. Jött a következő kérdés: Amândoi? Erre én a nagy romántudásommal tudtára adtam, hogy „Eu cu Johnson sunt vaccinat, dar da.” Később esett le, hogy arról akart meggyőződni, mindketten oltottak vagyunk-e, nem arról, hogy mit kaptunk és hány adagot. A felismeréstől most tekintsünk el. Ott álltunk a rendőrkocsi mellett maszk nélkül, és vártuk az ítéletet. Az első felszólításra Krisztina gyorsan felrakta a zsebből előkotort anyagot, én pedig a sálamat húztam fel az orromig. Amire azonnal jött a visszajelzés, hogy ez így nem lesz jó, nem fogadják el. Nagy csodálatomra nem azt kaptam, hogy 500 lej lesz a büntetés s viszontlátásra, hanem egy teljesen új maszkot. Mellé természetesen a rózsaszínű figyelmeztetést is. Jobban belegondolva, ha ilyen formában próbálnák betartatni a szabályokat, máris másképp állna hozzá a közösség a tudományosan megkérdőjelezhető és jogilag is hadilábon álló határozatokhoz. Ettől függetlenül még mindig nem érzem azt, hogy kevésbé lenne hitvány a romániai járványkezelés, de legalább lett egy járványpozitív csalódásom. Ezek után, ha az utcán sétálunk, nagyobb a valószínűsége annak, hogy hordani fogjuk a maszkot, még akkor is, ha a véleményünk nem egyezik a hivatalosan elfogadott állásponttal.