Halljátok ti is a teleshopos reklámot a fejetekben, ugye? Kedd óta nekem is csak ez megy a fülemben, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy egy darabig folytatni fogja a duruzsolást.

Fogjuk az ajtón kopogtató szesszióra. Nem, nem a román pópákra, akik házat szentelnének, hanem a szesszióra, tudod, stressz, kávé, alkohol, vizsga… Ó, alkoholt mondtam? De buta vagyok! A számra is csaptam! Hát mi ügyes, okos, felelősségteljes diákok vagyunk, nem szoktunk inni. Kezdem újra. Szessziódefiníció: stressz, kávé, alkohol, vizsga… Ó, a csudába, már megint elrontottam. Na, mindegy.

Szóval akkor a szesszióra fogtuk. A szesszióra fogjuk azt is, hogy nem tudjuk folytatni a kedvenc sorozatainkat, nem fekszünk le időben és nem mozdulunk ki a házból, lakásból, kolozsvári tipikus garzonból (ne nevess!), tehát igen, ezt is foghatjuk nyugodtan a szesszióra. Hiszen csakis az lehet a hibás ezért a sok szerencsétlenkedésért.

Az egész úgy kezdődött, hogy hétfő délután, a hosszú, könnyes családi búcsúzkodás után simán, lazán, mintha mi sem lenne természetesebb, lassítás nélkül elmegy mellettem a busz. Damn. Jó, semmi baj, este 8-kor jön a következő.

Jött is, meg is állt, jó is volt az út. A buszos utazásokat azért utálom, mert a hatalmas bőrönddel, mindenféle házi jóval meg kell másszam a Fany és a vonatállomás közötti nagy hidat. Ha van valami, amit utálok Kolozsvárban – a hatalmas forgalom és a hatalmas lakbérárak után persze –, az ez a híd.

Másnap reggel ért a következő bumm. Könyves bloggerként számtalan dolgot láttam már, írók, kiadók cicaharcainak voltam szem- és fültanúja, most ennek a keveréke robbant be a magyar könyvmolyközösség életében. Egymásra mutogatások, fenyegetések… nagyon izgi, nagyon vagány, csak nem értem, miért rajtam (is) csattant. Mindenesetre hamar elmúlt bennem a sokk, jött aztán a következő: a lakótársam párja úgy jött ki a szobából, hogy leöntötte a méregdrága, ájtís laptopot kávéval. Hűséges kávéfan vagyok, de abban a pillanatban még én is a laptopot sajnáltam. Szerencsére nem történt komoly baj. Megfogadtuk, hogy ma nem csinálunk semmi mást, nem nyúlunk semmihez. Így is történt.

Volna. Mert úgy gondoltam, elsétálok a másfél kilométerrel arrébb lévő nagy üzletig. Csak az nem volt beleszámítva, hogy közvetlenül előtte javítják az utat, egy km-es körzetben sehol egy átjáró, így csak autóval lehet normálisan eljutni a kedvenc boltomba.

Azt mondtam, ennél rosszabb már nem lehet. Ez a gondolat kitartott egészen szerdáig. Ugyanis a reggeli kávét kortyolgatva, a tudományos újságírás órát közösen hallgatva a lakótársam a laptopra borította a kávét. Nevettünk. Kínunkban, persze. Gyors törlés, három ima, két miatyánk, szerencsére nincs baj.

Aha. Beraktunk utána egy mosást is. Mér’ nem indul, induljál már, jó, akkor ülj itt fél órát és gondolkozz el a tetteid következményein. Fogjuk a szesszióra azt is, hogy kezdünk megbolondulni és magunkkal, jobban mondva a mosógéppel beszélgettünk. Ugye nem csak mi szoktunk?

Szoktuk vagy sem, a lényeg, hogy elindult. Az öblítésnél hallottuk, hogy valami eszeveszettül csorog. És nem akar elállni. Nem is állt el. Merthogy az ajtó és a gép közé beszorult egy melltartópánt, ami csak az őrült csavarásnál szabadult ki a szorításból. Addig persze elázott a mosógép előtt, alatt, mellett, mindenhol.

Csengett a fülünkben a kis csengő.

Szólt, hogy kezd besokallni a sok baklövéstől, a sok rossz mozdulattól.

Most, ma, hogy már jómagam is megkóstoltattam kávéval a kis laptopomat, azt kell mondanom, a csengő már hangosan zenél. Van még három nap a hétből, s nem merek elaludni. A laptopokat már eláztattuk, a folyosót eláztattuk, nem vállalunk felelősséget azért, ha holnap árvíz sújtja a Monostort. Itt igazán bármi megtörténhet.