2.rész

Reszketett. Először erre eszmélt rá. És arra, hogy teljesen meztelen. Egy felállított targoncához kötözték, a szíj belevágott frissen nyomtatott húsába.

Hangokra lett figyelmes.

– Ernest Lockhart! Hall engem? Kérem, válaszoljon! – A szavak csak nagyon lassan nyertek értelmet.

Meghalt? De mikor? A legutóbbi testcseréje három éve volt.

Nem, ez egy fiatal test. A 32 éves teste.

– Ernest Lockhart! Kérem, nézzen ide, professzor úr!

Szeme enyvesen nyílt szét, akár egy csecsemőé.

– Hála legyen! – mondta halkan a fehér védőruhába öltözött férfi. – Az adatok továbbítása sikeres volt! – mondta a vállára szerelt adó-vevőbe. – Az üvegkocka?

– Minden rendben – válaszolta a hangszóróból egy női hang. – Nem történt adatsérülés. Ismétlem, nincs törés a kockán.

Ernest végre tisztán látott. A védőruhás férfi mögött, az üveges ablak túloldalán egy pár álldogált. Egy elképesztően szép fiatal nő és egy mogorva férfi. Őt nézték.

Lily és ő maga.

Minden eszébe jutott.

A csaknem félórás út alatt hazáig a klón érezte, mennyire feszült a hangulat hármuk között. Lockhart rögtön elnevezte Bernestnek, és öntelten azzal érvelt, másodikként helyénvaló, hogy a neve elé „B” betű kerüljön. A klón nem szólt erre semmit, de furcsa és újszerű volt számára, hogy a saját limuzinja hátsó ülésén foglalt helyet, mint holmi vadidegen, míg előtte egy másik férfi ült a felesége mellett és vezette az ő kocsiját. A helyzet még akkor is zavarta, ha tudta, hogy az a férfi történetesen ő maga.

Mivel Lockhart üvegkockájáról töltötték fel „Bernest” értelmét, neki és „eredeti” énjének az emlékei ugyanazok voltak. Mindenre emlékezett, amire a másik is. A lakcímére, a Lilyvel töltött első éjszakára, még a négyéves kori első fellépésére is. Ugyanaz a személy voltak, két testben. Mégis a kocsiban előtte ülő férfi úgy beszélt vele, mint egy idegennel.

Amint a kovácsoltvas kapu hangtalanul kinyílt, Bernest megpillantotta az impozáns villát a kert végében. Szíve nagyot dobbant, mert ugyan minden zugát jól ismerte, most látta először az otthonát. A limuzin elhajtott a gondozott pázsit mellett, és a kert végében a klón megpillantotta a szökőkutat is. A lantját pengető márvány Apolló szeméből szüntelenül csordogált a víz. 

Ernest leparkolta a kocsit, és hárman elindultak a ház felé.

Lockhart mélyet sóhajtott. Bernest egyből tudta, hogy mondani akar neki valamit.

– Az alagsorban fogsz lakni. Külön azért építettük ki, hogy…

– …én ott lakhassak. Tisztában vagyok vele, az én ötletem volt.

Lockhart visszafordult az ajtó előtt. Kulcscsomóját Lily kezébe nyomta, hogy nyissa ki az ajtót.

– Ez az én ötletem volt.

Bernest annyiban hagyta. Nem veszhet össze saját magával. Úgy tűnt, hogy vendég lett a saját házában.

Lily nem boldogult a zárral.

Istenem, ez a nő! Néha annyira ügyetlen tud lenni, gondolta Bernest.

A klón szólni készült, de Lockhart megelőzte.

– Nyisd már ki, a fenébe! Te ügyefogyott!

Lockhart félrelökte a feleségét.

– Így kell, látod? Finoman kell elforgatni. Nem szabad erőltetni. Hányszor mondjam még el?

Bernest furcsállva nézte Lilyt. Még sosem látta, hogy a nő elhúzná a száját. Nem figyelt eddig még soha a reakcióira.

Amikor beléptek a házba, a konyha irányából búgó hang köszöntötte őket. Bernest rögtön tudta, hogy Maiba szólalt meg, a házvezetőnő. Kisvártatva meg is jelent. Amint meglátta őket, megszokott fülig érő mosolya lehervadt kerek arcáról.

– Istenem! Hát megtették! – Sietve Lockharthoz lépett. – Uram, maga… maguk…

Lockhart leintette.

– Semmi „maguk”. Csak én. Megértetted, Maiba? És ne istenemezz nekem! Tudod, hogy ebben a házban nem hiszünk az ilyesmiben.

A házvezetőnő megszeppenve biccentett. Fiatalnak nézett ki, huszonvalahány évesnek, de Bernest tudta, hogy manapság ez semmit nem jelent: a feszes, sötét bőr akár százéves arcot is takarhat. Az egykoron vallásos zimbabwei nő elhagyta a keresztyén vallást, és beolvadt a Felhő rendszerébe, amikor létrehozták az üvegkockáját. Időnként még elő-előjött babonás hite, gyakran kibukott belőle, egy „Istenem”. Szerencsére alkalmazója mindig rendre utasította.

Lily bizonytalanul álldogált egyik lábáról a másikra. Amióta Bernesttel találkozott, csak kétszer nézett rá. Először a laborban és másodszor most. A hasonmás tudta, hogy a nőt még mindig bántja, ahogy az imént beszélt vele a férje.

– Készen van a vacsora? – kérdezte Lockhart türelmetlenül.

– I-igen, művész úr. Mikor kívánják elfogyasztani?

– Öt percen belül, a vörös ebédlőben. Bének – legyintett Bernest felé – tíz perc múlva vidd le. Beteszed a műanyag tányért a dobozba, ahogyan mutattam.

Előbb „Bernest”, most meg műanyag tányér? Ez nemcsak sértő, de már szinte tilosnak számított, amióta elkezdték kivonni forgalomból a műanyagot. Ilyen alattomosan próbál uralkodni Lockhart a saját klónja felett? A neve ellen nem ellenkezett, pedig a Bernest elég ostobán hangzott. Valahogy meg kell különböztetniük egymást. De arra nem számított, hogy a másik ilyen megalázó módon próbálja elszigetelni a házban.

Lily szó nélkül elvonult az emeletre átöltözni. Bernest meglepetésére Lockhart nem ment utána. Megvárta, amíg felesége és az alkalmazott kimennek, majd hasonmása füléhez hajolt.

– Ide hallgass, Bernie! Ez csak a kezdet, ha nem teszed, amit mondok. Tisztában vagyok vele, hogy milyen jogaid vannak, ne aggódj. Viszont azt neked is tudnod kell, hogy ha bármilyen kárt okozol, azonnal megszabadulhatok tőled. – Kajánul elvigyorodott. – Jól ismerlek, tudom, mennyire idegesít, ha megpróbálnak betörni. Ajánlom, hogy vigyázz magadra.

Bernest ökle összeszorult. Lockhartnak mindenben igaza volt.

– Gyere – váltott a művész hangnemet. – Megmutatom a lakosztályodat.

* * *

Megébredt. Már egy hete a „kalitkában” lakott. Meg kell hagyni, egy kalitkánál nagyobb és kényelmesebb volt, viszont nyomasztotta, hogy nem hagyhatta el a helyiséget.

Maiba mindig pontos időpontokban hozta le neki az ételt, köszönésfélét mormogott, majd gyorsan felfutott az emeletre. Nyilvánvalóan nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy gazdájának van egy hasonmása. A hívők és a babonáik! – gondolta Bernest. Sokan még a halhatatlansággal sem értenek egyet, Maiba legalább ezt elfogadta.

A férfi kiszállt az ágyból. Egy hét után sem szokta meg vászonpizsamáját. Emlékeiben túl erősen élt a selyem tapintása. Lockhart kedvence a kínai selyem volt. Pár évvel ezelőtt vásárolta, a keleti turnéja alkalmából.

Bernest ezen a reggelen is megmosakodott, majd leült – csak úgy, hálóruhában –, hogy elfogyassza villásreggelijét.

A lépcső felől Lockhart alakját látta közeledni. Szürke, jól szabott zakó feszült a testén.

– Holnaptól hét órakor kelsz – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Ritkán találkozott a klón és „gazdája”. A „művész úr” alig látogatta meg amióta beköltözött. Bernest rábámult. Lockhart frissen borotvált arca csillogott a mennyezetről lecsüngő lámpák fényében. Kezében egy mappát tartott.

– Ma elkezded gyakorolni az új darabokat. Tessék! – Lockhart az asztalra dobta a papírköteget. – Ezekkel kezdünk. Chopin, opus 25, numero 11. És Paganini La Campanellája.

Bernest meghökkent.

– A tizenegyedik? Az a Téli szél.

– Pontosan – bólintott Lockhart, és elindult a szoba hátsó részében felállított ébenfekete zongorához. Megkerülte, és leült a puha székre. A Chopin-kottákat kitette a kottatartóra, a Paganinit pedig földre dobta, a csillogó acélvázra fogott hegedű mellé.

– Péntekig van időd. Ma kedd van – mérte végig Lockhart a klónját. – Fejezd be az evést, és állj neki gyakorolni!

Bernest nagy léptekkel a művész mellett termett.

– Ez ostobaság! Két külön darab, két külön hangszeren! Ugyanarra a napra?! – kiáltotta.

Lockhart szája mosolyra húzódott.

– Ötkor a Tell Arts nagytermében hegedülsz a délutáni koncerten, onnan pedig egyenesen a New City Plazába mész, ahol az Aranyhal-díjátadón szórakoztatod a vendégeket. Zongorázni fogsz a díszvacsorán. Világos?

– Ernest… – szólalt meg fojtott hangon Bernest.

– Neked „professzor úr”, Bé!

A klón indulatosan elfordult. Mégis mit képzel? Csak így betoppan és kiosztja neki a feladatot, mint valami cselédnek? Ő is szívesebben komponálna fent, az emeleten, a fehér zongorán.

– A fenébe, professzor úr! Miért csak ilyen későn adtad ide a darabokat?

Mielőtt Lockhart bármit is felelhetett volna, egy női hang szólalt meg Bernest mögött:

– Én ajánlottam neki, hogy várjon egy hetet.

Lily a lépcső legalsó fokán állt. Fényes, barna haját laza kontyban viselte. Bernest végignézett a nőn, és ahogy elárasztották a közös emlékképek, újszerű érzés hasított bele: most döbbent rá, hogy hiányzik neki Lily. Napok óta nem látta. A kalitkában egyedül aludt, egyedül evett, nem Lilyvel. Őt csak Lockhart láthatta. A Lockhart felesége volt.

– Min csodálkozol, Bernest? – csattant fel Lockhart. – Ha rajtam múlik, rögtön leültettelek volna gyakorolni, ahogy megérkeztél. De a drágalátos feleségem erősködött, hogy hagyjunk neked időt, hogy megszokd a környezetedet. Hát, hagytunk, és ez lett az eredménye. Nem maradt elég időd felkészülni. – A feleségére nézett. – Gratulálok, szívem!

– Nem zenegépnek jött, hanem segítségnek – felelte a nő. – Neked jött segíteni. A darabokat pedig gond nélkül megtanulja péntekig.

Lockhart megvonta a vállát.

– Na, álljon meg a menet! – emelte fel a hangját Bernest. – Úgy beszéltek rólam, mint egy nyavalyás gépről!

Lily közelebb lépett hozzájuk. Kék hálóköntöse halkan végighúzódott a padlón. Szánalommal nézte a klónt.

– Megmondom én, hogyan áll a helyzet – szögezte le Lockhart, és rácsapott a billentyűkre. – Te kizárólag azért létezel, mert én így akartam. Azért, mert szükségem van valakire, aki helyettem fellép. Ha nem vagy képes jól végezni ezt a feladatot, nincs rád többé szükségem. – Azzal felállt a zongoraszékről, feleségéhez lépett, és karon ragadta. – Gyere, drágám!

Bernest szótlanul nézte őket. Már a lépcső felénél voltak, amikor Lily a válla fölött visszanézett rá.

A klón hallotta, hogy csukódik a fenti ajtó. Megfordult, és a kottatartóra pillantott.

Igen, gond nélkül megtanulja péntekig.

FOLYTATJUK