4. rész

A limuzin szinte repült a kihalt országúton. A sofőr ügyesen vezetett. Hamarosan otthon lesznek, ha egyáltalán otthonnak lehet nevezni a házat, amelynek a pincéjében lakott.

Lily szótlanul ült mellette. Az ablakon lefolyó esőcseppeket nézte.

Bernest szinte biztosra vette, mire gondol a nő ebben a pillanatban: az esőcseppek azon versengenek, hogy melyikük éri el elsőnek az ablaküveg alját. Lily mindig kiválaszt egyet, és annak szurkol. Pedig ez igazságtalan küzdelem, hiszen a versenyzők közül néhányan nem a rajtvonalhoz érkeznek, hanem a pálya közepére.

Sosem az nyer, akinek Lily szurkol.

– Ez az? – kérdezte Bernest. Átnyúlt a nő előtt, és az egyik lefelé igyekvő vízcseppre mutatott az üvegen. Ujja körül halvány párafolt keletkezett, és eltakarta a cseppet.

Lily szája meglepett mosolyra húzódott.

– Vedd el az ujjadat, nem látom hova lett! – mondta, és félretolta a férfi karját. Kisvártatva a csepp felbukkant a folt mögött, és lassan továbbgördült.

Bernest kilazította a nyakkendőjét.

– Mielőtt én következtem volna, a színfalak mögül láttam, hogy mennyire magával ragadott egy másik fellépő darabja. Még a lábaddal is doboltál hozzá.

– Te onnan figyeltél engem?

Bernest biccentett.

– Golliwog’s Cakewalk – mondta Lily. – Debussy.

– Arra gondoltam… ha van kedved hozzá, megtanulhatnád.

– Á, nem tudok olyan jól zongorázni. Csak addig jártam órákra, amíg végre találkoztunk azon a fellépésen.

Bernestnek bevillant egy régi emlék, a kék ruhás lány, aki akkora hévvel verte a billentyűket.

– Nem úgy értettem – mondta Bernest. – Megtaníthatnám én neked.

Lily nem mondott erre semmit, csak nézte a férfit tágra nyílt szemmel. Bernest óvatosan hozzátette:

– Esténként lejöhetnél… és zongoráznánk. Persze későn, amikor a professzor úr már alszik.

* * *

A hálószobában levendulaillat terjengett. Lilynek erről a Zen Studio meditatív szeánszai jutottak eszébe. Csak azoknak a meditációknak a nyugalmával szöges ellentétben állt az, ahogy a férje fel-le trappolt a szobában, és fröcsögve szitkozódott.

– Megáll az ész! – kiáltotta Lockhart. – Ezt a gyalázatot! Fel tudod fogni?

Lily összehúzta magán a kék tigrisekkel telepingált kimonót.

– Hogyne tudnám. Ott voltam.

Üres, színtelen hangon mondta ezt. Fagyosan és szenvtelenül. Látta, hogy ez még pluszban mennyire ingerli a férjét.

– Ne jópofázz, Lilyke! A Welsh Teller durván rám szállt. „Hiába a halhatatlanság, a művész mégis vénül!” Rólam ilyet írni!

Lilyke. Mennyire utálta érte, amikor így szólította.

– Túl sokat vártál el tőle. Vagy inkább saját magadtól vártál el túl sokat, Ernie. Ne feledd, ő a te klónod.

A férfi fenyegetően felemelte a mutatóujját, és a nő arca előtt hadonászott vele.

– Vigyázz magadra, kedvesem! Én nem ő vagyok.

Lily mondani akart valamit, de Lockhart belefojtotta a szót:

– És ezt a rakás szerencsétlenséget akartad te felengedni a konyhába, hogy velünk egyen? Éppen ilyen jó barátok lettetek? – Fújtatva elfordult. – Maibának igaza volt. Ez az ördög, igen, az ördög maga! Azért jött, hogy bosszút álljon rajtam. Hogy tönkretegyen, hogy véget vessen a karrieremnek! Nem hittem el Maibának, de most azt kell mondanom, hogy igaza volt.

– Te beszéltél erről a házvezetőnőnkkel?

– Muszáj volt. Te végig a klón oldalán álltál.

– Hah! – fortyant fel Lily. – Persze, hogy nem a te oldaladon állok. Az ostoba terved balul sült el. De ha már így alakultak a dolgok, akkor…

– Akkor legyek hozzá türelmes, simogassam meg a fejét, és ültessem le mellénk az asztalhoz? Ő tönkretesz, és én szeressem?

Mielőtt Lily bármit is mondhatott volna, Lockhart dobogó léptekkel kirohant a szobából. Átment a „műtermébe”. Lily követte. Rossz előérzete támadt.

A férfi feltépte a fehér zongora mellett álló íróasztal fiókját. Reszkető kézzel kivett belőle egy arany színű kulcsot, majd a zongorához lépett, és az oldalába döfte.

A nő meglepve nézte, amint a hangszer oldalán fényes számtárcsa jelent meg, Lockhart bepötyögött egy számkombinációt, mire a zongora végéből kihullott egy papírköteg.

– Itt van! – emelte fel a férfi diadalmas grimasszal. – Feketén-fehéren! Ha Bé elkezd rosszul teljesíteni, és ezzel ront a hírnevemen… Várj, szó szerint idézem: akkor a klónt gyárilag visszahívhatják.

– Hogy micsoda?

– Bizony ám – vigyorgott Lockhart. – Visszaviszik a Cikládész toronyba, és feldolgozzák. Valamilyen úton-módon megszabadulnak tőle. Mi a gond? Talán csak nem félsz, Lily? Ne védd őt! Megbízhatatlan! Nem végzi rendesen a dolgát! Én értelmesen kiadtam neki, hogy milyen darabokkal készüljön a fellépésre, de ő egészen mást gyakorolt.

Lily férje mellett termett.

– Miről beszélsz?

– Neked fel sem tűnt? Éjjelenként, alighogy leteszem a fejem a párnára, te meg a moziszobába mész a sorozatodat nézni, tisztán hallom, ahogy felcsendül a zongora. De nem ám Vivaldi, amit én adtam fel neki, hanem Debussy! A Golliwog’s Cakewalk, ha jól hallottam.

Lily gyomra összerándult.

– Debussy! – dobbantott Lockhart a lábával. – Ezzel is csak megaláz! És éppen Golliwog?! Én azt hetedikes koromban játszottam. – Megállt a felesége előtt. – Akkortájt volt az a fellépés is. Emlékszel, Lily? Amin megismertelek. Ó, az a nyavalyás! Ha én…

– Biztosan jól hallottad? – vágott közbe Lily.

Lochart rámeredt. Olvasószemüvege hosszú orra hegyéig csúszott, felette nézett a nőre.

– Ugyan! Hogyan is emlékeznél? Akkor sem volt semmi zenei érzéked. Képtelen vagy megjegyezni egy egyszerű dallamot, és évekkel később felismerni azt. De én, Ernest Lockhart, a zene tudósa, én mindent megjegyzek. A Golliwogot játssza!

Lily döbbenten hallgatta. Különös módon kevésbé ütötte volna szíven, amit a férje mondott, ha csak bántó szándékkel teszi. Az volt a legszörnyűbb, hogy Lockhart minden szavát komolyan gondolta.

* * *

Bernest tisztában volt azzal, hogy Lockhart nehezen viseli a hírnevén esett csorbát, és valamilyen megtorlásra készül. A rossz hangulatot csak fokozta a házvezetőnő nyíltan ellenséges viselkedése vele szemben. Az ételből már nem is mert enni. Csak azt ette meg, amit Lily félretett neki, és titokban lehozott.

A nő elmesélte, hogy mit tervez Lockhart. Nem volt rá szükség. Bernest jól emlékezett a szerződésnek arra a kitételére, amely „szükség esetén” kivonja őt a forgalomból.

Az órára nézett. Mindjárt éjfél van. Étvágy nélkül csipegetett a virágmintás tányérról, amelyen Lily a délután folyamán lehozta neki az ebédet. Kedvetlenül toszogatta az ételt a villájával.

Felállt az asztaltól, levette a kottatartóra készített Vivaldi Nyarát és helyére a Golliwogot tette. A fülledt kompozíció partitúráját felváltotta a könnyed és barátságos darab jóval szellősebb kottája.

Lépteket halott.

– Én vagyok az – szólalt meg a suttogó női hang.

Bernest megkönnyebbülten felsóhajtott.

Szólni akart, de Lily illatos, puha keze betapasztotta a száját.

– Ma gyakorolni fogsz. Holnapután fellépésed lesz. Muszáj, hogy tökéletes legyen.

– Lily…

A nő nem tágított. A megszokott szelídség helyett tekintete metszően éles volt.

– Tudod nagyon jól, hogy mi lesz, ha nem megy jól a darab. A szerződés világosan kimondja: két hibás produkció után…

Bernest csüggedten elfordította a fejét.

– Te magad mondtad. Inkább dögölj meg, mintsem…

Akkorát csattant a pofon az arcán, hogy mindketten meglepődtek.

– Ha ezt felhozod még egyszer – sziszegte a nő –, még kapsz!

– Lockhartot soha nem ütötted meg – mondta Bernest, és megsimogatta sajgó arcát.

– Te vagy Lockhart, te ostoba!

Csend lett. A férfi leütötte a Debussy-darab első hangjait, de Lily megragadta a csuklóját.

– Ide figyelj – suttogta. – Nem hagyom elveszni a zongoratanáromat csak azért, mert nem hajlandó a Vivaldi-darabot gyakorolni.

Azzal sarkon fordult, és elindult a lépcső felé.

– Lily! Zongoratanár? Ennyi vagyok neked?

A nő megállt.

– Lehettél volna a férjem is, de azt lekésted – mondta, de nem fordult meg.

Lily eltűnt a lépcsőfordulóban. Nyomában csak egy édes illatfelhő maradt.

* * *

A konyhába és az ebédlőbe jól kivehetően felhallatszott a Nyár magával ragadó dallama. Lockhart lecsukta a szemét. Tökéletes. Minden hang a helyén volt. A hangsúlyozás is olyan, amilyet ő szeret, precíz és erőteljes. Bernest végre összeszedte magát. Ideje volt emberszámba venni.

– Maiba! Menj le, és hívd fel! Várj, vidd ezt is!

Lockhart a széke mellől egy vörös, vastag mellényt nyújtott oda.

– Mondd neki, hogy vegye fel! – utasította a férfi. Barnára sült krumpliszeletet szúrt fel a villájára, és a feleségéhez fordult. – Roppant csendes vagy ma, drágám. A koncertek előtt általában beszédesebb a kedved.

– Azzal beszélgetek, aki fellép – válaszolta a nő maga elé meredve.

– Ejnye, mi folyik kettőtök között? – vigyorodott el Lockhart.

– Semmi. Ő nem az én cirkuszi majmom – mondta Lily, majd a kagylóhoz indult a tányérjával.

– Tudod, hogy ma én is ott leszek, igaz? Látnom kell. Ha nem végzi rendesen a munkáját, nem maradhat itt.

Lily arca furcsán nyugodt volt.

– Ha mégsem teljesít jól, és vissza kell küldjük, akkor mi lesz? Újra te koncertezel? Vagy otthagyod az egészet?

A nő szája sarkában mosoly bujkált. Lily hirtelen megértette, hogy a helyzet korántsem olyan egyértelmű, amilyennek a férje gondolja. Szüksége van a klónra, Bernie-nek maradnia kell. Ha Lockhart pillanatnyi felindultságában mégis úgy dönt, hogy megszabadul tőle, újat biztosan nem engedélyeznek neki. Ezt nem akarhatja. Immár, hogy belekóstolt a zavartalan zeneszerzés örömébe, nem volt visszaút. Hiszen egy porcikája sem kívánta többé a színpadot.

– Hogy újra koncertezzek? Érdekes kérdés – merengett Lockhart. – Tudod, drágám, hallva ezt a szép zenét, ezeket a klasszikus futamokat, eszembe jutnak a fellépéseim. Az a taps! És micsoda társaság gyűlt össze, mennyi díj és diploma! Imádnivaló érzés volt, amikor…

Lily szeme tágra nyílt. Nem, nem lesz soha nyugta. Kezdődik elölről az ördögi kör. Nagyon jól tudta, hogy Lockhart mennyi pátyolgatásra szorult, amikor kiábrándult valamiből. Újra ez következik. Csak néhány hónapba tellett, és a klón egy kevésbé sikeres koncertje után már szaladna is vissza, hogy megvédje a nevét, hogy ő arassa le a babérokat.

A nő az ajtóhoz lépett, nem törődve azzal, hogy a férfi lelkesen ecsetelte a hegedűkoncertek nagyszerűségét. Kiment a kertbe. Elindult a fehér kövekkel kirakott ösvényen a hátsó kis liget felé. Egyre távolabb a háztól, a csordogáló Apolló-szobortól – és a két férfitól, akik tönkretették az életét.

* * *

– Hölgyeim és uraim! Következzék az est fénypontja! Vivaldi: Nyár. Korunk egyik legnagyobb zongoraművésze adja elő! Ernest Lockhart, akit ma este a klónja képvisel a színpadon. Fogadják sok szeretettel!

A konferanszié széles mozdulattal jobbra mutatott, és kilépett a reflektor erős fényéből.

Minden szem Bernestre szegeződött. A vörös mellény a kelleténél szorosabb volt, úgy érezte, alig kap levegőt. Meghajolt, és leült a zongorához.

Ujjait, mint egy pakli kártyát, szétterítette a billentyűk fölött. Felnézett a páholyok irányába, Lockhartot kereste. Aztán meglátta az egyik fülkében, elegáns zakójában. Onnan nézett vissza rá üres mosollyal az arcán. Akár egy görbe tükörkép. Mellette ült Lily élénkpiros ruhában, fején divatos tollkoronával.

Bernest mély levegőt vett.

A darab első tétele szaggatott oktávokkal kezdődött, amelyektől a hallgatóságot a művész egyenesen a kánikula tikkasztó melegébe varázsolta. Ám Bernest játékában ez a csoda nem következett be.

A vékony, fürge ujjak a már százszor gyakorolt futamokat játszották, a zongora mégis dermedt csendbe burkolózott, akárcsak a nézők. Ugyanis azt mindenki világosan látta, hogy a zongoraművész ujjai virtuóz módra mozognak a fekete-fehér billentyűk fölött, mégsem hagyja el hang a zongorát.

Bernest úgy játszott, hogy nem ért a hangszerhez.

A nézők döbbenten figyelték néhány percig, aztán egy emberként tört ki belőlük a nevetés. Groteszk volt, amit a színpadon láttak.

Csak ketten nem nevettek. Egy férfi a középső páholyban, akinek arcát eltorzította a düh, és a mellette ülő, megtört tekintetű nő.

* * *

– Maibának üzentem, hogy tűnjön el a fenébe, mire mi hazaérünk – szitkozódott Lockhart hatalmasakat rántva a kocsi kormányán.

Percekkel azelőtt a kijáratnál rájuk váró sofőrt is a fenébe küldte. Csak ők hárman voltak az autóban. Lockhart mellett Lily szipogott, a hátsó ülésen pedig Bernest feküdt vérző orral.

– Ernie, drágám! – kezdte újra Lily. – Kérlek!

– Hallgass! Megcsalni engem, méghozzá saját magammal! Mocskos szajha!

– Lockhart… – A nő hangja elcsuklott a sírástól.

– Fogd be azonnal, vagy te is kapsz egyet!

Lily elfojtott egy sóhajt. Szeme körül szétkenődött a smink. Rémülten nézett hátra, ahol Bernest mozdulatlanul feküdt.

Mire hazaértek, Lilynek felszáradtak a könnyei. Csak az Apolló-szobor sírt kitartóan a ház előtt. A fekete kocsi leparkolt mellette, és Lockhart ajtaja kicsapódott. Lily nem szállt ki. Moccanni sem mert.

Lockhart feltépte a hátsó ajtót.

– Idióta! Ebben egyeztünk meg? – Megragadta a klónja vállát, és elkezdte kirángatni a kocsiból. – Hát jól van! Megoldom én nélküled is!

Bernest felnyögött, amikor a kavicsos útra zuhant. Megpróbált feltápászkodni, ám ekkor Lockhart egy jól irányzott rúgással a földre szegezte. Lily sikoltva kiugrott az autóból, a férje karjába csimpaszkodott, hogy megvédje a klónt. Lockhart dühösen lerázta magáról, és szenvtelenül gyomorszájon ütötte. Lily a földre esett a fájdalomtól, és elvesztette az eszméletét. 

FOLYTATJUK