A nézőtéren vagy. Suttogás és üvegpoharak koccanása tölti be a teret. Csettintések visszhangja elegyedik a háttérzenével. A következő előadót várod. Ki lesz az? Mit hoz? Meglep majd? A slammelésről Forró-Bathó Eszter Annát, Kabai Krisztinát, Keresztes Bélát és Szász Szoniát kérdeztük (a képeken azonos sorrendben).

Sokak számára bizonyára nem tisztázódott még teljesen a slam poetry meghatározása: talán ez a legkötetlenebb és legváltozatosabb önálló előadói műfaj a jelenlegi költészeti arzenálban. Interjúalanyaimat arra kértem, hogy definiálják, mi a különbség a slammer és a költő, avagy a slam és a vers között.

Négyükből hárman próbálkoztak már a klasszikus értelemben vett költészettel, ám kevésbé preferálták annak beszédmodorát, szabályait. Néhol túl gyengének érezték bizonyos koncepciók átadására vagy épp a közönséget és a visszacsatolást hiányolták.

A színpadra íródott művek javára elsősorban kiemelték a strukturális, formai szabadságot. Szász Szonia a trágár kifejezések előfordulását, a 3 perc 15 másodperces időkorlátot és a történetmesélést jegyezte meg mint legnagyobb eltérést. Szerinte ez az a műfaj, ahol nincs szükség kötött ütemes lüktetésre. Kabai Krisztina úgy véli, hogy ez a stílus sokkal nyersebb, kendőzetlenebb: „Egy vers is lehet ilyen, nem mondom, hogy nem, de a slam az, amitől az ember olyan igazi arcba vágó hatást vár.”

Az előadásmód fontosságát hangsúlyozta Keresztes Béla is. „A költőnek a verseit mindenki előadhatja saját kedve, stílusa szerint. Egy slamet úgy illik és úgy is kell, hogy csak az írója adja elő. Ő érzi azt, hogy a sorokat hogyan alakította és hogyan lehet azokat a legőszintébben közvetíteni. Egy kívülálló ezt a szintet akkor sem tudja hozni, hogyha százszor hallotta az adott slamet” – erősítette álláspontját Forró-Bathó Eszter Anna.

A szerzők egyöntetűen azt vallják, hogy akkor jó egy slam, ha az magával ragadja a közönséget. Ehhez szükséges az előadó részéről a magabiztos kiállás, az érthető beszéd. Véleményük szerint a költemény igazi értékét az határozza meg, ha az íróján kívül saját generációja vagy akár az egész társadalom tud vele azonosulni. Forró-Bathó Eszter Anna hasonlatával élve a slam olyan, mint a torta: akkor finom, ha mindenki megtalálhatja benne a saját szeletét.

Míg egyesek számára magától értetődő, hogy témaválasztáskor életük legaktuálisabb problémájával kezdenek el foglalkozni, mások egyenesen tartózkodnak az érzékenyebb vizektől. Keresztes Béla például kifejezetten jobban szeret általános jellegű tematikákkal dolgozni, amelyek a mindennapi emberekről, aktuális társadalmi problémákról szólnak. Nála háttérbe szorul a trauma kiírásával történő terápiás feldolgozás.

Ezt a módszert Szász Szonia részesíti előnyben, legtöbb irományát legszomorúbb gondolatai ihletik. „Ha én nem vagyok boldog, bármit teszek, nem fogok tudni egy boldog slamet írni, mert az már erőltetett lenne. Mindig azt vetem papírra, amit éppen érzek, köntörfalazás és torzítás nélkül” – közölte a slammer. Az ő esetében kizáró ok lehet egy versenyre való jelentkezésnél, ha nem tud azonosulni a szervezők által megadott útiránnyal.

Forró-Bathó Eszter Anna képviseli a kettő közötti átmenetet. Személyes hátterét veszi az alkotások alapjául, majd erre építi a hétköznapi vagy fontos témákat. Előbbihez sorolta az oktatási és politikai rendszert, a szerelmet, a csalódást, utóbbihoz a kiszorítottság motívumát hozta példaként. „Azért nehezebb a fontossal, a társadalmunkban lévő problémákkal foglalkozni, mert a megszokott sablonok mellett a tényeket úgy kell megírni, hogy ne rímbe szedett Wikipédiaként hassanak” – magyarázta hozzáértően.

Az elméleti kitérő után összefoglalták kulcsszavakban, mit jelent számukra a slam poetry: önkifejezés, terápia, kikapcsolódás, fejlődés, biztonság, szabadság. „Azokat az érzéseket és élményeket, amiket nem tudok máshogy megfogalmazni, slam poetry formájában mondom el. Mindent bele tudok foglalni a slambe. Rengeteget segített abban, hogy jobban megismerjem magam, azt, hogy ki vagyok, milyen a stílusom, mit várok el az irodalomtól és mit tudok cserébe nyújtani. Nagyon meghatározó része az életemnek és soha nem akarok lemondani róla” – vallott Szász Szonia.

Az előnyöket sorolta Forró-Bathó Eszter Anna is. Négyéves tapasztalatának köszönhetően ismertségre tett szert és emiatt számára könnyebb az új társaságokba való beilleszkedés. Továbbá a performanszok fejlesztették színpadi jelenlétét, megjelenését, személyiségét. Keresztes Béla minden slamben újabb teljesítendő kihívást látott, belső játékot, amely széppé teszi az alkotási időt. Kabai Krisztina pedig hangot kapott olyan helyzetekben, amikor azt hitte, hogy nincs neki.

A slam poetry emberközeli oldalának bemutatását azzal zárnám, hogy valószínűleg nem a slam menti meg a világot, de mint minden jó szónoklat (gondoljunk itt akár a 12 pontra), nagy változások írásos bizonyítéka, előfutára lehet.

A következőkben olvashattok néhányat a slammerek alkotásaiból:

Keresztes Béla: Zakuszkás Vibe

Szeretem a zakuszkát.
Mert amúgy ki a fasz nem?
Ez majdnem jó volt intrónak, ütős és a hallgatóság is felkapta a fejét.
Nekifutok újból.
Szeretem a zakuszkát paradicsommal, jó savas kerti paradicsommal, ami felmarja a számat, mint a múlt éjszaka elfogyasztott 13 feles sör utóíze, amelyet a technoval együttjáró kattogás elviselésének érdekében tettem.
Mert amúgy manapság ez a divat, nem?
Tegye fel a kezét, akinek mondták már, hogy a Medúzától a Piece of your heart vagy Tiestotól a Let’ s get down to business a kedvenc techno száma.
Baj van a fülemmel, hosszas idő után egy specialista képes volt megállapítani, hogy az elmúlt 1 évben a csökkentett szociális élet es kommunikáció hiányában magamban fojtott gondolatok tökéletesen kiegyensúlyozott bináris fa módjára alkottak meg fülkagylómban a maguk kis valóság show-ját.
És ha az előbbi mondatot néhányatok nem is értette, semmit nem veszítettetek. Infón végeztem első évet, online.
Ezért söröztem, hátha szavazásos alapon a techno kattogása eggyel kevesebb pillecukrot oszt ki a bentmaradt tagoknak és így majd eggyel kevesebb Friends részt kell majd megnéznem, amelyben Chandler személyiséget tanulmányozva fejlesztem humorral átszőtt védekezési mechanizmusom saját magammal szemben, hogy eggyel kevesebb gondolatot tudjak valami székely bácsis viccel elnyomni, amikor valaki azt kérdi, hogy mi az ábra tesó.
Jó flash lett ez a Friends. Mindenkinek van egy ütős válasza arra, hogy miért kezdte el nézni.
Van, aki Joey stílusa miatt. Van, aki mélyen szeretné a Rachelt alakító Jennifer Aniston karrierjének kezdeti szakaszát elemezni, hogy lássa hogyan hatott a sorozat a további filmes alakításaira. És van, aki azért, mert szerinte Courteney Cox jó csaj.
Ez mindenki egyéni döntése, ahogyan mindenkinek megvan a saját reality műsora is a fülében.
Ahogyan nekem is keveredett az adatstruktúra projekt szerkezeti felépítésének követelményrendszere a Headspace netflixes meditációs műsorainak mondanivalójával miközben harmadjára néztem újra a guide to sleep stresszlevezető részét.
Vagy éppen olyan komplex matematikai kérdések ütköznek hangulati problémákkal, mint a „Hány csini fér bele egy Mini Cooperbe?”. Ahogyan ezt egy-két nappal ezelőtti művész konfetti kilövés közben elültette gondolataink közé teljesen tudatalatt a csodás háttérzene által, akárcsak Leonardo DiCaprio az Inceptionbe. 

//// 

Jöjjön egy kis demonstráció mert a kijelentést illik példával alátámasztani.
Hány csini…baszki nem köszöntem ma vissza az eladó néninek most biztos egy fasz vagyok…fér bele egy Mini Cooperbe? 

////  

Mint egy jó kis zakuszka.
Rengeteget számít a kontextus.
Hallgatom a zenét, lépek jobbra, lépek balra.
Ez megtörténhet egy techno buliban vagy éppen egy Küküllő menti kultúrotthonban a helyi hegedűművész zenéjére. Megtörténhet a buszon, megtörténhet a kivetítő előtt is miközben reményt vesztve hajtjuk le fejünk a negyedik angol gól után, eszünkbe jutva, hogy most megint eljárás indul a magyar szurkolók ellen, mert a SPORTSZERŰ angolokkal és szurkolóikkal szemben szemtelenség történt.
Megtörténhet zakuszka főzés közben is.
Ez utóbbi eseteben kétszeresen kitűntetett helyzet lep érvénybe, mert a gondolatok reality showjában a zene ritmusa határozza meg a leggyengébb láncszemet, míg a lábosban a tűz hevülete égeti oda a fel nem kavart zöldség elegyet.
S amíg a normalitás visszatér és a szociális élet felpezsdülése elvégzi a dolgát a valóságműsorban, addig hallgassuk a technot és csodálkozzunk el, hogy az öcséinkkel egyidős fiatalság ízesített cigarettát szív a hangjuk megváltoztatásának érdekében és arról mesél, hogy milyen régóta szereti a technot meg hogy a Fisher Losing It-jére intett be először hatodik osztályban tornaórán, mert nem állították be a pályára. Miközben abban a korban a legnagyobb problémám Nemecsek halála volt A Pál utcai fiúkban.
De valószínű…csak én lettem Boomer.