Nem kis bátorság kell kisvárosból felköltözni Kolozsvárra. Gyergyószentmiklósi lány vagyok. Aki nem tudná, Gyergyó akkora, mint itt a központ és mondjuk a Mărăşti negyed, tízszer kevesebb forgalommal és emberrel. Furcsa volt megszokni, hogy az átjárón nekem is lehet piros lámpa, meg kellett tanulni, hogy melyik buszmegállóban szállok le, melyik busszal tudok közlekedni. Előfordult, hogy nem voltam biztos benne, hogy jó buszra szálltam-e fel az egyetem felé, egy megálló után fogtam magam, lepattantam a buszról, majd a következő ugyanolyan buszra vissza. Egyetem. Na igen, ez egészen más. Nem a teljes osztállyal járok órákra, hanem azokkal, akik éppen ráérnek a csoportból. Kurzusok és szemináriumok, jelenléti ívek és végtelenségig tartó órák… A kérdés az volt mielőtt ideértem, hogy kintlakás vagy bentlakás? Utóbbi mellett döntöttem, és az első idegenkedések után most már lazán énekelek angol dalokat a tusolóban párhuzamosan másokkal. Kihívás volt az, hogy korán reggel négy ember mellett úgy kelj fel, hogy nehogy megharagudjanak rád, miközben a zakuszkás üvegeket kocogtatod egymásnak. Meg az is, hogy a másik ébresztőjét reggel hétkor elviseljem, amikor nekem csak tíztől kezdődik a nap. Könnyebb-e attól, hogy itt van a bátyám hat éve? Részben. Támaszkodhatok rá, ha mosásról van szó vagy ha csak némi segítségre van szükségem, hogy mit hol találok vagy ha csak este társaságot szeretnék. De a honvágy attól megmarad. Talán a legjobb érzés, amikor édesanyám küld egy kis rántott húst, fagyasztott pörköltet és levest. De az otthoni meleg étel, a húsleves néha hiányzik, anyukám paradicsomleveséért pedig elmorzsolok egy-egy könnycseppet. Amikor lekötöm magam itt, néha eszembe se jut felhívni valakit, de magányos óráimban azt gondolom, hogy ehhez én gyenge vagyok. Aztán másnap felkelek, és pörög az élet tovább. Nehéz, senki ne higgye, hogy egyedül élni ilyen nagy városban egyszerű, ki kell sírni. Hozok egy kis fagyasztott káposztát, és visszajövök újabb erővel, feltöltődve az otthon illatával.