Campus

film

Kincsem és Nagy Ervin, a tökéletes páros

by Fanni Urbán | 2020. 06. 19. | Kincsem és Nagy Ervin, a tökéletes páros bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

A Herendi Gábor rendezésében készült Kincsem című magyar romantikus kalandfilmet 2017. március 16-án mutatták be Magyarországon. Már hetekkel a megjelenés előtt szembejött velem a plakáton a reklámja, a nagybetűs „HAMAROSAN A MOZIKBAN” pedig felkeltette az érdeklődésemet. Annál inkább, hogy az egyik kedvenc magyar színészem, Nagy Ervint (mint Blaskovich Ernő) választották a főszerepre, aki olyan filmekben és sorozatokban alakít mesterien, mint például a Drakulics elvtárs, Valami Amerika 3, Válótársak, A Tanár, valamint ő Johnny Depp és Chris Hemsworth magyar hangja is.
A történet a „csodakanca” életét, illetve gazdájával alakított kis csapatuk sikereit mutatja be.
A filmet inspiráló történelmi regény cselekménye a 19. században játszódik, a filmben viszont sok a fikció. Engem sikerült levennie a lábamról, magába szippantott. A hatalmas képernyő előtt ülve, az összes erőteljes hangeffektusnál és izgalmas résznél elfelejtettem levegőt venni, és azt éreztem, hogy szétrobban a mellkasom. A könnyed zongorakíséret a film elején valósággal bevezetett a történésekbe. A cselekmény egy apa-fia jelenettel indít, az édesapa arra tanítja fiát, miként kell egy sérült lovat ellátni. A következő jelenetben a szülőt lelövik, az árván maradt gyermeknek pedig el kell költözni a hatalmas birtokról, a kastélyból. Huszonöt év elteltével a már felnőtt férfi jelenik meg a képernyőn, egy árverésen látjuk, ahol találkozik Klara von Oettingennel (Petrik Andrea), apja gyilkosának lányával. Ernő nem áll jól anyagilag, és bármennyire is szeretné, nem tudja megvenni Kincsemet, így a ló Klárához kerül. A vad állatot megpróbálják betörni, de az elszökik. Ernő vezeti vissza őt a gazdájához, aki csekély összegért, annyiért, „amennyi épp nála van”, neki ajándékozza. Blaskovich élete új irányt vesz.

A ló, mint ősi állat, már a magyarok történelmének kezdetén is nagy szerepet játszott. Ha a filmben egy állat – jelen esetben egy ló – ugyanolyan hangsúlyt kap, mint a hús-vér emberek, jó eséllyel nagy érdeklődést vált ki a nézőkből, hiszen a legtöbb ember odavan az állatokért, a lovakért különösen sokan rajonganak. Ebben a filmben az ember-ló kapcsolata az emberi erkölcsöt és a helyes állattartást is szemünk elé tárja. A ruhák, zenék pedig visszarepítenek az 1800-as évekbe, bemutatják a kort és átadják hangulatát. Ebben a filmben van dráma, kaland, romantika és mindezek mellé még irónia, humor is társul.  A történet pedig izgalmas, humoros, élvezhető és ideális egy vasárnap esti kikapcsolódásra.

Összességében? Tetszik, hogy olyan atmoszférát teremt a néző köré ez az alkotás, ami kicsiket és nagyokat egyaránt a képernyő elé vonz, és két óra erejéig az ember azt érzi, hogy csak ő van és a film. Nem tartozom a történelemkedvelők táborába, de ez a film olyan lett, ami egy csöppnyi érdeklődést indított el bennem ezirányba. Ha ki kéne emelnem két meghatározó momentumot, az a bál és az utolsó jelenet lenne. Ahhoz, hogy megértsd, miről is beszélek, meg kell nézned a filmet. Nem fogod megbánni!

Médiamanipuláció át a Truman Show-n

by Mátyás Orsolya | 2020. 05. 15. | Médiamanipuláció át a Truman Show-n bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

Miért lettem én, mit keresek itt? Meglehet, hogy örökbe fogadtak? Van-e dolgom a földön, és ha igen, mégis mi az? Színház-e az egész világ? Valaki irányít engem? Történnek-e velem véletlenek? Mi lesz majd a halálom után?

Ha valami biztos, az az, hogy nem vagyok egyedül, aki elemezgette már ezeket a kérdéseket. Mégis, csak egyetlenegy olyan személyt tudok említeni, aki válaszokat is kapott néhányra közülük. Ő Truman, azaz Jim Carrey. Kedvelt színészem, aki saját világába zárt foglyot alakít első drámájában, és szerintem kissé a valós énjét is a kamerák elé tárja. De az is lehet, hogy még nem nőttem fel a filmhez, csak azt gondoltam…

1998-ban, a misztikus ezredforduló előtt és a valóságshow-k kezdeti időszakában, amikor az embereket igencsak foglalkoztatja a lét kérdése és mások életének kukkolása, megjelenik egy film olyan témával, amire talán senki sem számít. Nem mindennapi valóságshow-t mutat be, amit ma legkönnyebben a SIMS és a Barátok közt ötvözeteként tudnék elképzelni. Azért egyedi, mert a főszereplő nem tudja, hogy születésétől fogva az élete nyitott könyv, „a léte nem hamis, csupán irányított”.

Megdöbbentett ez a 22 éves film az irreálisnak tűnő, már-már meseszerű cselekményével és a burkolt kritikáival, amelyek ugyanakkor egyértelműek is. A felismerés, hogy mi is zajlik körülöttünk, olyannyira riasztóan hat rám, mint a főhősre. A kiszolgáltatottság érzése rémületbe ejti az embert. A film leghatásosabb jelenete, amikor a show atyja a stúdió hatalmas képernyőjén megsimogatja Truman arcát, épp azt a kínos esetlenséget mutatja be, ami ellen nem tudunk tenni. Nemcsak a főhős, sokszor mi sem.

Aztán meg ott van a tökéletesen bemutatott média és emberei. Egy olyan tér, ahol és ami által egyszerre a legtöbb ember befolyásolható, ahol mindenki egyedit képes alkotni, határok nélkül. Isten lehetsz ott te is, meg én is, mint a filmben CHRISTof, akinek a szava szent és akarata teljesül. Többnyire…

A sorozat 1909. részénél a tévénézők a tömeges manipulálhatóságról, a sebezhetőségről tesznek bizonyságot, arról, hogy nemcsak Truman esik csapdába, hanem mindazok, akik őt nézik. Ekkor már érzelmileg kötődnek a show-hoz, függők lettek, akik a szórakozást könnyedén előtérbe helyezik az erkölccsel szemben – sőt a legtöbben még be is segítenek az igazság felderítésének megakadályozásába. Nem rosszindulat vezérli őket, egyszerűen csak önzők, a média megszállott áldozatai.

A sorozatban néhány percenként valamilyen termékreklám nyomódik a néző arcába, és mivel azokból finanszírozzák a huszonnégy órás műsort, elvárják, hogy a tévéző kérdés nélkül el is fogadja a sokszor már nevetséges hirdetéseket. Ez a taktika rámutat arra, hogy a show és gyártója, a hirdetők miként tekintenek a nézőkre: tudatlan fogyasztóknak látják őket, akik hajlandók hallgatni bármit, ami a show-val társul. Ez mit sem változott azóta…

Miközben az események drámaivá alakulnak, a nézők attól tartanak, hogy a műsor teljesen megszűnhet úgy, hogy már testestül-lelkestül elragadta őket a valóságtól. Aztán amikor ez bekövetkezik, másik csatornára váltanak, keresnek egy újabb műsort, és megmaradnak tudatlan fogyasztóknak.

A show rendezője, Christof, azzal próbálja meg irányított életében marasztalni Trumant, hogy a kinti világban sincs több igazság, csupán a hazugság és csalás uralkodik mindenhol. Hogy érvelése elegendőnek bizonyul-e, az maradjon a mozi meglepetése. Akárhogyan: a világban továbbra is hatalmon maradnak az olyanok, mint Christof.

A történet zseniális. Nem emlékszem már, mikor volt legutóbb olyan, hogy napokig a hatása alatt voltam egy filmnek. Most megtörtént. A sok apró, de fontos részlet, amely képernyőre került, egytől egyig görbe tükröt mutat a világnak és ösztönöznek, biztatnak, megnevettetnek, elborzasztanak, ezerféle érzést idéznek elő az emberben. A mindig vidám, vicces, bolondos Jim Carrey főszereplése iróniát csempészett a filmbe:a sokak által ismert életrevaló, mosolygós ember, aki talán csak azért olyan, amilyen, mert megformálták a személyiségét, sőt fél életén át meg is tévesztették. Erre ráeszmélve viszont ő maga adja meg a reményt: önerőből megtalálja a neki járó szabadságot.

Ha azt kérdezné valaki tőlem, hogy kivel, melyik szereplővel tudnék azonosulni leginkább, haboznék. Truman lennék, akit irányítanak vagy inkább a tévé, internet, telefon előtt ücsörgő áldozat, aki nem ismeri fel, hogy csapdába esett? Esetleg egy alkotó, aki hidegvérrel megpróbálja elérni célját? Ma, 2020 májusában azt érzem, hogy a filmben bemutatott hatalom, irányítás, manipuláció, kiszolgáltatottság olyan szinten jelen van és működik a világunkban, hogy most már képtelenek vagyunk megállítani. Pedig csak mindenkin múlna, ahogy az is, hogy idáig jutottunk.

Jó reggelt, Vietnám!

by Belényesi Rebeka | 2020. 05. 09. | Jó reggelt, Vietnám! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

A Jó reggelt, Vietnám! a közösségi rádiózás tökéletes modellje. Az 1965-ös események Saigonban játszódnak (a dél-vietnámi krízis idején), amikor a Robin Williams alakította Adrian Cronauert Krétáról Saigonba vezénylik, hogy ő legyen az új lemezlovas a közösségi rádiónál. Annál a rádiónál, ahol Vietnámban szolgáló, amerikai katonák szórakoztatását tűzték ki célként.

A filmben kibontakozik Adrian Cronauer karrierje. A frissen érkezett lemezlovasnak nincs könnyű dolga: meg kell szerettetnie magát feletteseivel, és van olyan, akinek már az első perctől a bögyében volt. Új színt visz a rádió életébe, feldobja a katonák hangulatát, akik épp a frontvonalon próbálnak életben maradni. A honvédek megkedvelik az új rádióst, szinte rajongói lesznek, elismeréseiket levelekben fogalmazzák meg. Cronauer felhagy a propagandahírek bemondásával és a régi slágerek lejátszásával. Úgy lesz neves, hogy viccesen tálalja a híreket, parodizálja Nixont, a rockkal mint új stílussal színezi a rádió életét és a katonáknak dedikál zenéket, akárcsak egy kívánságkosárban. A legfőbb célja feledtetni a fegyveresekkel az átélt borzalmakat. Arra törekszik, hogy minden reggel vidám műsorral ébressze őket, hogy boldogan vághassanak neki a napnak ami váratlan fordulatokkal is szolgálhat.

Cronauer szembemegy a szabályokkal, szabadszájúsága révén nem fél odaszólni még a katonatiszteknek sem. Humoros, szenvedélyes alak, igencsak érzelmes és őszinte ember. Egyenessége viszont nem válik az előnyére, olykor szakmai hibákat követ el: megfeledkezik arról, hogy nem olvashat vagy mondhat be bármilyen hírt a rádióban csupán azért, mert ő azt fontosnak ítéli. Önfejűsége végül megfosztja állásától: közöl egy hírt, miszerint robbanás történt az egyik helyi étteremnél, ahol a szórakozni vágyó amerikai katonák is megfordulnak.

A film Adrian Cronauer, a pörgős, vicces rádiós munkásságát ismerteti, aki tragikus eseményeket tapasztal meg a háborús helyzetben, ez pedig kihat érzelmeire, személyiségére, és befolyásolja rádiós munkáját is: műsoraiban sem rejti véka alá háborúellenességét. Felettesei nem értenek egyet sem vele, sem a tetteivel, őt azonban ez kicsit sem zavarja, eszébe nem jut változtatni a stílusán. A film elénk tárja a sajtószakma egyedi, kilátástalan helyzetét, bemutatja, milyen határokat állítottak fel a médiában, mi az, amit médiaszakemberként egyszerűen nem engedhetsz meg magadnak, és hol húzódik a határ megalkuvás és lelkiismeret, szakmaiság között. A kérdés örök: meddig mehet el a munkáltató és a sajtószakember bizonyos szakmai vagy csak annak mondott szabályok betart(at)ásában, és hol sérül a sajtószabadság, a szakmaiság, a média watchdog szerepe?

Kalózrádió: süllyed a hajó, de ők akkor is zenélnek

by Molnár Bogi | 2020. 04. 23. | Kalózrádió: süllyed a hajó, de ők akkor is zenélnek bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

Az Északi-tengeren működő kalózhajó DJ-csapata figyelmen kívül hagyja Anglia politikusainak véleményét, a szabályokat. Mindennapjaikat zenéléssel és bulizással töltik, a szombatokat pedig a rajongó hölgyek meghódításával. Ilyen volt 1966-ban egy menő rádiós élete.

A Rockhajó című angol vígjáték kedves és szórakoztató film, amely a néző figyelmét nem a cselekménnyel, hanem főleg a zenékkel tartja fent. Az alkotásban nincsenek hatalmas fordulatok, nem várt események. Inkább a zene iránti szeretetre, annak elszánt közvetítésére fektetett hangsúlyt a rendező (Richard Curtis). Az elszánt miniszter (Kenneth Branagh) mindenáron meg akarja szüntetni az illegális kalózhajó sugárzását, nagy erőbedobással koncentrál a feladatra. Eközben a hajó csapata, Quentin (Bill Nighy) vezetésével tovább él szenvedélyének, szórakoztatja hallgatóit. A színészcsapatnak sikerült igazán hitelesen bemutatni a sztárrádiósok züllött életét, a véget nem érő szórakozást. A kissé egoista rádiósok tudatában vannak sikerüknek, így olykor a mikrofonon keresztül is sikerül elcsábítaniuk rajongókat. Hallgatóikat még a legnehezebb időkben sem hagyják cserben, bátorítják őket a szabad cselekvésre, az önkifejezésre, és ezt a hallgatók végül sokszorozva viszonozzák.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy szórakoztató jellege mellett a film informálja is a nézőt az akkori rádiózás formájáról és szabályairól. Már a film első jelenetében megtudjuk, hogy 1966 a brit popzene hőskorszaka, de a BBC rádió alig 45 percnyi popzenét sugároz. A Rock Rádión a nap 24 órájában sugároztak pop- és rockzenét a tengerről, illegálisan. Ez persze nem tetszett a politikusoknak, hiszen akkoriban az állam a közszolgálati rádiók működését engedélyezte, és ezek célja elsősorban az oktatás, a kultúra megőrzésének elősegítése, a hallgatók általános műveltségi szintjének emelése és végül a szórakoztatás. Ezek a rádiók nem tarthatják fenn magukat reklámbevételekből, az állam finanszírozza működésüket.

Ennek szöges ellentéte a filmben is bemutatott Rock Rádió, amely a szigetország partjaitól nem messze, idegen felségvizeken tartózkodó hajóról sugároz engedély nélkül, így megtöri a BBC műsorszolgáltatási monopóliumát. Ez valójában a kereskedelmi rádió modellje, amelynek elsődleges célja a szórakoztatás, az önkifejezés szabadságára biztatták a hallgatókat. Működését a reklámok biztosították, így valójában a rádió eladja hallgatóit a hirdetőknek: Anglia lakosságának több mint fele (25 millió ember) hallgatott kalózrádiókat mindennap. „Hallgathatják a popzenét, de csak ha közben megveszik Hilda hűtött halrudacskáit” – hangzik el a filmben.

Az alkotásban kiemelik az elnyomás miatti összetartás fontosságát. A politikusok a nép akaratát figyelmen kívül hagyják, próbálják kiűzni a zene erejét a lakosság mindennapjaiból. Nem képesek változtatni, és a megszokott rendhez, fegyelemhez ragaszkodnak. A kalózhajók működésében a széthúzás erejét látják: „fényes hagyományú hazánk drogfogyasztói, törvényszegői és paráznái.” Mindeközben a filmben bemutatják a zene erejét, amint az emberek összeülnek, szórakoznak, táncolnak, titokban a párna alá rejtett készülék örömöt jelent számukra. Figyelemmel követik a rádiósok életét, hiszen majdnem istenítik, szenvedélyesen rajonganak, megőrülnek értük a hallgatók. A film nem feltétlenül a rádiósok szakmai tudását ábrázolja, felkészültségüket, technikai hozzáértésüket, hanem társadalmi összetartó szerepüket emeli ki és elkötelezett hivatástudatukat: a hajón élő népszerű DJ, a Báró (Philip Seymour Hoffman) akkor sem hagyja abba a zenélést, amikor a hajó süllyedni kezd.

A film véges, a sztori örök

by Gebe Zoltán | 2020. 04. 03. | A film véges, a sztori örök bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

A régi klasszikusok sosem halnak meg. Így van ez minden téren, a filmek esetében is. Valamiért nem érzem úgy, hogy napjaink alkotásait évtizedekig meg tudnánk őrizni emlékezetünkben, egy-két kivételt leszámítva.

Ma már rengeteg sorozatot, filmet fogyasztunk, mondhatni sztorifüggők lettünk, a mozi emiatt sokat veszített korábbi varázsából. Már nem tud olyan élményt nyújtani, mint tíz évvel ezelőtt. Annyi előnye viszont mindenképpen van, hogy nagy eséllyel emlékszünk majd arra, amit ott nézünk meg, mert tudunk hozzá eseményt, élményt kapcsolni. Ha a netről töltünk le valamit, heteken belül könnyen elfelejtjük. A régi idők alkotásai azért maradtak meg a köztudatban, mert vetítésük valamikor szenzációnak számított. 2020-ban viszont sokaknak már az evéshez hasonló életszükségletet jelent a filmnézés. Ki lehet bírni nélküle, ha nagyon akarjuk, de előbb-utóbb csillapítanunk kell éhségünket. Utólag könnyen összekeverhetjük a történeteket. Előfordulhat, hogy néhány nap elteltével el sem tudjuk mesélni ismerőseinknek, hogy mit néztünk.

A modern társadalom tagjai hajlamosak elutasítani a régi dolgokat anélkül, hogy ismernék ezeket. Vannak viszont olyan fiatalok is, akiket érdekel, hogy a nyolcvanas években mi volt a menő. Meglepetésként ért, amikor nemrég az utcán sétálva meghallottam, hogy a suliból kijövő kissrácok nem napjaink sztárszínészeiről, hanem Bud Spencerről beszélnek. A magyar tévécsatornák még most is gyakran adják főműsoridőben a nápolyi színész önálló és Terence Hillel közös filmjeit. Ennek egyszerű oka van: a nézettségi adatok alapján százezrek kíváncsiak rájuk, bár valószínűleg számtalanszor látták már mindegyiket. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ők ketten részei a magyar filmkultúrának is, így nehéz lenne elfelejteni őket.

A 2000-es évek elején is készült jó néhány világklasszis film, amelyek szövegét sokan ma már kívülről fújják. Régóta várom, hogy olyan legendás, többrészes alkotás szülessen, mint amilyen például a Karib-tenger kalózai. Erre egyelőre nem látok sok esélyt, de azért még teljesen nem adtam fel a reményt. Az idő előrehaladtával egyre nehezebb dolguk lesz a rendezőknek. Nem könnyű olyan sztorit kitalálni, amely egyértelműen ki tud emelkedni a többi közül. Ahhoz zseninek kell lenni. Várhatóan a régről ismert történetek új köntösben való bemutatása vagy feldolgozása is egyre kevésbé lesz nyerő. Számomra elképzelhetetlen, hogy valaki néhány éven belül olyan Batman-filmet készít, amely minőségben túlszárnyalja a Sötét Lovagot. Az emberek általában ragaszkodnak ahhoz a szereposztáshoz, ami a leginkább tetszett nekik. Ebből kiindulva akaratukon kívül is ahhoz hasonlítanak minden új verziót, ezért előítéletesen ülnek le a vászon vagy képernyő elé. Jó ötlet lehet viszont egy adott sztori negatív szereplőjéről filmet készíteni (Lásd: Joker). Ezenkívül több olyan megoldás létezhet, amivel a rendezők lázba tudják hozni a világot. Bízom a kreativitásukban, és reménykedem benne, hogy olyan filmeket találnak ki, amelyekről évek múlva is csodálattal beszélünk majd.

  1. Oldalak:
  2. 1
  3. 2
  4. 3
  5. 4
  6. 5
  7. 6