„A klímaváltozás nem egy valós probléma. Mindössze egy újabb hisztériarohama a társadalomnak, ami megvakarja az emberek feltűnési viszketegségét” – hangzanak el manapság ilyen és hasonló kaliberű kijelentések. „Aggodalomra semmi ok, minden a legnagyobb rendben” – és tovább áltatjuk magunkat.
Az űrből is tisztán látható a leégett Amazonas, az Ausztrália egészét fojtogató füst, az elejtett fagyi módjára olvadó sarki jég, az átmeneti évszakok felszívódása. A bolygónk helyzete féktelenül romlik, az ökológiai lábnyomunk pedig mindegyre kinövi a cipőjét. Kérdem én, mik ezek a jelenségek, ha nem óriási felkiálltójelek a természet, a környezetünk részéről?
Nyugodtan megpróbálhatjuk a szőnyeg alá seperni a klímaváltozás aggasztó kérdését, viszont a hatásai ettől még nem mennek sehova. Együtt élünk velük nap mint nap, ha hajlandóak vagyunk észrevenni, ha nem. A 21. század pestise, a műanyag hulladék, nem kegyelmez. Ellep mindent, a tengereket, az óceánokat, és a szárazföldet is. A nagyvárosok elfertőződnek a túltermelt szeméttől és szén-monoxidtól. Az évszakok már nem háromhavonta váltakoznak, hanem heti rendszerességgel cserélődnek. Ahhoz, hogy mindezt észrevegyük, nem kell „ökó- szemüveggel” vizsgálnunk a világot. Egyszerűen ki kellene nyitnunk a szemünk, hogy végre felfigyeljünk az egészségügyi, infrastrukturális és sok egyéb társadalmi probléma okára.
Hány természeti katasztrófa kell még lesújtson ránk, hogy az „amíg le nem ég a saját házam, addig nem érdekel” mentalitásból kizökkenjünk? Addig kell fajuljon a helyzet, amíg szenteste bikiniben kucorgunk majd a karácsonyfa árnyékában?
Vagy talán addig, amíg az oxigén luxuscikknek számít majd? Tévedés ne essék, senki sem várja el, hogy önkéntes teknős meg jegesmedve mentők legyünk mind, vagy hogy Greta Thunbergként tüntessünk a parlament előtt. Csupán annyi lenne a lényeg, hogy a piacon vásárolt három paradicsomot és két uborkát ne öt különböző zacskóba pakoljuk, mert az „úgyis ingyen van”, vagy a tőlünk kétszáz méterre lévő közértbe ne autóval furikázzunk, amennyiben nem muszáj.
A természet és ember közti egyensúly talán végérvényesen megbomlott. Az viszont kétségtelen, hogy most lenne igazán itt a változás ideje. A kérdés már csak az, hogy be fog-e következni. Vagy hogy az emberiség mekkora árát hajlandó fizetni önzőségéért, illetve ignoranciájáért. Na meg hogy mikor.
Környezettudatosság, klímaváltozás, élhető jövő. Hívószavak, amelyek régóta jelen vannak az emberek mindennapjaiban, de csak nemrég kezdtek el elegendő figyelmet fordítani rá. Az Amazonas esete? Az októberi kánikula? Vagy az egyre több, műanyagpalackok közt úszkáló tengeri állatka volt az, ami felhívta a figyelmet a veszélyre? Talán mindenkinek más. A lényeg az, hogy sokan felfigyeltek a Földet veszélyeztető problémákra, és próbálják is orvoslni azokat.
Amikor először hallottam és olvastam Gréta Thunbergről, arról a tizenhat éves svéd lányról, aki egymagában tüntetett Stockholmban a klímaváltozás megállításáért, meghatott a története, elszomorítottak a felvételek, amelyeken ő szerepel, és valahogy ennyinél le is ragadtam.