„…és színész benne minden férfi és nő.” – ahogyan William Shakespeare is megfogalmazta. Az egész élet egy nagy szerepjáték, amiben minden emberre más-más szerep jut. Vannak komolyabbak, amelyek olyan emberekre vannak megírva, akik sokkal nagyobb célokkal rendelkeznek, és ezt bármi áron el akarják érni. Viszont nem minden ember játssza megfelelően a ráruházott szerepet, túljátsszák, esetleg nem élik bele még minimálisan sem magukat. Mindenkinek egy küldetése van élete során: az orvosnak, hogy életeket mentsen, az újságírónak, hogy napról napra friss hírekkel szolgáljon, az anyának, hogy gyerekeket neveljen, de még a hajléktalanoknak is van valami. Megjátsszuk magunkat, színészkedünk azért, hogy elfogadjanak egy munkahelyen vagy egy közösségben. Minden helyzetben máshogy viselkedünk: a családdal és a barátainkkal sokkal felszabadultabbak vagyunk, nem kell arra törekedjünk, hogy elfogadtassuk magunkat. Idegen emberek társaságában viszont feszültek vagyunk, és igyekszünk beilleszkedni az új közösségbe, ennek érdekében pedig képesek vagyunk megjátszani magunkat, hogy ne rekesszenek ki az új társaságból. Már az is egyfajta megjátszás, ha máshogy viselkedünk, beszélünk különböző emberekkel. Itt nem arra gondolok, hogyan viszonyulunk egy velünk egykorúhoz vagy egy felnőtthöz, hanem arra, hogy egy igaz barátunkkal őszintébbek vagyunk, mert tudjuk, ő nem játssza meg az érzéseit előttünk, őszintén velünk együtt nevet és sír. Egy átlag barát (vagy álbarát), aki nincs mellettünk mindig, nem is tud velünk együtt örülni, csak felölt egy műmosolyt, és próbálja elhitetni, hogy velünk együtt örül, esetleg kihasználja a helyzetünket, a bajban pedig még mellettünk sincs. Ne felejtsük ki azokat a barátokat se, akik csak irányítani akarják a másikat úgy, ahogy a bábszínházban teszik a színészek a bábukkal. Az egész élet olyan, akár egy színdarab. Ahogyan a színész egy színházi szerep kedvéért belebújik egy karakter bőrébe, úgy a hétköznapi ember is szerepet alakít.

fotó: unsplash-logoFatih Kılıç