A bentlakásos élet nemcsak játék és mese. De nem is kínszenvedés. Megtanít közösségben élni, alkalmazkodni, ugyanakkor ráébreszt, hogy milyen fontos az egyedül töltött idő, a saját tér, mentális és fizikai szempontból is. A megannyi nehézség, a komfortzóna és az egyedüllét redukálódása valahogy mégis kompenzálódik a bentlakásos élet egyedi légkörében. Eddigi tapasztalataikról, a folyamatos közösségben élés, ismeretlen személyekkel való osztozás nehézségeiről és szépségeiről mesélt a Campusnak három elsőéves: Gergely Aliz, Koncz Opál és Kovács Leona.

– Mi volt a benyomásod, amikor beköltöztél, és mi változott azóta?

Opál: Az első benyomásom az volt, hogy utálok itt lenni. Amikor felköltöztem, túl nagy volt a változás, és olyan furcsa volt, hogy ilyen sokan vagyunk egy szobában. Sokan járkáltak a folyosón, együtt használunk mindent: mosdót, konyhát. Szóval kicsit megijedtem. Full depi voltam, full ideg. Azóta beletanultam ebbe az életvitelbe, jól elvagyok és szeretek itt lenni.

Leona: Megijedtem attól, hogy be kell költözni, mert nehezen viselem a változást. Négy új emberrel egy szobában, ráadásul idegen városban hirtelen és gyökeres változás. Azért ettől megijed az ember. Attól féltem a legjobban, hogy román szobatársaim lesznek, ezért nehezen indul majd a kommunikáció. Féltem, hogy majd el kell viselnem négy új embert, hozzászokni az ő rutinjukhoz. Viszont azóta megszerettem a bentlakásos életet.

Aliz: Amikor először megnéztem, milyen lesz a bentlakás, ahol jó ideig lakni fogok, nem voltam elragadtatva. Miután beköltöztem, rájöttem, hogy amúgy jobbak a feltételek, mint amire számítottam. Igazából már kilencedik osztály óta vártam, hogy elmenjek otthonról, bentlakásba költözzek, egyetemre járjak. Jól érzem magam, s tudom, hogy jó helyen vagyok.

– Gondot okozott megszokni az új lakhelyet?

Opál: Igen. Le is voltam betegedve az első héten, úgy gondolom, részben ezért is. A szobatársak személyét és folyamatos jelenlétét könnyű volt megszokni, de azzal még máig sem barátkoztam meg, hogy el kell menni a folyosó végére tusolni. Nagy előkészülettel jár a mosogatás is. Ezekhez a körülményekhez nekem nem a legkönnyebb alkalmazkodni.

Leona: Otthon tudom, hogy mi hol van. Ott kimegyek, csukott szemmel megtalálom azt, ami kell. Itt az első héten azt sem tudtam, mi hol van. Frusztráló volt, hogy a cuccaim most más helyen vannak, mint ahol ezelőtt tartottam azokat.

Aliz: Nekem nehéz volt a magánszféra beszűkülése szempontjából. Az is rizikós néha, hogy hosszú előkészület szükséges az evéshez. Nem annyiból áll, hogy leülök és eszem, hanem elmegyek a konyhába, először megmelegítem a kaját, utána még elmosogatok, nem hagyhatom a konyhában a saját étkészletem. Volt, hogy sokszor nem ettem, mert nem volt kedvem vagy időm ételt melegíteni, mosogatni.

– Az első félév online, esetenként hibrid formában zajlott. Mennyire volt ez körülményes számodra?

Opál: Bentlakóként sokszor bonyolult helyzet alakult ki, amikor be kellett lépnem órára, és be kellett kapcsolnom a mikrofont meg a kamerát. Próbáltam nem zavarni a szobatársaim. Én jobban szerettem a hibrid oktatást, egy-egy kurzusra egyszerűbb online belépni az előbb említett nehézségek ellenére is.

Leona: Nem tudom, te hogy vagy vele, de én infóegyetemen vagyok. Szerintem ezzel mindent elmondtam. Öten voltunk egy szobában, az egyik alszik, a másik reggelizik, a harmadiknak pont most kellene csinálnia valamit hangosan, a negyediknek más dolga van éppen, te pedig ülnél és fókuszálnál a kurzusra. Már amennyire képes vagy erre ilyen helyzetben.

Aliz: Én is infóegyetemen vagyok, az volt a legkisebb problémám, hogy hogyan kivitelezték a kurzusok és szemináriumok megtartását. Igazából most kicsit nehezebb, hogy nincs annyi órám online. Még el kell menni előadásra… Arra meg ki kel fel szívesen? A hibrid nekem nagyon tetszett. A „nem tanulás” része volt a legjobb.

– Nehéz volt beilleszkedni az új, még ismeretlen társaságba?

Opál: Féltem, hogy nem fogunk egy nyelvet beszélni leendő szobatársaimmal, és emiatt akadályokba ütközött volna a beszélgetés, barátkozás. De kommunikáció szakon tanulok, be nem állt a szám.

Leona: Én mindenhova remekül beilleszkedem.

Aliz: Nem volt nehéz. Liciben utáltam a közösséget, szóval egyetemistaként változtatni szerettem volna ezen, eldöntöttem, hogy eddigi magatartásommal ellentétben nyitott leszek.

– Mit tanított meg neked a bentlakásos lét?

Opál: Megbecsülni a magánszférám. Emellett megtanultam jobban alkalmazkodni másokhoz. Én például otthon a sütés-főzés terén sosem tudtam annyira érvényesülni. Most magamra főzök. Egész jól haladok.

Leona: Önállósodni kell. Nem mondhatod azt anyukának, hogy gyere, főzzél egy teát, mert beteg vagyok. Éppen haldokolsz, de azért mész, hogy főzz egy teát.

Aliz: Edd meg, amit főztél! Megtanultam kisebb helyen élni, osztozni másokkal a szobámon. Már tudom, hol olcsó, hol drága a tojás. Még a félig lejárt kaját is megtanultam értékelni.

– Mit üzennél azoknak, akik azon gondolkodnak, hogy bentlakásba költözzenek?

Opál: Teljesen megéri. Igazából szocializálódás szempontjából is nagyon-nagyon hasznos. Sokkal kevesebb elintéznivalód van, mint kintlakásban, sokkal egyszerűbb itt az élet. Takarítanak is ránk, a szobánkon kívül mindent. Abszolút megéri kipróbálni, mert nincs annyi felelősséged, mint albérletben, azonban így is önállósodnod kell. Kimozdít a komfortzónádból.

Leona: 100 lej vagy 100 euró nem mindegy. A bentlakásban annyi emberrel ismerkedsz meg, amennyivel szeretnél. Akárhányszor kimegyek a szobámból, és valakinek köszönök, nem is kell tudnom a nevét, de azért váltok vele három szót. Kicsit átérzem az ő sorsát is bentlakóként. Minap olasz nyelvű telefonon, norvég billentyűzeten román lánynak kerestem meg az én magyar nevem a közösségi hálón. Kapcsolatok kialakítására a bentlakás tökéletes.

Aliz: Szerintem nagyon tanulságos élmény. Van szép része, tudunk segíteni egymásnak, számíthatunk egymásra, megszeretjük egymást. Kolozsváron nagyon megéri.

Van egy régi mániám. Inkább káros szokásom. Az online hírportálok Facebookon megosztott cikkei alatt legtöbbször a kommenteket is elolvasom. A minap a maszol.ro híre bukkant fel esti Facebook-görgetésem közben, ami arról szólt, hogy nemsokára férfiaknak szánt fogamzásgátló tablettát is a piacra dobnak. Ahogy az megosztó téma esetében lenni szokott, burjánzó kommentszekcióval találtam szembe magam. A hozzászólások némelyike a cikk paragrafusaiban megjelenik.

Akit igazán érdekel az említett cikk „origója”, bővebben informálódhat három egyszerű kattintással, mielőtt véleményt formál. Az erdélyi portál a 24.hu-ra hivatkozik, ez utóbbi pedig a Gizmodóra, ahol bővebben kifejtik a kérdéses ügyet. Például a tablettát fejlesztő kutatócsoport vezetőjének néhány gondolata is olvasható az angol nyelvű cikkben. Mondanom sem kellene (de manapság fontos kiemelni), hogy az adott, éppen szembejövő forrás(ok)on kívül is lehet, sőt érdemes cikkeket, tanulmányokat böngészni, ha teljes képet szeretnénk kapni a vitatott témáról.

A szkepticizmus jogos az egészségügyi innovációk kapcsán. Hasznos is tartani olykor a bizonytalannak tűnő újításoktól, de az nem mindegy, hogyan fejezi ki az ember a véleményét. A legemlékezetesebb kommenteket bőszen összefaricskáltam, a hitelesség kedvéért helyesírási hibákkal együtt, viszont az emotikonokat kihagyva.

A férfiaknak szánt fogamzásgátló tabletta híre a következő gondolatokat ébresztette az olvasókban: „A férfiak teherbe esése ellen?”, „Van baj elég”, „Gondolom, hogy adják a menstruációs görcsoldot is vele!”, „10 év múlva meg lerohad a zacsi”, „Talán a covid oltások nem elég hatékonyak erre a célra is?”, „Már lusták az emberek kiveni az aktus vége előtt” – ezt kiegészítendő az olvasó képzeljen ide két nevető emojit. „Megèrett az emberisèg a pusztulásra!!!” , „ez inkább szomorú,mint vicces”.

Meglepetésemre ezektől eltérő megnyilvánulásokat is olvashattam: „Mert az a jó ha a nő szedi és mérgezi magát hormonokkal és más finomságokkal. Isten ments hogy a férfi is felelősséget vállaljon a család tervezés barmilyen gondjában.” „Ehhez jó lett volna hozzáfűzni, hogy hány nőnél jelentkezett a hormonális fogamzásgátlás nyomán rákos vagy más, ugy-e bátor hímegyedeink szerint aprócska, probléma… És hogy ez egy sokkal humánusabb megoldás lenne.”

Új gyógyszerfejlesztés kapcsán nem tudok érdemi bírálatot megfogalmazni, nem vagyok jártas és kellőképpen tanult az ilyen jellegű egészségügyi kérdések vizsgálatában, a gyógyszerészetben, kémiában, endokrinológiában (női fogamzásgátló tabletták esetében, amelyeket az utóbbi két idézet említ), és nem is célom a férfiaknak szánt gyógyszerekről eldönteni, veszélyesek-e vagy sem. Azt szeretném ezzel az írással, hozzászólások beemelésével demonstrálni, hogy napjainkban egy cím, jobb esetben a hatmondatos hír elolvasása milyen hirtelen és radikális gondolatokat késztet közzétenni a világhálón. Teljesen normális, hogy nincs egyetértés. Viszont, ha poénból is (tudjuk, minden viccnek fele igaz), előtör az az eszme, miszerint férfiatlan, esetleg nőies odafigyelni (ebben az esetben gyógyszer szedésével) a védekezésre, vagy „kivenni” lenne a biztos megoldás, a csattanó nem nevetni való, hanem megdöbbentő és szomorú. Nem kell élnie senkinek a férfi fogamzásgátló tablettával, ha nem szeretne, viszont hasznos tájékozódni arról, hogy létezik ilyen szer, forgalomba szeretnék hozni és ez is alternatíva lesz az elkövetkezendőkben. Mindenki úgy védekezik, ahogy leghelyesebbnek – rosszabb esetben legkényelmesebbnek – találja. Mindenesetre, a nem kívánt terhesség elkerülése érdekében elengedhetetlen a minél hatékonyabb védekezési módszer, és kiváltképp fontos hangsúlyozni, hogy ilyen esetben mindkét fél érdeke és felelőssége az elővigyázatosság. Azok életét, akik nem használják, nem fogja befolyásolni ez a gyógyszeripari vívmány, így biztos akad olyan, aki részéről fölösleges a humorosnak szánt, burkolt vagy direkt kifakadás.

A legelkeserítőbb azonban mégsem a fentiekben taglalt, hanem két eddig meg nem említett hozzászólás. Az egyikben az olvasó azt állítja, hogy a férfiaknak azért örömteli ez a hír, mert így nem tudják egyes nők azt hazudni nekik, hogy teherbe estek általuk, feltéve, hogy a képzeletben vádolt férfi rendszeres fogyasztója a még piacra nem dobott tablettáknak. Így elkerülhető a kommentelő által jegyzett aggodalom, miszerint: „oszt a pasi meg jó nagyot szív fizethet vagy húsz éveig…..” A Gizmodo cikke alatti vélemény ennél is elgondolkodtatóbb, és eszünkbe juttatja, hogy bízni lehet embertársainkban, de sokszor nem érdemes. Magyarra fordítva, nagyjából ez olvasható az angol nyelvű kommentben: „Tudjátok, hogy hívják azokat a férfiakat, akik azt állítják, szedik ezt a fogamzásgátlót? Hazugok. Tudjátok, hogy hívják azokat a lányokat, akik elhiszik [ezeket a hazugságokat]? Anyák. A férfiaknak szánt fogamzásgátló értelmetlen, sosem hihetsz egy férfinek, aki azt mondja, szedi.”