Kedves érettségiző,

Nem foglak most én is azzal nyaggatni téged, hogy tanulj. Hagyom, hogy eldöntsd, most mi a fontos neked. Bár te most másabb, talán nehezebb helyzetben vagy, mint anno én – hiszen kimaradt a szemtől szembeni oktatás egy része –, úgy gondolom, az érettségi előtti időszakot mindenki hasonlóan éli meg. Elmesélem, én hogyan vészeltem át.

Kétfajta embertípust képzelek el: aki éjjel-nappal tanul és aki inkább halasztgat az érettségi árnyékában is. Bevallom, én az utóbbihoz hasonlítottam inkább, pedig a kezdetekben nem így álltam hozzá. Naptárt készítettem magamnak, hogy a különböző napokon milyen tételeket oldok meg, mit nézek át, esetleg milyen leckéket tanulok újra. Az elején töredelmesen követtem saját utasításaimat, de nem sikerült sokáig motiváltnak maradni. Feltettem magamban, ha egy nap kimarad valami, másnap bepótoltam. Aha, persze. A sohabenempótolósdi. Ismerős, nem? Mind a mai napig csodálkozom, hogy sikerült a hatos átlagot összekaparnom. Nagy mákom volt, az biztos. A román érettségi előtt egy nappal rápillantottam az egyik verselemzésre, amit nem igazán tudtam. Átolvastam, de nem is figyeltem rá. (Ez, remélem, már nem ismerős!) Kitalálod mi történt? Másnap éppen a csak átolvasott vers mosolygott rám a lapról. Szidtam magam, amiért nem tanultam meg rendesen, mert aztán egy kerek hétig rághattam a körmöm, vajon átcsusszanok-e egy fél oldalnyi esszével? Spoiler: meglett, átcsúsztam. Az eredményhirdetés napján dél körül kaptam az üzenetet, hogy közzétették a jegyeket. Remegő kezekkel és anyukám biztatásával vettem rá magam, megnyitottam az oldalt, és kerestem a nevem a sok között. Elsőként a sor végére néztem, mert nem is az érdekelt, hogy milyen jegyekkel, csak ott legyen a szócska „reușit”. Ott volt bizony, és túlzásnak tűnhet, soha addig nem voltam olyan boldog. Nem mondhattam, hogy a sok álmatlan éjjel meghozta gyümölcsét, hiszen nem tanultam éjjeleket, de a hír, hogy mégis sikerült, legurította azt a bizonyos nagy sziklát a szívemről. Egy dolog biztos: egyszer kell végigcsinálni, és neked már nem szabad a szerencsére hagynod, mert én azt mondom: nem éri meg. Képes vagy arra, hogy megtanuld, amit kell. Kérj segítséget tanáraidtól, ismerőseidtől, ha nem megy valami. Nálam sokszor elhangzott az a mondat, hogy most már úgyis mindegy, mert már túl kevés időm van tanulni. Jegyezzétek meg: sosincs késő. Az utolsó öt méter is lehetőség.

Üdvözöl, és sok sikert kíván egy elsőéves újságíró szakos diák!