Folyamatos koncertjárás az életem. Az egyik zenéből a másikba csapódom, egy őrületből a kettőbe. Olyannyira részemmé váltak ezek az estek, hogy a „párhány” órai készülődés során görcsbe rándul a gyomrom, félek, nehogy csalódás érjen az este folyamán. Általában olyan koncerteken vagyok, amik a nagykedvenceim. A dalaik a mindennapjaim, ők is fejlődéseim részei, ők is én vagyok. Félni szoktam, hogy nem kapom vissza ugyanazt az énemet, amit megszokhattam tőlük. Eddig szerencsére nagyon kevésszer csalódtam ilyen téren, de ahogy ősapáink mondták „jobb félni, mint megijedni”. Én nem szeretek megijedni.

Mostanában szokásommá váltak a felfedezések egy-egy koncert során. Csak úgy bedobom magam a mélyvízbe, lássuk mi lesz alapon. Nem ismerem az együttest, és azt remélem, pár jóléti óra elteltével, ameddig a zenélés tart, több leszek attól, amit majd adnak nekem. Újabb, tapasztaltabb, más mint ami eddig voltam.

Ez akkor sem volt másképp, amikor az egyik szerda estén elindultam Analog Balaton-koncertre, Kolozsvár Zugába. Nem tudtam túl sokat a két fiúról, csak annyit, amennyit kiszűrtem a két dalból, amit megtaláltam tőlük a zenelejátszón. Minimál popban nyomják a srácok, még minimálabb szöveggel. Nem volt rossz, tetszett. Aztán miután utánuk olvastam kicsit, és kiderült, hogy Ada, a két férfi közül az egyik, gyakran vendégeskedik az Elefánt zenekarban, még jobban felkeltették az érdeklődésemet. És ezt most utólag is köszönöm akárkinek, vagy akárminek is, ami ezt irányítja, hogy nem tartott vissza ettől a koncerttől. Megőrülésből nem volt hiány, csak így fel- s ledobáltuk a testünket, mozogtunk a dallamokra, amelyek átjárták a lényünket. Aba és Áki úgy ötvözte az élő és a gépzenét, hogy azt a giccstől teljesen száműzte, a minimalista és a naturalista hangzásokat teljes mértékben előtérbe helyezte. A srácok a letisztult, gitáros-szintis popot képviselik, ami teljes megőrülést tud okozni bárkiben, aki őket hallgatja.

Koncert után sikerült elcsípnem őket két szóra, és elárulták, hogy nekik nincs két egyforma koncertjük. Amit ők művelnek a színpadon, annak háromnegyede szinte csak improvizáció, az ő zenéjük nem begyakorolható. A spontaneitásban rejlik a varázsa, abban, ahogy követik egymást, ahogyan figyelniük kell egymás mozdulataira, gondolataira. Így számukra is izgalmas minden egyes fellépés.

Azt reméltem, hogy valamivel több leszek egy Analog Balaton koncert után. Beteljesedett, több lettem érzésekkel, gondolatokkal, hangulatokkal, de leginkább zenével. És zenéből kapni, aztán meg kiegészülni vele a legjobb dolog a világon!

Járjatok koncertekre, hadd egészüljetek ki!