Egyéb

Ne beszéljünk erről, vizsgában vagyok!

by Horváth István | 2020. 06. 06. | Ne beszéljünk erről, vizsgában vagyok! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider

Ez a felkérés, mondjuk, az utcán hangzik el, és az, aki mondja, még teljesen normális, ugyanis az illető tényleg vizsgázik. Igen vizsgázik, és a vizsga (figyelem, nem a szesszió!) egy hétig tart. Persze, mindez nem felénk dívó vizsgastílus. Hisz a legtöbb keménygalléros tanár bácsi meszesedett agya rögtön felmondaná a szolgálatot, ha arról hallana, hogy bizony-bizony vannak olyan vizsgák, melyekre, mondjuk, a hét elején kiadják a tételt, és a következő hétfőn jönnek a diákok az elkészített dolgozatokkal. Hogy ez milyen hülyeség! —gondolja a tanár bácsink. — Hát akkor honnan tudja meg az a tanár, hogy minden képletet, tételt ügyesen bemagolt-e a nebuló, s mi több, milyen folyékonyan darálja a monoton hangon leadott kurzust. Meg aztán mi a biztosítéka annak, hogy az amerikai diákok nem puskáznak, meg Uram bocs’ nem más közreműködésével készítik el azt a bizonyos dolgozatot? Kedves tanár bácsi, részleges információim birtokában is kijelenthetem, hogy igenis puskáznak! Illetve szabadon használhatnak minden szükségesnek tartott dokumentációt, mert az ottani tanár bácsik nem azt tartják lényegesnek, hogy 27 képletet tudjon a diák, hanem azt, hogy meg tudjon oldani egy, az illető tantárgy kereteibe beleillő problémát. S hogy más is közreműködhet? Az nincs kizárva, de ez nem nagyon esik meg. Ugyanis az egyetlen kárvallott csak önmaga volna, mert ha a gyakorlatban majd találkozik az illető problémával, nem talál egy olyan hülyét, aki önzetlenül segítsen rajta. S pénzért vásárolni a segítséget… Tudom, mindaddig, amíg a fizetést egy darab papírra felírt szó (mondjuk, hogy mérnök) biztosítja, addig mi, a diákság nem tiltakoznánk olyan hevesen, ha egy ártatlan beszélgetés közben a kidolgozandó tétellel kapcsolatos problémákra terelődne a szó. Sőt!.. .De hát ez nem jogosítja fel önöket, hogy magológépekké torzítsák gondolkozásunkat, vizsgáztatás címe alatt töméntelen adat bevágására késztessenek. Vagy olyan nehéz egy tantárgy elméleti problémáit vázolni, és az ehhez szükséges megoldási alapokat feltárni, aztán egy jól megszerkesztett gyakorlati teszt segítségével (melynek megoldásához szabadon lehessen a fránya képletek között keresgélni), felmérni, hogy milyen mértékben sajátította el a diák a megoldáshoz szükséges készségeket? Volt ilyenre példa nálunk is. Voltak jelesek és voltak bukottak, mint minden rendes vizsgán. De, tudja fene, még a bukásnak is más íze volt. Nem lehetett, azt mondani, hogy: „Rosszat húztam.” De hát miért zavarjuk önöket ilyen destabilizáló ötletekkel, mikor oly drága a nyárspolgári kényelmük.
Hisz mi sem könnyebb annál, mint a vizsga végén orrhegyre tolt pápaszemmel megjegyezni: „A tizenhatodik képlet C változatánál kifelejtett egy „X” -et. Nyolcas!… “

Tapsoljuk meg a varrónőket is!

by Lukács Krisztina | | Tapsoljuk meg a varrónőket is! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

A magyarországi Szombathelyhez hasonlóan nálunk is több településen, városban kezdeményezték, hogy az emberek otthonukból előre megbeszélt órában megtapsolják a koronavírus ellen rendületlenül küzdő orvosokat, asszisztenseket, mentősöket, hősöket. Elgondolkodtatott-e valakit az, honnan szerzik be az egészségügyi szektorban dolgozók a védőruháikat? Tudjátok-e, kik és hol készítik ezeket? Ha nem, akkor most kaptok némi ízelítőt.

A szemtől szembeni egyetemi oktatás felfüggesztése után, függetlenedni vágyó diákként munkát kerestem, hogy aktív maradhassak, amikor minden más lelassul, megáll. Azaz majdnem minden más. Egy varróműhelyben sikerült némi nehézséggel helyet találnom, közel 160 személy dolgozott ott, ahol nekem is kellett. Hihetetlennek tűnt, hogy olyan sok ember munkálkodik ott a járvány idején is, amikor Romániában a munkanélküliek száma napról napra nőtt. Alaposan megfigyeltem a négy részlegre felosztott műhelyt. Az elsőnél az anyagot terítették, vágták formára, majd varrtak belőle nadrágot vagy felsőt. A második szektorban gumiztak, cipzárakat raktak. A harmadikban levágták a fölös cérnát és javítottak, míg az utolsóban a kész termékeket összefogták, címkézték, préselték, csomagolták.

A munkások 90%-a nő és csupán 10%-a volt férfi. A legtöbben normára dolgoztak és dolgoznak most is, néhányan pedig órabérre, figyelem: banálisan csekély összegért. Egy nadrágot varró személynek ugyanis a minimálbérért átlagosan naponta 500 darabot kell megvarrnia. Egy kis számítással egyértelmű tehát, hogy egy védőruháért 0,50 banit kap. Megtudtam azt is, hogy körülbelül 10 évvel ezelőtt hasonló munkafolyamat értéke 0,33 bani volt. Egy csomagolónak ugyanezért a bérért 2400 terméket kell elvitelre, készen dobozokba raknia. Elképesztő volt számomra azzal szembesülni, hogy milyen kitartással dolgoznak azok az emberek, úgy, hogy láthatóan évek óta nem értékelik méltón a munkájukat. Sőt teljesen figyelmen kívül maradtak, és a járványhelyzetben nem védték őket úgy, mint más szakembereket. Veszélyben voltak, hiszen egyszerűen lehetetlen volt kesztyűben dolgozniuk. Nem tudták a milliméter vastagságú anyagokat elválasztani egymástól biztos fogás, érintés nélkül. Kézfertőtlenítésre volt ugyan lehetőség, de a rengeteg munka mellett gyakran elfelejtették, nehezen vált rutinossá a folytonos fertőtlenítés. De nemcsak a biztos, szép jövedelemtől fosztják meg őket nap mint nap, a körülmények sem a legideálisabbak: a varroda épülete konténerházhoz hasonló, ami mondhatnánk olcsó, némileg praktikus döntés volt, hiszen könnyen átmelegszik. Felszerelték légkondicionálóval is, és talán még az építési alapanyag egy része is menthető, ha költöztetni kell.

Persze, ez mindig így történik. Aki látható, akit folyton említenek, azt tiszteljük, annak a munkája értékelendő és hasznos. A járványhelyzet alatt viszont rádöbbenhettünk: ha nincsenek jó szakemberek, ha nincs köztünk önfeláldozó, nemes ember, akkor elbukunk. Talán értékelni kellene jobban egymást, egymás munkáját. Tapsoljuk meg a műhelyben dolgozókat is!

,,Ej, ráérünk arra még!” – mondta Petőfi Pató Pálja

by Helga Megyesi | 2020. 05. 29. | ,,Ej, ráérünk arra még!” – mondta Petőfi Pató Pálja bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Ha nem is mindannyian, de elég sokan szembesülünk a halogatás nagy dilemmájával nap mint nap. Petőfi verse azt bizonyítja, régen sem volt ez másképp. Jómagam is a krónikus halogatók csoportjába tartozom, és annak ellenére, hogy tudom, leginkább magmnak ártok vele a legtöbbet, aligha lennék képes ellenállni. Általában mindent az utolsó pillanatra hagyok, sikeresen elhitetem magammal a hazugságomat, miszerint van még időm. Azonban, ha azt gondolnánk, hogy a nyomás jó hatással van az emberre, és sokkal jobb eredményeket érünk el, ha az utolsó lehetőséget használjuk ki a feladat elvégzésére, bizony nagyot tévedünk.

Halogatásunk okát általában meg tudjuk magyarázni, még akkor is, ha másoknak nem szeretünk erről beszélni. Sokszor előfordul, hogy félünk attól a bizonyos tevékenységtől, hiszen tudjuk, hogy kellemetlen lesz, ezért is halogatjuk, ameddig csak bírjuk. Esetemben ilyen aktivitás a fogorvos felkeresés, a vezetés vagy mindenféle fontosabb ügy elintézése. Az órákra való készülés alatt is akadnak buktatók, különösen a mostani helyzetben. Mivel itthon vagyok, és én osztom be az időmet, illetve a fontossági sorrendet is magam döntöm el, előfordul, hogy a házi feladatok megírása nem az első helyen áll a teendőimet illetően. Sokszor fogom rá egy-egy feladatra, hogy nem értem vagy nem is olyan fontos, esetleg nem érdekel, majd a határidő vészes közeledtével rosszabb esetben teljesen lemondok róla, jobb esetben az utolsó pillanatban összedobok valamit, amit megoldásnak nevezek. Mindezt úgy, hogy sokkal jobbat és többet is ki tudtam volna hozni magamból…

Másik ok, amiért gyakran elnapolom a dolgokat, az az, hogy attól tartok, hogy nem fog sikerülni, és saját magamban kell csalódnom. Ha nem teszek semmit, akkor nem kapok kritikát sem. De ez az út sem vezet sehová, ha folyamatosan megóvom magam a ,,rossz” dolgoktól, ami akár építő jellegű is lehet, akkor egy helyben fogok toporogni. A kudarcoktól való félelem ugyanis meggátolja az embert abban, hogy sikereket érjen el. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, hosszú távon ez senkinek sem tesz jót. Előbb vagy utóbb, de mindenképp muszáj eleget tenni a kötelezettségeinknek, és mi járunk vele a legjobban, ha idejében nekifogunk és megoldjuk a feladatainkat.

Ha a halogatást akarom leküzdeni, fontos, hogy már ébredés után sorra vegyem a tennivalóimat és felállítsak egy fontossági sorrendet. Én leírom őket, ez segít abban, hogy jobban átlássam a teendőimet. Nagyon fontos, hogy határozott maradjak és ne térjek el a tervtől, ilyenkor a telefont is félreteszem és kizárok minden zavaró tényezőt, ami gátolhatna. Olyan is előfordult már, nem is egyszer, hogy miután megvolt a kezdő löket, megjött a kedvem ahhoz a bizonyos ,,nagyon nehéz” esszéhez. Addig nehéz és bonyolult valami, amíg hozzá nem fogunk. Én igyekszem ezt nap mint nap észben és szem előtt tartani. Tedd te is ezt!

Valahol ez így volt jó, valahol ez így volt szép…

by Fanni Urbán | | Valahol ez így volt jó, valahol ez így volt szép… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Május van. Két hónapig ültem a négy fal közt, és ez idő alatt minden megváltozott. Amikor hatvan nap után kilépek a lakás ajtaján, egyfajta izgatottság lesz úrrá rajtam, azon töprengek, milyen lesz újra odakint, az emberek között. Furcsa érzés ismét szépen felöltözni és cipőt húzni. Sok minden kavarog bennem, de a legerősebb mind közül a menni akarás. Mindegy, hogy hova, csak sétálni, rohanni. Ez idáig szinte futottam lefele a lépcsőn, hogy minél kevesebb idő alatt leérjek a harmadik emeletről, ám most olyan lassan teszem egyik lábam a másik után, amennyire csak tudom. A lépcsőház bejárati ajtaja előtt megállok, és mielőtt kilépnék konstatálom, hogy az cseppet sem változott. Ugyanolyan bordó színe van most, mint a karantén előtt, és még mindig ütött-kopott néhány helyen. Két lépést teszek a vasajtó felé, és hatalmas lendülettel magam felé húzom, hogy kisétáljak végre a szabadba. A nap sugarai a szemembe hasítanak, a napszemüvegem után nyúlok, helyet keresek neki a fejemen, aztán folytatom az utamat az autóig. Néhány másodpercig azon agyalok, hogy miként is kellene beindítanom az autót, hiszen olyan régen találkoztam már vele, hogy hirtelen azt sem tudom, mit milyen sorrendben kell tenni. A kezdeti bizonytalanságot reflexszerű mozdulatok sorozata váltja fel.

A tudatalattim hamarabb kapcsol, mint gondoltam volna. A rutinos mozdulatokat újabb bevett szokás követi: egy gombnyomással bekapcsolom a rádiót, mire pillanatok alatt megváltozik a hangulatom, az autó megtelik hangokkal és a pillanat idillivé válik. A Margaret Island legújabb dala szól, én pedig velük éneklem: „valahol ez így volt jó, valahol ez így volt szééép”. Ezzel a lendülettel indulok el céltalanul a városba. Nem zavar a forgalom, az sem, hogy félpercenként meg kell állni, mert mindig akad valaki, aki át szeretne jutni az utca egyik oldaláról a másikra. Azt figyelem, hogy a város újra életre kel, és közben hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon, azt éreztem, hogy az elmúlt időszakot lassan elfelejthetjük, és mindent folytathatunk onnan, ahol azt abbahagytuk.

Így szerveztünk kétnyelvű versenyt a Zoomon

by Bíró Noémi | | Így szerveztünk kétnyelvű versenyt a Zoomon bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Az V. Problema Solvenda Romá­nia verseny megszervezése nem éppen olyanra sikeredett, mint amilyennek azt elterveztük. Normális körülmények között élőben találkoztunk volna a versenyzőkkel, de a koronavírus ebbe is beleszólt. Mi, szervezőkként viszont nem engedtük meg neki, hogy felülkerekedjen rajtunk! Na de mi is az a Problema Solvenda?

Középiskolásoknak szóló esetmegoldó versenyről van szó. A diákok háromfős csapatokban egy történelmi döntési helyzetet dolgoznak fel. A verseny ideális esetben úgy fest, hogy az online fordulóban a diákok kapnak esetet és esszét írnak. A legjobb csapatok továbbjutnak az elődöntőbe és onnan már csak egy lépés a döntő, ahova a legjobb négy csapat juthat be és küzdhet meg a fődíjért és további értékes nyereményekért.

Mire van szükség ahhoz, hogy Zoom felületen tartsuk meg az amúgy 50 fős rendezvényt? Először is kitartásra. A szükségállapot beköszöntével elkezdtük kidolgozni az online versenyhez szükséges tervet. Egy valamit végig tudtunk: nem szeretnénk végleg lemondani a versenyről. Január óta dolgoztunk a részleteken, a versenyt a sajátunknak éreztük, és mindenképpen meg akartuk tartani, vagy így, vagy úgy. Utólag azt mondhatom, hogy megérte küzdeni érte, hiszen remekül éreztük magunkat, sokat nevettünk a szervezés közben, és lehetőségünk nyílt kicsit jobban megismerni egymást. Persze nem mondhatom el, hogy nem akadtak stresszesebb, feszültebb helyzetek, de egy verseny megszervezése ezzel jár, kérdezzétek meg a főszervezőt, Zsuzsit! Ő biztosan tudna mesélni erről, hiszen amellett, hogy végig mindent kézben tartott, még ránk, kezdő szervezőkre is odafigyelt és igazgatta a munkánkat. Még a fordítást is sikerült megoldanunk, amire azért volt szükség, mert a megmérettetésre román és magyar anyanyelvű diákok egyaránt jelentkezhettek, sőt, ettől csak színesebb a verseny. Azt bizonyára más sem tudta, hogy a Zoomnak van fordító opciója is. Miután rengeteget törtük a fejünket, hogy hogyan oldhatnánk meg a problémát, külső segítséget kaptunk (ami annyiban merült ki, hogy „keress rá a Google-on”) és a főszervezőnk így bukkant rá erre a lehetőségre.

Szóval, miután minden váratlan akadályon átjutottunk, pénteken megtartottuk az elődöntőt és a döntőt is. A versenyzőkkel csak képkockákon keresztül találkozhattunk, de így is megvolt a versenyszellem és a hangulata az egésznek. Egész nap a gép előtt ültünk és minden erőnkkel azon voltunk, hogy semmi ne süljön el balul. Végül is minden rendben lezajlott és a versenyzők is hálásak voltak, amiért jelen körülmények között sem mondtunk le a hagyományról.

Azt hiszem, mindannyiunk nevében kijelenthetem, hogy óriási kihívás volt így levezényelni a középiskolásoknak szóló versenyt, de az tuti, hogy örök élmény marad. Köszönjük a résztvevőknek, a zsűrinek, a tolmácsnak, a támogatóknak és persze a Zoomnak. Vagány vagy, Zoom!