Campus

Egyéb

Ó, Tina, jó, hogy te mindig csak gyalog jársz!

by Kabai Krisztina | 2020. 10. 21. | Ó, Tina, jó, hogy te mindig csak gyalog jársz! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Nem vallom magam sportembernek, a futás hallatán nekem is feláll a szőr a hátamon (az más tészta, hogy ha alkalmanként a fejembe veszem a rohangálást, képes vagyok kitartó maradni a második futásig), a gyaloglásról viszont sosem mondanék le.

Az utolsó másfél licis évemben hozzászoktam a reggel hét előtti negyedóra sétához/rohanáshoz, sokszor igazán jólesett, hogy elsétálhattam kicsiny falum egyik végétől a közepéig. Amikor felkerültem Kolozsvárra, sokat tanakodtam azon, vajon hogyan fogom beiktatni életembe a mozgást. Olyan ember vagyok, aki képes lenne huszonnégyből huszonnégyet a gépe előtt ülni és a billentyűzetet koptatni, elpunnyadni viszont nem akartam. Az nem rám vallott volna. Persze nekem is van CTP-s kártyám. Ott csücsül a telefonom tokjában, mert a zsebemből már háromszor kiesett. Első alkalommal egy ismeretlen srác keresett fel Messengeren, hogy ha esetleg ne adj’ isten véletlenül szükségem van a kártyára, akkor nála megtalálom. Kösz, haver. Másodszor szerencsére észrevettem, hogy kiesett. Harmadszor a Rhédey melletti átjárón kiáltott utánam egy néni, hogy kisasszony, a kártyáját elhagyta. Jó, hogy a fejem még a helyén van… Az igazság az, hogy nem is olyan vészes ez a sétálás. Csúcsforgalomban sokkal hamarabb odaérek a Haşdeutól a FSPAC épületéhez, mint bármilyen járgánnyal. Kis forgalomban persze más a helyzet, de ha belegondolok, a buszállomáshoz vezető utak kompenzálják a megtakarított időt. Azért is szeretek sétálni, mert ha le kell térnem a megszokott útvonalról, nem áll fenn a veszély, hogy rossz buszra szállok, akármikor visszafordulhatok a helyes irányba. Ja, és persze nagyobb a valószínűsége annak is, hogy régi ismerősökkel találkozom a központ tájékán. Már ha felismerem őket egyből, és nem megyek el csak úgy mellettük. (Igen, ez megtörtént eset.) Gyaloglással elkerülhetem a hirtelen kialakult forgalmi dugót is, és ez azért különösen jó, mert én sem vagyok az az időben elkészülő típus, viszont igaz, ami igaz, a legtöbb esetben az utolsó milliszekundumom is ki van számolva. Kb. negyven perc kell ahhoz, hogy eljussak a bentlakástól az egyetemig, de ha busszal mennék, csúcsidőben, akkor ebből száznegyven perc lenne, aminek nem hiszem, hogy örülnének a tanáraim. Sétálva viszont ez mindig annyi, amennyi, sőt csúcsidőn kívül lehet kevesebb is.

Lehet-e meseország mindenkié?

by Fórika Dóra | | Lehet-e meseország mindenkié? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Van az a jelenség, hogy minél jobban el akarsz tüntetni valamit, annál kíváncsibbak rá az emberek. Ha egy kisgyereknek azt mondod, hogy nem ehet a polcon lévő csokiból ebéd utánig, lehet, hogy benyomja a felét ebéd előtt 5 perccel. Ha nem szólsz neki, hogy van édesség a polcon, észre sem veszi.

 Ez történt azzal a meséskönyvvel is, amelynek Dúró Dóra Magyarországon hadat üzent. A Mi Hazánkért Mozgalom elnökhelyettese ledarálta a kötetet és a jelenetet videóra vették, ezáltal nagy összefogást generált az LMBTQ-közösségben és azon kívül is. A videó futótűzként sepert végig az interneten, megosztások és vélemények töltötték meg a Facebookot és Instagram-sztorikat, több influenszer is kifejtette gondolatait, a politikus népszerűtlen véleménye mégis akkora sikert aratott, hogy annyian megvásárolták a kötetet, hogy jelenleg már csak előrendelni lehet. Dúró Dóra szeretné megakadályozni a második kiadást, mert szerinte a könyv melegpropaganda, és veszélyes a gyerekekre. Helyes-e egyáltalán melegpropagandának jellemezni egy olyan meséskönyvet, amelyben hátrányos helyzetű vagy kirekesztettségben élő karakterek szerepelnek, és amely elfogadásra tanít? Azért nem lehet a mesében a két királylány szerelmes egymásba, mert akkor a mesét hallgató Juli megnézi, mi van az ovistársa szoknyája alatt? Kötve hiszem, hogy ezt hozná ki a gyerekekből. És azt sem hiszem, hogy ez a könyv ott lesz az óvodák polcain. Ha egy szülő úgy dönt, hogy nem akarja továbbadni azt a felfogást, amit a könyv képvisel, akkor nem veszi meg a gyerekének. Nem lesz melegpropaganda egy könyv attól, hogy meleg karakterek vannak benne. Nincs agresszív erőltetés. Szerintem sehol nem írja a mesék végén, hogy legyél homoszexuális, mert az olyan jó és nagyon megéri. Csak megtanít elfogadni. Megmutatja, hogy a homoszexualitás nem betegség és nem  választható. Én nem olvastam a könyvet, de hiszem, hogy nem csak gyerekeknek szól. Mindenkinek szól, öregnek és fiatalnak egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy egy gyerek sem tudna meleg lenni egy mesétől. Ahogy heteroszexuálisok sem a nép- vagy Grimm-meséktől leszünk.

Hiányérzet az impulzustengerben

by Gondos Borbála | 2020. 10. 15. | Hiányérzet az impulzustengerben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Példakép(p),Slider |

A vicceink nem viccesek, a céljaink nem reálisak, a kapcsolataink nem igazak és nem igaziak. Nagyjából ilyen ismérveket sorakoztatnak fel az idősebbek a generációs szakadék túloldaláról, amikor a mai fiatalokat jellemzik. Ez a Z generáció azonosító kódja, amennyiben nem felejtjük el hangsúlyozva hozzátenni az internet- és telefonfüggőséget. Talán igaz. Talán nem.

Ha a jól bevált érmés hasonlattal élünk, akkor ennek a jelenségnek két oldala van: egyrészt meglehet, hogy valóban elembertelenedett nemzedék vagyunk, önzők, egyszerre sikerorientáltak és élvhajhászok, másrészt talán mi pusztán kapu vagyunk a világ átalakulásában, a fejlődés úttörői, nem feltétlenül rossz vagy helytelen, csupán sajátos normákkal. Itt az egyetlen bökkenő az, hogy az érme nemcsak fej és írás: perem is, ami a két előbbi találkozási pontja. A téma pereme a látens kétségbeesés. Nincs harcunk, nincs tragédiánk, amerikai álmunk van, és néha elképesztő teher, hogy mindent elérhetünk, minden megtörténhet. Generációk munkálkodtak azon, hogy eljusson az emberiség arra a szintre, ahol (nyíltan, érzékelhetően) nem valósul meg a háború. A Z generáció ebbe született bele, és a technológiai forradalomba. Normák, értékrendek értékelődtek át, problémák nőttek meg vagy zsugorodtak össze. Olyan gondok merülnek fel, amivel szüleink nemzedékének nem kellett megbirkóznia, nem is tudott volna a körülményekből kifolyólag. A tőlük kapott segítség és tanács sokszor olyan, mintha egy régi alkotmányban keresnénk a szabályokat és eljárási módokat egy új rendszer problémáira. Ahogy az őrültet a zsenitől egy hajszál választja el, úgy a mindent is a semmitől. „Mindent” megkaphatunk, de ez minden attól, hogy ennyire elérhető, nem bír már szakrális, mitikus jelentőséggel, a minden pórias lett. Nincsen közös cél: stagnálunk. „Ezek a mai fiatalok” mint korcsoport, közösség, nihilisták lettek. A lét tulajdonképpen értelmetlen, haladás nem történik, azaz utópia az otthonunk, amiről ezelőtt csak álmodtak, mi meg nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Rémisztő belegondolni, hogy a nihilizmus demonstratív alakjai között nemcsak Nietzsche és Schopenhauer, hanem egész generáció felsorakoztatható.

Az internet jóvoltából percenként különböző ingerekkel vagyunk bombázva, amihez annyira hozzászokunk, hogy toleránsak leszünk a mennyiségre, ezért folyton többet akarunk. Ez a kényszeres impulzuskeresés csapódik le az „internetes önmagunk” megalkotásában. Olyan képeket osztunk meg magunkról, amelyektől elvárjuk, hogy bevonzza a kedveléseket, nyilvánosan beszólunk egymásnak kommentszekciókban, és a belső frusztrációktól toxikus és sokszor vulgáris, liberális maszk mögött intoleráns internetközösség tagjaivá válunk, akarva-akaratlan. A mémek egyre durvábbak, érzéketlenebbek, és ezzel arányosan csökken a sértődés és a magunkra vonatkoztatás mélysége, nő az önirónia. A poénok sok esetben inkább értelmetlenek, mint viccesek, és a világlátásunkról a szórakozásunkra is áttelepszik a sötétség: fekete humor, horrorfilmek. Érezni akarunk. Valami újat, valami intenzívet, valami másat. Nemcsak mást akarunk érezni, másak szeretnénk lenni is. A ma embereinek megemelkedett a figyelemigényük, ki akarnak tűnni. Már kiskamaszként/gyermekkét a bőre alámászik az embernek a vágy, hogy ő valamivel több legyen másnál, leginkább saját magánál. Ezért annyira belemerül az önteremtésbe, hogy végül nem ismeri magát. Jobban mondva azt, mik lennének az igényei és a preferenciái, ha nem megfelelni és azon túlmutatni szeretne. Csak kárpótolni akarjuk magunkat a hiányérzetért, amiért sajnos senkit nem lehet hibáztatni – pedig talán úgy könnyebben elviseli az ember. Ez lenne az érme pereme jócskán pesszimista- realista megvilágításban. Kicsit fej, kicsit írás, és reméljük, kicsit igaz is.

Kapin Richárd, a „főszurkoló”: riasztottak már szurikátához, tevéhez, alpakához

by Gebe Zoltán | 2020. 10. 14. | Kapin Richárd, a „főszurkoló”: riasztottak már szurikátához, tevéhez, alpakához bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Példakép(p),Slider |

Az állatkínzás évtizedek óta komoly problémát jelent világszerte. A jóérzésű emberek többsége megbotránkozva nézi azokat a videókat, amelyekben különös kegyetlenséggel kínoznak meg vagy pusztítanak el ártatlan élőlényeket. Az elkövetők sok esetben nem kapnak méltó büntetést. Manapság egyre több szervezet küzd önzetlenül, mindenféle érdek nélkül az állatok jogaiért, ilyen a Szurkolók az állatokért nevű magyarországi mozgalom is. Megkeresésemre Kapin Richárd, a szervezet vezetője árult el részleteket tevékenységükről és terveikről.

– Mi a legnagyobb hibája a jelenlegi magyarországi állatvédelmi törvénynek?
– A törvényeink teljesen jók, a legnagyobb probléma az, hogy a bírók nem alkalmazzák őket olyankor, amikor valakit tényleges börtönbüntetésre kellene ítélni. (A hatályos büntetőjogi szabály szerint két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetik azt a személyt, aki indokolatlanul és szándékosan maradandó egészségkárosodást vagy pusztulást okoz gerinces állatnak. Minősített bűncselekmény esetén akár három év letöltendő is járhat a tettesnek. Ennek ellenére a bűnösök az esetek túlnyomó többségében csak felfüggesztettet kapnak – szerk. megj.)
– Látnak-e reális esélyt a kö­zeljövőben bármiféle változásra?
– A közeljövőben sajnos nem, a távolabbiban talán. Reméljük, hogy olyan bírók és ügyészek kerülnek majd ki az egyetemekről, akik ezen változtatni tudnak.
– Az elmúlt években jelentősen nőtt a követőtáboruk. Feltételezem, hogy ennek következtében egyre több esethez hívják önöket. Hány mentésük van egy átlagos héten?
– A Facebook-oldalunkat már közel 123 ezer ember követi, de mindegyik alcsoportunknak van már külön oldala. Országos szinten majdnem minden napra jut egy mentés. Rendszeresen találunk olyan állatokat, akiket el kell hoznunk gazdájuktól, mert nagyon rossz körülmények között tartják őket. Én azokat az eseteket is a mentések közé sorolnám, amikor menhelyeknek viszünk adományt. Ezzel ugyanúgy segíteni tudunk az állatoknak, mint amikor megszabadítjuk őket a lánctól.
– Gyakran találkoznak olyan eljárási hibával, mint amelyet a Laura nevű komondor ügyében követett el a rendőrség? (Nem az állatkínzókat, hanem a Szurkolókat vették őrizetbe, később elismerték hibájukat, de az állatorvosi szakvélemény alapján végül vissza kellett adni a bántalmazott állatot „gazdájának” – szerk. megj.)
– Ehhez hasonló esettel ritkán találkozunk, talán ez volt az első vagy a második kellemetlen atrocitásunk a
rendőrséggel.
– Legtöbb posztjukban kutyák mentéséről számolnak be, rajtuk kívül milyen állatfajokhoz szokták hívni önöket?
– Gyakran riasztanak minket macskákkal, lovakkal vagy éppen tehenekkel kapcsolatos esetekhez, de hívtak már ormányos medvéhez, szurikátához, tevéhez és alpakához is. Nemcsak szárazföldi állatokon, hanem madarakon, és egyéb szárnyas élőlényeken is segítünk, például denevéreken.
– Rendszeresen szerveznek adománygyűjtéseket, ahol elsősorban tápszereket és állattartáshoz szükséges különböző kellékeket fogadnak. Van egy webshopjuk is, ahol termékeiket árulják. Mire fordítják a bevételt?
– Az adományok majdnem száz százalékát visszafordítjuk az állatvédelemre. Közösségi oldalunkon nem szoktunk pénzt kérni követőinktől, úgyhogy az eladott termékekből tudjuk magunkat fenntartani.
– Sokan tudják önökről, hogy munkájukat civilek és hírességek is segítik. Hányan kezdték el az állatkínzás elleni küzdelmet és hányan vannak most?
– Az utóbbi években legalább húsz ismert ember csatlakozott hozzánk, legutóbb Kovács Antal borász. A hazai rapperek közül Curtis és Essemm is aktív csapattagnak számít. Nemrég a Tankcsapda ajánlott fel nekünk egy gitárt licitre, de beszélgettünk már a Hooligans együttes tagjaival is valamelyik rendezvényünkön. Gregor Bernadett, Kapócs Zsóka és Árpa Attila is segíti a munkánkat, de nem szeretném kihagyni a névsorból Dombóvári István és Musimbe Dennis humoristákat sem. Amikor elkezdtük ezt a mozgalmat, kb. 25-en lehettünk aktív tagok, ma már pedig 150-200-an vagyunk.
– Mi a legokosabb dolog, amit tehetünk, ha állatkínzást vagy erre utaló jeleket tapasztalunk környezetünkben?
– Soha nem szabad azt hinni, hogy a helyzetet egyedül, a rendőrség bevonása nélkül is meg tudjuk oldani, mert lehet, hogy a probléma sokkal komolyabb, mint amilyennek elsőre tűnik. A hatóságoknak kell először szólni, ők pedig majd eldöntik, hogy mit fognak lépni.
– Milyen terveik vannak a következő évekre nézve?
– Mindenféleképpen szeretnénk menhelyet és saját állatorvosi rendelőt nyitni, felszámoltatni bűnszervezeteket, például a szaporítókat és a kutyaviadalosokat. Nyomást akarunk gyakorolni azokra az állatorvosokra, akik pénzért eladják a saját lelküket és persze a bíróságra is, hogy járjon végre letöltendő börtönbüntetés az állatkínzásért. Ha ez sikerül, a bűnösök már nem fogják azt hinni, hogy a bírók megszabadítják őket a börtöntől és csak felfüggesztettet kapnak.

Kovács Antal (balra), az első örökös magyar bajnok sommelier a legutóbbi híresség, aki csatlakozott az állatvédőkhöz és Kapin Richárd, a szervezet vezetője
Kovács Antal (balra), az első örökös magyar bajnok sommelier a legutóbbi híresség, aki csatlakozott az állatvédőkhöz és Kapin Richárd, a szervezet vezetője

A nagybetűs ÉLET

by Vásárhelyi Melinda | | A nagybetűs ÉLET bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Példakép(p),Slider |

„Vásárhelyi Melinda vagyok, frissen végzett újságíró. Az e-mailben csatolom az önéletrajzom, amellyel jelentkezem az önök által meghirdetett álláslehetőségre.”

25 elküldött e-mail, 13 megválaszolatlan. 14 kinyomtatott önéletrajz. 12 „Köszönjük a jelentkezését, majd visszajelzünk”. 10 lerágott köröm és megszámolhatatlan identitásválság. Végeztem az egyetemmel. Belecsapok a lecsóba, ez vagány. Nincs több szesszió, nincs több tanulás. Végeztem az egyetemmel. A lecsó, amibe belecsaptam, egyre furcsább ízű. Kicsit csíp, kicsit kesernyés. Van sok szabadidő, van sok „akkor most ez a nagybetűs élet?” kérdés. Heuréka. A munkakeresés nem is olyan egyszerű. Én a Covidra fogom. Ugye, más is érzi azt, hogy minden a Covid hibája? Tönkrement a kapcsolatod? Egyértelműen Covid. Nincs kedved az élethez? Covid! Egyre több sorozatot nézel, a Lidlben beszerzett olcsó trash kaja társaságában? C O V I D! A szomszédnak elmondtál egy viccet, de nem nevetett? Már nincs egy jó vicced sem? Tudjátok a választ. Szóval igen. Kiléptem az egyetemi életből, miután megkaptam a szállítótól a FSPAC-os kalapom, és feldobtam azt a zoomos ballagásomon. Úgy döntöttem, elég is volt ez a 15 évnyi tanulás. Tűrjük fel az ingujjunkat és vágjunk bele.

Első hónap

Elmentem egy állásinterjúra. Rádiósnak. Felkészültem testileg-lelkileg. Eszembe jutottak a beszédtechnika-órák. Hogy is volt? Melegítsük be a hangszálakat. Minden betű a helyén, nyelv a szájpadlásra finoman tapad, halk susogás. S-S-S. Most egy gyakorlat. Nincs olyan szépen szóló szép sípszó, mint a szászsebesi szépen szóló szép sípszó. A R T I K U L Á C I Ó. Ez az, ami alábbhagyott, amikor kijöttem az interjúról. Lebiggyesztett szájjal sétáltam hazafelé. Remek! Nem vettek fel, amiért „kihallatszik az s betűm”. Nesze neked szépen szóló sípszó és 3 évnyi fogszabályzó.

Második hónap

Vajon a többiek mit csinálnak? Ők találtak már munkát? Lehet, hogy csak én nem? Biztosan! Csak én maradok munkanélküli. Professzionális sommer. A 10 éves találkozón (ha egyáltalán lesz ilyen) majd egytől egyig a neves médiaorgánumokról mesélnek, ahova könnyedén elhelyezkedtek, míg én akkor is csak sommer leszek a FSPAC-os kalapban. Vajon az változtat valamin, ha az „Aici sau la pachet?” kérdést a négyszögű kalapban teszem fel? Vagy ha az utcán és mindenhol is abban mutatkozom, akkor vajon felvesz valaki? Lehet ezt csináltam rosszul. A kalapban kellett volna állásinterjúra mennem. Ahol egyébként már akkor kész vagyok, amikor afelől érdeklődnek, hogy hol is dolgoztam mostanáig. Olyankor erőltetett mosollyal csak azt válaszolom: most végeztem az egyetemmel. Ezt is csak azért, mert a „még sehol sem dolgoztam” nem valami elegáns. Aztán a kedvenc részem jön, amikor nyugodt hangon közlik, hogy őszintén sajnálják, de ők tapasztalt embert szeretnének felvenni, én pedig elköszönök, és eszembe jut a munkásélet paradoxona. Hogyan tudnék tapasztalt munkaerő lenni, ha nem dolgozhatok sehol.

Harmadik hónap

Lassan már többet e-mailezek, mint telefonálok. A visszautasítások után mindig tartok egy napot, amikor Jóbarátokat vagy valami olcsó show-műsort nézek, és csak agyalok, agyalok, agyalok. Még egy nap sebnyalogatás belefér, és így lesz hétfőből csütörtök. Amikor már túl mélyre ástam magam az önsajnáltatás
gödrében, újra előveszem az Olx-et, meg a facebookos munkacsoportokat, és kezdődik minden elölről. E-mailek, üzenetek, telefonhívások. Apropó facebookos csoportok. Rájöttem, hogy csínján kell bánni a munkaszolgáltatókkal. Nemegyszer tették fel a kérdést (amikor part time munkákra jelentkeztem), hogy ők mit kapnak cserébe. Igen. Itt történt, hogy kissé kiábrándultam az emberiségből. Ezalatt a három hónap alatt, ha munkát nem is, de tapasztalatot, azt szereztem. Az „önálló felnőtt” élet útján elszórt jelzőtáblákat elkezdtem felismeri, és ami még fontosabb, megérteni. Nem mondom, hogy egyszerű, de már tiszta, hogy a fejlődésemet szolgálja minden egyes visszautasítás, minden, ami csak velem történik. A taktikám, hogy igyekszem mindig valami jó kapaszkodót találni, ami továbbvisz, erőt ad életem ezen fejezetének a kikódolásához. De addig is „Vásárhelyi Melinda vagyok, frissen végzett újságíró. Az e-mailben csatolom az
önéletrajzom, amellyel jelentkezem az önök által meghirdetett álláslehetőségre.”

  1. Oldalak:
  3. 1
  4. ...
  5. 6
  6. 7
  7. 8
  8. 9
  9. 10
  10. 11
  11. 12
  12. ...
  13. 46