Bőven a nyakunkon a nyár, de a világjárvány után mindenki elég lusta, most gyakorlati iránytűt adunk ahhoz, hogy hosszú idő után beleugorhass az első „szabad” nyárba! Nézzük csak, mi az, amit mindenképp be kell szerezned, ha lazának és stílusosnak szeretnél tűnni majd a tengerparton és a fesztiválokon.

1. Fehér trikók, ingek – Szinte minden alkalomhoz passzol, egyszerű és mégsem túl hivatalos. A fehérrel könnyű más ruhákat kombinálni, ezzel pedig könnyen alkalmazkodhatsz bármilyen helyzethez – bulikhoz, vacsorához a barátokkal vagy könnyedebb randihoz. Bár érdemes odafigyelni, ha túl sok fehér cuccod van, nehogy úgy tűnjön, hogy csak egy váltás ruhát hordasz.
2. Capri nadrágok – A capri nadrágokat az 1940-es évek végén mutatták be, meglehet, senki sem gondolta, hogy ilyen hosszú életű lesz ez a fazon. Bár a divatban többször is feltűntek, hogy aztán feledésbe merüljenek, a rövid, bokán felül érő szárú nadrágok népszerűsége újra elkezdett felfelé ívelni. Persze, figyelj oda a méretre, mert könnyen úgy tűnhet, hogy csak egy régi, kinőtt nadrágot rángattál magadra.
3. Alacsony derekú nadrágok – A másik táborban újra tombol a 2000-es évek környéki láz, és a magas derekú farmerek uralmából óvatosan vissza-visszavesz a húszéves őrület.
4. „Testes táskák” – Az angolul talán ismertebb nevén bulky bags szintén az ezredforduló környékén terjedt el, de azóta is folyamatosan életben tartották a dizájnerek.
5. A klasszikus cipők – Nagy eséllyel ezekből egy pár már megtalálható a ruhatáradban, de ha mégsem, mindenképp szerezz be belőlük egy-két párat, hisz sohasem fognak kimenni a divatból! Lehet ez mondjuk gond is… De mik is ezek az örökzöldek? A Vans, az Adidas Superstars, a Converse, a Nike Air széria és még sorolhatnánk. Tudod te is, hogy melyek azok, szinte bárhol az utcán látni a fentiekből egy-egy példányt.
6. Napszemüveg – Feltehetőleg kár volt ezt leírni, mivel a napsütéses időnek köszönhetően a legtöbb embernél alapdarab a napszemüveg. Azonban figyeljünk oda, hogy lencséje ne olcsó műanyag legyen, lehetőleg a szemünk igényeihez mérten, UV-fény-szűrővel ellátott lencséjű napszemüveget vásároljunk. Nehéz kiválasztani a tökéleteset, ami passzol a fejformádhoz, ha neked sem akar sikerülni, akkor bökj rá egyre a napjainkban legnépszerűbbek közül: ezek az enyhén túlméretezettek, valamint az ovális keretű napszemüvegek. A lényeg, hogy válaszd azt, ami a legjobban tetszik neked. Ne félj merésznek lenni!
7. Ékszerek – Mi is fejezhetné ki jobban az öltözködési stílusod egyediségét, mint egy személyre szabott nyaklánc? Jelentősen feldobja az egyszerű ruhákat is, kis különlegességet belecsempészve teljesen más beütésed lehet. Erre tökéletesek az ékszerek, legyen az gyűrű, nyaklánc, choker vagy akár egy kesztyű. Ha kicsit extrábbat szeretnél, böngészd a színes ékszereket. Lehet, hogy az elemi osztályos barátságkarkötőkre emlékeztet, de remekül feldobja a ruházatod.
8. Halászkalap – A világjárvány egyik őrületévé vált halászkalap mára már alapkiegészítő, szinte bármivel fel lehet venni, neked is ajánlatos beszerezni!
9. Karóra – Ha igazán elegánsnak szeretnél tűnni, mindenképp be kell szerezned egy órát! Persze, ez talán magával hozza majd azt is, hogy az emberek azt hiszik, soha sincs időd. Mondjuk, ha zsúfolttá szervezed a nyarad, az azt jelenti, hogy nagy eséllyel jól is szórakozol!
10. Vízi tónusú parfümök – A meleg nyárral kéz a kézben jár, hogy az ember frissítő parfümöt szeretne magán viselni, nem valami nehezebb, virágos eszenciát. Erre a legjobb választás a citrusféléket tartalmazó vagy unisex parfüm.

Ha a listán felsoroltak közül valami hiányzik a ruhatáradból, azonnal indulj, és szerezd be! Ugyan az útmutató nem teljes és mondhatni nem is annyira merész, a fenti ruhaneműknek és kiegészítőknek még jó ideig becses helyük lesz a ruhatáradban, nem fogod őket egyhamar letenni. Kezdődhet a nyár, jöhetnek a bulik! Jó szórakozást!

Minden egyetemistának megvannak a bravúros módszerei arra, miképpen lehet félévnyi anyagot a leghatékonyabban megtanulni nem egészen három hét leforgása alatt. Ott vannak a jegyzetek, a színek szerinti csoportosítások, az elmetérképek, az időbeosztás, az egészséges egyensúly tanulás és szórakozás között, s a többi. Ez mind szép, mind jó, de nem szabad elfeledni: a rossz példából is lehet tanulni. A következő tanulási metódusok kipróbálását nem ajánljuk – különösen a vizsga előtti napon nem!

A „hány óra van” módszer

Az emberek szeretik időhöz kötni a teendőiket. A beosztások motivációt, útbaigazítást, önbizalmat nyújtanak a mindennapok labirintusában, a 17 óra láttán minden irodai alkalmazott fellélegez, hisz vége van a műszaknak (jobb esetben). A fogorvoshoz időpontot kérünk, a cukrászda nyolc órakor nyit, csütörtökön az első tanóra kilenc órakor kezdődik, a barátainkkal a megbeszélt időpontban találkozunk a kocsma előtt – persze, vannak, akik megengedik maguknak, hogy más időzóna szerinti nyolc órára érkezzenek meg. A hallgató is elhatározza, hogy kerek perec 14 órakor elkezdi a tanulást, de ha már 14.05-öt mutat a digitális óra, akkor már csak 15 órakor érdemes nekifogni. Ez íratlan szabály.

A „hirtelen jó háziasszony” módszer

Amikor az egyetemista kiteríti maga elé a megtanulandókat, rögvest azt veszi észre, hogy a lakás felér egy szemétdombbal. Az eddig cseppet sem zavaró kosz hirtelen felhergeli a hallgatót: „Ilyen mocsokban nem lehet tanulni!” – ekkor leviszi a szemetet, berak a mosógépbe több adag szennyest, kiteríti a mosott ruhákat, felseper, feltöröl, portalanít, fürdőszobát és konyhát takarít. Ezután mégis kinek lenne energiája tanulni? Mint Isten a hetedik napon, inkább megpihen.

A „minek nekem egyetem, inkább leszek…” módszer

Van az a fokozata a kedvetlenségnek, amikor már abban gondolkodik a stressziós nebuló, milyen szakmában tudna a legjobban elhelyezkedni egyetemi diploma nélkül. Ekkor ki is próbálja magát, ha lehet. Leszek pék, sütök egy adag kiflit! Leszek szakács, főzök a következő hétre! Leszek fodrász, levágom a hajam! Leszek sminkes/kozmetikus, kezdek az arcommal valamit! A végén inde-unde kialszik a hirtelen keletkezett láng, ott lyukad ki az ember, hogy inkább leül tanulni.

Az „enyém a világ összes ideje” módszer

A halogatásnak is megvan a művészete. Van, akinek nagy lendületet ad a közeli határidő, egészséges stressz hatására pedig sokkal produktívabb. Ezt akkor érdemes csinálni, ha az egyén jól ismeri önmagát, esetleg többször is kipróbálta, letesztelte, hogy milyen sokáig érdemes halogatnia ahhoz, hogy jól tudjon majd teljesíteni. Ez jó módszer, de el lehet rontani: ha éppen nem azért halasztjuk el a tanulást, hogy később ügyesebbek legyünk, hanem mert a lustaság eluralkodott rajtunk.

A csoportos sírás módszere

Mire vannak a szaktársak, ha nem arra, hogy együtt panaszkodjanak, illetve megbeszéljék, kinek mennyire rossz az élet? Ilyenkor kellő lelkesedéssel beszélgetnek ezek mellett az élet értelméről, jó kolozsvári turkálókról, fesztiválokról, valamint arról, mennyire van már tele a hócipőjük a szakszavakkal és a tételekkel. Nyugtató hatással bír, ha látjuk, hogy nem egyedül szenvedünk, másoknak is ugyanolyan megterhelő a tanulás, mint számunkra.

Ahány egyetemista, annyiféle jó vagy rossz tanulási módszer létezik. A felsoroltak csupán a jéghegy csúcsa. Valóban stresszes a felkészülés a vizsgákra, a folyamatos nyomás arra, hogy jól teljesítsen az ember – ezt én is csak azóta tudom, amióta belecsöppentem az egyetemista életbe. A barátaimmal ilyen módon biztatjuk egymást: hadd el, lesz ez még így se!

Ha megfázom, elrontom a gyomrom, vagy esetleg eltöröm a kislábujjam, mert a szekrény sarka az utamba került a nagy sietségben, akkor természetes módon orvoshoz fordulok. De mi történik akkor, ha valami a kobakomban vagy a lelkemben romlik el?

Ahol én élek, ott az embereknek egyszerű, sarkított véleménye van a legtöbb témában. Nálunk, ha valaki beteg, akkor vagy kiheveri otthon, vagy inkább képes belepusztulni, esetleg szenvedni a betegséggel addig, míg végül hordágyon kell kórházba szállítani. Ha valaki lelkileg instabil, esetleg valamilyen mentális betegsége van, sokszor magára marad a bajával. Hiszen, ahogy felénk mondani szokás, „aki pszichológushoz jár, az bolond”. Pedig a pszichológus is pont annyira szakember, mint a doki, aki kihúzza a romlott fogad, annyi a különbség, hogy a romlott fog helyett a romlott gondolatokat segít elűzni a fejedből. Mégis lenézően beszélnek arról, akinek szakemberre van szüksége mentális egészsége megőrzése érdekében.

Hogy ez az előítélet miből fakad, csak találgatni lehet. Talán nem értik az emberek ezt a szakmát és a pszichológia szó hallatán egyből a horrorfilmekre gondolnak, ahol sokkterápiával ürítik ki a betegek agyát, esetleg kényszerzubbonyban kísérik őket a kipárnázott szobába. Akár gőgből is fakadhat ez az indokolatlan elutasítás a szakma iránt. De az is lehet, hogy egész egyszerűen nem hisznek a szakma sikerességében.

Amikor segítségre szorultam, tudtam, előbb-utóbb be kell számolnom otthon az állapotomról. Féltem bevallani, pedig nem szégyelltem, csak féltem a többiek előítéleteitől. És a félelmem egyszerű válasz formájában be is igazolódott: „Én nem hiszek az ilyen agyturkászokban. Szerintem segíts magadon, s az Isten is megsegít.” Szüleim reakciója nem bizonytalanított el a döntésemben, bár annyival jobb szeretteink támogatását érezni ilyenkor is, mint amikor elkísérnek a törött kezünket begipszelni.

Vajon mikor fog társadalmunk mentálisan és érzelmileg felnőni a feladathoz, hogy megtanuljuk támogatni és segíteni egymást akkor is, ha valaki nem fizikai fájdalomban szenved?

Nem hiszek a pszichológiában. Semmi értelme pszichológushoz menni, kidobsz egy csomó pénzt, hogy beszélgess valakivel? Nincs neked semmi bajod, csak hisztis vagy, nem kell egyből terapeutához futni. Ezeket a mondatokat, megjegyzéseket a kelleténél sokkal többször halljuk, mondhatni jellegzetesek Kelet-Közép-Európa tájain. De lélektan nélkül vajon tudnánk-e, hogy a belső frusztrációnk, traumánk akár a dédszüleink életére is visszavezethető? Hogy a csecsemőkori ősbizalom mennyi mindent meghatároz későbbi életünkben? Többek között ezeket a kérdéseket fejtegette Orvos-Tóth Noémi szakpszichológus a 11. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. Az est házigazdája Sánta Miriám volt.

Fekete overallban és laza könnyedséggel lépett színpadra Orvos-Tóth Noémi szakpszichológus, az Örökölt sors és a Szabad akarat című könyvek szerzője, a Bánffy-palota udvarán és a közönségen pedig egyszerre valami megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá.

A protokollinformációk után, ahogy beindult a beszélgetés, a következő gondolat ütötte meg elsőként a fülemet: „Nem tudjuk elfogadni azt, hogy jó emberekkel is történnek rossz dolgok”. A szakértő szerint ugyanis az áldozathibáztatás, amely gyakorlat ellen nagyon sok aktivista felszólalt már, tulajdonképpen védekező mechanizmus, megküzdési módszer; a végsőkig akarjuk hinni, hogy a világ igazságos hely és hogyha valakivel történik valami szörnyűség, azt biztos megérdemelte, mert olyan nem létezik, hogy valaki ártatlanul áldozatául essen az egész életet megkeserítő traumának.

„Magunkkal is kegyelmesen kell bánni.” A posztmodern ember a legmagányosabb és énközpontúbb „változata” a Homo sapiensnek, mióta az első majom lemászott a fáról. Annyira befelé fordultunk, hogy teljesen megfeledkezünk arról, hogy közösségek, a társadalom részei vagyunk és felelősséggel tartozunk egymásért. Annak ellenére azonban, hogy az individualizmus fénykorát éljük, paradox módon hajlamosak vagyunk sokszor fölöslegesen ostorozni magunkat. Orvos-Tóth Noémi szerint ahhoz, hogy érdemi segítség és társaság legyünk mások számára, előbb magunkkal kell harmóniába és békébe kerülnünk, ehhez azonban önismeretre és – tetszik vagy sem – terápiára is szükség van.

Terápiára járni nem szégyen. A pszichológus, pszichiáter nem az őrültekkel foglalkozik, nem azokkal, akiknek „elmentek otthonról”. Mert, valljuk be, sokan ezért nem megyünk el még az első konzultációra sem, mert „nem vagyunk bolondok”. Ez is problematikus, kelet-közép-európai felfogás. Nem kell ahhoz bolondnak lenni, hogy segítségre legyen szükségünk. Mégis nehezen vesszük rá magunkat a terápiára, ha egyáltalán. Ahogy Orvos-Tóth Noémi is fogalmazott: a modern ember fejében kőkorszaki elme lakik. Ezt főleg annak köszönhetjük, hogy nem tudunk igazán felnőni és alkalmazkodni a rohanó világhoz – ahhoz a rohanó világhoz, amit mi tettünk ilyenné.

Rengetegen ültek a nézőtéren, a földön, a Bánffy-palota különböző pontjain, mindenhol emberek voltak. Az előadás során nehéz témákat érintettünk: szó esett családon belüli erőszakról, kihűlt szerelemről, szülő-gyermek konfliktusról, örökletes hajlamokról, mindenről, és ezt rengetegen hallgattuk. Ott ültünk egymás mellett, egy emberként hallgattuk a szakpszichológus szavait, mintha legalább a tévében az ötórás híradót mondta volna. Ott ültünk egymás mellett, és bár voltak ismerős arcok, nem ismertünk senkit, még azokat sem, akikkel együtt érkeztünk. Mert bármennyire is súlyos dolgok ezek, nem beszélünk a problémáinkról. Ilyenek vagyunk mi, kelet-közép-európai emberek, inkább elrejtjük magunkban jó mélyen a bajokat, úgysem tartozik másra. Számtalan nő és férfi magára ismerhetett a beszélgetés során, ki így, ki úgy. Mert „minden embernek van megélő és megfigyelő énje”.

És miközben talán most ismertük fel magunkban, hogy segítségre van szükségünk, miközben talán rájöttünk, hogy a legjobb barátunk, családtagunk bántalmazó kapcsolatban él, vagy olyan terhet cipel, amit egyedül nem bír el, miközben számot vetettünk, addig ez a kislány, akit a mellékelt képen láthatunk, előbb nagy szemekkel bámult az embertömegre és a beszélőkre, aztán… belekacagott a képünkbe. Őszintén, gondtalanul. A megjelenése olyan volt, mint a görbe tükör, mert ott, a nehéz témák és a feszült csend közepette ő nevetett. Ő volt az üde színfolt a komor világban. Aki viszi tovább az életet. Aki felemeli a fejet, ha az csügged, aki felfelé húzza az ajkat, ha annak inkább sírni van kedve, aki megdobogtatja a szívet, ha az már azt hiszi, nem szerethet többé.

Mert mindenkinek joga van a szeretetre, arra, hogy szeressék, hogy „jól szeressék”, arra, hogy ne a családja miatt ítéljék meg, arra, hogy elfogadják, tiszteljék és megbecsüljék. Ez a kisgyerek nem törődik azzal, hogy a szülei, nagyszülei mit tettek vagy nem tettek. Ez a kisgyerek csak nevet, boldog, szeretetet ad és kér. Ez a kisgyerek a jövő. Ne tegyük ezt a kisgyereket csüggedt, szorongó felnőtté!

A higiéniának nincsen neme, és a háztartásban megosztani a tisztálkodási, egészségügyi és higiéniai feladatokat segíthet a jólétünk előmozdításában – a YouTube-leírás szerint ez a célja annak a Zewa-reklámnak, amit 2019-ben készíttetett egyik márkájának a higiéniai és egészségügyi cikkeket gyártó Essity nemzetközi vállalat. Ez a videó nagyon fején találta a szöget. Javarészt pozitívumokat tudok kiemelni, ugyanakkor a reklámban szereplő gyermekek érdekeit is szemügyre kell venni – mint minden gyermekszereplőket alkalmazó médiaterméknél.

A nyilvánosság ebben az esetben ugyanúgy kiterjed a gyermekekre, mint a felnőttekre, mert bárki nézi, fontos üzenet jut el hozzá: hiába élünk a 21. században, az esélyegyenlőtlenség még mindig erőteljesen jelen van. Ezzel szembesíteni kell a káros hagyományt fenntartó nagykorúakat, és figyelmeztetni kell a jelenségre a jövő generációját.

A reklám azzal indul, hogy a részt vevő gyermekeket megkérdezik, mit látnak otthon: mit csinál anya, mit csinál apa? A válaszok nagyrészt borítékolhatóak: anya főz a családra, rendet rak, és mivel a mosogatás szörnyen unalmas, ezt is ő végzi. Apa pedig telefonál, ez a munkája. Ha tud vezetni, elviszi a gyermekeket iskolába. A következő jelenet előtt angol nyelvű feliratot olvashatunk: Based on what they told us, we set up an obstacle race, vagyis az elmondottak alapján akadálypályát állítottak fel a gyermekeknek. Itt következik a csavar a történetben: a lányoknak pluszfeladatokat kellett végezniük. Takarítottak, rendet raktak, miközben a fiúknak volt idejük célba érni. Nagyon pozitív élmény látni, hogy a verseny után a stáb kikérte a résztvevők véleményét: szerintük mi lehetett az oka annak, hogy különbözőképpen, éppen így alakították ki számukra a pályákat. Ez azért fontos, mert a gyermekek nemcsak a kudarcélménnyel maradnak, hanem lehetőségük van átbeszélni a történtek miértjeit. A tanulságot a szereplők szűrik le, nemtől függetlenül egyetértve abban, hogy a fiúknak is akadályokra van szükségük, mert nem fair play, amit tapasztaltak.

A reklám összességében nagyon jó: a felnőtteket általában meg lehet nyerni az őszinte, ártatlan gyermekek monológjaival és tévészereplésével. Az üzenet helytálló, fontos problémára hívja fel a figyelmet, a gyermekekben pedig tudatosulhat, hogy nincs rendben a fennálló helyzet – mindennapi problémát tálaltak nekik nem mindennapi köntösben. Saját bőrükön tapasztalhatták, hogy a társadalom, ha csak lappangó beidegződések szintjén is, különbséget tesz férfi és női szerepkörök között. Az egyetlen szempont, amivel etikai vétségek szintjén érdemes foglalkozni a reklám kapcsán: a lányok önbecsülésén ejtett esetleges sebek.

A helyes eljárás a forgatás előtti felkészítés volna, ahol elmondják a gyermekeknek: bár azt kell demonstrálni, mennyire része még mindig az életünknek a nemi élőítélet a házimunka tekintetében, ők (részt vevő lányok) ettől eltekintve nem kevesebbek a fiúknál, és éppen azt próbálják elérni a videó készítői, hogy ezt mindenki megtanulhassa. PR-szempontból viszont ez nem hatékony, mert a reakciók nem lennének annyira eredetiek, ha a szereplőket beavató forgatókönyv szerint járnának el a készítők. Ha utóbbi változathoz ragaszkodunk, akkor pedig mélyebb beszélgetés szükséges az esetleges károsultakkal arról, hogy miért kellett őket – mondjuk ki – kellemetlen(ebb) helyzetbe hozni a kamerák előtt. Nem tartom súlyos etikai vétségnek a különbségtételt ebben az esetben, ugyanakkor ismét hangsúlyoznám: a lányok lelkivilágára kötelező odafigyelni a jelen körülmények között.

A társadalom szempontjából fontos a reklám üzenete, és nem tudom kategorikusan kijelenteni, hogy vétség lenne az alkalmazott módszer. Az érintett értékek egyértelműen a női emancipáció, az esélyegyenlőség, az egyéni és társadalmi felelősségvállalás az illető diszkriminációs helyzetben. A reklám úgy akar tenni a hátrányos megkülönböztetés ellen, hogy szereplőit éppen olyan helyzetbe kényszeríti, amelyet eltörölni kíván. Hatásos módszer – pláne a következő generáció néhány képviselőjét bevonva – rámutatni a jelen hibáira, ami nem feltétlenül okoz maradandó károkat. A Zewa reklámja esetében a kötelességetika, értéketika és egy bizonyos szinten a diskurzusetika is érintett, ezeknek pedig nem merülnek fel hiányosságai a vizsgált alkotásban. Az ötletgazdák ragaszkodni kívántak az emberi méltóság hangsúlyozásához nemtől függetlenül, tisztában voltak az esélyegyenlőség, női egyenjogúság problematikájával, amire fel akarták hívni a figyelmet, és olyan helyzetet teremtettek, amelyben fiúk és lányok konszenzusra juthattak abban, hogy nem méltányos csak az egyik felet nehézségekkel elhalmozni: meg kell osztani a feladatokat, egyenlő nehézségű pályákra van szükség.

A fentiekben kiemelt vétség viszont még mindig jelen van. A BBC etikai kódexe kimondja, hogy: We must ensure that children and young people are not caused unnecessary anxiety or distress by their involvement in programmes or by their broadcast, vagyis a gyermekek nem szenvedhetnek el fölösleges szorongást, nem kényszeríthetőek stresszhelyzetbe a közös munka során. Mivel az interneten nem találtam bármilyen iratot, cikket arról, hogy a Zewa-reklámot büntette, beperelte volna bárki, reménykedem, hogy a felvázolt vétség nemkívánatos következményei beteljesülésének elejét vették.

Mindent egybevetve, ha a reklám készítői figyeltek a gyermekek önbecsülésének épségére, ha elmagyarázták, hogy a kellemetlenség szükséges rossz volt annak érdekében, hogy a reményteli jövőben nekik ne kelljen szembesülniük a nők elnyomásával, leterhelésével, és hogy joguk van kiállni önmagukért, ha nem tekintik őket egyenlőnek a férfiakkal, akkor nem látok a videóban semmi kivetnivalót. Sőt, kellemes csalódás ilyen egyszerre komoly és aranyos reklámot nézni.

Kép forrása: Zewa: The Unfair Race YouTube videó