A világ minden részének van egy kis, olykor furcsa, de kifejezetten arra a területre jellemző habitusa. Kicsit ilyen, kicsit olyan, de a miénk alapon zacskótárolási szokásaink is a jellemünk, örökségünk egy részét képezik, és bizony hazánkban a legtöbb háztartás elengedhetetlen attribútumai.

Mielőtt feltérképeznénk, hogy milyen szituációkban hasznos igazán ez a rendszerezési szokás, tekintsük át, mit is találhatunk a tipikus zacskós zacskóban, esetleg fiókban. Több kategória szerint osztályozhatjuk a tartóinkat: vannak papírból, műanyagból, vászonból, szövetből és más különféle anyagokból készült szatyrok, vannak igazán kicsik, különösen nagyok és tágasak, de kifejezetten ajándékozásra, esetleg gyümölcshordozásra alkalmasak is. Például nem mindegy, hogy nagybevásárlásra átlagos papírzacskóval indulunk el vagy környezetkímélő, újrahasznosítható, bio-, hálószerű szatyorral, amit egyértelműen külön megvásároltunk, mert még jól is néz ki amellett, hogy minden elvárásnak eleget tesz, aminek a zacskónak eleget kell tennie. Ez viszont már csak ízlés kérdése.

Logikai szempontból azonban ténylegesen különbséget kell tennünk zacskó és zacskó között, hiszen bármennyire is fontos környezetünk védelme, nem a legokosabb döntés olyat választani zöldségvásárlásra, -hordozásra, ami paradicsomhasadás esetén foltos lesz, esetleg átázás miatt kilyukadna. Bár azzal én is egyetértek, hogy szabad világban élünk, és kinézetünkről sugározzanak csak személyiségünk darabkái, kétszer is meggondolnám, hogy rafianeccet aggassak-e a hátamra a könyveimmel egyetemre induláskor vagy vászonszatyrot. A zacskóválogatás is olyan, mint a különféle ruhaszettopciók. Minden alkalomhoz társul egy.

Ha azonban ilyen sok kategóriába lehet sorolni a zacskóinkat, s ilyen sok helyzetben szükségesek a különféle szatyrok, hogyan kellene őket rendszerezni? Itt jön képbe a zacskók alfahíme, a zacskótároló szatyor, vagy másképpen: külön erre a célra szentelt fiók.

Ahogy az egyetemen is sokszor elhangzik a mondat, miszerint cikk írásakor a kályhától induljunk, én is elsősorban a saját otthonomban fellelhető zacskós zacskót vettem górcső alá. Meglepő eredményre jutottam. A mi otthonunkban ugyanis több zacskós zacskó van, ráadásul még egy külön fiók is zacskótárolóként üzemel. A kategóriák néhol nem egészen egyértelműek, sőt szégyenkezve vettem észre, hogy a szegény, ártatlan, mini műanyagzacsi bekeveredett a nagy gonosz metrós meg ikeás szatyrok mellé, de mindenképp kirajzolódik a gondolatmenet, hogy minek hol van a helye, és miért éppen ott: a fiókban a kisebb dolgok tárolására alkalmas zacskók foglalnak helyet, közvetlenül mellette a kukászsákok. Mindkét kategória külön tartóba tömködve, hogy nehogy érintkezzenek egymással – igazán szigorú szabályok uralkodnak a fiókunkban. Zacskós zacskóink esetében is érdekes kategóriákra lehetünk figyelmesek. Legnagyobb ajándékszatyrunk például leginkább matrjoskának felelne meg, lévén, hogy társaival együtt legnagyobbtól a legkisebbig haladva, egymásba tömködve állnak a polc tetején.

Mikor hasznos igazán ez a zacskótárolási rendszer? Minden alkalommal, amikor vinni, hozni, venni kell dolgokat. Vagyis minden egyes nap. Ezzel a módszerrel nem csupán környezettudatos életmódot folytatunk, de pénzt kímélünk, ráadásul az sem mindegy, hogy szétszórva lézengenek-e lakásunkban a pimasz kis zacskók, vagy csokorba fogva összezárjuk őket a nagy főzacskóban.

Ez a zacskóban zacskó jelenség teljesen ártatlan, ráadásul már a legtöbb háztartásban olyannyira szokássá vált, sejtjeinkbe ivódott, hogy zsigerből jön a rendszerezés. Jóllehet arra esetenként figyelnünk kellene, hogy miképp, kitől került hozzánk a zacskó, és kinek adjuk tovább. Főleg ajándékozás idején.

Ha a vallás a népek ópiuma, akkor az ezotériás, áltudományos badarságok a népek metamfetaminja. A következő öt tévhit biztosít minket arról, hogy a ránk váró jövő egyáltalán nem ijesztő, érintjük azt is, hogy az emberiség miért van kiemelt kozmikus helyen, továbbá az sem maradhat ki, hogy azért vagy nárcisztikus, mert oroszlán a csillagjegyed és nem azért, mert nem szeretett az apád.

5. Jóslás

Lehet, hogy hajléktalan leszel, vagy lehet, hogy megkérik a kezed. Lehet, hogy találkozol életed szerelmével vagy lehet, hogy meghal egy hozzátartozód. Elsőre végtelennek tűnhet a lehetőségek listája. De a jövőd nem képlékeny, sőt. Kőbe van vésve. Hatalmas áldás, hogy vannak olyan emberek, akik minden hátsó szándék nélkül, egy kis pénzért cserébe elárulhatják neked a jövődet a tenyeredből, a kávézaccodból vagy tarot-kártya segítségével. Ha úgy tűnik, hogy a jóslás általános, minden élethelyzetre ráhúzható és egyáltalán nem személyre szóló, akkor sajnos nem tudok segíteni. Lehet, hogy okkal nincsenek erre vonatkozóan fogyasztóvédelmi jogszabályok.

4. A kristályok meg az energiájuk

A rózsakvarc megtisztítja a szívcsakrádat, az ametiszt megszabadít a negatív energiáktól, ha szerencsés vagy, még a harmadik szemedet is kinyitja. A tigrisszem meg akkora energialöketet ad, hogy égni fog a kezed alatt a munka. A legjobban akkor fejtik ki a hatásukat, ha drágán rendeled meg őket, nagyon megbízható online oldalakról, illetve ha nem viszed őket geológusok közelébe.

3. A vonzás törvénye

Szerintem egyikünk sem tud egyetlen olyan gazembert sem mondani, aki dúskál minden jóban. És mérget mernék venni arra is, hogy egyetlenegy tisztességes embert sem ismerünk, aki folyamatosan szenved. Ez a vonzás univerzális törvénye miatt van így, mert egy jó ember csak jót kaphat vissza az univerzumtól. Nagyon rendes fickó ez az univerzum, ha nagyon akarunk valamit, megkaphatjuk, akkor is, ha nem teszünk érte semmit. Szerintem tartozhat az emberi fajnak és ezért teljesíti olyan hűségesen mindenki kívánságait, majd a következő manifesztálási kísérletemkor megkérdezem, hogy Afrikát miért hanyagolja el ennyire.

2. Homeopátia

Rohamosan csökken azoknak a száma, akik megbíznak a tudományban, innen is szeretném megköszönni Vinton Cerfnek és Bob Kahnnak. Ha nem lenne internet meg a járulékos veszteségei, például az információtúlterheltség, a félretájékoztatási kampányok és olyan médiakörnyezet, amely díjazza a felháborodást, akkor kevesebb hiszékeny embert lehetne kihasználni áltudományok terjesztésével. Mi lenne velünk, ha nem tudnánk gyógyszer címszó alatt sima vizet eladni?

1. Asztrológia

A legfőbb dolog, ami befolyásolja azt, hogy milyen ember vagy, az nem a neveltetésed, a közvetlen környezeted vagy a kultúra, amelyben szocializálódtál, hanem az, hogy hogyan álltak a csillagok, amikor megszülettél. És akkor még említést sem tettünk a Hold-jegyedről, az aszcendensedről és a Vénuszodról. Ha elég sok általános tulajdonságot sorolunk fel, előbb vagy utóbb magadra fogsz ismerni, neked valószínűleg hamarabb fog menni, mint az átlagnak, hiszen a bakoknak vág az eszük.

Kép forrása: YouGovAmerica

Akik rendszeresen vonatoznak, bizonyára észrevették, hogy a diákok mindig cipekednek. Mindig. Akkor is, ha éppen Kolozsvárról utaznak haza a családhoz, akkor is, ha onnan érkeznek. Szemmel látható a táskák gigantikus mérete, az erőlködő, rózsás arckifejezésekből, sóhajokból pedig beigazolódik: nagy a teher az egyetemisták vállán. Vagy kezében. Kinek hogyan könnyebb a csomagok hurcolása.

Aki Kolozsvárról igyekszik haza – már amennyire lehet a vonatokkal igyekezni –, annak a különböző méretű, alakú üres üvegek, borkánok, műanyag ételtárolók zörögnek, zötyögnek, lökdösődnek összevissza a táskájában. Ráadásul még nehezek is. Jóformán annyi szokott lenni ezekből a tárolókból, hogy melléjük már épp csak egy váltónadrág és két póló fér bele a bőröndbe. Ha netán úgy állnak a bolygók és szerencséje van a diáknak, még egy kisebbecske neszesszer talán bekerülhet az üvegek tengerébe. Na, de ha csak egyetlenegy darab is elfelejtődik, az egyensúly felborul. Mibe rakják majd a vasárnapi húslevest? Hogyan fog az irdatlan mennyiségű töltött káposzta Kolozsvárra jutni? A nagymama süteményét postán küldjék el? És a bécsi szeletekről, fasírtokról ne is beszéljünk…

Kínok közepette vergődik haza a diák, de a visszaút is gyötrelmes a maga módján. A bőrönd tartalma szinte ugyanaz: a váltónadrág, a két póló, kiváltságosok esetében a neszesszer, és a borkánok, tárolók. De ezúttal még nehezebbek. Tele vannak. Indulás előtt a konyhapultra felsorakoztatott, előkészített finomságok vigyázzban állnak. Mindannyian szeretnének belekerülni a bőröndbe, jobbacska alkalomkor el is fér az összes, de ha nem, muszáj válogatni. Ekkor születnek az igazán nehéz döntések. Zakuszka vagy lekvár? Kovászos uborka vagy kompót? Mennyit bír el a hát, a váll, a kar? Mire lesz majd étvágya a diáknak? A szülők szerint a leghelyesebb az lenne, ha mindenből vinne egy kicsit a gyerek, de ahhoz már lehet, hogy fel kellene bérelni egy csupa izom férfit, aki majd kicipekedi magát.

Ezeket a kérdéseket meg kell rágni többször is, jól megfontolt döntéseket kell hozni, hogy később ne is törje ketté magát az egyetemista, de a legjobb lakomákat csaphassa Kolozsváron. Jókat szoktam ezen nevetni – akár kínomban, akár örömömben –, amikor az ötödik üres borkánt pakolom a táskába hazautazáskor. Már megint nehéz lesz a bőröndöm.

Kifejezetten vegyes érzelmekkel indultam életem első gólyatáborába pénteken. Kavarogtak bennem a tipikus gondolatok és rémképzetek, amelyek minden egyes gólyában ott vannak: nem igazán ismersz senkit, és a helyedet sem különösebben találod köztük. Az efféle mentális parazitáknak szerencsére nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, szóval vettem az indokolatlan holmikkal telepakolt táskámat, és nagy, határozott léptekkel elindultam.

Ezen a ponton megjegyezném, hogy nem az eseményekről való beszámolás vágya késztetett írásra, éppen ezért a továbbiakban nem is ezt szeretném taglalni, sokkal inkább megosztanám azt, mit adott nekem ez a hétvége. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – ismerős lehet Tamási kijelentése, mert szinte közhelyesre idéztük. Ezt leszámítva, ez számomra kedves mondat és jobban illik a jelenlegi lelkiállapotomhoz, mint bármi más. A pályaválasztásommal kapcsolatos minden bizonytalanságomat, hogy a döntéseim helyesek-e vagy sem, hogy egyáltalán van-e nekem helyem a sajtóban, egyszerre oszlatta el ez a hétvége. Olyan közösségbe csöppentem, amilyenhez hasonlóval eddig soha nem találkoztam. A késő esti mély beszélgetések, egy pohár frissen mosott pirostraktor-lecsengésű bor és tucatnyi nyitott személy társasága voltak az abszolút kedvenceim. Az az érzés munkált bennem végig, hogy lényegében itt bármiről lehet véleményem és ezt ki is nyilváníthatom, mert semmiféle megrovást nem kapok érte. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy itt számít a hangom. Hosszú órák teltek el eszmecserékkel és egyetlen pillanatig sem éreztem azt, amit eddig megannyiszor, hogy kevesebbként tekintenek rám csak, mert fiatal vagyok, csak azért, mert kezdő vagyok. Ahogy az egyik harmadéves lány megfogalmazta: „nem úgy kezelnek bennünket, mint tudatlan pályakezdőt, hanem úgy, mint jövőbeli kollégát”.

Rá kellett jönnöm, hogy az egészséges jellemfejlődés magánélet és szakma terén is azt kívánja meg tőlem, hogy amit érzek, gondolok, azt merjem kifejezni úgy, ahogyan érzem és gondolom. Nem azért, mert nem fogok tévedni, sokkal inkább azért, hogy tévedjek és ezáltal képes legyek fejlődni. Rengeteg témát érintve osztotta meg mindenki a gondolatait, a világnézetét és nekem véges-végig egy manó beszélt a fejemben, aki azt hajtogatta, hogy ide akarunk tartozni. Életre szólnak a tapasztalatok és a tanácsok, amikkel tanáraink elláttak bennünket. Külön élményt jelentett megismerni ezeket az embereket, a tanárokat, akik nem követelik ki a tiszteletet, ami magától értetődően van, hiszen nem tudod nem tisztelni őket és a felsőéveseket, akiknek az elfogadó és széles látóköre számomra példaértékű.

Amikor hazainduláskor felültem a buszra, csak arra tudtam gondolni, hogy a francba, én nem akarok visszamenni. Hatalmas leckét kaptam szakmából és életből egyaránt. Megismertem alaposabban és behatóbban az újságíró lét aspektusait, és rájöttem, hogy nagyobb kihívás lesz ez számomra, mint gondoltam, ugyanakkor eltökéltebb is vagyok, mint eddig. Minden nehézség, amire megmászhatatlan sziklaként tekintettem, most még nagyobb lett, de már látom rajta a kapaszkodókat és az igazi lényeg ebben van. Nem arról győződtem meg, hogy ez könnyű lesz, inkább arról, hogy legyen bármilyen nehéz, én ezt akarom. Azt hiszem, sikerült beleszeretnem a közösségbe. Az általa képviselt életérzésbe. S megtalálni benne az otthont.

Fotó: Deák Anita

Nagymamám a párválasztással kapcsolatban szokta mondogatni, hogy lakva ismerszik meg az ember. És milyen igaz ez az élet egyéb területeire is! Mindegy, hogy bentlakásba vagy albérletbe költözöl, valószínűleg másokkal osztozol a közös tereken. Milyen gondok merülhetnek fel?

Nem meglepő, de gond mindig akad. Ha nem, akkor generálunk magunknak. Általában az a baj, hogy a személy, akivel összekényszerítettük magunkat, más, mint mi. Rosszabb esetben hasonlít ránk, és a rossz szokásaink még frusztrálóbbnak tűnnek az általa tartott tükörben. Egy idő után odáig süllyed alacsony tűrőképességünk mércéje, hogy ha a nyuszinak kalapja van, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Sorjázzunk hát néhány gyakori élethelyzetet, amelyben véthetnek a velünk együtt élők.

Nem takarít

Lehet, hogy jó baráttal, régi ismerőssel költözöl össze, és azt gondolod, minden rendben lesz. Aztán eltelik egy hét. Eltelik egy hónap. A seprűt ezalatt csak te vetted a kezedbe, a gáztűzhelyet mindig te takarítod, a használt tányérok és bögrék bizarr Tetrisként tornyosulnak a mosókagylóban. Próbálsz beszélni a jó barátoddal. Azt mondja, ezután jobban figyel. Eltelik egy hét. Eltelik egy hónap. Pókhálós a seprűnyél, maszatos a gáztűzhely, már borulnak az edények a torony tetejéről. Rájössz, hogy borzasztó a lakótársad.

Túl sokat takarít

Végre szombat! Nincs kedved máshoz, csak unatkozni. Ekkor szól a lakótárs, hogy a felmosót előkészítette, övé a konyha, tiéd a fürdő. Kínkeservesen, hogy később ne kelljen szégyenkezz, nekilátsz a házimunkának. A ház másik lakója diszkréten jelzi, hogy a ruháid eddig biztos megszáradtak a teraszon, az ablakot az előző lakók valószínűleg sosem pucolták rendesen, és ha esetleg azon morfondírozol, hogy felporszívózod a szobát, őt aztán egyáltalán nem zavarja a ricsaj. Hogy ne érje szó a ház elejét, elvégzel mindent. A következő napokban korán ébredsz a hangzavarra: a lakótárs átrendezi a poharas polcot, kitakarítja a hűtőt, húzogatja a bútorokat, hogy mindegyik alatt alaposan felporszívózhasson. Nyugtod immár nem lehet. Nagyot sóhajtasz, és magadban mantrázol: borzalmas lakótársat fogtál ki.

Nem kommunikatív

Hazaérsz az egyetemről, értesíted telefonon a családot, hogy ma sem esett kár testi épségedben. De azért van, amit inkább baráttal, legalább korodbéli személlyel beszélnél meg. Lakótársad a szobában kuksol. Erőt veszel magadon, kopogsz, ajtót nyit. Felületes „szia, hogy vagy” után mesélnéd, mi történt a szaktársad bátyjának, barátjának, barátnőjének, lakótársának, volt iskolatársának haverjával, de az elbeszélés látszólag hidegen hagyja a lakótársat. Végül annyit mondasz neki: megjött a gázszámla, és elvonulsz. Rémes lakótárs az ilyen.

Be nem áll a szája

Az egyetemen beszélnek. A buszon beszélnek. Az utcán beszélnek. Az üzletben beszélnek. Zsong a fejed, már a zene is idegesít, csak le akarsz ülni, és engedni kesze-kusza gondolataidnak, hogy testeddel együtt megpihenjenek. De jön a lakótárs. Meséli napjának részleteit, fröcsögi a pletykát, szidja a tanárt, sőt szerelmi életének részleteit kéretlenül és gátlástalanul megosztja veled. Hiába ásítasz. Hiába töltesz még egy csésze kávét. A lakótárs nem olvas a finom jelzésekből. Mivel nincs kedved ilyen állapotban veszekedni, csak ülsz, hallgatod. Mikor milyen hangulatot ölt magára, ahhoz illő arckifejezéssel reagálsz. Még mindig zsong a fejed. Közben azon töprengsz, mennyire elviselhetetlen a lakótársad.

Hajnalban jár haza

Holnap nyolctól órád van. Éjjel egykor nehézkesen ágyba vánszorogsz, próbálsz aludni. Álmodban az izgalmas részig sem jutottál, nyílik a bejárati ajtó, zörög a kulcscsomó, beszűrődik a fény az előtérből, megébredsz. Hallod, hogy lakótársad magához mérten óvatosan próbálja hajnali három órai teendőit végezni, mégis neheztelsz. Ebben az órában hangosabb a kulcscsomó, a villanykapcsoló, de még a kabát levetése is zajjal jár. Ennyit arról, hogy kipihent legyél másnap. És még nem is ez az első eset. Hihetetlen emberrel költöztél össze!

Ki sem lép a házból

Kisebb összejövetelt tartanál barátokkal a lakásodban. Áthívnád a kiszemelted. De valahogy mindig ott a vékony falak túlsó oldalán az az illető, aki feltűnően nagyokat sóhajt, ahányszor csak vendéget fogadsz. Ettől természetesen nyomottabb a hangulat, a vendégek úgy érzik, jelenlétük nyűg, bárhogy is bizonygatod az ellenkezőjét. Ezentúl kocsmák teraszain fagytok össze, ahogy az idő hidegebbre vált, vagy másnál tartjátok az összeröffenéseket, és hajnalban gyalogolhatsz haza több kilométert. Hihetetlen, milyen emberek léteznek. Ráadásul ő a lakótársad.