A szexuális zaklatást csak a nők fújják fel, valójában az nem is zaklatás, titkon ők is élvezik. Főleg akkor, ha 40 évvel idősebb emberként kezdeményezek. Biztos vagyok benne, hogy őket is lázba hozza, ha leülök mellé a buszon és a testem jobb fele teljesen nekidörgölődzik az ő bal felének. Egyértelmű, hogy neki is olyan gondolatai támadnak, amilyenek nekem. Miért is ne örülne egy 20 éves, hogy egy ilyen gavallér négy teljes megálló idejéig neki szenteli a figyelmét? Van, akinek a kapcsolata ki sem bír négy teljes megállót. Egy kis kaland azért belefér, így 60 éves létemre. Ennyi öröm kijár nekem, nem? A nyugdíj úgyse sok, az unokák nem látogatnak. De ez a 20 éves hölgyike igazán kedvemre való. Ez pedig biztosan kölcsönös. Csak azt nem értem, hogy miért ilyen sápadt? Lehet nem elég, hogy szinte ráültem, valahogy konkrétabban ki kellene fejeznem az érdeklődésemet. Hát persze! A nők imádják a finom kis érintéseket. Ha ráteszem a tenyerem a harisnyás combjára, biztosan észreveszi majd, hogy milyen szépnek tartom. De vajon eléggé egyértelmű lesz a célzás? A nőknek nem vág annyira az eszük, mint a férfiaknak, sőt ő még fiatal is, lehet nem is gondolná, hogy miért tettem rá a tenyerem, lehet csak azt hiszi, eltévedt a nagy buszozás közepette. Ha közben a nadrágomat is megigazítom, biztosan érteni fogja a célzást. De azért közben rá is nézek, hogy lássa macsó vigyoromat. Az régen is nyerő volt. Mit számít az a 40 eltelt esztendő? Na, de most miért pattant fel és kiabál velem? Hát, ez nem igaz, én nem értem a nőket. Pedig a drága konyak illata biztosan érződött rajtam, tudhatná, hogy nem vagyok kismiska. Biztosan csak kéreti magát. Női szokás. A feleségem is folyton ezt csinálta. Most pedig le szeretne szállni a buszról? Miért nem ezzel kezdte, persze, hogy csak kérette magát. Utána megyek, egyértelműen ezt szeretné a lányka. Látszik rajta, elnyertem azzal, hogy a kezemet a combjára tettem. Vajon mi lehet a hölgy neve? Nem is érdekes. Megállok a busz ajtaja előtt, lám merre megy a szemem fénye. Így, hogy felállt, még több gondolat rohamoz meg. Miért is ne hoznám a tudtára? Miközben egyenesen a szemembe néz, megnyalom a számat, annál nagyobb bókot nem is kaphatna egy asszony. Még inkább elsápadt, ráadásul könny csillog a szemében. Ennyire lázba hoztam volna? Ez nyert ügy. Már meg sem moccan, lecövekelt egyhelyben. Biztosan azt várja, hogy odamenjek hozzá. Nyílt könyvként lehet olvasni az ilyen fruskákat. Na, de most miért fut el, ha már elindultam felé? Megint csak játszadozik velem. Még vissza is pillantott rám a csillogó kifestett szemével. Egytől egyig egyértelmű jelek. Elindulok akkor utána, csak a jobb bokám ne nyilallt volna ekkorát! De most miért szállt fel a buszra és miért potyog a könnye? Á, megint kéreti magát a kicsike! Régen is ezt csinálták az asszonyok! Húzzák előtted a mézesmadzagot, aztán csodálkoznak, hogy ha túl messzire húzzák, már nem csinál velük semmit az ember. S még a busz is becsukta az ajtaját! Ennyit erről. Ha nem lenne olyan buta, még egy jó esténk is lehetett volna. Na, nem baj, ezentúl majd jobban próbálkozom. Végül is ez nem illegális. Csak a mély érzelmeim mutatkoznak meg néhány tettben. A nők meg, tudom, hogy szeretik az ilyesmit, engem meg még inkább. Csak azt a csúnya szót húzzák rá az ilyesmire, hogy szexuális zaklatás. Egyértelműen kéreti magát az összes.

A szerelmet, mint érzelmet, nehéz egyedi módon megközelíteni. Annyian próbálták már előttünk. A szerelem olyan kulturális attribútum, amely népszerűségét annak köszönheti, hogy ugyanolyan könnyen tapasztalhatja meg férfi és nő, fiatal és idős, gazdag és szegény. A szerelem nem diszkriminál, nem szegregál, nem elérhetetlen, éppen ezért könnyedén és végletekig idealizálható, következtetésképp pedig örök aktualitásnak örvend. Megjelenítése éppen ennek a komplexitásnak a következtében változó, különböző aspektusokra kihegyezett.

Ádám és Éva, Rómeó és Júlia, Bonnie és Clyde. Különböző történetek különböző szereplőkkel, különböző befejezésekkel, alapjuk azonban ugyanaz a szerelem, csak más-más perszonifikációban, vetületben. Egyikről sem mondhatjuk azonban, hogy kevesebb, mint a másik. Nem hasonlíthatjuk őket össze, mert, ahogy két ugyanolyan ember, úgy két ugyanolyan szerelem sem létezik.

Egyeseknek életcél, szervezőelv, megnyugvás, kiteljesedés, másoknak véletlen, kiábrándulás, csalódás, közhely és megint másoknak akár mindez egyszerre. Csáth Géza szerint „a szerelem mintegy ellentmondásban, antinómiában egyesíti a jó és rossz fogalmat”. Van, aki él, és van, aki meghal a szerelemért, hiszen van szerelem, ami éltet, és van, ami kizsigerel. Mindezen szerelmek összessége pedig együttesen alakítja a kollektív gondolkodást, világszemléletet és kultúrát.

Lehet egyszerre megfoghatatlanul elvont és szájbarágósan hétköznapi. Megkerülhetetlen, mégis néha megközelíthetetlennek tűnő. Tanulunk róla a történelemben, halljuk a rádióban, látjuk a filmekben, olvassuk a versekben, és éppen ez nehezíti meg azt, hogy mi is érezzük. Hiszen szerelem-e egyáltalán, ha nem olyan, ahogy Shakespeare leírja, ahogy a Szerelmünk lapjai megmutatja, vagy, ahogy Taylor Swift megénekli? Szerelem-e a szerelem, vagy csak egy címke, egy archetípus, egy elnyűtt fogalom? Nehéz egyedi módon megközelíteni és ezért néha meg se próbáljuk, csak fogjuk a sablont és ráhelyezzük arra, amink van. Pedig a szerelem nem mindig a levegőben van, sokkal gyakoribb egy reggeli kávéban, egy éjféli beszélgetésben, egy közös bevásárlásban. Igen, ott van a popkultúrában, de ott van a féltésben, a megalkuvásban, a megértésben, és az elfogadásban is.

Jóformán még össze sem tudta pakolni rendesen a bőröndjét a mindenszentek ünnepe vagy a halloween, máris azzal szembesülhetünk, hogy megérkezett a sok piros, csillogó gömb, a narancsos-fahéjas illatosítók, a forralt bor és a szegfűszeg egymásba karolva, de küszöbünkön Frank Sinatra és Mariah Carey is arra várva, melyik karácsonyi slágert húzzák el először. És még mindig csak november van.

A karácsonyi ünneppel kapcsolatos egyetlen jelenséget sem szeretnék kihagyni a felsorolásból, éppen ezért mindenki húzza fel a rénszarvasos zokniját, készítse elő angyalkás – vagy télapós – bögréjét, gyújtsa meg az almás-fahéjas nagy gyertyát, tegye oda főni a nagy adag töltött káposztát, és összegezzük közösen ezeket a novemberi fenoméneket.

Bevásárlóközpontok

A szituáció a következő: betévedünk a szupermarketbe nagyon egyszerű okokból: elfogyott otthon a tej, mellesleg jól jönne egy doboz csirkemell és valami zöldség is, mivel hamarosan érkezik a náthaszezon. A sikeres barangolás után azon kapjuk magunkat a pénztárnál sorban állva, hogy nemcsak az előbb említett termékek díszelegnek a szalagon… Nem-nem. A már sokat emlegetett pompás illatú gyertyák, öt darab mandarin és minimalista asztaldísz mosolyog vissza ránk. Elvégre mindjárt karácsony, ennyit megengedhetünk magunknak.

Közvilágítás

Noha Kolozsváron a hó még nem esett le – elvégre csak november van –, a város utcáin elhelyezett hópelyhek, csillagok és más világító díszek bepótolják a hiányzó havas táj látványát. Ugyanakkor minden egyes nap emlékeztetnek arra, hogy néhány hét és itt a nagy ünnep, ideje félretenni zsebpénzünk egy részét az ajándékokra, mivel már „olyan nagyok vagyunk”, hogy a zsírkrétás rajzok nem felelnek meg karácsonyi meglepetésnek.

Karácsonyi vásár

Mindenki látta, mindenki hallott már róla. Bizony, november 18-án kinyitották a vásár kapuit. Ha valaki még mindig abban a tévhitben ringatná magát, hogy Kolozsváron nem élnek olyan sokan, az látogasson el a Főtérre hétvégén, a késő délutáni órákban. Klausztrofóbiásoknak nem ajánlom!

Zeneszolgáltató felületek

Amennyiben megnyitjuk valamelyik zeneszolgáltató alkalmazást – legyen az a Spotify vagy akár a YouTube Music –, a szokásosan hallgatott dalaink között nagy eséllyel megjelenhet egy-egy random Michael Bublé karácsonyi dal, de annak is megvan az eshetősége, hogy a már említett Frank Sinatra vagy Mariah Carey örökzöld melódiái szólalnak meg. Pánikra semmi ok, az algoritmus is kezdi felvenni az ünnepi hangulatot.

Közösségi média

Karácsonyi sütireceptek, hogyan csomagoljunk ragasztószalag nélkül, mit adjunk ajándékba szüleinknek, a párunknak, a szomszédom macskája legkisebb kölyke unokájának – mindenre van megoldás. Még akkor is ezekkel találkozunk a platformokon, ha abszolút nem érdeklődtünk eddig ünnepi tartalmak iránt. Ez a novemberi trend.

A nagy őszkarácsonyi jelenségek összegyűjtése után csupán egyetlenegy tanács jut eszembe: ne éljük bele ilyen hamar magunkat a karácsonyba. Ha egy hónapon át készülődünk, mire december 24-ét jelez a naptár, valószínűleg az egészet megunjuk, hacsak már meg nem csömörölünk tőle. Azért a kávémat ma én is megszórom fahéjjal, a reggelim után megeszek egy mandarint, és szorgosan összeírom, hogy kinek mi lenne az ideális karácsonyi ajándék. Az ünnep melegségét azonban még egy ideig tartogatom.

Ha egy pár bejelenti, hogy hamarosan összeköltöznek, nagy a boldogság mind a barátok, mind a család körében. Ilyenkor senkinek nem jut eszébe a mosatlanhalom a konyhában, a tátott szájú szemetesek, üres tejesdobozok, a sok elfojtott mondat, a kompromisszumok hadtere és az elesett ígéretek holttestei.

Arról sem nagyon mesélnek a közös fészkű párnak, hogy a próbatételek alatt felbukkanó gonosz szörnyek legyőzéséhez, idomításához nem jár aranyfurulya, ezüstkard vagy hangyahadsereg. Csak két ember áll egymással szemben egy-egy sérelemlistával a kezében.

Ehhez a listához tartozik például a miért nem vitted le a szemetet dilemma, a nehezedre esne legalább egyszer neked takarítani mizéria, a miért kell mindig hajnalig fent maradnod és a miért kell mindig hajnalban kelned problémacsomag. További nehézségeket szokott okozni néha, majd rendszeresen a számlabefizetés, a bevásárlás, hogy ki hívja fel az irodát vagy a tulajt, ha valamiféle probléma merül fel a lakással. Idővel már az is idegesítő, ha hangosan rág, nem eszik, vagy keveset eszik, hogy mindig csak dolgozik, hogy nem mennek ki a városba sétálni, hogy nem olvasta el a cikket, amit küldött, hogy nem ad puszit, hogy öt percre elalvás előtt nem bújnak össze; szinte minden bántó. Amint valamelyik fél hibát vét, a többi kis botlással együtt egyre magasabbra és magasabbra építi a malőrtornyot. A ki nem mondott sérelmek, a meg nem beszélt idegesítő habitusok folyamatosan fokozzák a feszültséget, olyannyira, hogy csak azt lehet észrevenni, valamiért szorít a mellkas, és minden mormogás után elmorzsolódik egy könnycsepp az arcon. Ideiglenes megoldásként inkább indul hamarabb az egyetemre, hogy ne legyen egy légtérben a kedvessel, és inkább vásárol órákon át egy doboz tejet, hogy minél kevesebb időt kelljen otthon töltenie.

Mindezek ellenére mégis irgalmatlanul fájna, ha nem lennének ezek a problémák, vagy ha nem lenne az a valaki, akivel meg kellene oldani ezeket a gondokat. A megvívott háború után katartikus a meghittség, a szeretet, a megkönnyebbülés a kapcsolatban. Az együttélés nehézségei adott ponton fellelkesítenek és ösztönöznek, mígnem véglegesen kialakul a problémamentes rituálé mindenhez a hétköznapokban: én főzök, te mosogatsz.

Ha már a szakma nagy része sem lát önmagában jövőt, mégis mit kezdjen magával a pályakezdő, aki erre szánja élete egy darabkáját? Az újságírásnak van jövője, csak nem olyan, amilyen a múltja volt. Meg kell változnia, fejlődnie kell, mert a körülötte levő világ is rohamosan alakul.

Pályaválasztáskor nem csupán szakmát néz ki az ember magának, hanem egy életstílust. Ilyenkor feltérképezi a készségeit, képességeit és azt, hogy pontosan mit is vár el az élettől. Mert vannak bizonyos tényezők, amelyek a különféle szakmák velejárói, mind pozitív, mind negatív hozadékok, amelyeket feltérképezve mindenki saját prioritásai szerint vállal vagy nem vállal.

Amikor megszületik a nehéz döntés és akadna néhány lelkes jelentkező, aki a sajtóban helyezkedne el, szinte rögtön érkezik a kérdés a közvetlen környezetből, hogy „de hát minek az, úgysem olvas már senki újságot, hallgat rádiót, vagy néz tévét”. A szakmát azonnal a sikertelenséggel, a lehetőségek hiányával kötik össze. Ilyenkor az embernek kissé meginog a döntésébe vetett bizalma. A kezdeti önbizalomhiány a későbbiekben sem tűnik el, de jócskán enyhül az egyetemi évek alatt. Mert a mi egyetemünkön nem azt a bogarat ültetik az ember fülébe, hogy haszontalan része lesz a társadalomnak, hanem megmutatják, hogy mennyire érdekes, sokszínű és végtelenül kreatív ez a pálya. Elindítanak az utunkon minden alappal ellátva, mind elméleti tudást, mind gyakorlati tapasztalatot a fejünkbe tömködve. Hétről hétre szerkesztőségeket látogatunk, eseményekre küldenek, kedves hangnemben, barátian, szeretettel oktatnak. Mosollyal várnak a tanteremben, és ha éppen arról van szó, a szomszéd országban dúló háborút tárgyaljuk ki, órákat szánva arra, hogy informáltak legyünk, de legfőképpen azért, hogy ne féljünk. Körbeülve hol az egyetem falain belül, hol Kolozsvár macskaköves utcáinak egyikén, esetleg Sztánán vagy Torockón a tananyagon kívül azt is megtanítják, hogyan kell egymásra figyelni, egymással törődni, a pillanatot értékelni és hogyan lehet boldogulni ebben a sokszor szürke világban.

Az újságírás valójában művészet. Mert magyarul beszélni akárki tud. De tehetség kell a szavakat úgy használni, hogy a közvetlen környezetünkre jellemző tényeket hitelesen, tökéletesen becsomagolt ajándékként adjuk át. Az újságírás szakon ennek a tehetségnek megkeresik a csíráját és a legnagyobb szeretettel hozzák ki belőle a legtöbbet.

Amikor meg az ember úgy érzi, hogy jó helyen van, kap egy pofont az élettől, és milyen ironikus, hogy pont a szakmától. Mert úgy néz ki, hogy nekünk kell a szakma, de mi nem kellünk neki. Egy részének legalábbis. Mert mindenhol jól fogna a fiatal munkaerő, de elvárják a tapasztalatot, hogy ugyanolyan elvek szerint dolgozzon, mint elődjei, hisz csakis az a helyes, közben meg nyelje le, hogy értéktelennek minősítik. Miközben ezen embereket hallgatom, s csak hallgatom, mert érteni nem értem őket, elgondolkodom, mégis hogyan mondhat bárki ilyet arról, amiben dolgozik. Ha már a szakma nagy része sem lát önmagában jövőt, mégis mit kezdjen magával a pályakezdő, aki erre szánja élete egy darabkáját?

Az újságírásnak van jövője, csak nem olyan, mint amilyen a múltja volt. Meg kell változnia, fejlődnie kell, mert a körülötte levő világ is rohamosan alakul. Ha a tömeg egy irányba halad és egyvalaki megáll, nem halad tovább, mindenki belelök, kikerüli. Az újságírásnak is haladnia kell a világgal, nem szabad megrekednie stagnáló állapotban, és akkor lesz jövője. Mi akarjuk, hogy az újságírásnak legyen jövője. Mi vagyunk az újságírás jövője.

(A cikk megjelent a MÚRE honlapján – mure.ro , kép forrása: BBTE Újságírás Facebook oldala)