Népszerű volt az ugrókötelezés gyermekkoromban – legalábbis a szülőfalumban. Amolyan szenvedélyes hobbiként ugráltak a lurkók az udvaron, az utcán, a szomszéd betonozott kocsifelhajtóján, sárban, porban, bárhol, bármikor. Esős időben az iskola folyosóján próbáltuk folytatni a mulatságot, természetesen titokban. Őrt állítottunk a tanári szoba elé, mivel gyakran bukkantak fel a semmiből gonosz folyosófelelős tanító nénik, akik szemrebbenés nélkül elvették az ugrókötelet. Jobb esetben nap végén visszaadták, de terjengenek legendák soha viszont nem látott kötelekről is.

Rengetegféleképpen lehet ugrókötelezni. Egyedül, barátokkal, mondókákkal, számolva – így lehet eldönteni, hogy ki a legmenőbb ugróköteles a társaságból. Az igazi király mindig is az volt, aki keresztbe tett kézzel fogta az ugrókötelet, és el tudott jutni legalább ötig. A közösségépítés egyik legmeghatározóbb projektje volt ez a gyerektársadalomban. Az első néhány alkalom után, ha valaki délután nem jött ki ugrókötelezni a szokásos helyre, akkor bandástól, mindenestől kopogtattak a gyerekek az ajtókon: „Kezét csókolom! Orsikát ki tetszik-e engedni játszani? Csak ide megyünk Béci bácsi kerítéséig. Körtét hozzunk majd?”

Empirikus források alapján a közönség kedvenc játéka a citrom, narancs volt. A szabályok nagyon egyszerűek: minden résztvevő kiválaszt magának egy szót, az lesz a neve a játékban – természetesen ahány játékos, annyi gyümölcs, illetve desszert fog szerepelni a mondókában. Az ugrókötél megakadásakor annak kell következőként ugrálnia, akinek a nevénél megszakad a szökdécselés. Egyszerű, bájos játékocska, memóriafejlesztőnek is megteszi. Citrom, narancs, csokoládé, torta, kivi, eper, banán, alma, málna, körte, barack, mangó, szőlő… – szűrődött be nyári délutánokon a konyha nyitott ablakán. Határ a csillagos ég, illetve a gyerekek gyümölcsismeretei. A mókázás mindaddig tartott, míg az utcai lámpák fel nem gyúltak. Vagy amíg elkészült a vacsora.

Hol lehetnek a mostani gyerekek? Mit hall a szomszéd néni, ha kinyitja a konyhaablakot? Milyen hosszú a mondóka? Talán valaki ugrókötelezve csak ennyit mondogat: citrom, citrom, citrom…

Hovatovább egyre kevesebb újságot látni a bódékban. Mégis hová tűnnek ezek a forgatható papírlapok? Városban, jelen esetben Kolozsváron, csupán szerkesztőségekben láttam kézzel fogható újságot, na meg az egyetemen – de ott úgy teszünk, mintha őskori leletek lennének, régiségnek számítanának. Ma már bárminek utána lehet olvasni az interneten. Hát hol máshol? Hátha okosabbá válik az ember. A keresési találatokat átnyálazva felbukkant a Gyakori kérdésekre írt  egyik poszt. A komment szekcióban lapult a titok nyitja.

Mindenről a székely öregasszonyok tehetnek. Aki ott él, az jól tudja, falun az újság luxuscikknek számít – nem azért, mert nehezen beszerezhető, hanem mert annyi mindenre jó. Naponta jön a levélhordó, a díszes postaládákba dobja a számlákat, olykor a „kaflandos” reklámlapot, na meg az újságot. A konyhában természetesen ha nem is évek, de azért hónapok, hetek újsággyűjteménye tornyosul. Ezek vagy a kályha mellett, vagy az erre kitalált állványszerűségen hevernek. A friss újság kerül mindig legfelül. Miután az újonnan érkezett darabból elolvastatott a legfontosabb cikk (ami egyénenként változhat), az időjárás-előrejelzés, a vicc-csokor, a tévéműsor, továbbá megoldatott a sudoku és a keresztrejtvény, az újság egzisztenciális szerepe radikálisan megváltozik. Ilyenkor az öregasszonyok isteni szerepet vesznek fel: ők bírálják el, hogy melyik lapnak mi lesz a sorsa. A kevésbé szerencséseknek hasogatott fadarabokkal kell csapatmunkát végezniük, képességeiket és attribútumaikat összetéve tüzet teremtenek egy-egy gyufaszál közreműködésével. Másokat ablakpucolásra használnak – ez nem hosszadalmas munkafolyamat, de azért fájdalommal jár. Akadnak olyanok is, amelyeket csomagolásra használnak fel: az unokának pakolandó zakuszkás- és lekvárosüvegeket hírlapokba bugyolálják, nehogy valami bajuk legyen az út során. A papír üti a követ! Amely újságpapírokat a sors hosszabb élettel áldott meg, azok teafüvek szárításában játszanak kulcsfontosságú szerepet. Vagy bármi más szárításában. Legyenek azok magvak, gombák, bármik. Ez az élet rendje. Az elrongyolódott vagy már különösen megviselt, kiszolgált újságok előbb vagy utóbb a kályhában, illetve a kukában landolnak.

Ilyenkor kicsit hülyének érzi magát az ember. Mennyi mindent meg lehet oldani egyetlen hírlappal! Ha bárki kétségbe esne otthon, hogy valamit nem tud megoldani a ház körül, annak a következőt ajánlom: vegyen a kezébe újságot, és olvassa el – előbb vagy utóbb feltalálja magát.

Megvan az az érzés, amikor olyan üres és csendes Kolozsváron minden egy hétfői napon, hogy már-már azt képzeljük, a túlvilág szebbik oldalán sétálgatunk? Talán azok számára, akik már több éve a városban élnek, megszokott dolog az ortodox húsvétkor beálló nyugalom – hisz ilyenkor a város nagyrésze megpihen. De bizonyára sokakat megdöbbentett a jövés-menés hiánya. 

Hónapok elteltével sem látott soha egy diák ekkora nyugalmat és egyensúlyt a városban. Még este vagy akár éjjel is élettel teli a kolozsvári szegletek valamennyi része. Itt egy buli, ott egy buli, hopp egy kocsma, mellette a másik, az a szupermarket, jaj, meg az a kisbolt! – mindig van ahova menjen az ember. Bárki, akinek felteszik azt a kérdést, hogy hogyan képzeli el Kolozsvárt és annak mindennapjait, nagy valószínűséggel egy olyan képet képzel maga előtt, amely tökéletesen megragadja a nagyvárosi élet esszenciáját. Persze úgy is szép a város, ha éppen üresnek tűnik; az ilyen pillanatok ritkasága adja meg a varázsát és a gyönyörét a csendnek. 

De mit tapasztalt az az egyedüli ember (vagy emberek), aki ebben a tökéletes nyugalmi állapotú település utcáin bóklászott?

Talán látta, ahogy a járdák kövei felszusszannak: lehetett már egy ideje annak, hogy csak páran lézengjenek a gyalogúton. A jelzőlámpák unottan, olykor egy-egy busznak vagy pár gépkocsinak adnak instrukciót, de legtöbbször csak üresen váltogatják színeiket. Mintha folyamatosan megállna az idő egy-egy pillanatra.

Az egyetem előtt nyüzsgő diákok száma is drasztikusan megcsappant. Egy maréknyi csoport alig gyűlt össze a kis betonplaccon, de több mint valószínű, hogy ők ezt egyáltalán nem bánják. Nyugodt lélekkel élvezi mindenki a napsütést, a kakaós csigát, a kávét, a nikotint, majd mint akik jól végezték dolgukat, lépdelve indulnak a lift irányába. Senki nem sietett. Tudják jól, hogy bőven van hely, és nem kell sorba álljanak, mint tornaórán. A magasztos csendet csupán a világítótest zúgása töri meg párszor. A halk sóhajokat, ásításokat és szempillantásokat még az is hallja, aki abszolút elbambult és próbál mindent kizárni a környezetéből. Csendkirályozáshoz tökéletes hangulatú és akusztikájú az egyetem minden egyes sarka.

Az is megtörténhet, hogy túlságosan szépnek, már-már lassan mesébe illőnek tűnik ez a szituáció, de aki nagyon szereti a csendet, annak bátran ajánlom meglátogatni a Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi kar székhelyét. Na és aki meg nem hiszi, az még ezen a héten utána járhat. 

Önök még nem is hallottak erről a betegségről? Persze, hogy nem. Nem szokták diagnosztizálni. Ezt csak érezni lehet. Pláne, ha szándékosan érzékeltetik a Fontosemberek. Mind ismerjük őket. Nem az összeset, de jól ismerjük a fajtájukat. Leggyakoribb előfordulási helyük a bürokrácia berkeiben fekszik, javarészt magas fokra másztak a társadalmi ranglétrán. De vigyázat! Nem minden fontos ember Fontosember! Nem szabad pusztán a titulus alapján ítélkeznünk.

A Fontosember lehet férfi, nő, fiatal, idős, magas, alacsony, szőke, barna, fekete… Ránézésre nem mondjuk meg, az-e az illető. Ha viszont elég közel merészkedünk hozzá, kisugárzását nyomásként érzékeljük a mellkasunkban, jelenléte, a vele való kommunikáció fejfájást, néha kisebbrendűség-érzetet kelt.

Nem igazán tudjuk, mit csinál a Fontosember. És azt a mit hogyan csinálja. És mikor van minderre ideje. Annyit tudunk, hogy sosem elérhető és mindig sikeres. És sosem volt kezdő, esendő, mindig tisztában volt azzal, hogy a hivatalos dokumentumon mit hová kell írni, egy bizonyos panasszal kihez kell fordulni. Már az anyaméhben kidolgozta egyedi, lendületes és megmásíthatatlan kézírását, megtervezte névjegykártyáját. Vezérnek született, mi több, vezérigazgatónak. És ebben szentül hisz a Fontosember.

A Fontosember minden közösséget, ahová betoppan, úgy észlel mint kis naprendszert, amelynek a közepén ő áll, saját bájának, sármjának, intelligenciájának gravitációjával. Ez a felállás pedig általában működik is. Akik nem érzik magukat Fontosembernek, maradnak Neptunok, Szaturnuszok, Marsok, Vénuszok, és hiába viselik római istenek neveit, sosem lehetnek Fontosemberek.

Porszem csak akkor kerül a gépezetbe, amikor betoppan egy Fontosabbember. És higgyék el, mindig van fontosabb. Ilyenkor Fontosemberünk meghunyászkodik, nyájas lesz, sokszor úgy tűnik, behódol, de tetteinek célja van. Hogy még fontosabbá váljon az új és hatalmasabb, erősebb egyén által.

Ha emberünk ezt eléri, még annyira sem köszön a takarítónak. Szemetelni mer, hiszen mindenkinek megvan a saját feladata: a takarító például felszedi mások mocskát. Ha akarta volna, ő is lehetett volna Fontosember, ez személyes döntés. A magasabb szinten emberünk lekezeli az időseket, az ő idejükből – ami már úgyis lejárt – kitelik a várakozás. Lekezeli a fiatalokat is, azok ezzel a mentalitással úgysem viszik semmire. A Fontosabbember nem veszi fel a telefont, nem válaszol az e-mailekre, nem udvarias azokkal, akikkel belátása szerint nem érdeke jóban lenni.

A Fontosembernek (és a Fontosabbembernek) nem létezik más naprendszer. Ők a Nap, a csillag, a fény, elvárják, hogy mindenki így tekintsen rájuk. Ők nem érzékelik a megannyi naprendszert. Önmagukat helyettesíthetetlennek tartják. Velük szemben a fontos ember emberszámba veszi a takarítót, pincért, sofőrt, nemcsak az igazgatót, politikust, tulajdonost. Az igazán fontos ember tudja, hogy volt ő is fiatal, de egyszer öreg lesz. Nem gondolkodik gigantikus távlatokban, hiszen a Földön élünk; ritkán haladja meg magasságunk a két métert, nem is lehet minket bolygókhoz és csillagokhoz hasonlítani. Az igazán fontos ember tudja, hogy mások is számítanak, és egyéb szak- vagy életterületen ugyan, de mások is ugyanolyan fontosak, mint ő.

Egyesek szerint a Fontosember-szindróma az élettől kapott hatalmas pofonokkal orvosolható. Bár nem hiszek ebben. Remélem, hogy a tudomány kieszel valami gyógymódot.

Besüt a nap az ablakon, éppen rám, de nem tetszik. Fel kell kelni, hogyne kéne. Szól a telefon, az értesítések, az ébresztő, járkálnak a folyosón, egyik zaj keveredik a másikkal, már az álom parányi szikrája is kiköltözött a szememből. Fizikai fáradtság és kedvtelenség. Pedig süt a nap, csomó dolog vesz körül, amiért hálásnak kellene lenni. Pörög az agyam és rájövök, mennyire párhuzamosan érzem magam a szép idővel. Nincs kedvem arra, hogy felkeljek, mosolyogjak. Minden napom ebből áll. Megmosni az arcom meg a fogam. Sminket az arcra, lakótárstól megkérdezni, hogy van, már nem azért, mert érdekel, csupán csak úgy, formalitásból. Meghallgatom, amit válaszol. Vagy jó napja lesz és arról áradozik, amire majd kedvesen mosolygok és bólogatok, vagy meghallgatom az ő panaszát is. Empátiából tízes. Kifésülöm a hajam, felveszek egy szép ruhát, na nem mintha jól érezném magam benne, de a kényelmes ruháim kupacban állnak a mosatlan tetején. A cipőm is felhúzom, kicsit koszos, kopott, de jó az. Lefőzöm a kávét, de csak üres gyomorra, jólvanazúgy, a reggeli már luxus lenne. Vizet a táskába, megvan a kulcs, pénztárca, füzet, toll, csak úgy, szolidan a legszükségesebb dolgok. Rohanva elindulok, de azért lassabbra veszem a tempót, nem akarok beesni egyetemre, mint egy tépett tyúk, akkor ki hinné el, hogy csodaéletem van. Végig az úton mindenki néz. Nem tudom, van-e valami rajtam, vagy csak nincs jobb dolguk, mindenesetre megfogadom, hogy a következőt nyakon csapom, ha tetőtől talpig végigbámul. Odaérek az egyetemre, bájcsevej, kevéssel több, mint kéne, kellenek a kínos emlékek, amelyek nem hagyják majd az embert aludni. Be a liftbe, nem lépcsőzünk, hogy is lépcsőznénk, hát akkor megizzad az ember mire felér az emeletre. Egyik óra, másik óra, mosolygok, és hozzászólok. Jegyzetelek, elhiszem, hogy érdekel, még ha nem is, de elhitetem magammal, kell a motiváció, még ha hazudok is neki egy kicsit. Egyetemről ki, még egy kávé s a megszokáscigi. Rohanás a munkába, ahol képtelennek érzem magam minden feladatra, és úgy teszek, mintha érteném, kérdezés helyett meg inkább kétszer annyi idő alatt végzek el egy veszettül könnyű feladatot azzal, hogy egyedül kitapasztalom, de hát így tanul az ember. Közben még egy kávé, enni nincs idő, menni kell tovább. Munkából ki, gyors telefon haza, lerázom a szülőket, megtanultam, nem szabad sok időt hagyni anyukával, apukával beszélni. Éppen annyit, hogy ne szakadjon meg az ember szíve a hiánytól, még ne adj’ Isten elszomorodnék, s még csak nap közepe. Fel a buszra, irány haza. Sminket megigazítani, néhány feladatot a sok százból megcsinálni, elmosogatni, majd indulni vissza egyetemre, mert hát teljesen logikus, hogy este 6-tól van még egy óra. Beülök az órára, hiányoznak ketten. Én is megtehetném, de hát magamra vessek. 8-kor kibotorkálok, a megállóból egy gyors szendvics s a napi valahányadik kávém, uccu neki társasági élet – ugyebár, ha az ember nem megy ki este sörözni, nem is igazi egyetemista –, onnan szabadkozva 11-kor hazaindulok, mindenki hozzám vágja a csalódott mondatát, hogy milyen boomer életet élek én, hogy ilyenkor hazajövök. Mosoly az arcra, két poén, indulás haza. Otthon 3-ig feladatok, beadandók megírása, még egy kis szervezkedés, mert hát mindent magára kell hogy vállaljon az ember. Gyors zuhany, néhány szőlőszem, vizes hajjal beesek az ágyba és egynéhány tiktok után álomba ringat a nyomor. Kell ez nekem? Ha nem is kell, akkor is ez lesz. Szóval fogom magam, összeszedem minden darabkám, s a reggeli napsütésben felkelek ezen a szép keddi napon mindent újra végigjárni, mondván: ez az élet. De hát, fiatal vagyok, egyetemista, a panasz meg csak nyugdíjaskor után megengedett, úgyhogy indulok megmosni az arcom meg a fogam. Sminket az arcra, és innen már tudni lehet a mesémet.