Újabb kétharmad, újabb négy év Fidesz-kormány. Sokan reménykedtek, hogy végre eltűnnek a közéleti és vezetői tisztségekből az olyan alakok, mint az ereszen menekülő Szájer József, a szexbotrányba keveredett Borkai, Szeged expolgármestere vagy a minősíthetetlen Kaleta Gábor, a 19 ezernél több gyermekpornográf tartalommal lebukott nagykövet. De nem, úgy néz ki, a választópolgároknak ezek nem elég felkavarók, hasonló arcokra bízzák az ország vezetését. Nem értem, hogy lehet ennyi mindenre azt mondani, hogy na jó, ez még belefér. Így, hogy a választások eredményei megszülettek, tisztán látszik, hogy mit akar a nép. Ebből a négy kétharmadból sok minden látszik, sok következtetés levonható. Tegyük félre azt, hogy nincs médiapluralizmus, tegyük félre a sok propagandát meg az összevissza beszélést, amit az emberek torkán lenyomtak az utóbbi jó néhány hónapban, és vegyük azt, hogy ez a 21. század, amely számtalan informálódási lehetőséget kínál. Úgy gondolom, mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy több forrásból, több oldalról, több szemszögből tájékozódjon, és az internetet használva néhány kattintással bármit leellenőrizzen. A kérdés az, hogy vajon a képességek is adottak-e hozzá. A Fidesz hatalmas ellentéteket generált politikai téren. Ezek az ellentétek mára akkora méreteket öltöttek, hogy a politikusok és a magyar társadalom már nem képes elfogadni, hogy létezhetnek olyan állampolgárok, akik függetlenek, pártatlanok.

Az évek során az embereket annyira egymásnak ugrasztották, hogy bizonyos csoportok a józan eszüket és a tájékozottsághoz való jogukat félretéve inkább növelik ezt a feszültséget. Mindettől függetlenül szomorú és sajnálatos, hogy elvileg demokratikus országban a választást az egyenlőtlenség, a hazudozás, a propaganda és egymás lejáratása jellemezte. Úgy néz ki, én voltam a naiv, mert azt hittem, az emberek tényleg akarnak változtatni. De legitim most már a döntés, ez a nép akarata, ha tetszik, ha nem(váltó).

„Olyan rég találkoztunk, azt se tudom, mi van veletek. Hétvégén mit csináltok? Egyet gyertek át!” – hangzik a már-már ikonikussá vált társalgás azon erdélyi magyar járókelők között, akiknek 1998-ban egymás mellett volt az asztaluk az irodában, és hosszú évek után ismét – véletlenül – az utcán összefutnak. Ekkor kezdődik az a bizonyos vendégség megszervezése.

Az imént leírt találkozás után a vendégfogadó fél, a hétvége közeledtével teljes eksztázisban, önkívületi állapotban, a család valamennyi tagjának mozgósításával nekiveselkedik annak, hogy a lakást a meghívottak fogadására kifogástalanná tegye. Ilyenkor anyuka (a vendégfogadó fél) nem ismer sem istent, sem embert, mindenkinek kötelező rongyot, seprűt, bútortisztítót ragadni, és emberfeletti sebességgel, pontossággal tisztára sikálni a ház rá osztott szegletét. A munkálatok derekán a folyamat felvigyázója, Anya, néha-néha alig észrevehetően feltűnik a színen, akkurátusan megvizsgálja leszármazottai vagy élete párja befektetett munkáját, hogy megállapítsa: ott maradt egy folt. Mind tudjuk, hogy ilyen vétséget jóvá tenni, ilyen hibát orvosolni nem lehet, súroljuk akármennyit azt a felületet, de azért megtesszük a tőlünk telhetőt, hogy Anya vendégfogadó alteregója megnyugodhasson.

Miután a lakás annyira makulátlan, hogy már-már múzeum vagy IKEA illúzióját kelti, újabb problémák, megoldandó feladatok mutatkoznak: „Van-e hat egyforma poharunk? Tedd ki a ropit a tálakba, fiam, de mindegyikben más legyen! Ne húzzad a széket, emeld meg, most mostam fel a padlót! Igazítsd meg azt a párnát, nem látod, milyen ferdén áll? Biztos mindenhol letörölted a port? Nehogy akkor derüljön ki valami, amikor leülnek a vendégek!” A készülődés ezen szakaszában Anya az idegösszeroppanás és végkimerülés félreérthetetlen tüneteit kezdi produkálni, Apa, hogy mentse az életét, leginkább csendben van, nem zavar sok vizet, lemegy a boltba, vesz még sört és üdítőt. A boltból gyanútlanul visszaérkező Apát, aki még bent sincs teljesen az ajtón, Anya fogadja fakanállal: „Kóstold meg, na, kell-e még bele valami?” Az étel fűszerezésének és állagának megvitatása után a lehető legrövidebb időn belül asztalt kell teríteni, meghajtogatni a szalvétát, kitenni a nehezen összeharácsolt egyforma poharakat, bekapcsolni a rádiót, hogy halkan szóljon valami a háttérben. Ha ezek a feltételek mind teljesültek, a család készen áll a vendégek fogadására.

És akkor megszólal a kapucsengő. A levegő megfagy, a vendéglátó család tagjai hirtelen a saját nevüket is elfelejtik meglepettségükben. Apa hirtelen észbe kap, beengedi a vendégeket. Az ajtóban „jaj, de jó, hogy jöttetek, milyen rég jártatok nálunk” típusú köszönések hangzanak el a társadalmi szabályokat meghaladó mennyiségű puszi kíséretében. Ahogy a vendégsereg az előszobából a nappali felé tart, adódik az első, örök érvényű konfliktus: levegyék, avagy ne vegyék le a vendégek a cipőt. A vendég hadakozik, hogy ugyan, kérem, le kell venni, hát nem maradhatnak a kinti lábbelikkel. A vendéglátó fél azonban, annak ellenére, hogy az egész napot takarítással töltötte, kategorikusan kijelenti, hogy „nehogy levegyétek, nézzétek meg, milyen kosz van!”

A kötelező körök lefutása után mindenki elhelyezi magát a nappaliban és a koccintást követően politikai, közéleti, „régen bezzeg” beszélgetések hömpölyögnek órákon keresztül, kisebb-nagyobb szünetekkel. Vacsora közben Anya néha kétségbeesetten, kéztördelve szabadkozik, hogy nem úgy sikerült a leves, lehet kicsit odakozmált a hús, nem kötött meg rendesen a csokimáz a süteményen, ennek ellenére a vendégek úgy fogyasztják és dicsérik, mintha nem lenne holnap.

Az estébe nyúló beszélgetések, étkezések és cigarettázások végét úgy tudjuk megállapítani, hogy az egyik vendég feláll, egyet nyújtózik és így szól: „Na, lassan menegessünk…” Miután a menegetés következtében a vendégek és vendéglátók az előszobába kerülnek, elkövetkezik az összejövetel másik kardinális és elmaradhatatlan momentuma: a búcsúzkodás. 5-10 percet búcsúzkodunk a nappaliban, ugyanennyit az előszobában, az ajtó előtt, az udvaron és a kocsinál, magyarul az együttlét hosszát kitoljuk legalább egy órával csak azért, hogy megfelelőképpen elköszönjünk egymástól, ki tudja, mikor találkozunk legközelebb. 

A vendégség konkrét, kézzelfogható befejezése akkorra datálható, amikor Anya és Apa, a búcsúzkodásból visszatérve bezárja a bejárati ajtót, hatalmasat sóhajt, majd Anya fáradt hangon, alig érthetően ennyit mond: „Majd holnap elmosogatunk”.

Van egy régi mániám. Inkább káros szokásom. Az online hírportálok Facebookon megosztott cikkei alatt legtöbbször a kommenteket is elolvasom. A minap a maszol.ro híre bukkant fel esti Facebook-görgetésem közben, ami arról szólt, hogy nemsokára férfiaknak szánt fogamzásgátló tablettát is a piacra dobnak. Ahogy az megosztó téma esetében lenni szokott, burjánzó kommentszekcióval találtam szembe magam. A hozzászólások némelyike a cikk paragrafusaiban megjelenik.

Akit igazán érdekel az említett cikk „origója”, bővebben informálódhat három egyszerű kattintással, mielőtt véleményt formál. Az erdélyi portál a 24.hu-ra hivatkozik, ez utóbbi pedig a Gizmodóra, ahol bővebben kifejtik a kérdéses ügyet. Például a tablettát fejlesztő kutatócsoport vezetőjének néhány gondolata is olvasható az angol nyelvű cikkben. Mondanom sem kellene (de manapság fontos kiemelni), hogy az adott, éppen szembejövő forrás(ok)on kívül is lehet, sőt érdemes cikkeket, tanulmányokat böngészni, ha teljes képet szeretnénk kapni a vitatott témáról.

A szkepticizmus jogos az egészségügyi innovációk kapcsán. Hasznos is tartani olykor a bizonytalannak tűnő újításoktól, de az nem mindegy, hogyan fejezi ki az ember a véleményét. A legemlékezetesebb kommenteket bőszen összefaricskáltam, a hitelesség kedvéért helyesírási hibákkal együtt, viszont az emotikonokat kihagyva.

A férfiaknak szánt fogamzásgátló tabletta híre a következő gondolatokat ébresztette az olvasókban: „A férfiak teherbe esése ellen?”, „Van baj elég”, „Gondolom, hogy adják a menstruációs görcsoldot is vele!”, „10 év múlva meg lerohad a zacsi”, „Talán a covid oltások nem elég hatékonyak erre a célra is?”, „Már lusták az emberek kiveni az aktus vége előtt” – ezt kiegészítendő az olvasó képzeljen ide két nevető emojit. „Megèrett az emberisèg a pusztulásra!!!” , „ez inkább szomorú,mint vicces”.

Meglepetésemre ezektől eltérő megnyilvánulásokat is olvashattam: „Mert az a jó ha a nő szedi és mérgezi magát hormonokkal és más finomságokkal. Isten ments hogy a férfi is felelősséget vállaljon a család tervezés barmilyen gondjában.” „Ehhez jó lett volna hozzáfűzni, hogy hány nőnél jelentkezett a hormonális fogamzásgátlás nyomán rákos vagy más, ugy-e bátor hímegyedeink szerint aprócska, probléma… És hogy ez egy sokkal humánusabb megoldás lenne.”

Új gyógyszerfejlesztés kapcsán nem tudok érdemi bírálatot megfogalmazni, nem vagyok jártas és kellőképpen tanult az ilyen jellegű egészségügyi kérdések vizsgálatában, a gyógyszerészetben, kémiában, endokrinológiában (női fogamzásgátló tabletták esetében, amelyeket az utóbbi két idézet említ), és nem is célom a férfiaknak szánt gyógyszerekről eldönteni, veszélyesek-e vagy sem. Azt szeretném ezzel az írással, hozzászólások beemelésével demonstrálni, hogy napjainkban egy cím, jobb esetben a hatmondatos hír elolvasása milyen hirtelen és radikális gondolatokat késztet közzétenni a világhálón. Teljesen normális, hogy nincs egyetértés. Viszont, ha poénból is (tudjuk, minden viccnek fele igaz), előtör az az eszme, miszerint férfiatlan, esetleg nőies odafigyelni (ebben az esetben gyógyszer szedésével) a védekezésre, vagy „kivenni” lenne a biztos megoldás, a csattanó nem nevetni való, hanem megdöbbentő és szomorú. Nem kell élnie senkinek a férfi fogamzásgátló tablettával, ha nem szeretne, viszont hasznos tájékozódni arról, hogy létezik ilyen szer, forgalomba szeretnék hozni és ez is alternatíva lesz az elkövetkezendőkben. Mindenki úgy védekezik, ahogy leghelyesebbnek – rosszabb esetben legkényelmesebbnek – találja. Mindenesetre, a nem kívánt terhesség elkerülése érdekében elengedhetetlen a minél hatékonyabb védekezési módszer, és kiváltképp fontos hangsúlyozni, hogy ilyen esetben mindkét fél érdeke és felelőssége az elővigyázatosság. Azok életét, akik nem használják, nem fogja befolyásolni ez a gyógyszeripari vívmány, így biztos akad olyan, aki részéről fölösleges a humorosnak szánt, burkolt vagy direkt kifakadás.

A legelkeserítőbb azonban mégsem a fentiekben taglalt, hanem két eddig meg nem említett hozzászólás. Az egyikben az olvasó azt állítja, hogy a férfiaknak azért örömteli ez a hír, mert így nem tudják egyes nők azt hazudni nekik, hogy teherbe estek általuk, feltéve, hogy a képzeletben vádolt férfi rendszeres fogyasztója a még piacra nem dobott tablettáknak. Így elkerülhető a kommentelő által jegyzett aggodalom, miszerint: „oszt a pasi meg jó nagyot szív fizethet vagy húsz éveig…..” A Gizmodo cikke alatti vélemény ennél is elgondolkodtatóbb, és eszünkbe juttatja, hogy bízni lehet embertársainkban, de sokszor nem érdemes. Magyarra fordítva, nagyjából ez olvasható az angol nyelvű kommentben: „Tudjátok, hogy hívják azokat a férfiakat, akik azt állítják, szedik ezt a fogamzásgátlót? Hazugok. Tudjátok, hogy hívják azokat a lányokat, akik elhiszik [ezeket a hazugságokat]? Anyák. A férfiaknak szánt fogamzásgátló értelmetlen, sosem hihetsz egy férfinek, aki azt mondja, szedi.”

Az autóval közlekedő emberek sokat panaszkodnak a gödrös, kátyús utak miatt, mivel kellemetlenné teszi az utazást, káros a gépkocsira nézve. De belegondoltunk abba, hogy a babakocsival rendelkező emberek is hasonló gondokkal küzdenek? A gyergyószentmiklósi járdákon és utakon próbáltunk zökkenőmentes sétát tenni, kisebb-nagyobb sikerrel.

Miután egyik kedves ismerőstől kölcsönkértünk egy nehéz, rózsaszín babakocsit, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház előtti parkolóhoz siettünk autóval, hogy elkezdhessük kísérletünket.

Induláskor máris kisebb-nagyobb nehézségekbe ütköztünk, ugyanis ahhoz, hogy ne az autók által használt útszakaszon toljuk a babakocsit, gödrös, földes, hepehupás részen kellett átvergődnünk. Bár kis távot kellett megtenni a járdáig, gyötrelmesen hosszadalmasnak tűnt a folyamat. 

A Testvériség sugárút járdájára kiérve, talán az egyórás babakocsi-tologató délutánunk legjobb etapja következett. Kényelmesen széles a járda, a gyalogosok akár ikerbabakocsi mellett is elférnének probléma nélkül. Olyan apró gödröcskék találhatók ott, hogy szinte nem is érződnek. Adott pillanatban az út másik felén lévő járdán babakocsikonvojt vettem észre. A három anyuka jó tempóban és zökkenőmentesen szelídítette meg a járdaköveket. Mindannyian haladtunk.

Most következik a nagy „na, de”: a központi útszakaszra kiérve maradandó rossz emlékeket szereztünk. A Szabadság téri járda a gyergyószentmiklósi szülők mazsolája a csokoládéban. A járdák korántsem olyan szélesek, mint a Testvériség sugárúton. A lerakott kőlapok szesszió előtt álló diákra emlékeztetnek, aki a kávé és energiaital kötelein táncol, vagy sokkal inkább ingadozik, a nagy csatornatetők pedig kiváló lehetőséget kínálnak azoknak, akik szeretnek cirkuszi mutatványokat bemutatni babakocsival. 

Ilyesfajta akadályok leküzdése után, folytatva utunkat a központi park környékén, viszonylag sok járókelővel találtuk magunkat szemben. Hiába voltunk nagy, nehéz babakocsival, nekünk kellett elsőbbséget adni, emiatt visszás helyzetekbe kerültünk: pókemberest játszva kellett falra másznunk tinicsoportok miatt, felszínmintákat vettünk különböző csatornatetőkről, illetve a karedzést arra a napra sikeresen letudtuk – a rózsaszín babakocsi idillikusan megfelel súlyzónak is.

Az eredeti terv szerint útvonalunk ezután a piac felé vezetett volna, azonban meglátva a járdák adta körülményeket, visszafordultunk. Aki teheti, gyermekét mózeskosárban vigye magával, és csakis az a szülő menjen babakocsival piacra szombaton, akinek megvan a kellően erős idegzete, valamint bátran manőverezik a száguldó autók mellett/között, hiszen már csak az ott lévő átjárók megijesztik az embert. 

Visszafordulva a piactól, sajnos körbekerültük a központi részt, majd ezután visszaindultunk a színházhoz. A móka kedvéért úgy döntöttünk, hogy a tömbházlakások közötti szakaszokat is kipróbáljuk. Ezt szigorúan azoknak a szülőknek szabad megtenniük, akiknek van jogosítványuk, és ismerik a kresz szabályait – kitűnően! Ahhoz, hogy a babakocsit tolhassuk és ne kelljen az ölünkbe felvennünk, az aszfalton kell közlekednünk. Folyamatosan ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy valahonnan gyors autó, motor jön, nem tudunk félrehúzódni. Azokhoz az olvasókhoz, akik ilyen szituációban azt választanák, hogy a járdára húzódnak, csak annyi kérdésem lenne, ismerve az útjavítási viszonyokat: hova?

Sok kalanddal és nehézséggel tömtük meg a tarsolyunkat. Ezt követően visszaballagtunk az autóhoz, majd a nehéz harci fegyvert szétszedve, bepakolva az autóba, elindultunk haza. Megejtettük a babakocsi visszaszolgáltatását is. A fiatal anyuka mosolyogva várt minket, és annyit kérdezett tőlünk, hogy boldogultunk. Tapasztalatainkat meghallgatva, ijesztő őszinteséggel csak ennyit mondott: „Mindenhol rossz, de a legrosszabb Gyergyóban”.

Budapest kontra „a vidék”: Magyarországon ez a megnevezés senkinek sem tűnik már fel, mindenki hozzászokott a fejnehéz – ha úgy tetszik: fővárosnehéz – gondolkodásmódhoz, ennek köszönhető, hogy a főváros az A Főváros, mellette elvétve pedig ott van A vidék és A vidéki nagyvárosok. Miben is nyilvánul meg a Budapest-orientált gondolkodás és mi tapasztalható ebből a fővárosban? Kéthetes ott-tartózkodásom alatt szembetűnt egy s más, ezek pedig némiképp árnyalhatják a Budapestről kialakult idealizált képet.

Majd kéthetes tanulmányutunk során bőven akadt időnk a főváros utcáit róni, átvenni, megfigyelni a közhangulatot, az emberek viselkedését, mentalitását és a fővárost mint közigazgatási egységet. Figyelem: mindenhez, ami a következőkben olvasható, vastagon hozzájárul az intenzív kampányidőszak, amely az amúgy is polarizált magyar politikai és közéletet csak tovább izzítja és a konfliktusokat mélyíti.

Ha az ember lánya Budapestre vetődik valamilyen szervezett program vagy kirándulás által, élhet a gyanúperrel, hogy a szálláshelye valamely külvárosban található, ugyanis a külföldi, külhoni diákok számára fenntartott kollégiumok, bentlakások java része a külső kerületekben helyezkedik el. Velünk sem történt ez másként, kéthetes ott-tartózkodásunk ideje alatt a III. kerületben, Óbudán laktunk.

Amikor a külhoni, esetünkben erdélyi magyar Budapestre látogat, a belváros, a Lánchíd és az Országház délibábja sejlik fel lelki szemei előtt. Erre az erősen idealizált képre remekül rá lehet kontrázni a külváros, a külső kerületek megfigyelésével; elég csak végigbuszozni az Óbuda–Bogdáni út–Astoria útvonalon, hogy elszörnyedjünk. A harmadik kerület nemes egyszerűséggel úgy néz ki, mintha ott elfelejtettek volna rendszert váltani: bármely tömbházsorra, múlt századból fennmaradt rozsdázó kocsmára öntsünk egy kevés vizet, várjunk három percet, és azonnal kikel belőlük Kádár János. Óbuda, Budafok-Tétény imázsa, állapota olyan, mintha nem lenne igaz. Értem ezt úgy, hogy minden társasház, minden gyár, minden bevásárlóközpont olyan hatást kelt, mintha tegnap húzták volna fel műanyagból és kartonlapokból, hogy elhitessék velünk, akik nem budapesti lakosok vagyunk, hogy a belvároson kívül is van élet, majd miután a Keleti pályaudvarról kigurul a Kolozsvár felé tartó vonat, rajta velünk, lebontanák ezeket a tákolmányokat.

A fent említett szintetikus, természetellenes érzeten a fővárosi emberek mentalitása és általános viselkedése, megnyilvánulása sem segít, sőt inkább súlyosbítja a helyzetet. A legtöbb helyen, legyen az bolt, tömegközlekedés vagy kocsma, az emberek java része annyira gépiesnek és mesterkéltnek hat, hogy a gyanútlan külhoni magyarnak meg kell bizonyosodnia – ott-tartózkodása alatt többször is –, nem része-e véletlenül egy külső erő által irányított szimulációnak. Az én 11 napos tapasztalatom azt mutatja, hogy a színházi emberek – Őze Lajos után szabadon –, színjátékosok is hitelesebbek és természetesebb attitűddel rendelkeznek, mint a fővárosi polgárok.

Retrospektíve, korábbi budapesti látogatásaim alkalmával is éreztem a fentebb említettekhez hasonlót, a most következő probléma azonban most először jött velem szembe és úgy arcon csapott, hogy még most is csak pislogok: az óriásplakát-mánia. Igen, kampányidőszak van. Igen, „most minden megváltozhat”. Igen, „most kell nagyot tenni”. De azt nézni órák, napok hosszat, hogy óriásplakát óriásplakátot követ, javarészt négy-öt – elég rosszul megírt – kampányszöveg és rosszul megtervezett dizájn váltakozik, és az utcán sétálónak, a boltba igyekvőnek, a villamosra várónak esélye és lehetősége sincs arra, hogy fogja magát és nem néz oda, mert minden villanyoszlopon, építkezési kordonon, buszmegállóban ott van legalább kettő, te pedig ösztönösen odanézel, mert ott fent, „a nálunk okosabbak” úgy fundálták ki, hogy muszáj legyen odanézned. És ha véletlenül bizonytalan, politikához, közélethez nem, vagy kevésbé értő vagy, arra fogod a pecsétet ütni vagy az ikszet behúzni, akit a legtöbbször látsz, amikor mindennap elzötyögsz a munkahelyedig a 6-os villamoson.

Számtalan erdélyi magyar vágyódik el itthonról, a nagybetűs Anyaország fővárosába, mert ott minden cukorból van, rózsaszín, és az élet gondtalan. Bár soha nem éltem ott, két hét alatt tökéletesen értelmet nyert László Zsolt színművész megállapítása a városról: „Budapest az életre tökéletesen alkalmatlan…”