Kettő ide, kettő oda, forgat hármat, forog, a fiú ugrál kettőt, megcsapja a lábát, megint forognak, megölel, vége. A legtöbb ember azt hiszi, ennyiből áll a néptáncelőadás, pedig a próbák nagy része jobban hasonlít kardioedzéssel vegyített enyhe Fölszállott a páva epizódhoz.

A legtöbb próba legalább félórás bemelegítővel kezdődik. Sportcipő, tréningnadrág, trikó vagy ujjatlan, amiben könnyű mozogni, lányoknak haj felkötve, karóra és egyéb ékszer az asztalon. Az első öt perc hasonlít a licis tornaórához, amit már akkor is lihegve vészelt át az ember, ám ez még az enyhe része a bemelegítőnek, a neheze ezután jön. Ritmusgyakorlatok, folyamatok következnek, amelyek fejlesztik a ritmusérzéket, az állóképességet. Kicsit olyan, mintha tabatára adnád a fejed, annak is a néptáncos verziójára. Meredek, a lelkedet is kiteszed, és ha nem nyújtod le, másnap ne is reménykedj abban, hogy mozogni tudsz. A végén úgy érzed, annyit mozogtál, hogy már mehetsz is haza, de a próbarész tulajdonképpen csak most kezdődik.

A próbás szünetek igazából megtanítanak gyorsnak lenni: az ötperces szünetben van időd megszárítkozni, átöltözni, mosdóba menni, vizet inni és elszívni egy szál cigit is. Mire ismét a színpadon állsz teljes felszerelésben, már nem is érzed azt a kellemes, edzés utáni zsibbadtságot, erőre kaptál, készen állsz az új információ befogadására.

Néptánc közben mindig ki kell húznod a hátad. Nem lehetsz görbe, mert az milyen már, az emberek régen is egyenesen, büszkén adták elő a tánctudásukat, légy te is büszke, hiszen van mire. Legalábbis ezt mondogatod minden alkalommal, amikor már érzed a hátadban a fájdalmat, de már lassan nem az oktató, hanem te követeled meg saját magadtól a száztíz százalékot.

Tartás, ellentartás. A páros tánc egyik alapeleme. Még a legapróbb közös mozgásban is tartanod kell a párodat. Ha a fiú melletted legényesezik, az egyik kezével a derekadat, válladat fogja, neked amellett, hogy a saját lépésedet teszed – jobb esetben helyben állsz –, meg kell tartanod őt, igazából te vagy a stabil pontja, ehhez pedig nagy erőre van szükséged. Forgás közben is tartanod kell, és nem kifogás, hogy ő fiú, neki több ereje van. Nem. Ugyanolyan erővel, ugyanolyan lendülettel kell lépkedj mellette, éreznie kell, hogy ott vagy, hogy van kit megtáncoltasson. A nagy öntudatnak viszont nem kell átlépnie arra a szintre, hogy átvedd az irányítást, meg kell hagyni, hogy a fiú legalább elhiggye: ő irányít. Persze tudjuk, ki teszi igazából, de a boldog tudatlanság a legjobb állapot.

Egyezzünk meg abban, hogy az erdélyi táncok közül a szatmári az egyik legdurvább, a legtöbb lépésből áll. Ott nincs olyan, hogy megpihensz, tartasz tíz másodpercnyi szünetet. Folyamatosan táncolsz, ugrálsz, teszed a lábad a másik után. Ezután a mezőségi jön, itt végre nemcsak a férfi érvényesül, hanem a nő is, hiszen rengeteg a forgás, amit évekig tanulnak, gyakorolnak, hogy tökéletesen menjen, ha pedig valakinek sikerül rövid időn belül megtanulnia fél sarkon, egyenes háttal, tökéletes egyensúllyal forogni, az egészen biztosan boszorkány. S ha már boszorkányság, ki ne hagyjuk a csodaszép dalokkal és csujogatásokkal, na meg forgásokkal tűzdelt kalotaszegit: a viseletnél már csak a tánc szédítőbb és csillogóbb. Szinte szédülünk a táncos leányokat lesve, s el is felejtjük, hogy csodás viseletük sokszor nehezebb, mint ők maguk. Ennek ellenére mindig széles mosollyal, csillogó szemmel kiabálják, hogy „a kicsi mulatság tarthatna, míg a világ”. Szilágyság mindkét tájegysége olyan, hogy ha a többórás táncházban ez következik, fellélegzel, hogy végre megpihensz, aztán a tánc végén inkább papot hívsz, biztos, ami biztos. A szilágysági tánc nem bonyolult, egyszerű lépésekkel tűzdelt, a gyors része is csak forgásból, kiforgatásból áll. Összevetve a szatmárival még altatónak is megfelelne, ha nem lenne fárasztó, élményekkel teli a maga módján.

Összességében, a tapasztalataimból kiindulva nem kell feltétlenül sportolnod vagy komoly edzéseket végezned ahhoz, hogy formában tartsd magad. Sok vélemény alapján egy-egy táncpróbáról fáradtabban, eredményesebben mehetsz haza, mint néhány óra edzőtermi mozgásból. És persze a színpadon csak az látszik, hogy a táncosok mosolyognak és forognak, a való életben viszont a próbákon vért éppen még nem, de verejtéket izzadnak azért, hogy minden lépés tökéletesen menjen. És megéri. Mindig megéri.

Hosszú kihagyás után az Ördögtérgye Néptáncegyüttes utánpótláscsapata ismét egybehívja a kolozsvári egyetemistákat. Minden hétfőn 18 órától mezőkeszüi táncokat oktatnak a Heltai Folkcenterben. Ha kedvet kaptál, ragadd meg a tánccipőt és tarts velünk! A jókedv garantált!

4. rész

A limuzin szinte repült a kihalt országúton. A sofőr ügyesen vezetett. Hamarosan otthon lesznek, ha egyáltalán otthonnak lehet nevezni a házat, amelynek a pincéjében lakott.

Lily szótlanul ült mellette. Az ablakon lefolyó esőcseppeket nézte.

Bernest szinte biztosra vette, mire gondol a nő ebben a pillanatban: az esőcseppek azon versengenek, hogy melyikük éri el elsőnek az ablaküveg alját. Lily mindig kiválaszt egyet, és annak szurkol. Pedig ez igazságtalan küzdelem, hiszen a versenyzők közül néhányan nem a rajtvonalhoz érkeznek, hanem a pálya közepére.

Sosem az nyer, akinek Lily szurkol.

– Ez az? – kérdezte Bernest. Átnyúlt a nő előtt, és az egyik lefelé igyekvő vízcseppre mutatott az üvegen. Ujja körül halvány párafolt keletkezett, és eltakarta a cseppet.

Lily szája meglepett mosolyra húzódott.

– Vedd el az ujjadat, nem látom hova lett! – mondta, és félretolta a férfi karját. Kisvártatva a csepp felbukkant a folt mögött, és lassan továbbgördült.

Bernest kilazította a nyakkendőjét.

– Mielőtt én következtem volna, a színfalak mögül láttam, hogy mennyire magával ragadott egy másik fellépő darabja. Még a lábaddal is doboltál hozzá.

– Te onnan figyeltél engem?

Bernest biccentett.

– Golliwog’s Cakewalk – mondta Lily. – Debussy.

– Arra gondoltam… ha van kedved hozzá, megtanulhatnád.

– Á, nem tudok olyan jól zongorázni. Csak addig jártam órákra, amíg végre találkoztunk azon a fellépésen.

Bernestnek bevillant egy régi emlék, a kék ruhás lány, aki akkora hévvel verte a billentyűket.

– Nem úgy értettem – mondta Bernest. – Megtaníthatnám én neked.

Lily nem mondott erre semmit, csak nézte a férfit tágra nyílt szemmel. Bernest óvatosan hozzátette:

– Esténként lejöhetnél… és zongoráznánk. Persze későn, amikor a professzor úr már alszik.

* * *

A hálószobában levendulaillat terjengett. Lilynek erről a Zen Studio meditatív szeánszai jutottak eszébe. Csak azoknak a meditációknak a nyugalmával szöges ellentétben állt az, ahogy a férje fel-le trappolt a szobában, és fröcsögve szitkozódott.

– Megáll az ész! – kiáltotta Lockhart. – Ezt a gyalázatot! Fel tudod fogni?

Lily összehúzta magán a kék tigrisekkel telepingált kimonót.

– Hogyne tudnám. Ott voltam.

Üres, színtelen hangon mondta ezt. Fagyosan és szenvtelenül. Látta, hogy ez még pluszban mennyire ingerli a férjét.

– Ne jópofázz, Lilyke! A Welsh Teller durván rám szállt. „Hiába a halhatatlanság, a művész mégis vénül!” Rólam ilyet írni!

Lilyke. Mennyire utálta érte, amikor így szólította.

– Túl sokat vártál el tőle. Vagy inkább saját magadtól vártál el túl sokat, Ernie. Ne feledd, ő a te klónod.

A férfi fenyegetően felemelte a mutatóujját, és a nő arca előtt hadonászott vele.

– Vigyázz magadra, kedvesem! Én nem ő vagyok.

Lily mondani akart valamit, de Lockhart belefojtotta a szót:

– És ezt a rakás szerencsétlenséget akartad te felengedni a konyhába, hogy velünk egyen? Éppen ilyen jó barátok lettetek? – Fújtatva elfordult. – Maibának igaza volt. Ez az ördög, igen, az ördög maga! Azért jött, hogy bosszút álljon rajtam. Hogy tönkretegyen, hogy véget vessen a karrieremnek! Nem hittem el Maibának, de most azt kell mondanom, hogy igaza volt.

– Te beszéltél erről a házvezetőnőnkkel?

– Muszáj volt. Te végig a klón oldalán álltál.

– Hah! – fortyant fel Lily. – Persze, hogy nem a te oldaladon állok. Az ostoba terved balul sült el. De ha már így alakultak a dolgok, akkor…

– Akkor legyek hozzá türelmes, simogassam meg a fejét, és ültessem le mellénk az asztalhoz? Ő tönkretesz, és én szeressem?

Mielőtt Lily bármit is mondhatott volna, Lockhart dobogó léptekkel kirohant a szobából. Átment a „műtermébe”. Lily követte. Rossz előérzete támadt.

A férfi feltépte a fehér zongora mellett álló íróasztal fiókját. Reszkető kézzel kivett belőle egy arany színű kulcsot, majd a zongorához lépett, és az oldalába döfte.

A nő meglepve nézte, amint a hangszer oldalán fényes számtárcsa jelent meg, Lockhart bepötyögött egy számkombinációt, mire a zongora végéből kihullott egy papírköteg.

– Itt van! – emelte fel a férfi diadalmas grimasszal. – Feketén-fehéren! Ha Bé elkezd rosszul teljesíteni, és ezzel ront a hírnevemen… Várj, szó szerint idézem: akkor a klónt gyárilag visszahívhatják.

– Hogy micsoda?

– Bizony ám – vigyorgott Lockhart. – Visszaviszik a Cikládész toronyba, és feldolgozzák. Valamilyen úton-módon megszabadulnak tőle. Mi a gond? Talán csak nem félsz, Lily? Ne védd őt! Megbízhatatlan! Nem végzi rendesen a dolgát! Én értelmesen kiadtam neki, hogy milyen darabokkal készüljön a fellépésre, de ő egészen mást gyakorolt.

Lily férje mellett termett.

– Miről beszélsz?

– Neked fel sem tűnt? Éjjelenként, alighogy leteszem a fejem a párnára, te meg a moziszobába mész a sorozatodat nézni, tisztán hallom, ahogy felcsendül a zongora. De nem ám Vivaldi, amit én adtam fel neki, hanem Debussy! A Golliwog’s Cakewalk, ha jól hallottam.

Lily gyomra összerándult.

– Debussy! – dobbantott Lockhart a lábával. – Ezzel is csak megaláz! És éppen Golliwog?! Én azt hetedikes koromban játszottam. – Megállt a felesége előtt. – Akkortájt volt az a fellépés is. Emlékszel, Lily? Amin megismertelek. Ó, az a nyavalyás! Ha én…

– Biztosan jól hallottad? – vágott közbe Lily.

Lochart rámeredt. Olvasószemüvege hosszú orra hegyéig csúszott, felette nézett a nőre.

– Ugyan! Hogyan is emlékeznél? Akkor sem volt semmi zenei érzéked. Képtelen vagy megjegyezni egy egyszerű dallamot, és évekkel később felismerni azt. De én, Ernest Lockhart, a zene tudósa, én mindent megjegyzek. A Golliwogot játssza!

Lily döbbenten hallgatta. Különös módon kevésbé ütötte volna szíven, amit a férje mondott, ha csak bántó szándékkel teszi. Az volt a legszörnyűbb, hogy Lockhart minden szavát komolyan gondolta.

* * *

Bernest tisztában volt azzal, hogy Lockhart nehezen viseli a hírnevén esett csorbát, és valamilyen megtorlásra készül. A rossz hangulatot csak fokozta a házvezetőnő nyíltan ellenséges viselkedése vele szemben. Az ételből már nem is mert enni. Csak azt ette meg, amit Lily félretett neki, és titokban lehozott.

A nő elmesélte, hogy mit tervez Lockhart. Nem volt rá szükség. Bernest jól emlékezett a szerződésnek arra a kitételére, amely „szükség esetén” kivonja őt a forgalomból.

Az órára nézett. Mindjárt éjfél van. Étvágy nélkül csipegetett a virágmintás tányérról, amelyen Lily a délután folyamán lehozta neki az ebédet. Kedvetlenül toszogatta az ételt a villájával.

Felállt az asztaltól, levette a kottatartóra készített Vivaldi Nyarát és helyére a Golliwogot tette. A fülledt kompozíció partitúráját felváltotta a könnyed és barátságos darab jóval szellősebb kottája.

Lépteket halott.

– Én vagyok az – szólalt meg a suttogó női hang.

Bernest megkönnyebbülten felsóhajtott.

Szólni akart, de Lily illatos, puha keze betapasztotta a száját.

– Ma gyakorolni fogsz. Holnapután fellépésed lesz. Muszáj, hogy tökéletes legyen.

– Lily…

A nő nem tágított. A megszokott szelídség helyett tekintete metszően éles volt.

– Tudod nagyon jól, hogy mi lesz, ha nem megy jól a darab. A szerződés világosan kimondja: két hibás produkció után…

Bernest csüggedten elfordította a fejét.

– Te magad mondtad. Inkább dögölj meg, mintsem…

Akkorát csattant a pofon az arcán, hogy mindketten meglepődtek.

– Ha ezt felhozod még egyszer – sziszegte a nő –, még kapsz!

– Lockhartot soha nem ütötted meg – mondta Bernest, és megsimogatta sajgó arcát.

– Te vagy Lockhart, te ostoba!

Csend lett. A férfi leütötte a Debussy-darab első hangjait, de Lily megragadta a csuklóját.

– Ide figyelj – suttogta. – Nem hagyom elveszni a zongoratanáromat csak azért, mert nem hajlandó a Vivaldi-darabot gyakorolni.

Azzal sarkon fordult, és elindult a lépcső felé.

– Lily! Zongoratanár? Ennyi vagyok neked?

A nő megállt.

– Lehettél volna a férjem is, de azt lekésted – mondta, de nem fordult meg.

Lily eltűnt a lépcsőfordulóban. Nyomában csak egy édes illatfelhő maradt.

* * *

A konyhába és az ebédlőbe jól kivehetően felhallatszott a Nyár magával ragadó dallama. Lockhart lecsukta a szemét. Tökéletes. Minden hang a helyén volt. A hangsúlyozás is olyan, amilyet ő szeret, precíz és erőteljes. Bernest végre összeszedte magát. Ideje volt emberszámba venni.

– Maiba! Menj le, és hívd fel! Várj, vidd ezt is!

Lockhart a széke mellől egy vörös, vastag mellényt nyújtott oda.

– Mondd neki, hogy vegye fel! – utasította a férfi. Barnára sült krumpliszeletet szúrt fel a villájára, és a feleségéhez fordult. – Roppant csendes vagy ma, drágám. A koncertek előtt általában beszédesebb a kedved.

– Azzal beszélgetek, aki fellép – válaszolta a nő maga elé meredve.

– Ejnye, mi folyik kettőtök között? – vigyorodott el Lockhart.

– Semmi. Ő nem az én cirkuszi majmom – mondta Lily, majd a kagylóhoz indult a tányérjával.

– Tudod, hogy ma én is ott leszek, igaz? Látnom kell. Ha nem végzi rendesen a munkáját, nem maradhat itt.

Lily arca furcsán nyugodt volt.

– Ha mégsem teljesít jól, és vissza kell küldjük, akkor mi lesz? Újra te koncertezel? Vagy otthagyod az egészet?

A nő szája sarkában mosoly bujkált. Lily hirtelen megértette, hogy a helyzet korántsem olyan egyértelmű, amilyennek a férje gondolja. Szüksége van a klónra, Bernie-nek maradnia kell. Ha Lockhart pillanatnyi felindultságában mégis úgy dönt, hogy megszabadul tőle, újat biztosan nem engedélyeznek neki. Ezt nem akarhatja. Immár, hogy belekóstolt a zavartalan zeneszerzés örömébe, nem volt visszaút. Hiszen egy porcikája sem kívánta többé a színpadot.

– Hogy újra koncertezzek? Érdekes kérdés – merengett Lockhart. – Tudod, drágám, hallva ezt a szép zenét, ezeket a klasszikus futamokat, eszembe jutnak a fellépéseim. Az a taps! És micsoda társaság gyűlt össze, mennyi díj és diploma! Imádnivaló érzés volt, amikor…

Lily szeme tágra nyílt. Nem, nem lesz soha nyugta. Kezdődik elölről az ördögi kör. Nagyon jól tudta, hogy Lockhart mennyi pátyolgatásra szorult, amikor kiábrándult valamiből. Újra ez következik. Csak néhány hónapba tellett, és a klón egy kevésbé sikeres koncertje után már szaladna is vissza, hogy megvédje a nevét, hogy ő arassa le a babérokat.

A nő az ajtóhoz lépett, nem törődve azzal, hogy a férfi lelkesen ecsetelte a hegedűkoncertek nagyszerűségét. Kiment a kertbe. Elindult a fehér kövekkel kirakott ösvényen a hátsó kis liget felé. Egyre távolabb a háztól, a csordogáló Apolló-szobortól – és a két férfitól, akik tönkretették az életét.

* * *

– Hölgyeim és uraim! Következzék az est fénypontja! Vivaldi: Nyár. Korunk egyik legnagyobb zongoraművésze adja elő! Ernest Lockhart, akit ma este a klónja képvisel a színpadon. Fogadják sok szeretettel!

A konferanszié széles mozdulattal jobbra mutatott, és kilépett a reflektor erős fényéből.

Minden szem Bernestre szegeződött. A vörös mellény a kelleténél szorosabb volt, úgy érezte, alig kap levegőt. Meghajolt, és leült a zongorához.

Ujjait, mint egy pakli kártyát, szétterítette a billentyűk fölött. Felnézett a páholyok irányába, Lockhartot kereste. Aztán meglátta az egyik fülkében, elegáns zakójában. Onnan nézett vissza rá üres mosollyal az arcán. Akár egy görbe tükörkép. Mellette ült Lily élénkpiros ruhában, fején divatos tollkoronával.

Bernest mély levegőt vett.

A darab első tétele szaggatott oktávokkal kezdődött, amelyektől a hallgatóságot a művész egyenesen a kánikula tikkasztó melegébe varázsolta. Ám Bernest játékában ez a csoda nem következett be.

A vékony, fürge ujjak a már százszor gyakorolt futamokat játszották, a zongora mégis dermedt csendbe burkolózott, akárcsak a nézők. Ugyanis azt mindenki világosan látta, hogy a zongoraművész ujjai virtuóz módra mozognak a fekete-fehér billentyűk fölött, mégsem hagyja el hang a zongorát.

Bernest úgy játszott, hogy nem ért a hangszerhez.

A nézők döbbenten figyelték néhány percig, aztán egy emberként tört ki belőlük a nevetés. Groteszk volt, amit a színpadon láttak.

Csak ketten nem nevettek. Egy férfi a középső páholyban, akinek arcát eltorzította a düh, és a mellette ülő, megtört tekintetű nő.

* * *

– Maibának üzentem, hogy tűnjön el a fenébe, mire mi hazaérünk – szitkozódott Lockhart hatalmasakat rántva a kocsi kormányán.

Percekkel azelőtt a kijáratnál rájuk váró sofőrt is a fenébe küldte. Csak ők hárman voltak az autóban. Lockhart mellett Lily szipogott, a hátsó ülésen pedig Bernest feküdt vérző orral.

– Ernie, drágám! – kezdte újra Lily. – Kérlek!

– Hallgass! Megcsalni engem, méghozzá saját magammal! Mocskos szajha!

– Lockhart… – A nő hangja elcsuklott a sírástól.

– Fogd be azonnal, vagy te is kapsz egyet!

Lily elfojtott egy sóhajt. Szeme körül szétkenődött a smink. Rémülten nézett hátra, ahol Bernest mozdulatlanul feküdt.

Mire hazaértek, Lilynek felszáradtak a könnyei. Csak az Apolló-szobor sírt kitartóan a ház előtt. A fekete kocsi leparkolt mellette, és Lockhart ajtaja kicsapódott. Lily nem szállt ki. Moccanni sem mert.

Lockhart feltépte a hátsó ajtót.

– Idióta! Ebben egyeztünk meg? – Megragadta a klónja vállát, és elkezdte kirángatni a kocsiból. – Hát jól van! Megoldom én nélküled is!

Bernest felnyögött, amikor a kavicsos útra zuhant. Megpróbált feltápászkodni, ám ekkor Lockhart egy jól irányzott rúgással a földre szegezte. Lily sikoltva kiugrott az autóból, a férje karjába csimpaszkodott, hogy megvédje a klónt. Lockhart dühösen lerázta magáról, és szenvtelenül gyomorszájon ütötte. Lily a földre esett a fájdalomtól, és elvesztette az eszméletét. 

FOLYTATJUK

Hogyan közlekedik az erdélyi magyar ember lánya a városban? Jóllehet ez a kissé álszent kérdés nem arra vonatkozik, hogy gyalogszerrel vagy autóval helyezi-e át tartózkodási koordinátáit A-ból B-be, sokkal inkább az erdélyi magyar nyelvhasználat azon ágazatára, amely a városon, településen belüli közlekedés irányát meghatározza: az igekötőkre.

Történt ugyanis, hogy egy Campus-szerkesztőségi beszélgetés alkalmával kinyitottuk a szövevényes és kilométerről kilométerre változó erdélyi magyar nyelvhasználat újabb kincsesládáját. Tudniillik megfejtettünk egy olyan titkot, amelyről addig a pillanatig nem is tudtuk, hogy misztérium hírében áll: az erdélyi magyarok városonként kimondatlan konszenzusban állnak a városon belüli helyváltoztatás irányát és célját megjelölő igekötő-használat tekintetében, és erre magyarázatot is tudnak adni.

Megtudtuk többek között, hogy Tekerőpatakról Gyergyószentmiklósra az emberek „felfutnak”, mégpedig azért, mert a földrajzi lokációt illetően Gyergyó magasabban helyezkedik el. Rögtön ezt követően az is napvilágot látott, hogy Maros megye egyik falujában, nevezetesen Székelykövesden a falusfelek a boltba szoktak felfutni.

Erre rímelendő, Sepsiszentgyörgy képviseletében magamhoz ragadtam a szót, hogy elmagyarázzam, miként is fokozódik nálunk az igekötők helyzete. Kérem szépen, az úgy van, hogy ha ügyintézés céljából veszi nyakába a városlakó Szentgyörgy utcáit, vagyis számlát fizet, bankba igyekszik, bevásárol, akkor bemegy a központba. Kivéve, ha ott lakik. A be igekötő azonban ki-re cserélendő, ha a városközpont irányába megtett útvonal végállomása valamely kocsma vagy kávézó. Ez esetben a szentgyörgyi szigorúan kimegy a városba. Az állomásra is kimenni szokott a szentgyörgyi, erre azonban érdemi magyarázattal nem tud szolgálni. Tovább bonyolódik az igekötő-mizéria akkor, ha olyan negyedbe szeretnénk eljutni, amely magasabban, avagy alacsonyabban van annál a városrésznél, ahol mi éppen vagyunk: ha a város – szinte bármely – pontjáról az Újnegyedbe szeretnénk eljutni, kimondottan felfelé fogunk haladni. A székelyföldi reprezentációt erősítendő, nyelvhasználati tudásunk a kézdivásárhelyi igekötőkkel is bővült: Kézdi lakói fel akkor mennek valahova, ha az a bizonyos valahol a várostól északra található, ilyen valahol Kolozsvár vagy Budapest. Sepsiszentgyörgy ellenben délre helyezkedik el, ezért Kézdiről hozzánk lejönni szokás.

A beszélgetésben Kolozsvárt képviselő féltől értesülhettünk arról is, hogy a kincses városban a belváros, a Főtér felé irányuló közlekedés majdhogynem kizárólag befelé vagy lefelé történik, ugyanis az előbb említett lokációk a völgyben találhatók, minden más pedig dombon vagy kijjebb.

Amikor azt hinné az erdélyi magyar individuum, hogy a tájnyelvi kifejezések, akcentusok, tájszólások tarkította nyelvhasználat már nem okozhat neki meglepetést, hiszen rótta épp eleget már az ország vidékeit és ahány ember, annyifélét ismer, hirtelen… felütik a fejüket a geolokációt jelölő igekötők és tovább erősödnek bizonyos nyelvi mizériák. Mondjuk, hogy a szatmári nem érti a székelyföldit. 

A minap olvastam egy önkényes megmondóember, szabadúszó filozófus és önkéntes társadalomkutató ismerősöm Facebook-posztját, amelyben arról értekezik, hogy a világjárvány megfékezésére előállított vakcinák miként befolyásolják azokat, akik hajlottak az állam, a WHO és a tudósok tanácsainak megfogadására. Hadd idézzek néhány gondolatot az írásból: „ti is észrevettétek, hogy aki beoltatta magát, az megváltozik? Megváltozik a személyisége, a vírussal való témák jobban ingerlik, mint az oltatlant. Pl. van, aki kényszeroltott, nagyon ellenezte, de most már átállt a másik oldalra, mert így könnyebb az élete?” A szerzőt a széles publikum előtti anonimitása védelmében nevezzük most nemes egyszerűséggel Alajosnak.

Kedves Alajos, most válaszolok a szakszavaid által másik oldalként definiált közösség nevében, és segítek leleplezni a titkot.

Igen, megváltoztunk, mi, beoltottak. Az az ingerlékenység, amit tapasztalsz, amikor társadalmi felelősségvállalásunk bírálásakor kitámadsz minket, nem arról szól, hogy dühít bennünket a megbélyegzés, lehülyézés, megvezetettnek titulálás. Nem is arról, hogy a szemellenzős értetlenség és érdemi vita semmibevétele, a verbálisan erőszakos megnyilvánulások személyünk elleni vádak volnának. Az egész a titkos, befecskendezett anyag hatása. Mi ugyanis (a másik oldal) rendelkezünk egy radarral, amely jelzi, hogy ki tartozik a mi ligánkba. Ezzel osztja meg az Illuminati, Bill Gates, Elon Musk, Karikó Katalin vagy csak úgy egyszerűen a felsőbb hatalom a társadalmat. Mert ez nekik jó valamiért. Ha oltottat érzékelünk, békés a csip. Ha oltatlant, a mikrocsip jelzést indít az agyunkba, a központi idegrendszerünkben kényszeres agresszivitás születik. Támadunk, hogy védjük magunkat. Most mondd meg, nem csodálatos, mire képes a mai technológia?

Saját balgaságunk felismerését ti teszitek lehetővé az egyik oldalon (későbbiekben pontosítást kérek, mi a „másik oldal” ellentétének megfelelő szakszó). Szégyenérzetünkből fakadó magatartásunk az általad nevezett ingerlékenység.

Ismételten, kedves Alajos, neked volt igazad. És bölcsen teszed, hogy saját tudományos, kicsit sem laikus megfigyeléseid és elemzéseid közszemlére bocsátod a közösségi médiában. Továbbra is emeld ki, hogy kizárólag két oldal létezik, amely soha, semmilyen körülmények között, semmiben sem jut majd dűlőre egymással, uszítsd egymásnak ismerőseidet, oszd meg a népet saját ideáid hangoztatásával. Tegyük élhetőbbé ezt a társadalmat azzal, hogy folyamatosan egymás döntései (sőt, tulajdonképpen egymás személye) fölött mondunk ítéletet.

Alajos, érezhető rajtad is, mint rajtam, és más közös várostársainkon az otthoni hét év éleslátású tanulsága: ha nincs gond, hát csináljunk magunknak! Kommentszekciódból ítélve ügyesen alkalmazod székely és magyar nemzetünk régi bölcs tanait, és azt az életmódot, miszerint: aki nem úgy gondolkodik, mint én, az mindent rosszul csinál.

Sokszor az emberek bizarr és fölösleges kétségbeesésükben, a valakivé, egyéniséggé válás görcsös megvalósításában megosztó eszméket választanak személyiségformálásukat segítő emberfeletti erőnek. Ilyen a politika. Összekovácsol és szétválaszt. A mindenkori személy, mihelyt elkötelezi magát egy párt, egy elv mellett, sosem lesz szabad. A politikai meggyőződés nem egymagában válik az élet részévé: csomagban érkezik. Háború, halál, kitagadás, megtagadás, kihallgatás, elhallgatás, elbújás, felelősség alóli kibújás társul mellé, ahogy azt a történelemben megtapasztalhatta az emberiség.

Az elvek harca a rezsimek tömeges megbuktatásától, népcsoportok felszabadításától vagy akár a nem is olyan távol eső Szigetvártól a karácsonyi vacsora asztalához költözött. Erdélyben különösen. Mintha amúgy a mindennapok és a primitív szinten ragadt konfliktuskezelés nem volna elég gond, tetézzük a családi feszültséget a politikai nézetek egymásra erőltetésével. A tét nem pusztán az egyet nem értés huszonnégy órás kellemetlensége, hanem a címke, amit az ember ilyen jellegű beszélgetés, sokszor inkább veszekedés után szerez: kimosták az agyad, már nem vagy jó ember.

Régiónkban kimondatlan szabály például önkormányzatunk vezetésével szavazatunk által azt az egy, azt a bizonyos pártot megbízni. Ha nem, milyen magyar vagy? Nem is vagy magyar. Neked már az is mindegy, ha mi itt mind kipusztulunk. Ilyenkor érvénytelenek az olyan jellegű ellenérvek, miszerint „hiszen húsz év alatt semmit sem valósítottak meg”. Nálunk, édes Erdélyünkben a politika nem azt jelenti, amint máshol. Nálunk a politika olyan berögződés, amely sérthetetlen és mindenek fölött igaz, érvényes. A családi kötelékeket is képes megrongálni, régi barátokat elidegeníteni.

Igaz, a politika fontos. Az életünkbe arcátlanul és teljeskörűen beleavatkozik, és ha már jogunk van választani, értelemszerűen a kisebb rosszat szeretnénk magunknak (a politikában a jó megoldást ne vegyük lehetséges alternatívának). Fontos beszélni róla, fontos érdemi vitákat folytatni a témában, de nem fontos a személyes és családi békénket feláldozni érte. Ahogy az se lenne fontos, hogy az időjárásról beszéljünk, reszketve kerülni a nézeteltéréseket ahelyett, hogy elfogadnánk, egyikünk konzervatív, másikunk neheztel az ország vezetésére, mert nem engedélyezi a melegek házasságát. Ahogy annak is elfogadottá kellene válnia, hogy valaki hálás az anyaországi anyagi támogatásokért, míg mások ellenzik a lehetőség megadását, hogy erdélyiként Magyarország kormányának megválasztásába beleszólhassanak ők maguk vagy ismerőseik. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a folyamat nem így működik. Létezik egy berögződött ideológia, ami érvényes mindenekfölött.

Folytatjuk a hagyományt, mint eddig bármikor: veszekszünk, elégedetlenkedünk, ítélkezünk. Több ezer éves múltja van a viszálykodásnak, így láthattuk, hogy az eszme valóban túléli az embert. Kérdés, hogy az egyén vajon túléli-e az eszmét.