Besüt a nap az ablakon, éppen rám, de nem tetszik. Fel kell kelni, hogyne kéne. Szól a telefon, az értesítések, az ébresztő, járkálnak a folyosón, egyik zaj keveredik a másikkal, már az álom parányi szikrája is kiköltözött a szememből. Fizikai fáradtság és kedvtelenség. Pedig süt a nap, csomó dolog vesz körül, amiért hálásnak kellene lenni. Pörög az agyam és rájövök, mennyire párhuzamosan érzem magam a szép idővel. Nincs kedvem arra, hogy felkeljek, mosolyogjak. Minden napom ebből áll. Megmosni az arcom meg a fogam. Sminket az arcra, lakótárstól megkérdezni, hogy van, már nem azért, mert érdekel, csupán csak úgy, formalitásból. Meghallgatom, amit válaszol. Vagy jó napja lesz és arról áradozik, amire majd kedvesen mosolygok és bólogatok, vagy meghallgatom az ő panaszát is. Empátiából tízes. Kifésülöm a hajam, felveszek egy szép ruhát, na nem mintha jól érezném magam benne, de a kényelmes ruháim kupacban állnak a mosatlan tetején. A cipőm is felhúzom, kicsit koszos, kopott, de jó az. Lefőzöm a kávét, de csak üres gyomorra, jólvanazúgy, a reggeli már luxus lenne. Vizet a táskába, megvan a kulcs, pénztárca, füzet, toll, csak úgy, szolidan a legszükségesebb dolgok. Rohanva elindulok, de azért lassabbra veszem a tempót, nem akarok beesni egyetemre, mint egy tépett tyúk, akkor ki hinné el, hogy csodaéletem van. Végig az úton mindenki néz. Nem tudom, van-e valami rajtam, vagy csak nincs jobb dolguk, mindenesetre megfogadom, hogy a következőt nyakon csapom, ha tetőtől talpig végigbámul. Odaérek az egyetemre, bájcsevej, kevéssel több, mint kéne, kellenek a kínos emlékek, amelyek nem hagyják majd az embert aludni. Be a liftbe, nem lépcsőzünk, hogy is lépcsőznénk, hát akkor megizzad az ember mire felér az emeletre. Egyik óra, másik óra, mosolygok, és hozzászólok. Jegyzetelek, elhiszem, hogy érdekel, még ha nem is, de elhitetem magammal, kell a motiváció, még ha hazudok is neki egy kicsit. Egyetemről ki, még egy kávé s a megszokáscigi. Rohanás a munkába, ahol képtelennek érzem magam minden feladatra, és úgy teszek, mintha érteném, kérdezés helyett meg inkább kétszer annyi idő alatt végzek el egy veszettül könnyű feladatot azzal, hogy egyedül kitapasztalom, de hát így tanul az ember. Közben még egy kávé, enni nincs idő, menni kell tovább. Munkából ki, gyors telefon haza, lerázom a szülőket, megtanultam, nem szabad sok időt hagyni anyukával, apukával beszélni. Éppen annyit, hogy ne szakadjon meg az ember szíve a hiánytól, még ne adj’ Isten elszomorodnék, s még csak nap közepe. Fel a buszra, irány haza. Sminket megigazítani, néhány feladatot a sok százból megcsinálni, elmosogatni, majd indulni vissza egyetemre, mert hát teljesen logikus, hogy este 6-tól van még egy óra. Beülök az órára, hiányoznak ketten. Én is megtehetném, de hát magamra vessek. 8-kor kibotorkálok, a megállóból egy gyors szendvics s a napi valahányadik kávém, uccu neki társasági élet – ugyebár, ha az ember nem megy ki este sörözni, nem is igazi egyetemista –, onnan szabadkozva 11-kor hazaindulok, mindenki hozzám vágja a csalódott mondatát, hogy milyen boomer életet élek én, hogy ilyenkor hazajövök. Mosoly az arcra, két poén, indulás haza. Otthon 3-ig feladatok, beadandók megírása, még egy kis szervezkedés, mert hát mindent magára kell hogy vállaljon az ember. Gyors zuhany, néhány szőlőszem, vizes hajjal beesek az ágyba és egynéhány tiktok után álomba ringat a nyomor. Kell ez nekem? Ha nem is kell, akkor is ez lesz. Szóval fogom magam, összeszedem minden darabkám, s a reggeli napsütésben felkelek ezen a szép keddi napon mindent újra végigjárni, mondván: ez az élet. De hát, fiatal vagyok, egyetemista, a panasz meg csak nyugdíjaskor után megengedett, úgyhogy indulok megmosni az arcom meg a fogam. Sminket az arcra, és innen már tudni lehet a mesémet.

5.rész

A fények élesen tükröződtek vissza Apolló könnyeiben. Piros és kék. Időnként lila is bevillant, megtörve a kettő monoton váltakozását. Innen lehetett tudni, hogy a Felhő járművei érkeztek meg.

A víz szelíd surrogását hangos férfihangok nyomták el.

– Jól van, asszonyom? – kérdezte egy fekete páncélruhás, szögletes sisakú férfi.

Lilynek nehezére esett kinyitnia a szemét. A gyomra még mindig sajgott.

– Igen, azt hiszem minden rendben – válaszolta, amint az egyenruhás felsegítette.

– Magát aztán alaposan helybenhagyták. Ki tette? – bámult arcába a férfi. Lily nem válaszolt. A sisakon csillogó aranyszínű felhőt nézte, amelynek közepén ott lebegett a végtelen jele.

A ház irányából hang hallatszott.

– Segítsenek! Gyorsan! Itt van a szörnyeteg!

Az ajtóban Lockhart állt. A jól szabott öltöny tépetten lógott rajta.

A fekete ruhások bevonultak a házba. Az örökkévalóságnak tűnő percek alatt Lily szíve vadul kalapált a mellkasában.

Végre feltűntek az ajtóban. Ketten vitték a hordágyat, amelyen mozdulatlanul feküdt a férfi. A félhomályban is jól ki lehetett venni rajta a vörös mellényt. Amikor közelebb értek, Lilynek összeugrott a gyomra attól, amit látott. Bernest arcát zúzódások torzították el, karja furcsán kitekerve csüngött le a hordágyról. Élettelennek tűnt, de még ha nem is volt így, hamarosan az lesz.

Megpróbált hozzáérni, megsimogatni a kezét, utolsó búcsút venni tőle.

Az egyik egyenruhás tapintatosan, de határozottan elhúzta a nőt a többiek útjából. Lily hallotta, amint az autóhoz érve egyikük odaszólt a társának:

– Tudtam, hogy ennek rossz vége lesz. Megmondtam neked első perctől, hogy nem fog ez működni.

A hatalmas, fekete kocsik elhajtottak. Magukkal vitték Bernestet. Örökre.

Lily csak most vette észre, hogy Lockhart mellette áll. Dühösen a férfire nézett, és felemelte a kezét. Végre ez a szemét is megkapja, amit érdemel!

Mielőtt lecsapott volna a férfi arcába, az megragadta a csuklóját. Egyik kezével szelíden tartotta a Lily karját, a másikkal pedig átölelte.

Lilyt megrendítette ez a mozdulat.

A férfi szemébe nézett.

– Ernest… – suttogta.

– Lily, én Ber…

– Nem! Ernest vagy! Az, akibe annyi évvel ezelőtt beleszerettem. Akit most végre visszakaptam. De mondd, hogyan? Csak egyszerűen kicserélted a…?

Ernest keserűen felkacagott.

– Bárcsak olyan könnyű lett volna! Meg akart ölni. Végérvényesen kiiktatni. Addig sem akart életben látni, amíg értem jönnek és elvisznek.

Lilyt furcsa érzés kerítette hatalmába. A visszavonhatatlan halál fogalma idegennek tűnt ebben a világban.

– Ó, te szegény! Most már…

– Lily! – fojtotta belé a szót a férfi, és felszegte a fejét. – El kell mondanom valamit.

– Nincs mit mondani. Megoldódott.

– Muszáj elmondanom. Tudnod kell, hogy nem önvédelem volt. Szűk volt ez a hely kettőnk számára, egyikünknek mennie kellett. Akkor értettem meg, amikor ma este felmentem a színpadra. Ez volt az egyetlen megoldás. Lockhart egy szörnyeteggé vált.

– Ernest…

– Az egészet kiterveltem. Tudtam, hogy Lockhart az első fellépésünk dátumát használja majd kódnak. A kocsiban csak megjátszottam, hogy kiütött, és így meg tudtam lepni, amikor megtámadott itthon. Már csak rá kellett adnom a mellényt, és felhívnom a Felhőt, hogy távolítsák el. Legyőztem. Kihelyettesítettem őt. Elvettem a helyét, és…

Lily a férfi szájára tapasztotta a tenyerét.

– Hallgass! Kettőtök közül a jobbik maradt nekem. És a világnak is.

Elvette a kezét, és megcsókolta a férfit, akit szeretett. Akit mindig is szeretett, de elveszített a hosszú évek során.

Bementek a házba. Mögöttük, az udvaron az ösvényt szegélyező lámpák kialudtak. A távolban a város fényei ragyogtak. Az égig érő épületek közül sötét árnyék magasodott ki: a Cikladész torony, a Felhő főhadiszállása.

A hely, ahol bárki új testbe bújhat. Akár a sajátjába is.

VÉGE

4. rész

A limuzin szinte repült a kihalt országúton. A sofőr ügyesen vezetett. Hamarosan otthon lesznek, ha egyáltalán otthonnak lehet nevezni a házat, amelynek a pincéjében lakott.

Lily szótlanul ült mellette. Az ablakon lefolyó esőcseppeket nézte.

Bernest szinte biztosra vette, mire gondol a nő ebben a pillanatban: az esőcseppek azon versengenek, hogy melyikük éri el elsőnek az ablaküveg alját. Lily mindig kiválaszt egyet, és annak szurkol. Pedig ez igazságtalan küzdelem, hiszen a versenyzők közül néhányan nem a rajtvonalhoz érkeznek, hanem a pálya közepére.

Sosem az nyer, akinek Lily szurkol.

– Ez az? – kérdezte Bernest. Átnyúlt a nő előtt, és az egyik lefelé igyekvő vízcseppre mutatott az üvegen. Ujja körül halvány párafolt keletkezett, és eltakarta a cseppet.

Lily szája meglepett mosolyra húzódott.

– Vedd el az ujjadat, nem látom hova lett! – mondta, és félretolta a férfi karját. Kisvártatva a csepp felbukkant a folt mögött, és lassan továbbgördült.

Bernest kilazította a nyakkendőjét.

– Mielőtt én következtem volna, a színfalak mögül láttam, hogy mennyire magával ragadott egy másik fellépő darabja. Még a lábaddal is doboltál hozzá.

– Te onnan figyeltél engem?

Bernest biccentett.

– Golliwog’s Cakewalk – mondta Lily. – Debussy.

– Arra gondoltam… ha van kedved hozzá, megtanulhatnád.

– Á, nem tudok olyan jól zongorázni. Csak addig jártam órákra, amíg végre találkoztunk azon a fellépésen.

Bernestnek bevillant egy régi emlék, a kék ruhás lány, aki akkora hévvel verte a billentyűket.

– Nem úgy értettem – mondta Bernest. – Megtaníthatnám én neked.

Lily nem mondott erre semmit, csak nézte a férfit tágra nyílt szemmel. Bernest óvatosan hozzátette:

– Esténként lejöhetnél… és zongoráznánk. Persze későn, amikor a professzor úr már alszik.

* * *

A hálószobában levendulaillat terjengett. Lilynek erről a Zen Studio meditatív szeánszai jutottak eszébe. Csak azoknak a meditációknak a nyugalmával szöges ellentétben állt az, ahogy a férje fel-le trappolt a szobában, és fröcsögve szitkozódott.

– Megáll az ész! – kiáltotta Lockhart. – Ezt a gyalázatot! Fel tudod fogni?

Lily összehúzta magán a kék tigrisekkel telepingált kimonót.

– Hogyne tudnám. Ott voltam.

Üres, színtelen hangon mondta ezt. Fagyosan és szenvtelenül. Látta, hogy ez még pluszban mennyire ingerli a férjét.

– Ne jópofázz, Lilyke! A Welsh Teller durván rám szállt. „Hiába a halhatatlanság, a művész mégis vénül!” Rólam ilyet írni!

Lilyke. Mennyire utálta érte, amikor így szólította.

– Túl sokat vártál el tőle. Vagy inkább saját magadtól vártál el túl sokat, Ernie. Ne feledd, ő a te klónod.

A férfi fenyegetően felemelte a mutatóujját, és a nő arca előtt hadonászott vele.

– Vigyázz magadra, kedvesem! Én nem ő vagyok.

Lily mondani akart valamit, de Lockhart belefojtotta a szót:

– És ezt a rakás szerencsétlenséget akartad te felengedni a konyhába, hogy velünk egyen? Éppen ilyen jó barátok lettetek? – Fújtatva elfordult. – Maibának igaza volt. Ez az ördög, igen, az ördög maga! Azért jött, hogy bosszút álljon rajtam. Hogy tönkretegyen, hogy véget vessen a karrieremnek! Nem hittem el Maibának, de most azt kell mondanom, hogy igaza volt.

– Te beszéltél erről a házvezetőnőnkkel?

– Muszáj volt. Te végig a klón oldalán álltál.

– Hah! – fortyant fel Lily. – Persze, hogy nem a te oldaladon állok. Az ostoba terved balul sült el. De ha már így alakultak a dolgok, akkor…

– Akkor legyek hozzá türelmes, simogassam meg a fejét, és ültessem le mellénk az asztalhoz? Ő tönkretesz, és én szeressem?

Mielőtt Lily bármit is mondhatott volna, Lockhart dobogó léptekkel kirohant a szobából. Átment a „műtermébe”. Lily követte. Rossz előérzete támadt.

A férfi feltépte a fehér zongora mellett álló íróasztal fiókját. Reszkető kézzel kivett belőle egy arany színű kulcsot, majd a zongorához lépett, és az oldalába döfte.

A nő meglepve nézte, amint a hangszer oldalán fényes számtárcsa jelent meg, Lockhart bepötyögött egy számkombinációt, mire a zongora végéből kihullott egy papírköteg.

– Itt van! – emelte fel a férfi diadalmas grimasszal. – Feketén-fehéren! Ha Bé elkezd rosszul teljesíteni, és ezzel ront a hírnevemen… Várj, szó szerint idézem: akkor a klónt gyárilag visszahívhatják.

– Hogy micsoda?

– Bizony ám – vigyorgott Lockhart. – Visszaviszik a Cikládész toronyba, és feldolgozzák. Valamilyen úton-módon megszabadulnak tőle. Mi a gond? Talán csak nem félsz, Lily? Ne védd őt! Megbízhatatlan! Nem végzi rendesen a dolgát! Én értelmesen kiadtam neki, hogy milyen darabokkal készüljön a fellépésre, de ő egészen mást gyakorolt.

Lily férje mellett termett.

– Miről beszélsz?

– Neked fel sem tűnt? Éjjelenként, alighogy leteszem a fejem a párnára, te meg a moziszobába mész a sorozatodat nézni, tisztán hallom, ahogy felcsendül a zongora. De nem ám Vivaldi, amit én adtam fel neki, hanem Debussy! A Golliwog’s Cakewalk, ha jól hallottam.

Lily gyomra összerándult.

– Debussy! – dobbantott Lockhart a lábával. – Ezzel is csak megaláz! És éppen Golliwog?! Én azt hetedikes koromban játszottam. – Megállt a felesége előtt. – Akkortájt volt az a fellépés is. Emlékszel, Lily? Amin megismertelek. Ó, az a nyavalyás! Ha én…

– Biztosan jól hallottad? – vágott közbe Lily.

Lochart rámeredt. Olvasószemüvege hosszú orra hegyéig csúszott, felette nézett a nőre.

– Ugyan! Hogyan is emlékeznél? Akkor sem volt semmi zenei érzéked. Képtelen vagy megjegyezni egy egyszerű dallamot, és évekkel később felismerni azt. De én, Ernest Lockhart, a zene tudósa, én mindent megjegyzek. A Golliwogot játssza!

Lily döbbenten hallgatta. Különös módon kevésbé ütötte volna szíven, amit a férje mondott, ha csak bántó szándékkel teszi. Az volt a legszörnyűbb, hogy Lockhart minden szavát komolyan gondolta.

* * *

Bernest tisztában volt azzal, hogy Lockhart nehezen viseli a hírnevén esett csorbát, és valamilyen megtorlásra készül. A rossz hangulatot csak fokozta a házvezetőnő nyíltan ellenséges viselkedése vele szemben. Az ételből már nem is mert enni. Csak azt ette meg, amit Lily félretett neki, és titokban lehozott.

A nő elmesélte, hogy mit tervez Lockhart. Nem volt rá szükség. Bernest jól emlékezett a szerződésnek arra a kitételére, amely „szükség esetén” kivonja őt a forgalomból.

Az órára nézett. Mindjárt éjfél van. Étvágy nélkül csipegetett a virágmintás tányérról, amelyen Lily a délután folyamán lehozta neki az ebédet. Kedvetlenül toszogatta az ételt a villájával.

Felállt az asztaltól, levette a kottatartóra készített Vivaldi Nyarát és helyére a Golliwogot tette. A fülledt kompozíció partitúráját felváltotta a könnyed és barátságos darab jóval szellősebb kottája.

Lépteket halott.

– Én vagyok az – szólalt meg a suttogó női hang.

Bernest megkönnyebbülten felsóhajtott.

Szólni akart, de Lily illatos, puha keze betapasztotta a száját.

– Ma gyakorolni fogsz. Holnapután fellépésed lesz. Muszáj, hogy tökéletes legyen.

– Lily…

A nő nem tágított. A megszokott szelídség helyett tekintete metszően éles volt.

– Tudod nagyon jól, hogy mi lesz, ha nem megy jól a darab. A szerződés világosan kimondja: két hibás produkció után…

Bernest csüggedten elfordította a fejét.

– Te magad mondtad. Inkább dögölj meg, mintsem…

Akkorát csattant a pofon az arcán, hogy mindketten meglepődtek.

– Ha ezt felhozod még egyszer – sziszegte a nő –, még kapsz!

– Lockhartot soha nem ütötted meg – mondta Bernest, és megsimogatta sajgó arcát.

– Te vagy Lockhart, te ostoba!

Csend lett. A férfi leütötte a Debussy-darab első hangjait, de Lily megragadta a csuklóját.

– Ide figyelj – suttogta. – Nem hagyom elveszni a zongoratanáromat csak azért, mert nem hajlandó a Vivaldi-darabot gyakorolni.

Azzal sarkon fordult, és elindult a lépcső felé.

– Lily! Zongoratanár? Ennyi vagyok neked?

A nő megállt.

– Lehettél volna a férjem is, de azt lekésted – mondta, de nem fordult meg.

Lily eltűnt a lépcsőfordulóban. Nyomában csak egy édes illatfelhő maradt.

* * *

A konyhába és az ebédlőbe jól kivehetően felhallatszott a Nyár magával ragadó dallama. Lockhart lecsukta a szemét. Tökéletes. Minden hang a helyén volt. A hangsúlyozás is olyan, amilyet ő szeret, precíz és erőteljes. Bernest végre összeszedte magát. Ideje volt emberszámba venni.

– Maiba! Menj le, és hívd fel! Várj, vidd ezt is!

Lockhart a széke mellől egy vörös, vastag mellényt nyújtott oda.

– Mondd neki, hogy vegye fel! – utasította a férfi. Barnára sült krumpliszeletet szúrt fel a villájára, és a feleségéhez fordult. – Roppant csendes vagy ma, drágám. A koncertek előtt általában beszédesebb a kedved.

– Azzal beszélgetek, aki fellép – válaszolta a nő maga elé meredve.

– Ejnye, mi folyik kettőtök között? – vigyorodott el Lockhart.

– Semmi. Ő nem az én cirkuszi majmom – mondta Lily, majd a kagylóhoz indult a tányérjával.

– Tudod, hogy ma én is ott leszek, igaz? Látnom kell. Ha nem végzi rendesen a munkáját, nem maradhat itt.

Lily arca furcsán nyugodt volt.

– Ha mégsem teljesít jól, és vissza kell küldjük, akkor mi lesz? Újra te koncertezel? Vagy otthagyod az egészet?

A nő szája sarkában mosoly bujkált. Lily hirtelen megértette, hogy a helyzet korántsem olyan egyértelmű, amilyennek a férje gondolja. Szüksége van a klónra, Bernie-nek maradnia kell. Ha Lockhart pillanatnyi felindultságában mégis úgy dönt, hogy megszabadul tőle, újat biztosan nem engedélyeznek neki. Ezt nem akarhatja. Immár, hogy belekóstolt a zavartalan zeneszerzés örömébe, nem volt visszaút. Hiszen egy porcikája sem kívánta többé a színpadot.

– Hogy újra koncertezzek? Érdekes kérdés – merengett Lockhart. – Tudod, drágám, hallva ezt a szép zenét, ezeket a klasszikus futamokat, eszembe jutnak a fellépéseim. Az a taps! És micsoda társaság gyűlt össze, mennyi díj és diploma! Imádnivaló érzés volt, amikor…

Lily szeme tágra nyílt. Nem, nem lesz soha nyugta. Kezdődik elölről az ördögi kör. Nagyon jól tudta, hogy Lockhart mennyi pátyolgatásra szorult, amikor kiábrándult valamiből. Újra ez következik. Csak néhány hónapba tellett, és a klón egy kevésbé sikeres koncertje után már szaladna is vissza, hogy megvédje a nevét, hogy ő arassa le a babérokat.

A nő az ajtóhoz lépett, nem törődve azzal, hogy a férfi lelkesen ecsetelte a hegedűkoncertek nagyszerűségét. Kiment a kertbe. Elindult a fehér kövekkel kirakott ösvényen a hátsó kis liget felé. Egyre távolabb a háztól, a csordogáló Apolló-szobortól – és a két férfitól, akik tönkretették az életét.

* * *

– Hölgyeim és uraim! Következzék az est fénypontja! Vivaldi: Nyár. Korunk egyik legnagyobb zongoraművésze adja elő! Ernest Lockhart, akit ma este a klónja képvisel a színpadon. Fogadják sok szeretettel!

A konferanszié széles mozdulattal jobbra mutatott, és kilépett a reflektor erős fényéből.

Minden szem Bernestre szegeződött. A vörös mellény a kelleténél szorosabb volt, úgy érezte, alig kap levegőt. Meghajolt, és leült a zongorához.

Ujjait, mint egy pakli kártyát, szétterítette a billentyűk fölött. Felnézett a páholyok irányába, Lockhartot kereste. Aztán meglátta az egyik fülkében, elegáns zakójában. Onnan nézett vissza rá üres mosollyal az arcán. Akár egy görbe tükörkép. Mellette ült Lily élénkpiros ruhában, fején divatos tollkoronával.

Bernest mély levegőt vett.

A darab első tétele szaggatott oktávokkal kezdődött, amelyektől a hallgatóságot a művész egyenesen a kánikula tikkasztó melegébe varázsolta. Ám Bernest játékában ez a csoda nem következett be.

A vékony, fürge ujjak a már százszor gyakorolt futamokat játszották, a zongora mégis dermedt csendbe burkolózott, akárcsak a nézők. Ugyanis azt mindenki világosan látta, hogy a zongoraművész ujjai virtuóz módra mozognak a fekete-fehér billentyűk fölött, mégsem hagyja el hang a zongorát.

Bernest úgy játszott, hogy nem ért a hangszerhez.

A nézők döbbenten figyelték néhány percig, aztán egy emberként tört ki belőlük a nevetés. Groteszk volt, amit a színpadon láttak.

Csak ketten nem nevettek. Egy férfi a középső páholyban, akinek arcát eltorzította a düh, és a mellette ülő, megtört tekintetű nő.

* * *

– Maibának üzentem, hogy tűnjön el a fenébe, mire mi hazaérünk – szitkozódott Lockhart hatalmasakat rántva a kocsi kormányán.

Percekkel azelőtt a kijáratnál rájuk váró sofőrt is a fenébe küldte. Csak ők hárman voltak az autóban. Lockhart mellett Lily szipogott, a hátsó ülésen pedig Bernest feküdt vérző orral.

– Ernie, drágám! – kezdte újra Lily. – Kérlek!

– Hallgass! Megcsalni engem, méghozzá saját magammal! Mocskos szajha!

– Lockhart… – A nő hangja elcsuklott a sírástól.

– Fogd be azonnal, vagy te is kapsz egyet!

Lily elfojtott egy sóhajt. Szeme körül szétkenődött a smink. Rémülten nézett hátra, ahol Bernest mozdulatlanul feküdt.

Mire hazaértek, Lilynek felszáradtak a könnyei. Csak az Apolló-szobor sírt kitartóan a ház előtt. A fekete kocsi leparkolt mellette, és Lockhart ajtaja kicsapódott. Lily nem szállt ki. Moccanni sem mert.

Lockhart feltépte a hátsó ajtót.

– Idióta! Ebben egyeztünk meg? – Megragadta a klónja vállát, és elkezdte kirángatni a kocsiból. – Hát jól van! Megoldom én nélküled is!

Bernest felnyögött, amikor a kavicsos útra zuhant. Megpróbált feltápászkodni, ám ekkor Lockhart egy jól irányzott rúgással a földre szegezte. Lily sikoltva kiugrott az autóból, a férje karjába csimpaszkodott, hogy megvédje a klónt. Lockhart dühösen lerázta magáról, és szenvtelenül gyomorszájon ütötte. Lily a földre esett a fájdalomtól, és elvesztette az eszméletét. 

FOLYTATJUK

3. rész

A La Campanellával kezdte. Emlékeiben úgy élt, hogy a hegedű jobban megdolgoztatta Lockhartot, azt mindig többet kellett gyakorolnia, mint a zongoradarabokat. Már az első hangok után tudta, hogy ez most sem lesz másképp. Nem akart felsülni első koncertjén. A hangversenyen különösen kellemetlen lenne, ha akadozva menne a darab, hiszen a nézők az ő játékára kíváncsiak. Egészen más a helyzet a díjátadóval – tudta, hogy zongorajátéka ott csupán háttérzaj a vacsorázó vendégeknek.

Az első hangok a „téli szellőt” varázsolták elő, majd ahogy tovább játszott, és lavina zúdult le, jéghegy omlott össze, egyre jobban belefeledkezett a muzsikába. Olyannyira, hogy észre sem vette: a lépcsőn látogató érkezik. Egy sötétkék köpenyes alak.

– Még mindig gyakorolsz? – kérdezte Lily. Megállt az ebédlőasztal mellett.

Bernest zavartan bólintott. Végigjátszotta az ütemet, majd ölébe ejtette a kezeit.

– Nem vacsoráztál? – folytatta a nő. – Maiba nagyon próbál jól főzni.

Az asztalra pakolt műanyag dobozokra mutatott, amelyekben alighanem kihűlt már a vacsora.

– Valóban – mondta elgondolkozva Bernest. – Sokat fejlődött az ötven év alatt, amióta nálunk dolgozik.

A nő csodálkozva ránézett, és leült az asztalhoz.

– Nem látogatóba jöttem. Van néhány dolog, amit meg akarok beszélni veled.

Bernest felállt, és ő is az asztalhoz telepedett, Lilyvel szemben. Fürkésző tekintettel mérte végig a lengén öltözött nőt, és arra gondolt, mennyire természetes és magától értetődő volt minden este így látni. Régebben, az emlékeiben. Bernest frissen nyomtatott teste még meg sem érintette Lilyt. Pedig elméje már szinte száz éve ismerte.

– Már a médiába is kikerült… – kezdte a nő.

– Hm… micsoda? – kérdezte szórakozottan Bernest.

– Hogy micsoda? Ez az egész! – Lily a férfi mellének szegezte mutatóujját. – Tudod jól, hogy erre még nem volt precedens. Legalábbis nem ilyen nyilvánosan.

– Nyilvánosan? – Bernest nem tudott koncentrálni. A darab még mindig ott zakatolt a fülében.

– Nagyságos ég, Ernest… Bernest, vagy akárki is vagy! – Lily felugrott. – Két testben vagy!

A férfi nem válaszolt.

– Péntek este én kísérlek el a fellépésekre – mondta végül a nő –, miközben tudom, hogy a másik férjem itthon komponál. Fel tudod fogni, hogy mit érzek?

– Lily… kérlek, nyugodj meg! Fel akarod ébreszteni?

– Honnan tudod, hogy alszik?

– Ha én is egész nap zenét szereznék, éjfélkor már úgy aludnék, mint a bunda.

Lily elfordította a fejét.

– Nem támogattam… támogattalak ebben. Jaj, olyan zavaros ez az egész! Annyira erősködött, hogy megtegye…

Bernest felpattant.

– Tudod, miért döntött így? – kérdezte feszült hangon.

– Hogy én megvehessem a tizedik kék köpenyemet… vagy a huszadik bundámat! Ezt akartad mondani, igaz? Mert Ernest folyton ezzel jön! Ezt hajtogatja már fél éve, amióta kitalálta… kitaláltad ezt az őrült tervet. Emlékszel?

– Persze, hogy emlékszem! – emelte fel a hangját a klón. – Ide figyelj, csak azért nem képelem fel Ernestet, mert tudom, miért történt ez az egész. Kell az a pénz! A megkomponált darabok nem hoznak annyi pénzt, amiből ilyen szinten tudnánk élni.

Lily mélyen a férfi szemébe nézett. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de csak fanyarul elmosolyodott.

Nehéz csend telepedett rájuk. Aztán Lily mély levegőt vett, és így szólt:

– Vicces. Azt hiszed, hogy nekem ez a puccos ház kell a zimbabwei házvezetőnővel? És megelégszem azzal, hogy szerelmes szonátákat írsz az évfordulóinkra? Mondjam meg az igazat, Ernest Lockhart? Én miattad kezdtem el zenélni. Amikor először hallottam az előadásodat, annyi sok évvel ezelőtt, eldöntöttem, hogy a közeledben akarok lenni. És ahogy elnéztem az arcod, miközben zongoráztál, megértettem, hogy ennek az egyetlen útja, ha én is zenész leszek. Ezért kezdtem el zongorázni. Hogy egy nap megismerjelek.

Bernest visszahullott a székre.

– Nyolcvanöt év házasság után hozakodsz elő vele? Sokan meg sem érték ezt a kort annak idején! És te csak most állsz elő azzal, amit érzel? Ez ostobaság! Évtizedeken át nem mondasz semmit, nem beszélsz róla…

Lily lehajtotta a fejét.

– Inkább dögöltem volna meg tíz év házasság után, de legalább lettem volna boldog!

Bernest megragadta a nő karját.

– Lily! Miért nem hoztad ezt fel korábban?

– Hagyj békén! – kiáltott fel a nő, és lerázta magáról a férfi kezét. – Kinek hoztam volna fel eddig?

Felszaladt a lépcsőn. Az utolsó fokról szólt vissza:

– Pénteken készülj el négy órára. Negyed ötkor indulunk.

* * *

A vörös mellény borzasztó volt, gondolta Lily. Bernest úgy festett benne, mint a vendégek asztalán a homár. Egyértelmű bélyege annak, hogy „ez nem az eredeti”. Szánalmat érzett a színpadon zongorázó férfi iránt.

Két órával ezelőtt a hangversenyteremben a La Campanella kifogástalanul ment. Lilyt egészen magával ragadta a hegedűjáték, visszarepítette azokba az évekbe, amikor Lockhart fiatal előadóművészként elsöprő sikereket aratott a világ legnagyobb színpadain.

Most viszont… A Téli szél sehogy sem jött össze. Akadozva, darabosan gördültek elő a hangok, mintha nem is egy ünnepelt művész ült volna a zongoránál, hanem egy felkészületlen, izguló tanuló. És ez szemmel láthatóan a pazar vacsorával elfoglalt vendégeknek is feltűnt. A Lily mellett ülő csipkeruhás nő, aki legalább kétszáz éves lehetett, és nyilvánvalóan többször újranyomtatták a testét, bántóan felröfögött, valahányszor Bernest kiesett a ritmusból. A boszorka időnként akkorát csapott az asztalra, hogy a tűzpiros homár felugrott a tányérról.

És ez még a kevésbé megalázó rész volt. Persze az is kellemetlen, ha az előadást nem a szokásos tapsvihar koronázza meg, hanem számtalan megrökönyödött tekintet. De a pletykák még ennél is szörnyűbbek voltak. Azzal viszont már nemcsak Ernestnek kell megküzdenie, hanem a feleségnek is.

Amikor a férje ezt az egészet kitalálta, és annyira ragaszkodott az ötletéhez, vajon miért nem számolt azzal, hogy terve hatalmas kockázatot is rejt magában? Elronthatja nem csupán saját művészi hírnevét, de a feleségéét is sárba tiporja.

Így jár a nő. A férfi kitalálja, hogy hirtelen kettő lesz belőle, mert ez milyen jót tesz az anyagiaknak, de főleg az ő kis lelkének. „Nem lesz ő már rabja az iparnak.” Ezt annyiszor elmondta. Arra vágyott, hogy felszabaduljon. A komorna leviszi az ételt a hasonmásnak, a feleség néha benéz hozzá, ő pedig zavartalanul írja a darabjait.

Végül őt, a feleséget tartják perverznek, aki édeshármasozni akar a férjével és a… férjével. Épp ellenkezőleg! Ernest csak akkor nyúlna hozzá, ha fekete-fehér billentyűkből állna a teste, és belül erek helyett aranyszínű húrok futnának a lábujjától a feje búbjáig.

A vérszegény taps után Bernest meghajolt, és elvonult a színpad mögé. Úgy beszélték meg, hogy a hangverseny végén lejön a nézőtérre Lilyhez.

Teltek a percek, és a klón nem érkezett.

Miért késik? Tudnia kell, hogy minden előadás végén fontos, hogy az emberek lássák, amint Lily asztalához lép, összeölelkeznek, kedvesen integetnek a többieknek, és azután sietve távoznak. Tudnia kell, hiszen már ezerszer végigcsinálták.

Negyedóránál is több telt el, és Bernest még mindig nem bukkant fel. Lily felállt, táskáját átvetette a vállán, és elindult a kulisszák felé. Egy ráncos arcú őr – bizonyára nem telt neki fiatalabb testre – hátraengedte. Bernest nem volt az öltözőfülkében. A porosodó díszletek között, egy sarokban talált rá. Magába roskadva ült a földön.

– Vártalak. Jössz már? – szólt rá fagyosan.

– Ugye, milyen borzalmas volt? – kérdezett vissza Bernest.

– Hallottad, amit mondtam? Indulunk! Most!

– De Lily…

A nő még közelebb lépett. Sosem hazudott ezzel kapcsolatban.

– Nem volt elég időd felkészülni, és pocsékul sikerült a darab. Ez az én hibám, valóban nem kellett volna várni a gyakorlás elkezdésével.

Bernest megrázta a fejét, és feltápászkodott a padlóról.

– Jó ötlet volt az egy hét kihagyás. Két teljes napom volt erre a darabra. Két nap gyakorlás bőven elég kellett volna hogy legyen…

– Nem sikerült és kész. – Lily sóhajtott. – Ezért is mondtam Ernestnek: egy hasonmás nem oldja meg a problémáját. Képzelem, mennyire utálod már ezt az egészet.

Bernest nem mondott semmit. Lehajtotta fejjel elindult a kijárat felé. Lily követte.

FOLYTATJUK

 

2.rész

Reszketett. Először erre eszmélt rá. És arra, hogy teljesen meztelen. Egy felállított targoncához kötözték, a szíj belevágott frissen nyomtatott húsába.

Hangokra lett figyelmes.

– Ernest Lockhart! Hall engem? Kérem, válaszoljon! – A szavak csak nagyon lassan nyertek értelmet.

Meghalt? De mikor? A legutóbbi testcseréje három éve volt.

Nem, ez egy fiatal test. A 32 éves teste.

– Ernest Lockhart! Kérem, nézzen ide, professzor úr!

Szeme enyvesen nyílt szét, akár egy csecsemőé.

– Hála legyen! – mondta halkan a fehér védőruhába öltözött férfi. – Az adatok továbbítása sikeres volt! – mondta a vállára szerelt adó-vevőbe. – Az üvegkocka?

– Minden rendben – válaszolta a hangszóróból egy női hang. – Nem történt adatsérülés. Ismétlem, nincs törés a kockán.

Ernest végre tisztán látott. A védőruhás férfi mögött, az üveges ablak túloldalán egy pár álldogált. Egy elképesztően szép fiatal nő és egy mogorva férfi. Őt nézték.

Lily és ő maga.

Minden eszébe jutott.

A csaknem félórás út alatt hazáig a klón érezte, mennyire feszült a hangulat hármuk között. Lockhart rögtön elnevezte Bernestnek, és öntelten azzal érvelt, másodikként helyénvaló, hogy a neve elé „B” betű kerüljön. A klón nem szólt erre semmit, de furcsa és újszerű volt számára, hogy a saját limuzinja hátsó ülésén foglalt helyet, mint holmi vadidegen, míg előtte egy másik férfi ült a felesége mellett és vezette az ő kocsiját. A helyzet még akkor is zavarta, ha tudta, hogy az a férfi történetesen ő maga.

Mivel Lockhart üvegkockájáról töltötték fel „Bernest” értelmét, neki és „eredeti” énjének az emlékei ugyanazok voltak. Mindenre emlékezett, amire a másik is. A lakcímére, a Lilyvel töltött első éjszakára, még a négyéves kori első fellépésére is. Ugyanaz a személy voltak, két testben. Mégis a kocsiban előtte ülő férfi úgy beszélt vele, mint egy idegennel.

Amint a kovácsoltvas kapu hangtalanul kinyílt, Bernest megpillantotta az impozáns villát a kert végében. Szíve nagyot dobbant, mert ugyan minden zugát jól ismerte, most látta először az otthonát. A limuzin elhajtott a gondozott pázsit mellett, és a kert végében a klón megpillantotta a szökőkutat is. A lantját pengető márvány Apolló szeméből szüntelenül csordogált a víz. 

Ernest leparkolta a kocsit, és hárman elindultak a ház felé.

Lockhart mélyet sóhajtott. Bernest egyből tudta, hogy mondani akar neki valamit.

– Az alagsorban fogsz lakni. Külön azért építettük ki, hogy…

– …én ott lakhassak. Tisztában vagyok vele, az én ötletem volt.

Lockhart visszafordult az ajtó előtt. Kulcscsomóját Lily kezébe nyomta, hogy nyissa ki az ajtót.

– Ez az én ötletem volt.

Bernest annyiban hagyta. Nem veszhet össze saját magával. Úgy tűnt, hogy vendég lett a saját házában.

Lily nem boldogult a zárral.

Istenem, ez a nő! Néha annyira ügyetlen tud lenni, gondolta Bernest.

A klón szólni készült, de Lockhart megelőzte.

– Nyisd már ki, a fenébe! Te ügyefogyott!

Lockhart félrelökte a feleségét.

– Így kell, látod? Finoman kell elforgatni. Nem szabad erőltetni. Hányszor mondjam még el?

Bernest furcsállva nézte Lilyt. Még sosem látta, hogy a nő elhúzná a száját. Nem figyelt eddig még soha a reakcióira.

Amikor beléptek a házba, a konyha irányából búgó hang köszöntötte őket. Bernest rögtön tudta, hogy Maiba szólalt meg, a házvezetőnő. Kisvártatva meg is jelent. Amint meglátta őket, megszokott fülig érő mosolya lehervadt kerek arcáról.

– Istenem! Hát megtették! – Sietve Lockharthoz lépett. – Uram, maga… maguk…

Lockhart leintette.

– Semmi „maguk”. Csak én. Megértetted, Maiba? És ne istenemezz nekem! Tudod, hogy ebben a házban nem hiszünk az ilyesmiben.

A házvezetőnő megszeppenve biccentett. Fiatalnak nézett ki, huszonvalahány évesnek, de Bernest tudta, hogy manapság ez semmit nem jelent: a feszes, sötét bőr akár százéves arcot is takarhat. Az egykoron vallásos zimbabwei nő elhagyta a keresztyén vallást, és beolvadt a Felhő rendszerébe, amikor létrehozták az üvegkockáját. Időnként még elő-előjött babonás hite, gyakran kibukott belőle, egy „Istenem”. Szerencsére alkalmazója mindig rendre utasította.

Lily bizonytalanul álldogált egyik lábáról a másikra. Amióta Bernesttel találkozott, csak kétszer nézett rá. Először a laborban és másodszor most. A hasonmás tudta, hogy a nőt még mindig bántja, ahogy az imént beszélt vele a férje.

– Készen van a vacsora? – kérdezte Lockhart türelmetlenül.

– I-igen, művész úr. Mikor kívánják elfogyasztani?

– Öt percen belül, a vörös ebédlőben. Bének – legyintett Bernest felé – tíz perc múlva vidd le. Beteszed a műanyag tányért a dobozba, ahogyan mutattam.

Előbb „Bernest”, most meg műanyag tányér? Ez nemcsak sértő, de már szinte tilosnak számított, amióta elkezdték kivonni forgalomból a műanyagot. Ilyen alattomosan próbál uralkodni Lockhart a saját klónja felett? A neve ellen nem ellenkezett, pedig a Bernest elég ostobán hangzott. Valahogy meg kell különböztetniük egymást. De arra nem számított, hogy a másik ilyen megalázó módon próbálja elszigetelni a házban.

Lily szó nélkül elvonult az emeletre átöltözni. Bernest meglepetésére Lockhart nem ment utána. Megvárta, amíg felesége és az alkalmazott kimennek, majd hasonmása füléhez hajolt.

– Ide hallgass, Bernie! Ez csak a kezdet, ha nem teszed, amit mondok. Tisztában vagyok vele, hogy milyen jogaid vannak, ne aggódj. Viszont azt neked is tudnod kell, hogy ha bármilyen kárt okozol, azonnal megszabadulhatok tőled. – Kajánul elvigyorodott. – Jól ismerlek, tudom, mennyire idegesít, ha megpróbálnak betörni. Ajánlom, hogy vigyázz magadra.

Bernest ökle összeszorult. Lockhartnak mindenben igaza volt.

– Gyere – váltott a művész hangnemet. – Megmutatom a lakosztályodat.

* * *

Megébredt. Már egy hete a „kalitkában” lakott. Meg kell hagyni, egy kalitkánál nagyobb és kényelmesebb volt, viszont nyomasztotta, hogy nem hagyhatta el a helyiséget.

Maiba mindig pontos időpontokban hozta le neki az ételt, köszönésfélét mormogott, majd gyorsan felfutott az emeletre. Nyilvánvalóan nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy gazdájának van egy hasonmása. A hívők és a babonáik! – gondolta Bernest. Sokan még a halhatatlansággal sem értenek egyet, Maiba legalább ezt elfogadta.

A férfi kiszállt az ágyból. Egy hét után sem szokta meg vászonpizsamáját. Emlékeiben túl erősen élt a selyem tapintása. Lockhart kedvence a kínai selyem volt. Pár évvel ezelőtt vásárolta, a keleti turnéja alkalmából.

Bernest ezen a reggelen is megmosakodott, majd leült – csak úgy, hálóruhában –, hogy elfogyassza villásreggelijét.

A lépcső felől Lockhart alakját látta közeledni. Szürke, jól szabott zakó feszült a testén.

– Holnaptól hét órakor kelsz – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Ritkán találkozott a klón és „gazdája”. A „művész úr” alig látogatta meg amióta beköltözött. Bernest rábámult. Lockhart frissen borotvált arca csillogott a mennyezetről lecsüngő lámpák fényében. Kezében egy mappát tartott.

– Ma elkezded gyakorolni az új darabokat. Tessék! – Lockhart az asztalra dobta a papírköteget. – Ezekkel kezdünk. Chopin, opus 25, numero 11. És Paganini La Campanellája.

Bernest meghökkent.

– A tizenegyedik? Az a Téli szél.

– Pontosan – bólintott Lockhart, és elindult a szoba hátsó részében felállított ébenfekete zongorához. Megkerülte, és leült a puha székre. A Chopin-kottákat kitette a kottatartóra, a Paganinit pedig földre dobta, a csillogó acélvázra fogott hegedű mellé.

– Péntekig van időd. Ma kedd van – mérte végig Lockhart a klónját. – Fejezd be az evést, és állj neki gyakorolni!

Bernest nagy léptekkel a művész mellett termett.

– Ez ostobaság! Két külön darab, két külön hangszeren! Ugyanarra a napra?! – kiáltotta.

Lockhart szája mosolyra húzódott.

– Ötkor a Tell Arts nagytermében hegedülsz a délutáni koncerten, onnan pedig egyenesen a New City Plazába mész, ahol az Aranyhal-díjátadón szórakoztatod a vendégeket. Zongorázni fogsz a díszvacsorán. Világos?

– Ernest… – szólalt meg fojtott hangon Bernest.

– Neked „professzor úr”, Bé!

A klón indulatosan elfordult. Mégis mit képzel? Csak így betoppan és kiosztja neki a feladatot, mint valami cselédnek? Ő is szívesebben komponálna fent, az emeleten, a fehér zongorán.

– A fenébe, professzor úr! Miért csak ilyen későn adtad ide a darabokat?

Mielőtt Lockhart bármit is felelhetett volna, egy női hang szólalt meg Bernest mögött:

– Én ajánlottam neki, hogy várjon egy hetet.

Lily a lépcső legalsó fokán állt. Fényes, barna haját laza kontyban viselte. Bernest végignézett a nőn, és ahogy elárasztották a közös emlékképek, újszerű érzés hasított bele: most döbbent rá, hogy hiányzik neki Lily. Napok óta nem látta. A kalitkában egyedül aludt, egyedül evett, nem Lilyvel. Őt csak Lockhart láthatta. A Lockhart felesége volt.

– Min csodálkozol, Bernest? – csattant fel Lockhart. – Ha rajtam múlik, rögtön leültettelek volna gyakorolni, ahogy megérkeztél. De a drágalátos feleségem erősködött, hogy hagyjunk neked időt, hogy megszokd a környezetedet. Hát, hagytunk, és ez lett az eredménye. Nem maradt elég időd felkészülni. – A feleségére nézett. – Gratulálok, szívem!

– Nem zenegépnek jött, hanem segítségnek – felelte a nő. – Neked jött segíteni. A darabokat pedig gond nélkül megtanulja péntekig.

Lockhart megvonta a vállát.

– Na, álljon meg a menet! – emelte fel a hangját Bernest. – Úgy beszéltek rólam, mint egy nyavalyás gépről!

Lily közelebb lépett hozzájuk. Kék hálóköntöse halkan végighúzódott a padlón. Szánalommal nézte a klónt.

– Megmondom én, hogyan áll a helyzet – szögezte le Lockhart, és rácsapott a billentyűkre. – Te kizárólag azért létezel, mert én így akartam. Azért, mert szükségem van valakire, aki helyettem fellép. Ha nem vagy képes jól végezni ezt a feladatot, nincs rád többé szükségem. – Azzal felállt a zongoraszékről, feleségéhez lépett, és karon ragadta. – Gyere, drágám!

Bernest szótlanul nézte őket. Már a lépcső felénél voltak, amikor Lily a válla fölött visszanézett rá.

A klón hallotta, hogy csukódik a fenti ajtó. Megfordult, és a kottatartóra pillantott.

Igen, gond nélkül megtanulja péntekig.

FOLYTATJUK