1.rész

Ernest Lockhart hozzászokott a kényelemhez. Az olyan liftekhez, amelyekben gyomra nem ugrik össze, az olyan fodrászokhoz, akik egyből felkapják a lehullott hajszálakat és az olyan éttermekhez, ahol a felszolgált étel inkább tájkép, mint vacsora.

Szerencsére volt bőven pénze minderre.

A Cikládész torony liftje éppen olyan volt, amilyennek ő szerette. Innen fentről, a város legmagasabb épületéből lenézve, az emberek parányinak tűntek. Fintorral figyelte őket a felvonó üvegablakán keresztül, és arra gondolt, hogy hiába halhatatlanok, mégis szánalmasak.

A lift megállt. Lockhart csak onnan tudta, hogy a fémesen csillogó ajtó kinyílt. A fémdoboz megtelt a folyosó lágy melegségével. Szagtalan volt a levegő, teljesen steril.

A felvonó ajtaja előtt alacsony nő állt. Kezében táblagépet tartott, amelyet gyorsan testéhez szorított, amikor meglátta a férfit.

– Jó estét kívánok, Lockhart professzor! – köszönt a nő vékonyka hangon. – Készen áll az interjúra?

Lockhart nem válaszolt. Mesterkélt mosolyra húzta a száját, ahogy számtalanszor tette karrierje során, és követte kísérőjét.

A Cikládész Torony varázslatosabbnak tűnt, mint ahogy azt a férfi elképzelte. A fal mentén hatalmas képernyők sorakoztak, teljesen beborítva a felületet. Megállás nélkül váltogatták egymást a színes tájképek, és persze a reklámok is a Felhőről.

„Felhő – együtt az örökkévalóságig.”

– Ön szerint… – szólalt meg Lockhart, amint letértek balra – nevetséges, amit kérek?

– A kívánságáról nagyon keveset tudok – felelte a nő anélkül, hogy lassított volna. – Csak amennyit feltétlenül szükséges volt. Tudja, szeretjük tiszteletben tartani ügyfeleinket, és nem pletykálkodunk róluk.

Lockhart idegesen meredt maga elé. A Felhőnek köszönhetően több mint százhúsz éve fellépéseket tart, de még soha nem izgult ennyire. Szíve most eszeveszetten kalapált, ritmus nélkül, akár egy elromlott metronóm. De sebaj, majd csak meggyőzi őket. Ha kell, még hegedül is hozzá.

Az épületben sokan sürögtek-forogtak. A hivatalnokok leszegett fejjel, céltudatosan haladtak el mellettük. Egy szélesebb folyosó végében, a Himaláját ábrázoló kijelző előtt az alacsony nő megállt és végighúzta ujját a képernyőn. Halk sistergés hallatszott, a kép egyik része megnyílt, és utat engedett Lockhartnak. A férfi belépett a nyíláson.

Tanácsteremben találta magát. Akárcsak a fellépések előtt, gyorsan fel kellett mérnie a terepet. Az aranyosan csillogó falak, a kifelé görbülő üvegablak, a díszes, mégis modern csillár elegánssá tették a szobát. Közepén hosszú asztal húzódott, fényesre sikált lapján élesen tükröződtek vissza a csillár égői. Fantasztikus hangszereket lehetne készíteni ebből a fából, gondolta Lockhart.

Az asztalnál öt férfi ült. Mindannyian szürke öltönyt viseltek. Vállukon ott díszelgett az aranyszínű felhő, benne a végtelen jelével.

– Ernest Lockhart! – szólította meg az, aki az asztalfőn ült. – Kérem, foglaljon helyet!

Az egyik szék támlája megvillant, halvány fény futott végig rajta.

Miközben izzadt kezével kihúzta a széket, Lockhart jól megnézte a férfit, aki alighanem a rangidős lehetett. Ez nem Edward Steiner, annyi szent.

– Mint látja – magyarázta az öltönyös –, az igazgató úr nem tudott eljönni, hogy részt vegyen a tárgyaláson. A végső döntést rám bízta. A nevem Bane Ward, a Felhő egyik jogi képviselője vagyok.

Bane tökéletesen beleillett a robusztus ügyvédek hosszú sorába, akiket Lockhart eddig megismert. Széles váll, tömött alkat, cölöpegyenes hát, frissen borotvált arc. Érdekes megbeszélés lesz, gondolta, miközben hangtalanul nyelt egyet.

A másik körbemutatott.

– Ezek az úriemberek lesznek a tanúink. Nem kell tartania tőlük, inkább csak nézőkként vesznek részt. Ebben a csárdában csak két dudás játszik.

Lockhart már a megbeszélés előtt remélte, hogy a zenével kapcsolatos jópofaságok elmaradnak, de csalódnia kellett.

– Kezdhetjük? – kérdezte kurtán. Ügyelt, hogy hangja fagyos és szenvtelen legyen. Ezt a képességet is hosszú évek alatt sajátította el, és gyakran átsegítette a rázós helyzeteken.

– Hát persze! – vágott vissza Bane. – Nos…

A férfi fel-le csúsztatta vastag ujjait az asztallapon, mire vezérlőpult jelent meg a tükörsima felületen.

– Kezdjük az elején – mondta, miközben kitöltött kérvényt hívott elő az asztali kijelzőre. – Megkérném, hogy mondja el saját szavaival, milyen ügyben folyamodott a Felhőhöz. Mi is a kívánsága?

Lockhart megköszörülte a torkát. Ezek a hapsik semmi szín alatt nem űzhetnek gúnyt egy 127 éves zeneművészből, aki csak annyira híres, hogy új zenei irányzatot neveztek el róla. Szomorú, hogy sikerei és hírneve ellenére is úgy kezelik most mint közönséges ügyfelet. Aláírása ezúttal nem autogram lesz, hanem egy szerződés záloga.

– Gondolom, tisztában vannak azzal – szögezte le önérzetesen –, hogy világhírű zeneszerző és koncertművész vagyok. És sajnos hiába lettem halhatatlan, az igazi művésznek nincs elegendő ideje komponálni és ezzel egy időben fellépni is. – Mély levegőt vett. – A kérésem az lenne, hogy legyen két testem: a mostani legyen a zeneszerző, a másik pedig a fellépő.

– Nézze, uram… 

– Professzor úr.

– Igen… Nos, az ön eredeti megfogalmazásával is éppen ez volt a gond. Ha jóváhagyjuk a kérését, az nem azt fogja eredményezni, hogy önnek két teste lesz… hiszen ugye, egyetért, a második testre nem mondhatjuk azt, hogy az az öné. Az önálló személy lenne és…

Lockhart megmarkolta a szék karfáját. Már megint ezzel a badarsággal jönnek!

– Induljunk ki máshonnan – kezdte újra Bane angyali türelemmel. – Mint bizonyára tudja, a törvény és a Felhő tiltja azt, hogy egy elmének egyszerre két hordozója legyen. Az üvegkockán tárolt elmét egyszerre csak egy testre tölthetjük fel. Addig nem is nyomtathatunk új testet az elöregedett helyett, ameddig a régi el nem pusztul.

A művész felszisszent.

– De hát Armin…

– Armin Welther – vágott közbe Bane –, David Chemb, Lujza Afanszja és még sokan mások különleges védelem alatt álló politikusok. Második testüket, a tartalékot, arra az esetre tartjuk fenn, ha a jelenlegi hordozó meghalna. Ők fontosak, őket gyorsan kell pótolnunk, és nem kockáztathatunk az üvegkockájukkal. De ezek a testek nem vesznek részt a közéletben. Csak készenlétben állnak.

Lockhart ingerülten kihúzta magát a széken.

– A kérdésem roppant egyszerű. Lehetséges vagy sem, amit kérek?

A tanúk mind Bane felé fordultak. Az megfontoltan így szólt:

– A tudomány oldaláról nézve a válaszom az, hogy természetesen lehetséges. Jogi szempontból viszont kérdéses. Erre már levelünkben is utaltunk.

– Mit kell megadnom a hasonmásnak?

– Minden létező emberi jogot. Szálláshelyet és ételt. Továbbá a koncertek bevételeinek ötven százalékát, amiből húsz a Felhőé.

– Mégis miért? – emelte fel Lockhart a hangját.

Bane szeme összeszűkült.

– Ha nem lenne a Felhő, mégis hogyan létezhetne ön két különböző testben? Mindezt nekünk köszönheti. Ez apró áldozat ahhoz képest, amit ezzel a tranzakcióval nyer.

Lockhart nem mondott semmit. A háza alatti tágas pincét már berendeztette, készen állt a klón számára. Állítólag kötelező, hogy egymás közelében legyenek. Nem számít. Végre lesz ideje újra zenét szerezni, és meglesz a koncertek nyújtotta anyagi biztonság is. A többit majd rendezi a klónnal.

– Rendben van. Elfogadom a feltételeket – mondta végül.

Bane a kijelzőn pötyögött, és egy szerződés jelent meg Lockhart előtt az asztallapon. A nevével egy irányban villogó kurzor mutatta, hogy hol kell aláírnia.

– Ó, még valami! – kiáltott fel Bane. – A koncerteken a hasonmásnak piros mellényt kell viselnie, hogy jelezze, nem ön az. Ez különbözteti majd meg önöket egymástól.

Lockhart diszkréten legyintett egyet, majd vékony mutatóujjával rámázolta az asztal lapjára az aláírását. A krikszkraksz rögtön megjelent a virtuális papíron, majd zölden felizzott.

– Ha lehet, azonnal hozzák át a Lélekbankból a kockámat! – vigyorgott türelmetlenül Lockhart.

FOLYTATJUK

Fiatal felnőttként szinte mindenki megpróbálkozik versírással; irodalomórán magával ragadja a diákot egy-egy költemény, sor vagy versforma, s beleveti magát a poémaírás rejtelmeibe. Általában ezek az írások csak a fióknak szólnak. Nem így esett ez azonban a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanítóképzős diákjával, Balogh Bernadettel, akiben – fiatal kora ellenére – meglátták a tehetséget, és tavaly nyáron megjelent első verseskötete Fuldokló madár címmel.

– Az első saját köteted 2021-ben jelent meg. Hogyan sikerült ezt mindössze 16 évesen elérni?

– Először megmutattam a verseim a magyartanárnőmnek, Fodor Katalinnak, aki azt mondta, hogy elég jók lehetnek még nagyobb és komolyabb hallgatóság számára is. Rengeteget segített a kötet létrejöttében, az összes verset többször is átnéztük együtt, és javítottunk rajtuk. A címválasztás volt a legnehezebb, olyan címet akartunk, ami tükrözi a versek hangulatát, így lett Fuldokló madár, ami az egyik versem címe. A madár a lelket és a szabadságot jelképezi. A kötet a nagyenyedi Inter Art alapítványnak, illetve a kolozsvári Grinta kiadónak köszönhetően jelenhetett meg. Rengeteg hálával tartozom Balog Istvánnak is, aki segített a szerkesztésben, ő válogatta ki a kötetbe került rajzokat.

– Hobbiból írtad magadnak a verseid vagy mindig volt egy ilyen cél előtted, hogy egyszer hátha majd valaki felfigyel a tehetségedre?

– Eleinte csak hobbiból magamnak, azért, hogy az érzéseimet valahogy levezessem, de aztán gondoltam arra is, hogy lehetne belőle valami több.

– Milyen volt megtudni, hogy kiadják a könyved? Mesélj arról a napról.

– Nagyon izgultam, nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, mondanom, vagy hogyan kellene reagálnom erre a helyzetre. Egyik online óra végén közölte velem az örömhírt a magyartanárnőm, ezt a szüleim is hallották. Az osztálytársaimmal eleinte nem akartam megosztani a hírt, azt hittem, kinevetnek érte vagy más szemmel néznek rám. Végül a tanárnőmmel arra a megegyezésre jutottunk, hogy amikor visszamegyünk az iskolába, az első órán elmondom az osztálynak, hogy kiadják a verseskötetemet. Az osztálytársaim és barátaim teljesen másképp reagáltak, mint amire számítottam. Gratuláltak és örültek a sikeremnek, ezután gyakran kérték a segítségemet fogalmazásban, verselemzésekben. Az egész osztályom jelen volt a könyvbemutatón, amiért nagyon hálás vagyok. Könnyebbé tették a helyzetet, lelkileg, érzelmileg nagyon sokat számított a támogatásuk. Gyakran mondják, hogy az én kötetem van a könyvespolcon sorakozó könyvek élén. Soha életemben nem éreztem, hogy ennyi ember támogat és szeret, addig a percig, amíg megosztottam velük a „kis titkomat”, ahogy Fodor Katalin tanárnővel nevezni szoktuk, amikor még online konferenciákon csiszolgattuk a verseket.

– Milyen volt a könyvbemutató?

– Tavaly, a nagyenyedi VIII. Erdélyi Magyar Kultúra Kollokvium keretében mutattuk be a kötetet. Lőrincz Helga alpolgármester asszony, Szőcs Ildikó iskolaigazgató, Fodor Katalin tanárnő és Ioan Hădărig, az Inter Art igazgatója is beszédet mondott, illetve egyik versemet románra fordította, amit fel is olvasott. Készültem én is beszéddel, amiben azt mondtam el, hogy milyenek a versek és hogyan jöttek létre. A bemutató végén a jelenlévők vásárolhattak a kötetből. Meglepett, és új, furcsa helyzet volt, amikor mindenki odajött, hogy aláírjam őket.

– Van kedvenc költőd? Ki az, aki inspirál?

– Ezen konkrétan még nem is gondolkoztam. Kedvenc költőm Ady Endre, és Radnóti Miklósnak is nagyon szeretem a verseit. Az ő költészetük a leginspirálóbb számomra.

– Beleolvasva a verseidbe, érzékelhetjük, hogy mind elég mélabús hangulatot árasztanak. A való életben is ilyennek kell téged elképzelni?

– Nem feltétlenül. Erről szeretek írni, mert olyankor írok, amikor valami bánt, azokat az érzéseket tudom a legjobban leírni, de nem így kell engem elképzelni. Az is észrevehető a verseimben, hogy misztikusak, elég sok világszemléletről vagy istenszemléletről szól. Ez a jellegzetesség viszont teljesen rám is jellemző, engem is ilyen misztikusnak, spirituálisnak kell elképzelni.

– Tetten érhető bizonyos düh is a versekben, ami egy Istent szid, egy másikat pedig magasztal. Kifejtenéd ennek jelentéskörét?

– Igen, van az az Isten, akiről a templomokban beszélnek, akiért annyi mindenki odavan, ezek a beskatulyázott keresztények, akik csak a saját világszemléletüket és „szabályaikat” fogadják el. Viszont van az az Isten, akiben én hiszek vagy akiben szerintem érdemes hinni, aki nem tilt el előled egyes dolgokat, hanem szabadon cselekedhetsz attól függetlenül, hogy hiszel benne és esetleg imádkozol hozzá, vagy nem.

– Többször is említést teszel a „régi énedről”. Milyen volt ez, és mi változott azóta?

– A „régi énem” nagyon gyenge volt, mindenért sírt és saját magát hibáztatta. Legfőképpen a körülöttem lévők voltak rám hatással, hogy elinduljak a változás útján. Nem sokan álltak mellettem, de azok, akik számomra fontosak, mindig ott voltak, és tudták hogyan kell engem támogatni – rájöttem, hogy ennél több nem is kell. Ráébresztettek, hogy nem minden rossz miattam történik, nem én vagyok mindenben a hibás és nem kell mindenért magamat hibáztatnom.

– A könyv borítója és a benne lévő illusztrációk szintén a te munkáid. Hogyan születtek meg ezek a rajzok? A verseid inspiráltak a megalkotásukban?

– Igen, ezek a rajzok a verseimhez kötődnek, tehát azt próbálják illusztrálni másféle módon, amit a vers is.

– Van kedvenc saját versed? Melyikre vagy a legbüszkébb?

– Az álomra, mivel a vers több helyszínen zajlik, több mindent magába foglal. A szerelem érzetével indít, majd az álom magába foglalja a vágyat, hogy az egész életemet a szeretett személlyel töltsem, beleértve a halálomat is. Azt a részt is megjeleníti, amikor én már nem vagyok ezen a Földön, mégis úgy látom, hogy ő akkor is mellettem áll. A következő helyzet, amikor felébredek az álomból és ráeszmélek, hogy végül is nem annyira hihetetlen az egész, mert ő ott van mellettem.

– Jelenleg az enyedi Bethlen Gábor Kollégium tizenegyedik osztályos pedagógia szakos diákja vagy. Nem áll ellentétben a versekből ismert éned a pedagógiával és a gyerekekkel?

– Abszolút nem. A gyerekek nagyon szeretnek és én is nagyon szeretem a gyerekeket. Meg tudjuk találni a közös hangot, és mindig próbálok valamit tanítani nekik, valami jót továbbadni.

– Van már terved, hogy milyen úton szeretnéd folytatni a tanulmányaid?

– Még nincs, ezen még gondolkozom, de mindenképp folytatni szeretném az írást.

– A későbbiekben olvashatunk majd tőled olyan verseket is, amelyekből megismerhetjük egy vidámabb éned?

– Jelenleg a második kötetemen dolgozom. Az, hogy milyen hangulatúak lesznek a verseim, nem teljesen tőlem függ, hanem a körülöttem lévő emberektől, a világtól, hogy hogyan formálódik, mert én azt írom le, amit éppen látok. Szerintem egy költő nem azért költő, hogy hazudjon, hanem hogy az igazságot mondja el az embereknek úgy, ahogyan ő látja. Mindig azt írom, amit éppen érzek és ahogyan a világot látom.

– Mikorra várható az a következő kötet?

– Erre még nem tudok pontos választ adni, de valószínűleg jövőre már meglesz. Mivel a Fuldokló madár már mind elkelt, a második kötettel újranyomtatjuk azt is, hogy mindkét kötet elérhető legyen.

Álmomban mezőn sétáltam. Egy olyan világban, ahol a fű mézesen sárga, szinte ehető. A szellő melegen fújt, fülemet búzatáblák sistergésének zenéje töltötte meg. Itt a pillangók legalább négyszer akkorák voltak, mint én magam. Szárnyaik a legszebb vörösben és barnában pompáztak. Hátukról kék szempár nézett velem szembe. Olyan szomorúan, mégis ismerősen bámult.

Mindenképp meg akartam fogni egyet, hogy jobban szemügyre vegyem. A közelemben lévő legkisebbre pályáztam. Óvatosan felemeltem szárnya hegyétől. Éreztem, ahogy fedőpikkelyei porként morzsolódnak ujjaim között. A pillangó körbeölelte karom. Szorításánál csak csípése volt fenyegetőbb. Ijedten igyekeztem lerázni a testet, de hasztalan próbálkoztam. Két kétségbeesett pislogás között eltűnt. A háttérben pedig megpillantottalak téged, észak gyermeke.

Ruhád égbolt, tested tengervíz. Szemed helyén achát  és zafír csillog. Hajad hullámai az érett galagonya színével versengenek. Félelmetesen gyorsan közeledsz, de moccanni sem bírok. Lenyűgöz az erő, a szépség és a veszély hármasa. Abban a pillanatban hálás lennék a halálért is, ha az utolsó, amit látok, te maradsz. Arcomhoz érsz, megemelkedem. Végzetesen összepréselt testünk idegen, ősi dallamra kezd táncolni. Lábunk közösen forog, pattog, olvad, ég.

Egyszer madarak vagyunk a világ két oldalán, és dalolva üzenünk egymásnak. Máskor virág vagyok, mit elnyel az óceán, de nem fulladok, mert vízfodrod vigyáz rám. Néha halandónak születsz, s ablakod nyitod, hogy beengedj a köddel. Időnként oly rövid a találkozásunk, hogy csak könnyed levegőáramlat lehetek pitypangod leveleinek. Minden történet végén a kapuk őrei szétválasztanak minket, észak és dél gyermekét addig, míg újra pillangók nem esnek.

A ballada végéhez érve az aktuális történetben találjuk magunkat. Most engem teremtettek halandónak s téged eme gyönyörű szörnynek. Csókod tompítja látásom, elnehezíti mozgásom, lelassítja szívverésem. Úgy kapaszkodom beléd, mint lázadó kit az igazságtalan ítélet elleni bosszú tüze hajt.

Utolsó szavaim keserű kiáltások, könyörgések, imádságok. Búcsúzkodom, átkozok, üzletelek. Lennék búza, föld vagy hamu. Elviselném a némaságot, az örök élettelenséget, csak az ő hiányát ne kelljen. Könnyek között ébredem.

A fotón Darvay Tünde Őrizem a szemed elnevezésű alkotása látható.

(Fotó: Gönczy Tamás/Nest/Facebook)

Joghallgatóként érdekli a politika, nagyon szeret humorral dolgozni, groteszk képeket alkotni, kollektív érzésekkel megmozgatni egy bizonyos közösséget. Az éjszakai 25-ösön így született meg sajátos slampoetry-stílusa. A csíkszeredai Demeter Ferenc erdélyi slambajnokkal kolozsvári otthonában, kávé mellett beszélgettünk.

– Hogyan kerültél Kolozsvárra, mivel foglalkozol jelenleg?

– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem jogi karán vagyok végzős hallgató. Az egyetem miatt jöttem Kolozsvárra, de nagyon szeretek szabadidőmben mindenféle marhasággal foglalkozni, amivel elüthetem az időmet. Például többek között írok és slamelek is.

– Mikor és hol találkoztál először ezzel a modern művészeti ággal, a slam poetryvel?

– A slam poetryvel legelőször a 2018-as Alternatív Diáktáborban találkoztam, ahol André Ferenc (író, költő – szerk. megj.) tartott műhelyfoglalkozást. Ott néhányan kiálltak a színpadra, elmondtak ilyen-olyan szövegeket, de akkor még nem nagyon tudtam, hogy mi ez a műfaj, csak volt néhány ismerősöm, aki ezzel foglalkozott, mint Bara Tamás meg Péter Blanka. Aztán, ahogy elsőéven felkerültem Kolozsvárra, kicsit megnyíltak a lehetőségeim kulturális téren is, és Bara Tamás barátom ajánlotta, hogy menjek el egy ilyen open micra, ahol bárki elmondhatta a kicsi ügyes szövegét. Volt egy szövegem, azt elolvastam neki, és azóta vagyok benne ebben a műfajban. Tehát az első open micom pontosan három éve és egy hónapja volt.

– Mikor kezdtél el írni? Kitől hallottad vissza, hogy fülnek valóak a gondolataid?

– Eleinte nem is gondoltam, hogy bármi lehetne ebből. Néhány gondolatot leírtam versbe foglalva, és megtetszett, úgyhogy felolvastam Bara barátomnak, s ő mondta, hogy van hozzá érzékem. Ez jólesett a szívemnek, ekkor biztatott az open micon való részvételre. Az éjszakai 25-ösön, ahogy mentem hazafelé, elővettem a telefonomat, és hát ott írogattam mindenfélét, majd később azzal álltam ki az első előadásomra, ahol megtapsoltak. Főként azért tetszettem nekik, mert először léptem fel, tehát még „slamszűz” voltam. Egyáltalán nem volt jó szöveg, de nekem motivációt adott, ahogy az emberek megtapsolták. Úgyhogy így kezdtem el írni és slamelni.

– Hogyan dolgozol? Milyen témák érdekelnek?

– Nem konkrét eseményekre írok szövegeket, hanem amikor támad egy gondolatom, meghallok valamit az utcán, vagy esetleg megtetszik valami egy baráti beszélgetésben, akkor azt gyorsan leírom, s ha van valami esemény, amire rá kell készülni – mint például versenyek, pályázatok –, akkor ezeket a jegyzeteket kicsit továbbgondolom, összerakosgatom, majd komoly írási folyamatokba fogok. Összetákolom ezeket a lejegyzett gondolatokat összefüggő szövegbe, és azokat olvasom fel.

Joghallgatóként a politika nyilván érdekel, a slam poetrynek pedig vesszőparipája, hogy politikával foglalkozik. Több kategória van, például vers jellegű szövegek, amikor inkább képekre, hangokra, ízekre, szagokra megyek rá. De vannak olyan szövegek, amelyeket szeretek bajnokságokra vinni, amikor nagyobb tétje van a dolognak. Azok kicsit inkább viccesebb jellegű szövegek, ki vannak számítva, hogy mikor s hol kell üssenek, hogy az megmozgassa a közönséget. Van benne politika, önirónia, társadalomkritika.

– Mely témákról könnyebb és melyekről nehezebb írni?

– Akármiről tudok szöveget írni, csak ténylegesen bele kell élnem magam. Ha meg van adva előre a téma, azt nem szeretem. Történt már olyan, hogy témára kellett szöveget írni, és ilyenkor úgy éreztem, hogy meg van kötve a kezem. Nem azt mondom, hogy a témához kötött írásaim végeredményben rossz szövegek lettek volna, de azoknak kicsit nehezebb volt nekifogni. Véleményem szerint pedig a slam lényege az lenne, hogy szabadon írhatsz bármiről.

– Hogyan jellemeznéd a saját, egyedi írásvilágodat, stílusodat?

– Amikor még előadás előtt megmutatom a szövegeimet másoknak, mindig azt mondják: hát, látszik, hogy ezt te írtad. Van saját stílusom, amit kialakítottam, és ebben mozgok. Van ez a Feri-stílus: két kanál önirónia, nyakon öntve egy kis szociálpolitikával. Nagyon szeretek humorral dolgozni, groteszk képeket kialakítani. Van, aki inkább érzelgősebb, na, nekem ez nem megy. Az én szövegeim inkább kollektív érzésekre épülnek, amikkel meg lehet mozgatni egy bizonyos közösséget.

– Melyik volt a legemlékezetesebb fellépésed?

– A legemlékezetesebb fellépésem talán tavaly volt Debrecenben. Ugyebár a járványhelyzet miatt itthon nem nagyon lehetett eseményeket szervezni, részt venni rajtuk, így nagyon jólesett, mikor a magyarhoni slam poetry képviselői meghívtak sztárvendégnek néhány erdélyi kollégámmal együtt. Nagyon szép fogadtatásban részesültünk, és nagyon jó volt megtapasztalni azokat a különböző nézeteket, s különböző világokat, amelyeket az erdélyi meg a magyarországi fiatal (vagy nem éppen fiatal) képvisel.

– Milyen érzés volt anno megnyerni a III. Országos Slam Poetry bajnokságot, tekintve, hogy akkor még csak egy éve voltál jelen a szakmában?

– Igazából meglepődtem. Vagány élmény volt, rengetegen összegyűltek az eseményen, mert akkor tartották a magyar napokat is, úgyhogy azok is el tudtak jönni, akik egyébként nem élnek Kolozsváron. Rengeteg csíki ismerősöm is ott volt a közönség soraiban. Arra tényleg nagyon készültem, és két olyan szöveget vittem, ami tudtam, hogy tarolni fog, de nem is feltétlenül azért, hogy nyerjek, csak hogy kicsit lendüljek bele ebbe a dologba, mert azért ez a verseny önmagában elég vagány élmény. Nagyon jólesett, hogy a közönség is támogatott. Szóval így lettem én az erdélyi slambajnok. Ezáltal több szakmabelit is megismerhettem, és számtalan pozitív visszajelzést kaptam. Például még aznap megkeresett Horváth Benji azzal a kérdéssel, hogy publikálhatná-e az egyik szövegemet a Helikonban.

– Hogy látod, milyen jövője van az életedben ennek a műfajnak?

– Nekem ez mindig is hobbi volt, soha nem fogom véresen komolyan venni. A slamnek szerintem nincs jövője az életemben, mert úgy érzem, én már mindent elértem ebben a műfajban, amit el lehetett érni, legalábbis Erdélyben, de nagyon szeretnék írással foglalkozni továbbra is. Versek, prózák, drámák, akár dalszövegek. Talán még a rap műfajában is el tudnám képzelni magam.

– Szerinted hogyan kell slamelni?

– Azt hiszem, nem feltétlen a szövegről szól, inkább az előadásmód az, ami megadja ennek az egésznek a formáját, a keretét. Láttam olyat is, hogy valakinek egyetlen mondatból állt a szövege, de azt öt percen át mondta fel. Szövegileg ritka gyenge volt, a kívánt hatást viszont elérte. A slamnek igazából az a lényege, hogy élőben legyen hatásos. Számomra talán azért is ilyen megnyerő ez a műfaj. Nem feltétlen kell ezzel mindenkit megszólítani, elég annyi, ha csak egy emberre tudsz hatni.

Demeter Ferenc:
Partium maxima orbis

ha tudnád, ki vagyok én

társadalmi igazságosság

nyalka legény

dallamtapadás.

van az a dal, amikor a

kulturális szakadékok betemetésén

fáradozik egy 

visszaható ellenreakció

a nyelvtani összeférhetetlenségek

mikromolekuláris mátrixában

tedd be azt a dalt, hogy

a carpe diem nem YOLO

sem szabad akarat

sem predesztináció

énekeld velem, ahogy

visz el magával

a szorongásod a 

partium maxima orbis.

tökretesz az, amit szeretsz

megigazulsz majd és

kiüt az,

ahogyan a mának élsz

és leszakítod virágát

A nézőtéren vagy. Suttogás és üvegpoharak koccanása tölti be a teret. Csettintések visszhangja elegyedik a háttérzenével. A következő előadót várod. Ki lesz az? Mit hoz? Meglep majd? A slammelésről Forró-Bathó Eszter Annát, Kabai Krisztinát, Keresztes Bélát és Szász Szoniát kérdeztük (a képeken azonos sorrendben).

Sokak számára bizonyára nem tisztázódott még teljesen a slam poetry meghatározása: talán ez a legkötetlenebb és legváltozatosabb önálló előadói műfaj a jelenlegi költészeti arzenálban. Interjúalanyaimat arra kértem, hogy definiálják, mi a különbség a slammer és a költő, avagy a slam és a vers között.

Négyükből hárman próbálkoztak már a klasszikus értelemben vett költészettel, ám kevésbé preferálták annak beszédmodorát, szabályait. Néhol túl gyengének érezték bizonyos koncepciók átadására vagy épp a közönséget és a visszacsatolást hiányolták.

A színpadra íródott művek javára elsősorban kiemelték a strukturális, formai szabadságot. Szász Szonia a trágár kifejezések előfordulását, a 3 perc 15 másodperces időkorlátot és a történetmesélést jegyezte meg mint legnagyobb eltérést. Szerinte ez az a műfaj, ahol nincs szükség kötött ütemes lüktetésre. Kabai Krisztina úgy véli, hogy ez a stílus sokkal nyersebb, kendőzetlenebb: „Egy vers is lehet ilyen, nem mondom, hogy nem, de a slam az, amitől az ember olyan igazi arcba vágó hatást vár.”

Az előadásmód fontosságát hangsúlyozta Keresztes Béla is. „A költőnek a verseit mindenki előadhatja saját kedve, stílusa szerint. Egy slamet úgy illik és úgy is kell, hogy csak az írója adja elő. Ő érzi azt, hogy a sorokat hogyan alakította és hogyan lehet azokat a legőszintébben közvetíteni. Egy kívülálló ezt a szintet akkor sem tudja hozni, hogyha százszor hallotta az adott slamet” – erősítette álláspontját Forró-Bathó Eszter Anna.

A szerzők egyöntetűen azt vallják, hogy akkor jó egy slam, ha az magával ragadja a közönséget. Ehhez szükséges az előadó részéről a magabiztos kiállás, az érthető beszéd. Véleményük szerint a költemény igazi értékét az határozza meg, ha az íróján kívül saját generációja vagy akár az egész társadalom tud vele azonosulni. Forró-Bathó Eszter Anna hasonlatával élve a slam olyan, mint a torta: akkor finom, ha mindenki megtalálhatja benne a saját szeletét.

Míg egyesek számára magától értetődő, hogy témaválasztáskor életük legaktuálisabb problémájával kezdenek el foglalkozni, mások egyenesen tartózkodnak az érzékenyebb vizektől. Keresztes Béla például kifejezetten jobban szeret általános jellegű tematikákkal dolgozni, amelyek a mindennapi emberekről, aktuális társadalmi problémákról szólnak. Nála háttérbe szorul a trauma kiírásával történő terápiás feldolgozás.

Ezt a módszert Szász Szonia részesíti előnyben, legtöbb irományát legszomorúbb gondolatai ihletik. „Ha én nem vagyok boldog, bármit teszek, nem fogok tudni egy boldog slamet írni, mert az már erőltetett lenne. Mindig azt vetem papírra, amit éppen érzek, köntörfalazás és torzítás nélkül” – közölte a slammer. Az ő esetében kizáró ok lehet egy versenyre való jelentkezésnél, ha nem tud azonosulni a szervezők által megadott útiránnyal.

Forró-Bathó Eszter Anna képviseli a kettő közötti átmenetet. Személyes hátterét veszi az alkotások alapjául, majd erre építi a hétköznapi vagy fontos témákat. Előbbihez sorolta az oktatási és politikai rendszert, a szerelmet, a csalódást, utóbbihoz a kiszorítottság motívumát hozta példaként. „Azért nehezebb a fontossal, a társadalmunkban lévő problémákkal foglalkozni, mert a megszokott sablonok mellett a tényeket úgy kell megírni, hogy ne rímbe szedett Wikipédiaként hassanak” – magyarázta hozzáértően.

Az elméleti kitérő után összefoglalták kulcsszavakban, mit jelent számukra a slam poetry: önkifejezés, terápia, kikapcsolódás, fejlődés, biztonság, szabadság. „Azokat az érzéseket és élményeket, amiket nem tudok máshogy megfogalmazni, slam poetry formájában mondom el. Mindent bele tudok foglalni a slambe. Rengeteget segített abban, hogy jobban megismerjem magam, azt, hogy ki vagyok, milyen a stílusom, mit várok el az irodalomtól és mit tudok cserébe nyújtani. Nagyon meghatározó része az életemnek és soha nem akarok lemondani róla” – vallott Szász Szonia.

Az előnyöket sorolta Forró-Bathó Eszter Anna is. Négyéves tapasztalatának köszönhetően ismertségre tett szert és emiatt számára könnyebb az új társaságokba való beilleszkedés. Továbbá a performanszok fejlesztették színpadi jelenlétét, megjelenését, személyiségét. Keresztes Béla minden slamben újabb teljesítendő kihívást látott, belső játékot, amely széppé teszi az alkotási időt. Kabai Krisztina pedig hangot kapott olyan helyzetekben, amikor azt hitte, hogy nincs neki.

A slam poetry emberközeli oldalának bemutatását azzal zárnám, hogy valószínűleg nem a slam menti meg a világot, de mint minden jó szónoklat (gondoljunk itt akár a 12 pontra), nagy változások írásos bizonyítéka, előfutára lehet.

A következőkben olvashattok néhányat a slammerek alkotásaiból:

Keresztes Béla: Zakuszkás Vibe

Szeretem a zakuszkát.
Mert amúgy ki a fasz nem?
Ez majdnem jó volt intrónak, ütős és a hallgatóság is felkapta a fejét.
Nekifutok újból.
Szeretem a zakuszkát paradicsommal, jó savas kerti paradicsommal, ami felmarja a számat, mint a múlt éjszaka elfogyasztott 13 feles sör utóíze, amelyet a technoval együttjáró kattogás elviselésének érdekében tettem.
Mert amúgy manapság ez a divat, nem?
Tegye fel a kezét, akinek mondták már, hogy a Medúzától a Piece of your heart vagy Tiestotól a Let’ s get down to business a kedvenc techno száma.
Baj van a fülemmel, hosszas idő után egy specialista képes volt megállapítani, hogy az elmúlt 1 évben a csökkentett szociális élet es kommunikáció hiányában magamban fojtott gondolatok tökéletesen kiegyensúlyozott bináris fa módjára alkottak meg fülkagylómban a maguk kis valóság show-ját.
És ha az előbbi mondatot néhányatok nem is értette, semmit nem veszítettetek. Infón végeztem első évet, online.
Ezért söröztem, hátha szavazásos alapon a techno kattogása eggyel kevesebb pillecukrot oszt ki a bentmaradt tagoknak és így majd eggyel kevesebb Friends részt kell majd megnéznem, amelyben Chandler személyiséget tanulmányozva fejlesztem humorral átszőtt védekezési mechanizmusom saját magammal szemben, hogy eggyel kevesebb gondolatot tudjak valami székely bácsis viccel elnyomni, amikor valaki azt kérdi, hogy mi az ábra tesó.
Jó flash lett ez a Friends. Mindenkinek van egy ütős válasza arra, hogy miért kezdte el nézni.
Van, aki Joey stílusa miatt. Van, aki mélyen szeretné a Rachelt alakító Jennifer Aniston karrierjének kezdeti szakaszát elemezni, hogy lássa hogyan hatott a sorozat a további filmes alakításaira. És van, aki azért, mert szerinte Courteney Cox jó csaj.
Ez mindenki egyéni döntése, ahogyan mindenkinek megvan a saját reality műsora is a fülében.
Ahogyan nekem is keveredett az adatstruktúra projekt szerkezeti felépítésének követelményrendszere a Headspace netflixes meditációs műsorainak mondanivalójával miközben harmadjára néztem újra a guide to sleep stresszlevezető részét.
Vagy éppen olyan komplex matematikai kérdések ütköznek hangulati problémákkal, mint a „Hány csini fér bele egy Mini Cooperbe?”. Ahogyan ezt egy-két nappal ezelőtti művész konfetti kilövés közben elültette gondolataink közé teljesen tudatalatt a csodás háttérzene által, akárcsak Leonardo DiCaprio az Inceptionbe. 

//// 

Jöjjön egy kis demonstráció mert a kijelentést illik példával alátámasztani.
Hány csini…baszki nem köszöntem ma vissza az eladó néninek most biztos egy fasz vagyok…fér bele egy Mini Cooperbe? 

////  

Mint egy jó kis zakuszka.
Rengeteget számít a kontextus.
Hallgatom a zenét, lépek jobbra, lépek balra.
Ez megtörténhet egy techno buliban vagy éppen egy Küküllő menti kultúrotthonban a helyi hegedűművész zenéjére. Megtörténhet a buszon, megtörténhet a kivetítő előtt is miközben reményt vesztve hajtjuk le fejünk a negyedik angol gól után, eszünkbe jutva, hogy most megint eljárás indul a magyar szurkolók ellen, mert a SPORTSZERŰ angolokkal és szurkolóikkal szemben szemtelenség történt.
Megtörténhet zakuszka főzés közben is.
Ez utóbbi eseteben kétszeresen kitűntetett helyzet lep érvénybe, mert a gondolatok reality showjában a zene ritmusa határozza meg a leggyengébb láncszemet, míg a lábosban a tűz hevülete égeti oda a fel nem kavart zöldség elegyet.
S amíg a normalitás visszatér és a szociális élet felpezsdülése elvégzi a dolgát a valóságműsorban, addig hallgassuk a technot és csodálkozzunk el, hogy az öcséinkkel egyidős fiatalság ízesített cigarettát szív a hangjuk megváltoztatásának érdekében és arról mesél, hogy milyen régóta szereti a technot meg hogy a Fisher Losing It-jére intett be először hatodik osztályban tornaórán, mert nem állították be a pályára. Miközben abban a korban a legnagyobb problémám Nemecsek halála volt A Pál utcai fiúkban.
De valószínű…csak én lettem Boomer.