Miután mindenki tisztában van azzal, hogy mi is az a Tinder, mire találták ki, mire használják, melyek az előnyei és hátrányai… folytathatjuk is a sztorizgatást.
Alig ütöm a másfél métert, szóval tartogat néhány kihívást az élet. Amikor ellenőrizném, hogy az arcom még a helyén van-e, rendszerint csak a homlokom látszik a tükörben, cipőt pedig gondolkodás nélkül a gyerekrészlegen keresek. De vegyük kicsit részletesebben sorra, miféle kínokkal is küzd egy törpe.
József Attila születésének évfordulóján tartjuk. Ezen a napon mindenféle, költészettel kapcsolatos rendezvényt szerveznek a verszínháztól az utcára való versposztolásig.
Mi a költészet napjára Demeter Arnold versét ajánljuk. A szerző 1998. augusztus 27-én született Csíkszentkirályon. Jelenleg a BBTE kommunikáció szakán tanul.
Vígan virágba
Keserű az éj s alatta fojtogat
a szomjam,
Tán kapzsi, de meglehet hogy
szerény voltam.
Hajt egy remény, s benne te
vagy néma,
És hogy nem vagy, ezt gondolom
néha.
S hogy nefelejcs legyen gyom
fajom,
ezért magjaim egy fekete
földnek adom.
De addig vígan bomlok el az
éjben,
S majd elmondják, virágkorom
méltón megéltem.
Húszévesen, másodéves egyetemistaként eljutottam arra a pontra, hogy tényleg úgy érezzem, kezdek felnőni, és már nem ijeszt meg a gondolat. Kipihenve a középiskolát, ahol még nem hagytak igazi döntéseket hozni, gyerekként kezeltek, ezzel konkrétan ellehetetlenítve, hogy felnőhessünk. Elköltöztem otthonról, bekerültem egy új közegbe, ahol végre partnerként tekintenek rám, lehetőséget adva a kibontakozásra, közben egyre közelebb kerülök az anyagi függetlenséghez is, azt hiszem, jogosan érzem magam egyre érettebnek. Voltam már szavazni, néniztek le a legfiatalabbak, de most nem erre gondolok. Hanem szokásokra. Újakra és tudatosított régiekre, organikusan fejlődőkre és olyanokra, amelyekért megszenvedek. Kicsit rendszerezettebbé tehetjük az életünket, hogy kiegyensúlyozottabak legyünk. Dr. Maxwell Maltz szerint minimum 21 nap szükséges egy szokás kialakításához, Philippa Lally szerint legalább két hónap kell, mire automatikussá válik. Nem mondom, hogy mindegyiket kimaxoltam, rendszerint ha egyikre odafigyelek, annak egy másik látja kárát, de úton vagyok. Azt, hogy tanulj meg döntéseket hozni, felelősséget vállalni, költözz el otthonról, tartsd el magad, mondanom sem kell, most inkább konkrét, praktikus apróságokról szeretnék beszélni.
Az egyetem kezdetével későbbre tolódott az ébresztőm, majd egyre könnyebben mondtam le a délelőtti óráimról. A korán kelés nem az erősségem, de egyre nehezebb nem figyelembe venni, hogy a nap felét átalszom. Úgy döntöttem, meghatározok két időpontot – hét közbenre és hétvégére –, hogy a szervezetem hozzászokhasson. Az én esetemben ez hat óra, hogy a nyolctól kezdődő óráim előtt még egyet nyugodtan kávézhassak, reggelizzek, tusoljak és el is érjek a reggeli csúcsforgalomban, és rosszabb napokon még 10 perc szundi is beleférjen, és kilenc óra, amely az eddigi nem létező ébresztőmhöz hajnal, de az új, hét közbenihez még mindig három extra óra. Nagyon küzdök, de nyár elejéig meglesz.
Jelentősen megkönnyíti az életed, ha nem kell minden reggel tíz percig keresned a lakáskulcsod, nem kell előbb elmoss valamit ahhoz, hogy enni tudj, nem kell feltúrnod a szenynyest a legtűrhetőbb állapotban lévő nadrágodért – nem ítélkezem, mindannyiunkkal előfordult már –, ha nem kell órákat keresgélni, hogy vajon miből áradhat az a szörnyűséges bűz, amit sehogy se tudsz kiszellőztetni – még mindig nem ítélkezem. Vagy nem kell valami hülye kifogással előreszaladnod öt perc alatt behajigálni mindent a szekrénybe, ha a kiszemelted spontán felugrana egy kávéra. Nem is részletezném tovább ennek a pontnak az előnyeit.
Legalább hetente egyszer-kétszer fél óra alatt is össze lehet rittyenteni ezt-azt, szinte a semmiből. Nem azt mondom, hogy mindig minden tökéletes lesz, én is vágtam már ki rosszul sikerült kaját fazekastól, vagy sikerült olyan ehetetlen valamit összehozni, amitől a szomszédság kóbor cicái is menekültek – és lesz ez még így se. Közben pedig nézheted a kedvenc sorozatod.
Az elköteleződés legalsó foka. Mindennap meg kell locsolnod, odafigyelned rá, de ha nem jönne össze, nem akkora tragédia, kis bűntudattal újra nekiugorhatsz. Ha nem vagy növénypárti, az se gond, de ne kezdd az elköteleződést egy halnál nagyobb igényű élőlénnyel. A növények mellett szól az is, hogy ezek között is rengetegféle közül válogathatsz, a legigénytelenebbtől a kényesebbekig, attól függően, hogy menynyi helyed van a kint- vagy bentlakásban, esztétikai vagy illatbéli preferenciák szempontjából. Oxigén meg minden… értitek na, a növények haverok. Ráadásul egy kedves szomszéd nénitől ingyen is megkaphatod. Nekem egy kis mentácskám van, nagyon jó hallgatóság, és nem szól bele a dolgaimba. Két hete élünk együtt, ez idáig a kedvenc lakótársam.
A késéssel kapcsolatban mindig azt éreztem, hogy aki késik, fontosabbnak tartja a saját idejét, mint a másikét. Természetesen vannak váratlan helyzetek, de az, hogy délután öttől hétig megbénul a városi közlekedés, nem pont ez a kategória.
Naponta negyedóra, hogy képben legyél a világ dolgaival. Mennyivel menőbb egy kocsmázáskor azzal odamenni valakihez, hogy mit gondolsz a pápa csíksomlyói látogatásáról, mint egy sima mizuval! Oké, talán tévesen értelmezem a menőt mint szót, de biztos, hogy sokkal könnyebben indul belőle beszélgetés.
Egyre kevesebb szabadidőd lesz, amit érdemes lenne minőségivé tenni. Nézz jó filmeket, olvass jó könyveket, hallgass jó zenét, nézz jó színházat, vagy bármit, ami egyszerre fejleszt, gondolatokat ébreszt benned, és leköt.
Most már x ideje együtt élsz magaddal, egyre jobban tudod, ki vagy. Figyelj oda, hogy mire van szükséged, találd ki merre szeretnél menni az életben, figyelj oda, mit üzen a szervezeted. Sportolj, figyelj a táplálkozásra, a mentális egészségedre – jobb esetben még hosszú ideig együtt kell élj magaddal, célszerű olyan életet berendezned, amiben jól érzed magad.
Minél jobban lefoglal az önmegvalósítás, hogy azzal foglalkozom, amivel szeretek, annál nehezebb fenntartani az emberi kapcsolataimat, annál is inkább, mert a barátaim nagyjából ugyanebben a fázisban vannak. Egyre nehezebb megtalálni azt a vékony idősávot, amikor mindketten, neadjisten’ öten-nyolcan öszsze tudnánk gyűlni, hogy képben legyünk, éppen mi történik a másikkal. És akkor arról, hogy különböző városokba költöztünk, még nem is beszéltünk. Ha organikusan, magától nem tartják fenn magukat a kapcsolatok, nekem kell foglalkozni velük – introvertáltként ez igen nagy kihívás. Még nagyobb viszont az, ha be kell ismerned, hogy nincs rá kapacitásod, és elengedni.
Nem vonatkozik mindenkire, de én újságírónak készülök, vagy mi. Ez pedig nem úgy működik, hogy megtanulom a tananyagot, kezembe adják a diplomát, és slussz-passz, az lettem. A számomra kedves újságírók többnyire grafománok és/ vagy közléskényszeresek. Jelentem, ezek közül egyik sem vagyok, szóval alapból jókora hátránnyal indulok, amit valahogy le kell küzdenem. Jobb ötletem egyelőre nincs, mit erőt venni a lustaságomon, és hozzászoktatni magam a rendszeres íráshoz.
Mivel jár mindez? Strukturáltabb az életem, így könnyebben szervezhető, arról nem is beszélve, hogy egyre erősebb az érzés, hogy megtaláltam a helyem a teremtésben, és jó úton haladok. Mégis úgy érzem, a gyermeki lendületem és derűm, emberekbe vetett bizalmam sértetlen, és nem hiszem, hogy valaha is elvehetné tőlem az élet vagy bárki – talán ezért sem ijeszt meg annyira a gondolat, hogy lassan-lassan felnövök.
51 nap kellett ahhoz, hogy végérvényesen felzabáljon, és a maga bús melankóliájába húzzon a nagyváros. Eleinte nem aggódtam túlságosan emiatt. Tudtam, hogy bizonyára egyszer maga alá temet engem is, viszont úgy voltam vele, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az első két hétben nem is zavart tulajdonképpen az egyedüllét. Úgy gondoltam, (és otthonról is ezt szajkózták) ha már sikerült, és itt vagyok, még akkor is ha egymagam, élvezzem ki a helyzetet amennyire csak tudom, és egyfajta terápiás úton magamat is fedezzem fel (ízek, imák, szerelmek giccs yikes). És hát ezt tettem. Kávézókba, könyvesboltokba, vintage ruhaturikba és butikokba jártam, és csakis a saját magam társaságát „élveztem”. A szobatársaimon kívül senkivel sem váltottam szót, maximum a metróban a 250es pizzaszeletet áruló nénivel. Akkor is csak annyit, hogy „kártya vagy kp?”. Én meg odaadtam az aprót, és a napom egyetlen diskurzusa is ki lett pipálva. Olyan is volt, hogy két napig ki sem nyitottam a szám (akik ismernek, azoknak nyilván sokkolónak tűnhet), legtöbbször amikor hétvégén teljesen egymagam voltam a koliban. Aztán két hét eltelte után megpróbálkoztam a lehetetlennel, szociális (vagy valami hasonló) életet kialakítani úgy, hogy eljárok egyedül különböző eseményekre. Egy erős csütörtöki estével bele is vágtam, késő délután egyetem, majd utána könyvbemutató, azt követően pedig koncert a Toldiban. Könyvbemutatóra elmenni egyedül nem tűnt akkora kihívásnak, viszont egy koncertre igen, ahol sok ember kis helyen van, mindenki táncol és jól érzi magát… valakinek a társaságában. Én meg kint szívom kettesével a cigit, hogy elnyomjam a szorongást, vagy csak annak a látszatát keltsem, hogy csinálok valamit, inkább elszívtam egy pakk tevét, mintsem bemenjek a helyszínre, ahol mindenki társalgott valakivel, eközben én kellemetlenül fognám a sörömet, és várnék a csodára, hogy valaki, bárki, hozzám szóljon. Ez pedig természetesen nem történt meg, én meg korán hazamentem. Így az 51. nap hajnalán végigsétáltam a Deákon, majd felültem a jól ismert kék buszra, amely tele volt üres tekintetekkel.