Létezik fizikálisan, kézzel foghatóan az a fogalom, hogy lelki társ? Vajon megvan minden embernek a saját kiválasztott társa? Két fél eggyé válik… szép elmélet.

Vannak eszmék, amelyek szerint egy kapcsolat nem a neki teremtett félből származik, hanem az összedolgozáson múlik minden. Ahhoz, hogy egy kapcsolat jól működjön és soká, akár mindhalálig tartson, nagyon sokat kell dolgozzon mindkét fél. A Café de Flore című film, Jean-Marc Vallée rendezésében rámutat arra, miképpen épülhet fel egy bizalmon alapuló, mély kapcsolat. Eldobhatom a lelki társamat egy másikért? Miért bűn ez? Lehetséges, hogy évszázadokkal ezelőtt, egy másik életemben anyja voltam egy Down-kóros kisfiúnak és nem engedtem, hogy egyesüljön hétéves fiamnak az egyazon korú barátnőjével való gyerekszerelme, miközben a jelenben elvált férjemmel ide-oda passzolgatjuk gyerekeinket és akadályozom, hogy kibontakozzon régi társam szerelme az aktuális, újonnan szerzett lelki társával?

Milyen tökéletes gondolatmenet lehetne, ha nem lennének az emberben érzelmek, kemény dúló-fúló érzések, amelyekbe, ha nem érted őket, bele akarsz halni, nem találva más megoldást. Nem segítenek sem a médiumok, sem a terápiák, pszichiáter, szakember… ugyan már. Az érzéseket nem lehet meghatározni. Azokat csak megélni lehet.

Sokan úgy gondolják, jobb, ha arra törekszel, hogy érzelmeid hajtsanak, hogy engedj nekik, és csak a szíved után menj. Ez sok helyzetben nem logikus megoldás. Önző is lehet másokra nézve. Miért csak a te boldogságod számít ebben az életben? Hétmilliárd ember, és csak egy lelki társ létezik? Badarság. Az emberek változnak, egyik pillanatról a másikra. Ha az eszünkre hallgatunk, több mindenre rájöhetünk, ami fontos lehet. Nem érthető eléggé? Úgy érzed, túl mélyen belementem a lelkizésbe? Nézd meg a filmet! Megérted, miről beszélek. Rávilágít arra is, hogy igenis el kell engedned sok mindent az életben ahhoz, hogy tiszta lappal kezdhess, hogy ne keserítsd meg szeretteid életét, főleg ne a saját magadét.

Bevallom, rengetegszer kellett megnézzem a filmet, de nem azért, mert nem értettem, hanem azért, hogy én is tudjak dönteni. Tudjak dönteni a helyes-helytelen és a kényelmes-kényelmetlen között. Lehet, hogy ha elengedem a negatív gondolataimat, utat ások a pozitív és új kezdésnek. Nem merülhet ki az élet egy kapcsolatban, egy rossz döntésben. Lehet, hogy ha az eszemre hallgatok, rájövök arra, hogy amit a szívem diktált, az nem a helyes út volt, hanem a kényelmes, meleg, komfortos érzés. De lehet, hogy nem! Mert ugyebár mindig azt szeretnénk választani, ami nekünk tesz jót, nem azt, ami a gyerekeinknek vagy élettársunknak, esetleg környezetünknek. Ha egy Down-szindrómás gyereknek az tesz jót, hogy speciális iskolában odafigyelést kapjon és megfelelő nevelést, akkor az a helyes út, nem az, amit az anya gondol. Megszültem, felnevelem. Nem. Nézzük a gyerek érdekét. Ha ő hétévesen szerelmes és nem szabad elválasztani szerelmétől, ezt tanácsolják a szakemberek, akkor az a helyes. Nem. Megszültem, felnevelem. Forgatom a kést a szívemben. Pillangók szorongatják a gyomorfalamat. Engedjek a férjemnek? Ez egy futó kaland. Nem. Vissza kell jönnie. Van két szép lányunk. Vissza fog jönni. Vagy engedjem el? Kinek jó az?

Felkeltettem az érdeklődésedet? Engedsz a szívednek? Kíváncsi lettél? Ebben a helyzetben engedek… nézd csak meg!

A filmrendezők számos különböző eszközt használnak arra, hogy alkotásuk mondanivalóját hitelesebbé, átélhetőbbé tegyék. Egyik ilyen eszköz a zene, amelynek kulcsszerepe van szinte minden mára klasszikussá vált film esetében. Nem mindegy viszont, hogy a készítők hogyan alkalmazzák. Jó érzékkel kell megtalálniuk azokat a jeleneteket, amelyekhez érdemes zenét társítani. Arra sem árt ügyelni, hogy az ne szorítsa háttérbe a lényeget, hanem kiemelje.

Hatáskeltés

A Karib-tenger kalózai filmek példája mutatja meg talán a legjobban, hogy mekkora szerepe lehet a zenének a történetalakításban. A harmadik részben ez különösen érezhető, alig tudnék olyan jelenetet/jelenetsort felidézni, amelyből hiányzik a zenei aláfestés. Más filmnél talán zavarónak vagy soknak érezhetnénk ezt. Ebben az esetben viszont az elmúlt évtizedek egyik leghíresebb filmzeneszerzőjének, Hans Zimmernek az alkotásait úgy társították a jelenetekhez, hogy a néző ne tartsa feleslegesnek ezeket. A romantikus és drámai részeknek kellő komolyságot, a humorosabbaknak pedig egyfajta könnyedséget, lazaságot adnak. Nehéz elképzelni, milyenek lennének a harcjelenetek, ha csak az ágyúk dörgését, a kard csattogását vagy a szereplők kiáltásait hallanánk. Valószínűleg kevésbé izgalmasak.

Beharangozás

A rutinos filmnézők valószínűleg gyakran észreveszik, hogy a zene néha előre jelzi, hogy milyen hangulatú jelenet következik. Különösen a feszültségkeltő részek esetében alkalmazzák ezt a módszert a rendezők. Van úgy, hogy a karakter még csak közeledik az ajtóhoz, de a vészjósló zenéből már sejthetjük, hogy nem a jó barátjával fog odabent találkozni. Ezzel is lehet komoly hibát elkövetni, a nézőt ugyanis felbosszanthatja, ha nem a képek mutatják meg neki a lényeget. A tapasztalt rendezők valószínűleg jobb érzékkel nyúlnak ehhez a megoldáshoz, mint a fiatalok.

Az űr kitöltése

A két óránál hosszabb filmekben sok az olyan jelenet, amelynek első látásra nincs fontos szerepe a történetben, viszont kihagyni sem lehet, mert nélküle zavarossá válhat minden. A híres csatákról szóló történelmi filmekben nem harcolhatnak elejétől végig a felek, kellenek taktikai megbeszélések, vonulások, kisebb konfliktusok. A rendező nem elvenni szeretné ezekkel a néző figyelmét, hanem előkészíteni a lényeget. Mi lehetne ilyenkor jobb segédeszköz számára, mint a zene? Segít a szereplők mondandóját lényegessé tenni, így a néző kevésbé fogja úgy érezni, hogy töltelékjelenetet lát.

Több nyelv, több megközelítés

Mint tudjuk, a világhírű filmek szöveges zenéit rengeteg országban szinkronizálják. YouTube-on sokan szoktak rákeresni a különböző verziókra. Ez kulturális és művelődési szempontból is hasznos, mert a szövegeket lefordítva közelebbről megismerhetik más nyelvek szófordulatait. Az esetek többségében a fordítók és a szinkronnal foglalkozó szakemberek igyekeznek hűek maradni az eredeti szöveghez, de egyes helyeken minimális változtatásokkal más részleteket is kiemelnek. Az animációs és a rajzfilmek legendás dalainál is megfigyelhető a jelenség. A Jégvarázs Let it go című dalának szövegét például több mint száz nyelvre fordították már le, egyes országokban pedig több feldolgozást is készítettek belőle. A régebbi példák közül említhetjük az Oroszlánkirály betétdalait is, amelyek szintén több nyelven váltak népszerűvé.

A leírtak alapján talán nem túlzás kijelenteni, hogy a jó zene hatalmas fegyver a filmrendező kezében. Elég kreatívnak lennie, és pillanatok alatt porig rombolhatja vele a történet és a néző között emelkedő falakat.

Olyan világot élünk, amelynek egyik mozgatórugója a megfelelési kényszer. Rengeteg időt szánunk arra, hogy a körülöttünk lévők elvárásait teljesíteni próbáljuk. Szinte mindent megteszünk, hogy kifogástalan teljesítményt nyújthassunk, ne kapjon hibát senki bennünk, mindig legyünk elérhetők mások számára. Ezzel a megfelelni próbálással viszont egy idő után teljesen elveszítjük önmagunkat, lassan azt sem fogjuk tudni, kik vagyunk valójában. Elfeledjük értékeinket, egyéniségünket, saját célunk nem lesz annyira előtérben, mint mások elvárásainak teljesítése. Nemcsak egy helyen, egy embernek igyekszünk megfelelni, hanem otthon, az iskolában, a munkahelyen, a barátainknak, és ha ez nem lenne elegendő, még a közösségi média felületein is. Ezek mind más és más dolgokat várnak el tőlünk, mi pedig az értékes és rohanó időnk nagy részét erre vesztegetjük. Az sokszor eszünkbe sem jut, hogy vajon magunkra mikor lesz időnk; a kérdés, hogy „ilyen vagyok én valójában?” meg sem fordul a fejünkben. Így napról napra egyre csak halványodik a személyiségünk, egyediségünk körvonala, és az sem tudatosul bennünk, hogy elveszünk a 21. század sablonmintáinak soraiban. Ez a hatalmas elvárásrendszer, ami körülöttünk van, ezután mindig is jelen lesz, viszont eldönthetjük, hogy mennyire akarunk a részesei lenni, mennyire határoz meg bennünket, mennyire függ tőle az életünk. Nehéz kiállni a sorból, de megéri. És ha sikerült, akkor olyan utat választhatunk magunknak, amelyről tudjuk, hogy építi személyiségünket, és nem(csak) másoknak, hanem végre önmagunk számára is képesek vagyunk teljesíteni.

Az egyik legjobb barátommal beszélgettünk, amikor kontextuson kívül, egyszer csak nekem szögezte: „Szerintem, ha te fiú lennél, mi nem tudnánk ennyire jóban lenni.”

Ez a kijelentés azóta is egyszerre megmosolyogtat és elgondolkodtat. Nyilvánvaló, hogy nem lennék teljes mértékben az a személy, aki most vagyok, hiszen lány vagyok, és az ehhez való viszonyulásom nagy hányadát teszi ki a személyiségemnek, az énképemnek, viszont azt nem fogadom el, hogy teljesen más lennék.

Sokszor játszik el az ember – véleményem szerint fölöslegesen – azzal a gondolattal, hogy más életkörülményekben hogyan alakult volna a sorsa. Gazdagabb család, fejlettebb ország, felemelő és nem lehúzó társaság… Amikor valakinek az ehhez kapcsolódó gondolatmenetét meghallgatom, észreveszem, nem fordít figyelmet arra, hogy a személyisége nem olyan lenne, mint az elmélkedése pillanatában. Általában az ilyen gondolatjátékokba úgy képzeli bele magát a fantáziáló, hogy a jelen tapasztalatait, emlékeit, életfelfogását viszi magával – pedig ez így nagy logikai buktatóban elvész. (Tekintsünk most el attól, hogy egy másik életet kipróbálni a tudattal, amit most birtoklunk, lehetetlen – ha más indokot nem akarunk említeni, hát a genetika végett: nem tudnánk ugyanilyennek újjászületni más időpontban, pláne nem más szülőkkel, akkor sem, ha létezik lélekvándorlás.)

Most kipróbálom ezt az általam kicsit sem díjazott játékot: ha mondjuk, fiúnak születek, jobb lenne az életem? Ha népes családban élnék, más lennék? Ha bizonyos események nem történnek meg a múltban, most boldogabb lennék? Ha piszkosul gazdag lennék, hogyan élhetnék? Ha nem ez az önmagam volnék, ki lennék egyáltalán? Vallom az ember hármasságát: test, elme, lélek. És hiszem, hogy az utóbbi örök – nemcsak bibliai értelemben véve. Egy olyan kérdésben, amelyben feltevődik, a „más lennék-e?”, jelzésre kerül, hogy én, a jelenlegi és jelenbeli, része vagyok a történetnek. És mi az, ami úgysem változna, ami engem magammá tenne, és megtartana annak, aki vagyok és mindig lennék? A lélek. A test megváltozna. Az elme is (más behatások, más emlékek, más gondolatok). Viszont van valami, ami az ember személyiségének az esszenciáját őrzi. Nem gondolom, hogy ez az esszencia egyenlő a lélekkel – ez utóbbinak is vannak olyan szegmensei, amelyek változóak lehetnek a körülmények változásával.

Úgy gondolom, hogy van egy „kemény mag” a személyes valónk alján, amely minden élethelyzetben ugyanolyan maradna. Folyamatosan változunk, mégsem idegenedünk el (teljesen) önmagunktól. Én nem tudom definiálni, mi bennem ez a konstans rész, ahhoz számtalan szituációban kellene magam megmérettetnem. Nem elég hozzá egy élet. Sőt, kifogyhatatlan mennyiség kellene belőle. Viszont, mint oly sok más dologban, ebben is hiszek. Ez az a komponensem, amely igazán önmagammá tesz. De talán sosem ismerhetem meg. És mi, emberek, egymásét még annyira sem, mint az önmagunkét. Elvégre kell valamiféle rejtély az emberek életébe…

Én azt remélem, hogy képes leszek szeretni azt a „kemény magot” önmagamban, amelyről eddig írni próbáltam, de kétlem, hogy valaha is kiismerem. Szeretném ezt a részemet tisztes távolból szeretni, és minden máson akár, de azon nem változtatni. És abban is bízom, hogy aki engem bármiféle minősítésemben, szerepemben szeretni, kedvelni, tisztelni fog, az ezt a részemet is érzékeli majd.

Ki a first lady és mivel foglalkozik? Mit tehet meg és mit nem? Hogyan fejlődtek a szerep paraméterei a történelem során? A CNN amerikai hírcsatorna legújabb dokumentumfilm-sorozatából megtudhatod!

A first ladység egy tisztség. A címet viselő nő személye jelentős részét képezi az Egyesült Államok imázsának. Éppen ezért a first lady több mint szimplán az elnök felesége. Törvény ugyan nem rendelkezik a FLOTUS (First Lady of the United States – ez az amerikai titkosszolgálat által használt, first ladyt megnevező kód, rövidítés) kötelezettségeiről, de hagyománya annyira erősen él, hogy erre tulajdonképpen nincs is szükség.

A first lady szerep az 1790-es évek óta jelentős változásokon ment keresztül. Az évszázadok során feladatköre egyre bővült és társadalmi jelentősége is növekedett. Ezt az evolúciót követve jutunk el a modern, „mindenkori” first ladykhez, akik a tisztséget örökre megváltoztatták és kulcsfontosságúvá alakították. A CNN friss, First Ladies című dokumentumfilm-sorozata pedig hat olyan ikonikus nő életébe és munkásságába kínál betekintést, akik igencsak meghatározó módon töltötték be és szabták saját formájukra a first ladység árnyalt szerepét.

A sorozat nyitóepizódja október 4-én került a tévéképernyőkre, a történelmet író Michelle Obamát mutatva be, aki 2008-ban az Amerikai Egyesült Államok első afroamerikai first ladyjévé vált. A 90 perces epizódok Michelle Obama után sorra helyezik reflektorfénybe Jackie Kennedyt, Nancy Reagant, Eleanor Rooseveltet, Lady Bird Jonhsont és Hillary Clintont, mindnyájukról lenyűgözően részletes portrékat festve. A CNN mindezt archív felvételekkel, interjúkkal és filmművészetileg újraalkotott történelmi jelenetekkel teszi lélegzetelállítóan hitelessé és valószerűvé.

Az első modern first ladyt, a rebellisként emlegetett Eleanor Rooseveltet bemutató epizód tökéletes példája annak, hogy a first ladynek nem kell feltétlenül megelégednie a kedves háziasszony szerepével. Eleanor, amint beköltözött a Fehér Házba, megreformálta a hivatalt, és rendületlenül küzdött az emberi és polgári jogokért, az Egyesült Államok első aktivista first ladyjeként. Ugyanakkor talán a Jackie Kennedyről szóló epizód tükrözi a legjobban a szerep kegyetlen árnyoldalát, a John F. Kennedy elnök ellen elkövetett végzetes merényletet is bemutatva. Emellett, egyedi módon, a first lady szemszögéből kerül képernyőre a kubai rakétaválság (Szovjetunió és Amerika közti külpolitikai konfliktus, 1962) is.

Egy dolog biztos, a first lady szerep betöltése nem gyerekjáték. Ezt pedig a CNN sorozata tökéletesen illusztrálja, hiteles és intim bepillantást kínálva olyan nők életébe, akik generációkon keresztül küzdöttek magukért, illetve Amerikáért. Sőt, olykor még az egész világért is, bebizonyítva, hogy a kemény munka nemtől függetlenül meghozza gyümölcsét.

Ezt a rendkívüli dokumentumfilm-sorozatot ajánlani tudom mindenkinek, aki szemfelnyitó és inspiráló élményre vágyik a megpróbáltatásokkal teli hétköznapokban. A sorozat utolsó epizódja november 22-én kerül képernyőre, Hillary Clintont véve górcső alá.