Slider

Álhír: nem lehet bizonyítani, sem cáfolni

by Gebe Zoltán | 2020. 12. 12. | Álhír: nem lehet bizonyítani, sem cáfolni bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | kommnapok,Slider

Szilágyi-Gál Mihály egyetemi adjunktus többek között az álhírek pszichológiai hátteréről és elterjedésük okairól beszélt a XII. Kommunikációs Napok szombati programjának nyitóelőadásán.

Az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének oktatója olyan esettel példázott a fake news jelenségre, amelyet megjelenésének idején még nem neveztek nevén. Az 1989-es felkelést említette, amelynek idején több romániai városban terjedt olyan álhír, amely szerint megmérgezték a vizet. A hírt nagy valószínűséggel a hadsereg egyik egysége indította el abból a célból, hogy visszatartsák a rendszer ellen lázadókat. A lakosságra hatással volt: komoly riadalmat keltett.

Szilágyi-Gál fontosnak tartja, hogy el tudjuk különíteni egymástól az álhír és a hamis hír fogalmát. Az előbbi olyan hamis információn alapszik, amelyet valaki szándékosan indított el, az utóbbinál pedig fennáll az esély, hogy emberi tévedésről van szó.

„Az álhírt nem lehet bizonyítani, viszont igazán cáfolni sem, mert olyan meggyőződésstruktúrán alapszik, amely nem a tények világához tartozik. Megcáfolhatják ugyan, de ettől az áltény jellege még nem változik meg az emberek fejében. Ezért szokták az álhíreket részben a pszichológia területén vizsgálni” – világított rá a jelenség egyik legfontosabb problémájára a szakember.

Szerinte olvasóként, újságíróként és kutatóként is érdemes elgondolkodni azon, hogy az adott hírt mi alapján lehet megkérdőjelezni. Nyilvánvalóan elsősorban a források számát, közeliségét és hitelességét kell ellenőrizni. Az úgynevezett tudományos szigor sokkal inkább jelen van a cáfolásra való törekvésben, mint az igazolásra való törekvésben, mert a hitelesnek és igaznak tűnő információt könnyen elfogadjuk. A hírnek viszont akkor van komoly igazságértéke, ha semmilyen úton, többszöri próbálkozás után sem tudunk cáfolatot találni rá.

Több oka van annak, hogy az elmúlt években elszaporodtak az álhírek. Az online kommunikáció egyik buktatója, hogy rengeteg hír és információ kerülhet be szerkesztés nélkül abba a térbe, ahol a szerkesztettek vannak, így sokan nem tudják elkülöníteni a kettőt egymástól. A kritikai idő hiánya is fontos tényező a nyomtatott és online tartalmak esetében egyaránt. A megosztás jelensége miatt dominálnak a nagyon rövid, kifejtetlen szövegek, hiszen a fogyasztók nagy része részletes olvasás nélkül járul hozzá egyes tartalmak terjesztéséhez, a média munkatársai pedig ehhez alkalmazkodnak. Gyakran nem hagynak időt a pontos ellenőrzésre és az esetleges cáfolatok keresésére.

„Az információ hálózati jellegére is érdemes kitérni. Az európai olvasó nem érzékelheti a személyes terén kívüli dolgokat, például azt, hogy mi a helyzet a Szíriából indult menekültáradattal, így nehezen tudja ellenőrizni az erről kapott hírek hitelességét” – tette hozzá előadása végén az elmondottakhoz az egyetemi adjunktus.

 

Érzés, ami sosem lehet a miénk – mégis az

by Gondos Borbála | 2020. 12. 08. | Érzés, ami sosem lehet a miénk – mégis az bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

 

Tegnap este (jóval tizenegy óra előtt, maszkban, mert törvénytisztelő polgárok vagyunk) két, zenei ízlésben eléggé hasonszőrű barátommal hallgattunk hangulatunkhoz illő számokat – inkább balladákat. Amikor a W.A.S.P. Miss you refrénje felcsendült, kiszaladt a számon az az „alig gondolt gondolat”, hogy olyan érzelmek a való világban nem léteznek, amikről a rock-/metálballadákban énekelnek. A kijelentésemet egyetértés fogadta. Annak persze örvendtem, hogy a szavaim nem süket fülekre találnak, viszont elszomorít, hogy nem csak szerintem szürke ilyen szempontból a létezés.

Az irodalom, a zene, a filmek mind olyan mágikusnak és varázslatosnak mutatják be az érzelmeket. A hiba talán az, hogy egy szerelmes versben, romantikus filmben, emocionálisan túlfűtött zenében csak és kizárólag arra az érzelemre fókuszálnak az előadás pillanatában, amit be akarnak mutatni. A fogyasztó ezért érzi olyan intenzívnek, és talán ezért tulajdonít fokozott jelentőséget annak, amit átadnak neki a művészek. Mert igazából nem arról van szó, hogy az az érzés annyira erős, hanem arról, hogy mi annak akarjuk megélni.

A fókusz egy érzésre esik. De ez nem történhet meg a való világban huzamos ideig. Túl sok az inger, túl sok a szerepünk, feladatunk, és egy szinten egészségtelen, hogy az ember teljesen átadja magát az érzelmeinek. Viszont mind erre vágyunk. Úgy megélni az érzéseket, ahogy a művészet demonstrálja azokat. Én példának okáért, ezen az úton járva akartam megtapasztalni a szerelmet, és elég hosszú idő után, de arcon ütött a felismerés, hogy olyat nem fogok érezni senki iránt, mint ami átjár a Guns N’ Roses This I love című dalának hallgatása közben. És rájöttem, hogy ez így van jól. Talán a valóságban nincsenek olyan intenzív, elsöprő, kimondottan és kizárólag felemelő érzések, mint amelyekről énekelnek és írnak, amit a vásznon lát az ember, de legalább amíg beleéljük magunkat abba az alkotásba, addig miénk az érzés. Akár az öröm, akár a szenvedés, de ami lényeg: erős impulzus.

Én ennek tekintetében azon az elven vagyok, hogy „adjátok meg azért ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek”, ami a zenéé, azt a zenének, ami a filmeké, a filmeknek, ami az irodalomé, azt az irodalomnak. Nem kell elvárnunk magunktól, hogy olyasmit éljünk meg, amit – viszonylag – lehetetlen. Nem élhetjük bele magunkat teljesen, hosszú ideig az intenzív érzésekbe. Jönnek negatív behatások, komolytalan viccek, problémák, viszont örüljünk annak, hogy van lehetőségünk többet érezni, mint amit a puszta létezés ad, ha csak egy kis időre is, de akkor nagyon intenzíven.

Hiszel a lelkitársakban?

by Sinkler-Németh Zsófia | | Hiszel a lelkitársakban? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Létezik fizikálisan, kézzel foghatóan az a fogalom, hogy lelki társ? Vajon megvan minden embernek a saját kiválasztott társa? Két fél eggyé válik… szép elmélet.

Vannak eszmék, amelyek szerint egy kapcsolat nem a neki teremtett félből származik, hanem az összedolgozáson múlik minden. Ahhoz, hogy egy kapcsolat jól működjön és soká, akár mindhalálig tartson, nagyon sokat kell dolgozzon mindkét fél. A Café de Flore című film, Jean-Marc Vallée rendezésében rámutat arra, miképpen épülhet fel egy bizalmon alapuló, mély kapcsolat. Eldobhatom a lelki társamat egy másikért? Miért bűn ez? Lehetséges, hogy évszázadokkal ezelőtt, egy másik életemben anyja voltam egy Down-kóros kisfiúnak és nem engedtem, hogy egyesüljön hétéves fiamnak az egyazon korú barátnőjével való gyerekszerelme, miközben a jelenben elvált férjemmel ide-oda passzolgatjuk gyerekeinket és akadályozom, hogy kibontakozzon régi társam szerelme az aktuális, újonnan szerzett lelki társával?

Milyen tökéletes gondolatmenet lehetne, ha nem lennének az emberben érzelmek, kemény dúló-fúló érzések, amelyekbe, ha nem érted őket, bele akarsz halni, nem találva más megoldást. Nem segítenek sem a médiumok, sem a terápiák, pszichiáter, szakember… ugyan már. Az érzéseket nem lehet meghatározni. Azokat csak megélni lehet.

Sokan úgy gondolják, jobb, ha arra törekszel, hogy érzelmeid hajtsanak, hogy engedj nekik, és csak a szíved után menj. Ez sok helyzetben nem logikus megoldás. Önző is lehet másokra nézve. Miért csak a te boldogságod számít ebben az életben? Hétmilliárd ember, és csak egy lelki társ létezik? Badarság. Az emberek változnak, egyik pillanatról a másikra. Ha az eszünkre hallgatunk, több mindenre rájöhetünk, ami fontos lehet. Nem érthető eléggé? Úgy érzed, túl mélyen belementem a lelkizésbe? Nézd meg a filmet! Megérted, miről beszélek. Rávilágít arra is, hogy igenis el kell engedned sok mindent az életben ahhoz, hogy tiszta lappal kezdhess, hogy ne keserítsd meg szeretteid életét, főleg ne a saját magadét.

Bevallom, rengetegszer kellett megnézzem a filmet, de nem azért, mert nem értettem, hanem azért, hogy én is tudjak dönteni. Tudjak dönteni a helyes-helytelen és a kényelmes-kényelmetlen között. Lehet, hogy ha elengedem a negatív gondolataimat, utat ások a pozitív és új kezdésnek. Nem merülhet ki az élet egy kapcsolatban, egy rossz döntésben. Lehet, hogy ha az eszemre hallgatok, rájövök arra, hogy amit a szívem diktált, az nem a helyes út volt, hanem a kényelmes, meleg, komfortos érzés. De lehet, hogy nem! Mert ugyebár mindig azt szeretnénk választani, ami nekünk tesz jót, nem azt, ami a gyerekeinknek vagy élettársunknak, esetleg környezetünknek. Ha egy Down-szindrómás gyereknek az tesz jót, hogy speciális iskolában odafigyelést kapjon és megfelelő nevelést, akkor az a helyes út, nem az, amit az anya gondol. Megszültem, felnevelem. Nem. Nézzük a gyerek érdekét. Ha ő hétévesen szerelmes és nem szabad elválasztani szerelmétől, ezt tanácsolják a szakemberek, akkor az a helyes. Nem. Megszültem, felnevelem. Forgatom a kést a szívemben. Pillangók szorongatják a gyomorfalamat. Engedjek a férjemnek? Ez egy futó kaland. Nem. Vissza kell jönnie. Van két szép lányunk. Vissza fog jönni. Vagy engedjem el? Kinek jó az?

Felkeltettem az érdeklődésedet? Engedsz a szívednek? Kíváncsi lettél? Ebben a helyzetben engedek… nézd csak meg!

Zene nélkül mit ér a film?

by Gebe Zoltán | | Zene nélkül mit ér a film? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | KultúrHaus,Slider

A filmrendezők számos különböző eszközt használnak arra, hogy alkotásuk mondanivalóját hitelesebbé, átélhetőbbé tegyék. Egyik ilyen eszköz a zene, amelynek kulcsszerepe van szinte minden mára klasszikussá vált film esetében. Nem mindegy viszont, hogy a készítők hogyan alkalmazzák. Jó érzékkel kell megtalálniuk azokat a jeleneteket, amelyekhez érdemes zenét társítani. Arra sem árt ügyelni, hogy az ne szorítsa háttérbe a lényeget, hanem kiemelje.

Hatáskeltés

A Karib-tenger kalózai filmek példája mutatja meg talán a legjobban, hogy mekkora szerepe lehet a zenének a történetalakításban. A harmadik részben ez különösen érezhető, alig tudnék olyan jelenetet/jelenetsort felidézni, amelyből hiányzik a zenei aláfestés. Más filmnél talán zavarónak vagy soknak érezhetnénk ezt. Ebben az esetben viszont az elmúlt évtizedek egyik leghíresebb filmzeneszerzőjének, Hans Zimmernek az alkotásait úgy társították a jelenetekhez, hogy a néző ne tartsa feleslegesnek ezeket. A romantikus és drámai részeknek kellő komolyságot, a humorosabbaknak pedig egyfajta könnyedséget, lazaságot adnak. Nehéz elképzelni, milyenek lennének a harcjelenetek, ha csak az ágyúk dörgését, a kard csattogását vagy a szereplők kiáltásait hallanánk. Valószínűleg kevésbé izgalmasak.

Beharangozás

A rutinos filmnézők valószínűleg gyakran észreveszik, hogy a zene néha előre jelzi, hogy milyen hangulatú jelenet következik. Különösen a feszültségkeltő részek esetében alkalmazzák ezt a módszert a rendezők. Van úgy, hogy a karakter még csak közeledik az ajtóhoz, de a vészjósló zenéből már sejthetjük, hogy nem a jó barátjával fog odabent találkozni. Ezzel is lehet komoly hibát elkövetni, a nézőt ugyanis felbosszanthatja, ha nem a képek mutatják meg neki a lényeget. A tapasztalt rendezők valószínűleg jobb érzékkel nyúlnak ehhez a megoldáshoz, mint a fiatalok.

Az űr kitöltése

A két óránál hosszabb filmekben sok az olyan jelenet, amelynek első látásra nincs fontos szerepe a történetben, viszont kihagyni sem lehet, mert nélküle zavarossá válhat minden. A híres csatákról szóló történelmi filmekben nem harcolhatnak elejétől végig a felek, kellenek taktikai megbeszélések, vonulások, kisebb konfliktusok. A rendező nem elvenni szeretné ezekkel a néző figyelmét, hanem előkészíteni a lényeget. Mi lehetne ilyenkor jobb segédeszköz számára, mint a zene? Segít a szereplők mondandóját lényegessé tenni, így a néző kevésbé fogja úgy érezni, hogy töltelékjelenetet lát.

Több nyelv, több megközelítés

Mint tudjuk, a világhírű filmek szöveges zenéit rengeteg országban szinkronizálják. YouTube-on sokan szoktak rákeresni a különböző verziókra. Ez kulturális és művelődési szempontból is hasznos, mert a szövegeket lefordítva közelebbről megismerhetik más nyelvek szófordulatait. Az esetek többségében a fordítók és a szinkronnal foglalkozó szakemberek igyekeznek hűek maradni az eredeti szöveghez, de egyes helyeken minimális változtatásokkal más részleteket is kiemelnek. Az animációs és a rajzfilmek legendás dalainál is megfigyelhető a jelenség. A Jégvarázs Let it go című dalának szövegét például több mint száz nyelvre fordították már le, egyes országokban pedig több feldolgozást is készítettek belőle. A régebbi példák közül említhetjük az Oroszlánkirály betétdalait is, amelyek szintén több nyelven váltak népszerűvé.

A leírtak alapján talán nem túlzás kijelenteni, hogy a jó zene hatalmas fegyver a filmrendező kezében. Elég kreatívnak lennie, és pillanatok alatt porig rombolhatja vele a történet és a néző között emelkedő falakat.

Ez vagyok? Vagy csak megfelelek?

by Tornai Anett | 2020. 11. 27. | Ez vagyok? Vagy csak megfelelek? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Olyan világot élünk, amelynek egyik mozgatórugója a megfelelési kényszer. Rengeteg időt szánunk arra, hogy a körülöttünk lévők elvárásait teljesíteni próbáljuk. Szinte mindent megteszünk, hogy kifogástalan teljesítményt nyújthassunk, ne kapjon hibát senki bennünk, mindig legyünk elérhetők mások számára. Ezzel a megfelelni próbálással viszont egy idő után teljesen elveszítjük önmagunkat, lassan azt sem fogjuk tudni, kik vagyunk valójában. Elfeledjük értékeinket, egyéniségünket, saját célunk nem lesz annyira előtérben, mint mások elvárásainak teljesítése. Nemcsak egy helyen, egy embernek igyekszünk megfelelni, hanem otthon, az iskolában, a munkahelyen, a barátainknak, és ha ez nem lenne elegendő, még a közösségi média felületein is. Ezek mind más és más dolgokat várnak el tőlünk, mi pedig az értékes és rohanó időnk nagy részét erre vesztegetjük. Az sokszor eszünkbe sem jut, hogy vajon magunkra mikor lesz időnk; a kérdés, hogy „ilyen vagyok én valójában?” meg sem fordul a fejünkben. Így napról napra egyre csak halványodik a személyiségünk, egyediségünk körvonala, és az sem tudatosul bennünk, hogy elveszünk a 21. század sablonmintáinak soraiban. Ez a hatalmas elvárásrendszer, ami körülöttünk van, ezután mindig is jelen lesz, viszont eldönthetjük, hogy mennyire akarunk a részesei lenni, mennyire határoz meg bennünket, mennyire függ tőle az életünk. Nehéz kiállni a sorból, de megéri. És ha sikerült, akkor olyan utat választhatunk magunknak, amelyről tudjuk, hogy építi személyiségünket, és nem(csak) másoknak, hanem végre önmagunk számára is képesek vagyunk teljesíteni.