Slider

A tervezett elavulás

by Tornai Anett | 2020. 10. 29. | A tervezett elavulás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

A tervezett elavulás nevű mechanizmus kezdete az 1920-as évekre tehető, amikor a gyártóvállalatok rájöttek, hogy ha tartós termékeket állítanak elő, az a gazdaság gyengülését fogja eredményezni, egyre kevesebbet fognak vásárolni az emberek. Így olyan árucikkek termeléséhez fogtak, amelyek élettartama sokkal rövidebb, hamar tönkremennek, ezért gyakrabban kell cserélni is őket. Mindezt a gazdasági fejlődés érdekében.

Az a kartell, aki megtervezte, és megalkotta ezt a megfelelőnek távolról sem nevezhető gyártási formát, nem számolt a súlyos következményekkel, amelyek nemcsak az akkori társadalomra voltak kihatással, hanem ma is (sőt, manapság még inkább) érezzük a hatásaikat. Tény, hogy a tervezett elavulás segítségével növekszik a gazdaság fejlettségi szintje, valamint munkahelyeket is biztosít, hiszen a gyártáshoz, szállításhoz
és eladáshoz hatékony munkaerőre van szükség, mindezek mellett viszont jócskán érezhetőek a negatív hatások is. Az elsőre annak tűnő, de nem mindig szükséges termékek megvásárlása új és felesleges kiadást jelent a fogyasztóknak, valamint az ezekből származó nagy mennyiségű hulladék tárolása is globális problémát eredményez. Hatalmas hulladékhalmok tornyosulnak szerte a világon, és lassan már nincs hely, nincs olyan közeg, amely fel tudná számolni azokat anélkül, hogy kárt okozna a természetben. Ezenkívül a termelés eredményes működéséért természeti erőforrásokat hasznosítanak, mit sem törődve azzal, hogy véges mennyiségekről van szó. Ez a fajta gyártási mechanizmus rettentő szennyező hatással van világunkra. Egyre csak fogynak az érintetlen területek, és mire észbe kapunk, lehet, hogy már késő lesz cselekedni. Az ózonréteg keskenyedik, állat- és növényfajok tűnnek el, halnak ki, véges természeti erőforrásaink pedig hamarosan kimerülnek. Az utánunk következő nemzedékeknek megnehezítjük a dolgát azzal is, hogy ilyen drasztikus mértékben, hidegvérrel kihasználjuk a Földet. Mi lesz a hagyatékunk az utánunk érkező generációknak, ha most tudatosan is pusztítjuk a Földet? Vajon sikerül-e megállítani ezt a romboló folyamatot, mielőtt még késő lenne?

Mi lesz a hagyatékunk az utánunk érkező generációknak, ha most tudatosan is pusztítjuk a Földet?

Submarine

by Sinkler-Németh Zsófia | 2020. 10. 21. | Submarine bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

Volt alkalmad beleásni magad egy brit–amerikai drámába? Érdekel, hogy mi történik egy átlagos tinédzser fejében? Voltál már iszonyatosan nehéz szituációkban, szerelmi háromszögekben és családi csetepatékban? Joe Dunthorne eléd tárja minden furcsa kamasz gondolatát, érzelmi világát, így garantáltan te is magadra ismersz valamelyik karakterében.

Könyvét, amelyet a humor kategóriába soroltak be, 2008-ban adták ki, igazi fejlődésregényként. Ezt Richard Ayoade rendező két évvel később újraírta és megfilmesítette.
A sztori részletgazdagabb a könyv tálalásában, viszont a filmvásznon sem tér el az eredeti történésektől, amelyek 1986-ban játszódnak. Oliver Tate leginkább csak magában szeret lenni, és megszegve elveit, miszerint ellenzi a lelki terrorizálást, eleget tesz a piromániás Jordanának, aki rendkívül élvezi a lelki bántalmazást. Oliver próbálja megismerni önmagát, pipázik, kizárólag francia sanzonzenéket hallgat vinyllemezekről, és naphosszat bámulja a tengert. Néha elképzeli, hogy az egész élete egy film, és bármikor ráfókuszálhat a kamera, amikor kisétál a képből. Mindennap tanul egy ismeretlen szót a szótárból, kémkedik a szülei után, rendszeresen figyeli azok nemi életét, és feljegyzi magának. Oliver szülei egyébként házasságuknak nem a legrózsásabb periódusát élik, ugyanis a szomszédba költözik a feleség első szerelme, egy New Age-guru. A sok kémkedés és furcsa viselkedés miatt Oliver édesanyja azt hiszi fiáról, hogy mentális problémái vannak, ezért Oliver elkezd válogatott szófordulatokat csempészni a beszélgetéseikbe, gúnyt űzve ezzel anyja téveszméiből. Oliver és Jordana szerelme egészen különleges. A lány minden romantikus helyet utál, ezért ipari parkokban randevúznak. Elhagyott területeken gyújtogatnak, tűzijátékokkal játszadoznak, de leginkább elmélyednek egymás szemében, és csendben vizslatják, mi járhat a másik fejében. Kapcsolatukat próbára teszi Jordana édesanyjának súlyos betegsége, amikor hiába számítana Oliverre, a fiú nem tudja kezelni a helyzetet, nincs ott, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.

Miért is jók ezek a filmek? Ezek a semmitmondó, kamasz-, hepehupás, minden gondolatot megcsavaró filmek. Mi
a jó ebben? Lehúznak érzelmileg? Befolyásolnak, hogy te is legyél piromániás? Esetleg eltántorítanak a mai fiatalság gondolkodásmódjától és épp az ellenkezőjét váltják ki belőled? Megsúgom: rengeteg önbizalmat adnak. Mert legbelül mindenki egy kíváncsi furcsa kamasz akart lenni. És az is volt. Ha nem is a nagyvilág előtt, önmagunkban mindig kicsapongó, külön életet éltünk. Szabályok voltak, vannak és lesznek, de megtanultuk diszkréten kijátszani őket. Ezért jók ezek a filmek. Engednek lázadni, megismerni furcsaságainkat és szabadjára engedni fantáziánkat. Nem kell mindig mindent realista szemmel nézni. Szálljunk el, és éljünk a saját kis
világunkban. Persze eleget kell tenni a mai világ szabályainak is, intézzük el, amit elvárnak tőlünk, utána meg éljük a kis életünket, ahogyan nekünk jó. Mert az élet rövid, és egyszer azon kapjuk magunkat, hogy mindenkivel foglalkoztunk, mindenkit kiismertünk, csak saját magunkat nem.

A könyv- és filmélmény bűvkörében Zsófi is szabadjára engedte fantáziáját... akrilban

Egy történet*, ami után jobban értékeled majd az életed

by Mátyás Orsolya | | Egy történet*, ami után jobban értékeled majd az életed bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

Mindenem megvan – szálldogál a gondolat egy boldog, kiegyensúlyozott életet élőben, de vajon érti-e, érzi-e igazán az ember a kiváltságot, hogy életerős, egészséges lehet? Talán ennek az ismeretnek kötelező feltétele lenne egy lankadozó betegség, hosszadalmas felépülés, esetleg a teljes kigyógyulás? Meddig és miért kell hálásnak lennünk, és okolhatunk-e bárkit, bármit azért, ha hibás alkatrésszel érkezünk a világra?

Ahogy a halált, a legtöbb betegséget is csak úgy említjük, mintha az valaki másé lenne, sosem a miénk. Főleg akkor, ha makkegészségesnek gondoljuk magunkat. Olykor megérint egy szenvedő, haldokló története, de ritkán jutunk el odáig, hogy átértékeljük azokat a dolgokat, amiket az élet természetes velejáróinak gondolunk, miközben milliók ezekért teszik össze naponta a kezüket. A tizenhét éves Stella Grant számára például új tüdő jelentene még néhány év esélyt, genetikai betegsége (cisztás fibrózis) ugyanis légzőrendszerét teszi próbára nap mint nap. Tudja, hogy kórokozó nem felelős a nyavalya kialakulásáért, így emberi kéz képtelen azt gyógyítani, mégis olyan önkontrollról tesz bizonyságot, ami nemcsak a betegek számára példaértékű. Vlogol a korházban töltött életéről – mindenféle önsajnálat mellőzésével –, megtesz mindent, hogy a barátaival hasonló kapcsolatot ápolhasson, mint kényelmes esetben, és nemcsak saját esélyeit tartja szem előtt: applikációt fejleszt, ami sorstársait is emlékezteti a gyógyszerek szükségességére, arra, hogy van, aki figyel rájuk. Személyében megismerünk valakit, aki kétségkívül jobb sorsot érdemelne. Aztán képbe kerül Will, a jóképű sorstárs, és a történet más irány veszt, mint John Green Csillagainkban a hiba című nagy sikerű művében, illetve annak adaptációiban is, hiszen kiderül, hogy a tizenévesek ugyanannak a betegségnek az áldozatai, a keresztfertőzés pedig egyenesen a legrosszabbhoz vezetne. Ez viszont csak Stellát rémíti meg. Kis románcuk két méter távolságról, a kórházi folyosók és várótermek térségeiben virágzik, a szerelem első látásra klisé pedig újat is hoz: az egymásért rajongás lassan alakul ki, és karakterfejlődéssel is párosul. Poe személyében Stella meleg lelki társát ismerjük meg, akit finoman emel be az író a sorok közé – a srácot egy pillanatig sem bélyegzi meg nemi identitása, annál inkább a szeretete, személye, a társasága, ami igazi ajándék a többhetes kórházi kezelés alatt.
Hogy miként vészelik át együtt a többhetes kezelést, miként élnek sokkal izgalmasabb életet a kórház falain belül, mint mások odakint és mi lesz az abszurdnak ítélt szerelem valódi sorsa a legújabb beteg tinik történetben, az a közel háromszáz oldalas könyvből és a szinte kétórás filmből megfejthető. Ha engem kérdezel, válaszd az előbbit, egy magad által megformált képi világgal. Ez a történet úgyis akkor érinti meg az embert, amikor cseppet sem számít rá, és több ideig hat, mint gondolná. Értékeket ad át, miközben értékítéletekre is ösztönöz, és olvasóként észrevétlenül teszed azt, amit diktál. Annak ajánlom, aki szereti a romantikát és annak, aki azt hiszi, hogy nincs szüksége rá. Annak, aki boldog, aki szomorú, aki beteg vagy gyógyult, annak, akinek motiváció kell és annak is, aki azt hiszi, hogy mindene megvan.
Mert én is azt hittem, és jól jött ez a könyv…

*Rachael Lippincott, Két lépés távolság

Olvasóként ugyanúgy szeretnénk eltörölni azt a két lépés távolságot, mint ők...

Kompromisszumkészség önmagunkkal

by Gondos Borbála | | Kompromisszumkészség önmagunkkal bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider |

Olyan érzésekkel vágok neki e cikk megírásának, mint amikor virágot ültet az ember, és csak remélni tudja, hogy olyan színű lesz, amilyet szeretne. Türelemmel gondozom, mindvégig tudva, hogy a végkimenetel bizonytalan. A mag maga a gondolat, amit túl sokszor hallottunk már: vállald fel önmagad. Minden élethelyzetben.

Tagadhatatlan, hogy szép és idilli ez a gondolat, viszont nem minden esetben kivitelezhető. Ami az egyes eseteket befolyásolja, az az egyén személyisége elméletben, gyakorlatban viszont sokszor láthatjuk, hogy nem a személyiség, és az a bizonyos „belső hang” irányítja az embert, hanem a szociális nyomás és a családi hagyományok. Míg a liberális Nyugaton semmi sem (szabad) gátolja az önmegvalósítást, szólásszabadságot, véleménynyilvánítási jogot, addig posztkommunista világunkban akaratlanul is hordozzuk az előző rendszer terheit a tudatalatti tulipános ládikánkban. A legtöbb ember azt hozza magával, hogy a biztonság érdekében jobb hallgatni. Ez régen az állam és az igazságszolgáltatás hatalmától, bosszújától való önvédelmet jelentette, de a személyes életre is rátelepedett ez a mentalitás. De mitől tart az, aki fél a hangját hallatni? Röviden a társadalom és a környezete reakciójától. Arisztotelész megállapítása szerint az ember társas lény, és így az együtt, társadalomban való létezés alapszükséglet számára. Ha ezt a gondolatot követjük, akkor rögtön szembe találjuk magunkat az alkalmazkodás igényével. Eddig mint elmélet, teljesen működőképes a felvetés, gyakorlatban viszont néhol megbicsaklik, ugyanis ahhoz, hogy az alkalmazkodás, józan kompromisszumkötés éppen elegendő legyen, egyforma (és inkább magas) szintű érzelmi és értelmi intelligencia kell a közösségbe verődők részéről. Hiba a rendszerben az, hogy erre a szegmensre nem lehet (és ebből kifolyólag nem is szabad) hagyatkozni, mert abból csak annyi maradhat, mint homokra épített faházból vihar után. Képtelenség egy nagyobb, összetett és működőképes társadalmat azonos értelmi és érzelmi intelligenciaszinttel rendelkező személyekből kiépíteni, így az alkalmazkodási vágy sokszor megfelelési kényszerré alakul át, ami a legtöbb esetben egészségtelen. A lét viszont ennél sokkal árnyaltabb és komplexebb. Nem csak ennyi fér bele abba a kategóriába, ami az ember személyiségét és viselkedését befolyásolja vagy kontrollálja. Nagyon fontos helyet foglalnak el az ember elméjében emellett az eszmék, amelyekben hisz. Ez a hősteremtési kultusz alapja is: olyan embert tisztelni és piedesztálra emelni, aki képes saját testi-lelki épségével nem törődve felsőbbrendű célért feláldozni magát, vagy megváltoztatni emberek, esetleg egy egész nemzet sorsát. Az elfogadás érzése utáni áhítozás és az eszmék követése ugyanolyan fontos, néha mégis ellentétben állhatnak egymással. Kérdéses, össze lehet-e a kettőt egyeztetni, hogy egyensúlyban maradjanak? Képtelenség általánosítani, hiszen az egyes személyek igényei eltérőek. Kétségtelen, hogy a külső nyomásra létrehozott fontossági sorrend inkább pusztító az ember lelkében és elméjében, mint építő. Klisé, viszont igaz ebben az esetben, hogy arra a bizonyos belső hangra kell hallgatni. Ha egy ember lelkének az okoz megnyugvást, hogy elfogadják, hogy tartozhat valahova, akkor két lehetősége van. Választhatja, hogy a háttérben csendben meghúzódik, és megtanul teljesen alkalmazkodni a status quohoz, vagy lassan megtanítja magát függetleníteni a negatív visszajelzésektől. Ezzel viszont a ló túlsó oldala is rivaldafényre jut: ha valakinek az okoz belső elégtételt, hogy képes kiállni a véleménye, egyénisége, nagy horderejű döntései mellett, akkor ugyancsak két „ajánlott” opció van: vagy teljes lényével az eszméit követi, vagy lassan megtanítja magát alkalmazkodni bizonyos szituációkhoz – legalábbis addig, amíg nem ad magának okot az önmegcsalatkozásra. Amit bármely választás esetén figyelembe kell venni, az a következményekkel való elkerülhetetlen szembenézés. A saját lelki-mentális egyensúlyunk érdekében kompromisszumot kell kötnünk önmagunkkal, és ezt megismételnünk, amikor csak szükség van rá. Az én olvasatomban ilyen színű volna a közhelyes „vállald fel önmagad” gondolatmagból kisarjadó virág.

Ó, Tina, jó, hogy te mindig csak gyalog jársz!

by Kabai Krisztina | | Ó, Tina, jó, hogy te mindig csak gyalog jársz! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Nem vallom magam sportembernek, a futás hallatán nekem is feláll a szőr a hátamon (az más tészta, hogy ha alkalmanként a fejembe veszem a rohangálást, képes vagyok kitartó maradni a második futásig), a gyaloglásról viszont sosem mondanék le.

Az utolsó másfél licis évemben hozzászoktam a reggel hét előtti negyedóra sétához/rohanáshoz, sokszor igazán jólesett, hogy elsétálhattam kicsiny falum egyik végétől a közepéig. Amikor felkerültem Kolozsvárra, sokat tanakodtam azon, vajon hogyan fogom beiktatni életembe a mozgást. Olyan ember vagyok, aki képes lenne huszonnégyből huszonnégyet a gépe előtt ülni és a billentyűzetet koptatni, elpunnyadni viszont nem akartam. Az nem rám vallott volna. Persze nekem is van CTP-s kártyám. Ott csücsül a telefonom tokjában, mert a zsebemből már háromszor kiesett. Első alkalommal egy ismeretlen srác keresett fel Messengeren, hogy ha esetleg ne adj’ isten véletlenül szükségem van a kártyára, akkor nála megtalálom. Kösz, haver. Másodszor szerencsére észrevettem, hogy kiesett. Harmadszor a Rhédey melletti átjárón kiáltott utánam egy néni, hogy kisasszony, a kártyáját elhagyta. Jó, hogy a fejem még a helyén van… Az igazság az, hogy nem is olyan vészes ez a sétálás. Csúcsforgalomban sokkal hamarabb odaérek a Haşdeutól a FSPAC épületéhez, mint bármilyen járgánnyal. Kis forgalomban persze más a helyzet, de ha belegondolok, a buszállomáshoz vezető utak kompenzálják a megtakarított időt. Azért is szeretek sétálni, mert ha le kell térnem a megszokott útvonalról, nem áll fenn a veszély, hogy rossz buszra szállok, akármikor visszafordulhatok a helyes irányba. Ja, és persze nagyobb a valószínűsége annak is, hogy régi ismerősökkel találkozom a központ tájékán. Már ha felismerem őket egyből, és nem megyek el csak úgy mellettük. (Igen, ez megtörtént eset.) Gyaloglással elkerülhetem a hirtelen kialakult forgalmi dugót is, és ez azért különösen jó, mert én sem vagyok az az időben elkészülő típus, viszont igaz, ami igaz, a legtöbb esetben az utolsó milliszekundumom is ki van számolva. Kb. negyven perc kell ahhoz, hogy eljussak a bentlakástól az egyetemig, de ha busszal mennék, csúcsidőben, akkor ebből száznegyven perc lenne, aminek nem hiszem, hogy örülnének a tanáraim. Sétálva viszont ez mindig annyi, amennyi, sőt csúcsidőn kívül lehet kevesebb is.