Slider

Egy történet*, ami után jobban értékeled majd az életed

by Mátyás Orsolya | 2020. 10. 21. | Egy történet*, ami után jobban értékeled majd az életed bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

Mindenem megvan – szálldogál a gondolat egy boldog, kiegyensúlyozott életet élőben, de vajon érti-e, érzi-e igazán az ember a kiváltságot, hogy életerős, egészséges lehet? Talán ennek az ismeretnek kötelező feltétele lenne egy lankadozó betegség, hosszadalmas felépülés, esetleg a teljes kigyógyulás? Meddig és miért kell hálásnak lennünk, és okolhatunk-e bárkit, bármit azért, ha hibás alkatrésszel érkezünk a világra?

Ahogy a halált, a legtöbb betegséget is csak úgy említjük, mintha az valaki másé lenne, sosem a miénk. Főleg akkor, ha makkegészségesnek gondoljuk magunkat. Olykor megérint egy szenvedő, haldokló története, de ritkán jutunk el odáig, hogy átértékeljük azokat a dolgokat, amiket az élet természetes velejáróinak gondolunk, miközben milliók ezekért teszik össze naponta a kezüket. A tizenhét éves Stella Grant számára például új tüdő jelentene még néhány év esélyt, genetikai betegsége (cisztás fibrózis) ugyanis légzőrendszerét teszi próbára nap mint nap. Tudja, hogy kórokozó nem felelős a nyavalya kialakulásáért, így emberi kéz képtelen azt gyógyítani, mégis olyan önkontrollról tesz bizonyságot, ami nemcsak a betegek számára példaértékű. Vlogol a korházban töltött életéről – mindenféle önsajnálat mellőzésével –, megtesz mindent, hogy a barátaival hasonló kapcsolatot ápolhasson, mint kényelmes esetben, és nemcsak saját esélyeit tartja szem előtt: applikációt fejleszt, ami sorstársait is emlékezteti a gyógyszerek szükségességére, arra, hogy van, aki figyel rájuk. Személyében megismerünk valakit, aki kétségkívül jobb sorsot érdemelne. Aztán képbe kerül Will, a jóképű sorstárs, és a történet más irány veszt, mint John Green Csillagainkban a hiba című nagy sikerű művében, illetve annak adaptációiban is, hiszen kiderül, hogy a tizenévesek ugyanannak a betegségnek az áldozatai, a keresztfertőzés pedig egyenesen a legrosszabbhoz vezetne. Ez viszont csak Stellát rémíti meg. Kis románcuk két méter távolságról, a kórházi folyosók és várótermek térségeiben virágzik, a szerelem első látásra klisé pedig újat is hoz: az egymásért rajongás lassan alakul ki, és karakterfejlődéssel is párosul. Poe személyében Stella meleg lelki társát ismerjük meg, akit finoman emel be az író a sorok közé – a srácot egy pillanatig sem bélyegzi meg nemi identitása, annál inkább a szeretete, személye, a társasága, ami igazi ajándék a többhetes kórházi kezelés alatt.
Hogy miként vészelik át együtt a többhetes kezelést, miként élnek sokkal izgalmasabb életet a kórház falain belül, mint mások odakint és mi lesz az abszurdnak ítélt szerelem valódi sorsa a legújabb beteg tinik történetben, az a közel háromszáz oldalas könyvből és a szinte kétórás filmből megfejthető. Ha engem kérdezel, válaszd az előbbit, egy magad által megformált képi világgal. Ez a történet úgyis akkor érinti meg az embert, amikor cseppet sem számít rá, és több ideig hat, mint gondolná. Értékeket ad át, miközben értékítéletekre is ösztönöz, és olvasóként észrevétlenül teszed azt, amit diktál. Annak ajánlom, aki szereti a romantikát és annak, aki azt hiszi, hogy nincs szüksége rá. Annak, aki boldog, aki szomorú, aki beteg vagy gyógyult, annak, akinek motiváció kell és annak is, aki azt hiszi, hogy mindene megvan.
Mert én is azt hittem, és jól jött ez a könyv…

*Rachael Lippincott, Két lépés távolság

Olvasóként ugyanúgy szeretnénk eltörölni azt a két lépés távolságot, mint ők...

Kompromisszumkészség önmagunkkal

by Gondos Borbála | | Kompromisszumkészség önmagunkkal bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider |

Olyan érzésekkel vágok neki e cikk megírásának, mint amikor virágot ültet az ember, és csak remélni tudja, hogy olyan színű lesz, amilyet szeretne. Türelemmel gondozom, mindvégig tudva, hogy a végkimenetel bizonytalan. A mag maga a gondolat, amit túl sokszor hallottunk már: vállald fel önmagad. Minden élethelyzetben.

Tagadhatatlan, hogy szép és idilli ez a gondolat, viszont nem minden esetben kivitelezhető. Ami az egyes eseteket befolyásolja, az az egyén személyisége elméletben, gyakorlatban viszont sokszor láthatjuk, hogy nem a személyiség, és az a bizonyos „belső hang” irányítja az embert, hanem a szociális nyomás és a családi hagyományok. Míg a liberális Nyugaton semmi sem (szabad) gátolja az önmegvalósítást, szólásszabadságot, véleménynyilvánítási jogot, addig posztkommunista világunkban akaratlanul is hordozzuk az előző rendszer terheit a tudatalatti tulipános ládikánkban. A legtöbb ember azt hozza magával, hogy a biztonság érdekében jobb hallgatni. Ez régen az állam és az igazságszolgáltatás hatalmától, bosszújától való önvédelmet jelentette, de a személyes életre is rátelepedett ez a mentalitás. De mitől tart az, aki fél a hangját hallatni? Röviden a társadalom és a környezete reakciójától. Arisztotelész megállapítása szerint az ember társas lény, és így az együtt, társadalomban való létezés alapszükséglet számára. Ha ezt a gondolatot követjük, akkor rögtön szembe találjuk magunkat az alkalmazkodás igényével. Eddig mint elmélet, teljesen működőképes a felvetés, gyakorlatban viszont néhol megbicsaklik, ugyanis ahhoz, hogy az alkalmazkodás, józan kompromisszumkötés éppen elegendő legyen, egyforma (és inkább magas) szintű érzelmi és értelmi intelligencia kell a közösségbe verődők részéről. Hiba a rendszerben az, hogy erre a szegmensre nem lehet (és ebből kifolyólag nem is szabad) hagyatkozni, mert abból csak annyi maradhat, mint homokra épített faházból vihar után. Képtelenség egy nagyobb, összetett és működőképes társadalmat azonos értelmi és érzelmi intelligenciaszinttel rendelkező személyekből kiépíteni, így az alkalmazkodási vágy sokszor megfelelési kényszerré alakul át, ami a legtöbb esetben egészségtelen. A lét viszont ennél sokkal árnyaltabb és komplexebb. Nem csak ennyi fér bele abba a kategóriába, ami az ember személyiségét és viselkedését befolyásolja vagy kontrollálja. Nagyon fontos helyet foglalnak el az ember elméjében emellett az eszmék, amelyekben hisz. Ez a hősteremtési kultusz alapja is: olyan embert tisztelni és piedesztálra emelni, aki képes saját testi-lelki épségével nem törődve felsőbbrendű célért feláldozni magát, vagy megváltoztatni emberek, esetleg egy egész nemzet sorsát. Az elfogadás érzése utáni áhítozás és az eszmék követése ugyanolyan fontos, néha mégis ellentétben állhatnak egymással. Kérdéses, össze lehet-e a kettőt egyeztetni, hogy egyensúlyban maradjanak? Képtelenség általánosítani, hiszen az egyes személyek igényei eltérőek. Kétségtelen, hogy a külső nyomásra létrehozott fontossági sorrend inkább pusztító az ember lelkében és elméjében, mint építő. Klisé, viszont igaz ebben az esetben, hogy arra a bizonyos belső hangra kell hallgatni. Ha egy ember lelkének az okoz megnyugvást, hogy elfogadják, hogy tartozhat valahova, akkor két lehetősége van. Választhatja, hogy a háttérben csendben meghúzódik, és megtanul teljesen alkalmazkodni a status quohoz, vagy lassan megtanítja magát függetleníteni a negatív visszajelzésektől. Ezzel viszont a ló túlsó oldala is rivaldafényre jut: ha valakinek az okoz belső elégtételt, hogy képes kiállni a véleménye, egyénisége, nagy horderejű döntései mellett, akkor ugyancsak két „ajánlott” opció van: vagy teljes lényével az eszméit követi, vagy lassan megtanítja magát alkalmazkodni bizonyos szituációkhoz – legalábbis addig, amíg nem ad magának okot az önmegcsalatkozásra. Amit bármely választás esetén figyelembe kell venni, az a következményekkel való elkerülhetetlen szembenézés. A saját lelki-mentális egyensúlyunk érdekében kompromisszumot kell kötnünk önmagunkkal, és ezt megismételnünk, amikor csak szükség van rá. Az én olvasatomban ilyen színű volna a közhelyes „vállald fel önmagad” gondolatmagból kisarjadó virág.

Ó, Tina, jó, hogy te mindig csak gyalog jársz!

by Kabai Krisztina | | Ó, Tina, jó, hogy te mindig csak gyalog jársz! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Nem vallom magam sportembernek, a futás hallatán nekem is feláll a szőr a hátamon (az más tészta, hogy ha alkalmanként a fejembe veszem a rohangálást, képes vagyok kitartó maradni a második futásig), a gyaloglásról viszont sosem mondanék le.

Az utolsó másfél licis évemben hozzászoktam a reggel hét előtti negyedóra sétához/rohanáshoz, sokszor igazán jólesett, hogy elsétálhattam kicsiny falum egyik végétől a közepéig. Amikor felkerültem Kolozsvárra, sokat tanakodtam azon, vajon hogyan fogom beiktatni életembe a mozgást. Olyan ember vagyok, aki képes lenne huszonnégyből huszonnégyet a gépe előtt ülni és a billentyűzetet koptatni, elpunnyadni viszont nem akartam. Az nem rám vallott volna. Persze nekem is van CTP-s kártyám. Ott csücsül a telefonom tokjában, mert a zsebemből már háromszor kiesett. Első alkalommal egy ismeretlen srác keresett fel Messengeren, hogy ha esetleg ne adj’ isten véletlenül szükségem van a kártyára, akkor nála megtalálom. Kösz, haver. Másodszor szerencsére észrevettem, hogy kiesett. Harmadszor a Rhédey melletti átjárón kiáltott utánam egy néni, hogy kisasszony, a kártyáját elhagyta. Jó, hogy a fejem még a helyén van… Az igazság az, hogy nem is olyan vészes ez a sétálás. Csúcsforgalomban sokkal hamarabb odaérek a Haşdeutól a FSPAC épületéhez, mint bármilyen járgánnyal. Kis forgalomban persze más a helyzet, de ha belegondolok, a buszállomáshoz vezető utak kompenzálják a megtakarított időt. Azért is szeretek sétálni, mert ha le kell térnem a megszokott útvonalról, nem áll fenn a veszély, hogy rossz buszra szállok, akármikor visszafordulhatok a helyes irányba. Ja, és persze nagyobb a valószínűsége annak is, hogy régi ismerősökkel találkozom a központ tájékán. Már ha felismerem őket egyből, és nem megyek el csak úgy mellettük. (Igen, ez megtörtént eset.) Gyaloglással elkerülhetem a hirtelen kialakult forgalmi dugót is, és ez azért különösen jó, mert én sem vagyok az az időben elkészülő típus, viszont igaz, ami igaz, a legtöbb esetben az utolsó milliszekundumom is ki van számolva. Kb. negyven perc kell ahhoz, hogy eljussak a bentlakástól az egyetemig, de ha busszal mennék, csúcsidőben, akkor ebből száznegyven perc lenne, aminek nem hiszem, hogy örülnének a tanáraim. Sétálva viszont ez mindig annyi, amennyi, sőt csúcsidőn kívül lehet kevesebb is.

Lehet-e meseország mindenkié?

by Fórika Dóra | | Lehet-e meseország mindenkié? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Van az a jelenség, hogy minél jobban el akarsz tüntetni valamit, annál kíváncsibbak rá az emberek. Ha egy kisgyereknek azt mondod, hogy nem ehet a polcon lévő csokiból ebéd utánig, lehet, hogy benyomja a felét ebéd előtt 5 perccel. Ha nem szólsz neki, hogy van édesség a polcon, észre sem veszi.

 Ez történt azzal a meséskönyvvel is, amelynek Dúró Dóra Magyarországon hadat üzent. A Mi Hazánkért Mozgalom elnökhelyettese ledarálta a kötetet és a jelenetet videóra vették, ezáltal nagy összefogást generált az LMBTQ-közösségben és azon kívül is. A videó futótűzként sepert végig az interneten, megosztások és vélemények töltötték meg a Facebookot és Instagram-sztorikat, több influenszer is kifejtette gondolatait, a politikus népszerűtlen véleménye mégis akkora sikert aratott, hogy annyian megvásárolták a kötetet, hogy jelenleg már csak előrendelni lehet. Dúró Dóra szeretné megakadályozni a második kiadást, mert szerinte a könyv melegpropaganda, és veszélyes a gyerekekre. Helyes-e egyáltalán melegpropagandának jellemezni egy olyan meséskönyvet, amelyben hátrányos helyzetű vagy kirekesztettségben élő karakterek szerepelnek, és amely elfogadásra tanít? Azért nem lehet a mesében a két királylány szerelmes egymásba, mert akkor a mesét hallgató Juli megnézi, mi van az ovistársa szoknyája alatt? Kötve hiszem, hogy ezt hozná ki a gyerekekből. És azt sem hiszem, hogy ez a könyv ott lesz az óvodák polcain. Ha egy szülő úgy dönt, hogy nem akarja továbbadni azt a felfogást, amit a könyv képvisel, akkor nem veszi meg a gyerekének. Nem lesz melegpropaganda egy könyv attól, hogy meleg karakterek vannak benne. Nincs agresszív erőltetés. Szerintem sehol nem írja a mesék végén, hogy legyél homoszexuális, mert az olyan jó és nagyon megéri. Csak megtanít elfogadni. Megmutatja, hogy a homoszexualitás nem betegség és nem  választható. Én nem olvastam a könyvet, de hiszem, hogy nem csak gyerekeknek szól. Mindenkinek szól, öregnek és fiatalnak egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy egy gyerek sem tudna meleg lenni egy mesétől. Ahogy heteroszexuálisok sem a nép- vagy Grimm-meséktől leszünk.

Hiányérzet az impulzustengerben

by Gondos Borbála | 2020. 10. 15. | Hiányérzet az impulzustengerben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Példakép(p),Slider |

A vicceink nem viccesek, a céljaink nem reálisak, a kapcsolataink nem igazak és nem igaziak. Nagyjából ilyen ismérveket sorakoztatnak fel az idősebbek a generációs szakadék túloldaláról, amikor a mai fiatalokat jellemzik. Ez a Z generáció azonosító kódja, amennyiben nem felejtjük el hangsúlyozva hozzátenni az internet- és telefonfüggőséget. Talán igaz. Talán nem.

Ha a jól bevált érmés hasonlattal élünk, akkor ennek a jelenségnek két oldala van: egyrészt meglehet, hogy valóban elembertelenedett nemzedék vagyunk, önzők, egyszerre sikerorientáltak és élvhajhászok, másrészt talán mi pusztán kapu vagyunk a világ átalakulásában, a fejlődés úttörői, nem feltétlenül rossz vagy helytelen, csupán sajátos normákkal. Itt az egyetlen bökkenő az, hogy az érme nemcsak fej és írás: perem is, ami a két előbbi találkozási pontja. A téma pereme a látens kétségbeesés. Nincs harcunk, nincs tragédiánk, amerikai álmunk van, és néha elképesztő teher, hogy mindent elérhetünk, minden megtörténhet. Generációk munkálkodtak azon, hogy eljusson az emberiség arra a szintre, ahol (nyíltan, érzékelhetően) nem valósul meg a háború. A Z generáció ebbe született bele, és a technológiai forradalomba. Normák, értékrendek értékelődtek át, problémák nőttek meg vagy zsugorodtak össze. Olyan gondok merülnek fel, amivel szüleink nemzedékének nem kellett megbirkóznia, nem is tudott volna a körülményekből kifolyólag. A tőlük kapott segítség és tanács sokszor olyan, mintha egy régi alkotmányban keresnénk a szabályokat és eljárási módokat egy új rendszer problémáira. Ahogy az őrültet a zsenitől egy hajszál választja el, úgy a mindent is a semmitől. „Mindent” megkaphatunk, de ez minden attól, hogy ennyire elérhető, nem bír már szakrális, mitikus jelentőséggel, a minden pórias lett. Nincsen közös cél: stagnálunk. „Ezek a mai fiatalok” mint korcsoport, közösség, nihilisták lettek. A lét tulajdonképpen értelmetlen, haladás nem történik, azaz utópia az otthonunk, amiről ezelőtt csak álmodtak, mi meg nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Rémisztő belegondolni, hogy a nihilizmus demonstratív alakjai között nemcsak Nietzsche és Schopenhauer, hanem egész generáció felsorakoztatható.

Az internet jóvoltából percenként különböző ingerekkel vagyunk bombázva, amihez annyira hozzászokunk, hogy toleránsak leszünk a mennyiségre, ezért folyton többet akarunk. Ez a kényszeres impulzuskeresés csapódik le az „internetes önmagunk” megalkotásában. Olyan képeket osztunk meg magunkról, amelyektől elvárjuk, hogy bevonzza a kedveléseket, nyilvánosan beszólunk egymásnak kommentszekciókban, és a belső frusztrációktól toxikus és sokszor vulgáris, liberális maszk mögött intoleráns internetközösség tagjaivá válunk, akarva-akaratlan. A mémek egyre durvábbak, érzéketlenebbek, és ezzel arányosan csökken a sértődés és a magunkra vonatkoztatás mélysége, nő az önirónia. A poénok sok esetben inkább értelmetlenek, mint viccesek, és a világlátásunkról a szórakozásunkra is áttelepszik a sötétség: fekete humor, horrorfilmek. Érezni akarunk. Valami újat, valami intenzívet, valami másat. Nemcsak mást akarunk érezni, másak szeretnénk lenni is. A ma embereinek megemelkedett a figyelemigényük, ki akarnak tűnni. Már kiskamaszként/gyermekkét a bőre alámászik az embernek a vágy, hogy ő valamivel több legyen másnál, leginkább saját magánál. Ezért annyira belemerül az önteremtésbe, hogy végül nem ismeri magát. Jobban mondva azt, mik lennének az igényei és a preferenciái, ha nem megfelelni és azon túlmutatni szeretne. Csak kárpótolni akarjuk magunkat a hiányérzetért, amiért sajnos senkit nem lehet hibáztatni – pedig talán úgy könnyebben elviseli az ember. Ez lenne az érme pereme jócskán pesszimista- realista megvilágításban. Kicsit fej, kicsit írás, és reméljük, kicsit igaz is.