Slider

Kapin Richárd, a „főszurkoló”: riasztottak már szurikátához, tevéhez, alpakához

by Gebe Zoltán | 2020. 10. 14. | Kapin Richárd, a „főszurkoló”: riasztottak már szurikátához, tevéhez, alpakához bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Példakép(p),Slider |

– Mi a legnagyobb hibája a jelenlegi magyarországi állatvédelmi törvénynek?
– A törvényeink teljesen jók, a legnagyobb probléma az, hogy a bírók nem alkalmazzák őket olyankor, amikor valakit tényleges börtönbüntetésre kellene ítélni. (A hatályos büntetőjogi szabály szerint két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetik azt a személyt, aki indokolatlanul és szándékosan maradandó egészségkárosodást vagy pusztulást okoz gerinces állatnak. Minősített bűncselekmény esetén akár három év letöltendő is járhat a tettesnek. Ennek ellenére a bűnösök az esetek túlnyomó többségében csak felfüggesztettet kapnak – szerk. megj.)
– Látnak-e reális esélyt a kö­zeljövőben bármiféle változásra?
– A közeljövőben sajnos nem, a távolabbiban talán. Reméljük, hogy olyan bírók és ügyészek kerülnek majd ki az egyetemekről, akik ezen változtatni tudnak.
– Az elmúlt években jelentősen nőtt a követőtáboruk. Feltételezem, hogy ennek következtében egyre több esethez hívják önöket. Hány mentésük van egy átlagos héten?
– A Facebook-oldalunkat már közel 123 ezer ember követi, de mindegyik alcsoportunknak van már külön oldala. Országos szinten majdnem minden napra jut egy mentés. Rendszeresen találunk olyan állatokat, akiket el kell hoznunk gazdájuktól, mert nagyon rossz körülmények között tartják őket. Én azokat az eseteket is a mentések közé sorolnám, amikor menhelyeknek viszünk adományt. Ezzel ugyanúgy segíteni tudunk az állatoknak, mint amikor megszabadítjuk őket a lánctól.
– Gyakran találkoznak olyan eljárási hibával, mint amelyet a Laura nevű komondor ügyében követett el a rendőrség? (Nem az állatkínzókat, hanem a Szurkolókat vették őrizetbe, később elismerték hibájukat, de az állatorvosi szakvélemény alapján végül vissza kellett adni a bántalmazott állatot „gazdájának” – szerk. megj.)
– Ehhez hasonló esettel ritkán találkozunk, talán ez volt az első vagy a második kellemetlen atrocitásunk a
rendőrséggel.
– Legtöbb posztjukban kutyák mentéséről számolnak be, rajtuk kívül milyen állatfajokhoz szokták hívni önöket?
– Gyakran riasztanak minket macskákkal, lovakkal vagy éppen tehenekkel kapcsolatos esetekhez, de hívtak már ormányos medvéhez, szurikátához, tevéhez és alpakához is. Nemcsak szárazföldi állatokon, hanem madarakon, és egyéb szárnyas élőlényeken is segítünk, például denevéreken.
– Rendszeresen szerveznek adománygyűjtéseket, ahol elsősorban tápszereket és állattartáshoz szükséges különböző kellékeket fogadnak. Van egy webshopjuk is, ahol termékeiket árulják. Mire fordítják a bevételt?
– Az adományok majdnem száz százalékát visszafordítjuk az állatvédelemre. Közösségi oldalunkon nem szoktunk pénzt kérni követőinktől, úgyhogy az eladott termékekből tudjuk magunkat fenntartani.
– Sokan tudják önökről, hogy munkájukat civilek és hírességek is segítik. Hányan kezdték el az állatkínzás elleni küzdelmet és hányan vannak most?
– Az utóbbi években legalább húsz ismert ember csatlakozott hozzánk, legutóbb Kovács Antal borász. A hazai rapperek közül Curtis és Essemm is aktív csapattagnak számít. Nemrég a Tankcsapda ajánlott fel nekünk egy gitárt licitre, de beszélgettünk már a Hooligans együttes tagjaival is valamelyik rendezvényünkön. Gregor Bernadett, Kapócs Zsóka és Árpa Attila is segíti a munkánkat, de nem szeretném kihagyni a névsorból Dombóvári István és Musimbe Dennis humoristákat sem. Amikor elkezdtük ezt a mozgalmat, kb. 25-en lehettünk aktív tagok, ma már pedig 150-200-an vagyunk.
– Mi a legokosabb dolog, amit tehetünk, ha állatkínzást vagy erre utaló jeleket tapasztalunk környezetünkben?
– Soha nem szabad azt hinni, hogy a helyzetet egyedül, a rendőrség bevonása nélkül is meg tudjuk oldani, mert lehet, hogy a probléma sokkal komolyabb, mint amilyennek elsőre tűnik. A hatóságoknak kell először szólni, ők pedig majd eldöntik, hogy mit fognak lépni.
– Milyen terveik vannak a következő évekre nézve?
– Mindenféleképpen szeretnénk menhelyet és saját állatorvosi rendelőt nyitni, felszámoltatni bűnszervezeteket, például a szaporítókat és a kutyaviadalosokat. Nyomást akarunk gyakorolni azokra az állatorvosokra, akik pénzért eladják a saját lelküket és persze a bíróságra is, hogy járjon végre letöltendő börtönbüntetés az állatkínzásért. Ha ez sikerül, a bűnösök már nem fogják azt hinni, hogy a bírók megszabadítják őket a börtöntől és csak felfüggesztettet kapnak.

Kovács Antal (balra), az első örökös magyar bajnok sommelier a legutóbbi híresség, aki csatlakozott az állatvédőkhöz és Kapin Richárd, a szervezet vezetője
Kovács Antal (balra), az első örökös magyar bajnok sommelier a legutóbbi híresség, aki csatlakozott az állatvédőkhöz és Kapin Richárd, a szervezet vezetője

A nagybetűs ÉLET

by Vásárhelyi Melinda | | A nagybetűs ÉLET bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Példakép(p),Slider |

„Vásárhelyi Melinda vagyok, frissen végzett újságíró. Az e-mailben csatolom az önéletrajzom, amellyel jelentkezem az önök által meghirdetett álláslehetőségre.”

25 elküldött e-mail, 13 megválaszolatlan. 14 kinyomtatott önéletrajz. 12 „Köszönjük a jelentkezését, majd visszajelzünk”. 10 lerágott köröm és megszámolhatatlan identitásválság. Végeztem az egyetemmel. Belecsapok a lecsóba, ez vagány. Nincs több szesszió, nincs több tanulás. Végeztem az egyetemmel. A lecsó, amibe belecsaptam, egyre furcsább ízű. Kicsit csíp, kicsit kesernyés. Van sok szabadidő, van sok „akkor most ez a nagybetűs élet?” kérdés. Heuréka. A munkakeresés nem is olyan egyszerű. Én a Covidra fogom. Ugye, más is érzi azt, hogy minden a Covid hibája? Tönkrement a kapcsolatod? Egyértelműen Covid. Nincs kedved az élethez? Covid! Egyre több sorozatot nézel, a Lidlben beszerzett olcsó trash kaja társaságában? C O V I D! A szomszédnak elmondtál egy viccet, de nem nevetett? Már nincs egy jó vicced sem? Tudjátok a választ. Szóval igen. Kiléptem az egyetemi életből, miután megkaptam a szállítótól a FSPAC-os kalapom, és feldobtam azt a zoomos ballagásomon. Úgy döntöttem, elég is volt ez a 15 évnyi tanulás. Tűrjük fel az ingujjunkat és vágjunk bele.

Első hónap

Elmentem egy állásinterjúra. Rádiósnak. Felkészültem testileg-lelkileg. Eszembe jutottak a beszédtechnika-órák. Hogy is volt? Melegítsük be a hangszálakat. Minden betű a helyén, nyelv a szájpadlásra finoman tapad, halk susogás. S-S-S. Most egy gyakorlat. Nincs olyan szépen szóló szép sípszó, mint a szászsebesi szépen szóló szép sípszó. A R T I K U L Á C I Ó. Ez az, ami alábbhagyott, amikor kijöttem az interjúról. Lebiggyesztett szájjal sétáltam hazafelé. Remek! Nem vettek fel, amiért „kihallatszik az s betűm”. Nesze neked szépen szóló sípszó és 3 évnyi fogszabályzó.

Második hónap

Vajon a többiek mit csinálnak? Ők találtak már munkát? Lehet, hogy csak én nem? Biztosan! Csak én maradok munkanélküli. Professzionális sommer. A 10 éves találkozón (ha egyáltalán lesz ilyen) majd egytől egyig a neves médiaorgánumokról mesélnek, ahova könnyedén elhelyezkedtek, míg én akkor is csak sommer leszek a FSPAC-os kalapban. Vajon az változtat valamin, ha az „Aici sau la pachet?” kérdést a négyszögű kalapban teszem fel? Vagy ha az utcán és mindenhol is abban mutatkozom, akkor vajon felvesz valaki? Lehet ezt csináltam rosszul. A kalapban kellett volna állásinterjúra mennem. Ahol egyébként már akkor kész vagyok, amikor afelől érdeklődnek, hogy hol is dolgoztam mostanáig. Olyankor erőltetett mosollyal csak azt válaszolom: most végeztem az egyetemmel. Ezt is csak azért, mert a „még sehol sem dolgoztam” nem valami elegáns. Aztán a kedvenc részem jön, amikor nyugodt hangon közlik, hogy őszintén sajnálják, de ők tapasztalt embert szeretnének felvenni, én pedig elköszönök, és eszembe jut a munkásélet paradoxona. Hogyan tudnék tapasztalt munkaerő lenni, ha nem dolgozhatok sehol.

Harmadik hónap

Lassan már többet e-mailezek, mint telefonálok. A visszautasítások után mindig tartok egy napot, amikor Jóbarátokat vagy valami olcsó show-műsort nézek, és csak agyalok, agyalok, agyalok. Még egy nap sebnyalogatás belefér, és így lesz hétfőből csütörtök. Amikor már túl mélyre ástam magam az önsajnáltatás
gödrében, újra előveszem az Olx-et, meg a facebookos munkacsoportokat, és kezdődik minden elölről. E-mailek, üzenetek, telefonhívások. Apropó facebookos csoportok. Rájöttem, hogy csínján kell bánni a munkaszolgáltatókkal. Nemegyszer tették fel a kérdést (amikor part time munkákra jelentkeztem), hogy ők mit kapnak cserébe. Igen. Itt történt, hogy kissé kiábrándultam az emberiségből. Ezalatt a három hónap alatt, ha munkát nem is, de tapasztalatot, azt szereztem. Az „önálló felnőtt” élet útján elszórt jelzőtáblákat elkezdtem felismeri, és ami még fontosabb, megérteni. Nem mondom, hogy egyszerű, de már tiszta, hogy a fejlődésemet szolgálja minden egyes visszautasítás, minden, ami csak velem történik. A taktikám, hogy igyekszem mindig valami jó kapaszkodót találni, ami továbbvisz, erőt ad életem ezen fejezetének a kikódolásához. De addig is „Vásárhelyi Melinda vagyok, frissen végzett újságíró. Az e-mailben csatolom az
önéletrajzom, amellyel jelentkezem az önök által meghirdetett álláslehetőségre.”

Miről is írhatnék?

by Sinkler-Németh Zsófia | | Miről is írhatnék? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider |

Most tényleg kezdjem a már unalmas maszlaggal, hogy koronavírusos lett a szomszédom, miközben félig elaludtam az online órám mellett? Vagy meséljem el az elcsépelt Bridget Jones-szerű hazaköltözésemet, hogy miként tapadtam fel a bepárásodott kocsiablakra, és az All By Myselfet kornyikálva sírtam vissza az önálló életemet Kolozsváron? Mondjam el egy erőltetett mosollyal a szüleimnek, hogy amúgy örvendek, hogy itthon vagyok, de úgy konkrétan MEDDIG IS?

Biztos már mindenki unja a híreket, van, aki elhiszi ezt a fránya vírust, és naponta sikálja az előszobát, majd aki utoljára bejön az ajtón még egyszer felsikálja, biztos, ami biztos alapon. És van, aki magasról tesz az egészre, hiszen minek is hazudtolja meg önmagát? Nincs itt semmi gond! Majd pár nap múlva halljuk, hogy csak nem karanténban van egy hőemelkedés miatt? Felmész az online sajtóoldalakra, unottan görgetsz lefelé, semmi nem kelti fel a figyelmedet. Korona, korona, választások, korona, látta valaki az ellopott bicajom az ószeren, korona, korona. Ilyenkor a médiamunkások fejében is megfordul, hogy jelenleg mi az, ami igazán érdekel minket. Az online oktatás. Egyre több iskola zár be Romániában a vírus terjedése miatt. Helyes az, hogy a medikusok otthon tanulnak varrni egyedül egy disznóbőrön, vagy képernyőn keresztül célozzák be a tű végét az illető ereibe? Helyes-e az, hogy újságíráson videóhívással készítünk interjút, mivel mindenki csak otthon lehet? Én már lassan nem tudom, hogy mikor van reggel és mikor este. Felkelek a reggeli online órámra, pizsamában lefőzöm a kávémat, máris ebédidő, kenek egy imádott vajas kenyeret, mert szünet ugye az nincsen, és mire észbe kapok, már adják az esti mesét az RTL Klubon. Néha belegondolok, milyen volt ma egy éve egyetemen lenni. Várni a lakótársamra, hogy együtt megreggelizzünk, átadni a fürdőt a gyors elkészülésre, és elbattyogni esős időben a reggeli órára. Már a környezetváltozás is sokat dobott a komor, őszi hangulatomon. Hiányzik az offline élet. Hiányzik az, hogy ne egész nap a telefont nézzem, milyen e-mail, melyik Zoom-link, hol van a Teamsen a házi feladat. Hiányzik az, hogy kipattanjon a fejemben egy téma, amiről írni tudnék. Legyen inspirációm. Történjék valami új, amire tudok építeni. A folyamatos görnyedéssel a számítógép előtt és a monoton életmóddal nem haladok semerre, mint jövendőbeli újságíró. Menjünk erre-arra, legyen célunk, ismerjünk meg új embereket, ne féljünk ennyire a járványtól. Legyünk elővigyázatosak, az alapvető higiéniai normákat betartva nem hiszem, hogy lenne mitől tartanunk. Kell az embereknek a tér, a szabadság, az újabb kihívások. Hiányzott nekünk ez a korona?

Nem is olyan gáz a bentlakás…

by Kabai Krisztina | 2020. 09. 04. | Nem is olyan gáz a bentlakás… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider |

Mint minden frissen leérettségizett, egyetemre készülő makacs, akaratos fiatal, én is arról álmodoztam, hogy ha „felkerülök” egyetemre, akkor bizony kintlakásban szeretnék élni. Az albérlet otthonosabb, azt csinálok, amit én akarok, lazán tudok főzni-mosni, és ha arról van szó, akkor elvonulhatok a saját kis szobámba, ahol nem zavar senki, ott nyugodtan olvashatok vagy pihenhetek, mert nincsenek mások a szobában, akik megzavarnának. Meg amúgy is, hogy én? Bentlakásba? Na, ne nevettess! Összezárva másik négy ismeretlennel, akik ki tudja, honnan jöttek, s milyenek, lehet, másnapra kirabolnak, nem hagynak majd tanulni, belém kötnek, és így tovább.

Igaz a mondás: a pénz nagy úr!

Alapos számolgatások, és hosszú beszélgetések után végül arra a döntésre jutottunk itthon, hogy egy olcsóbb szoba árát akár ki is tudnánk fizetni, de ettől függetlenül beadtam a kérelmet a bentlakásra. Szeptember utolsó hétvégéjén jött az e-mail: sajnos nekem nem jutott hely, így keresni kellett a szóban forgó szobát, amit nem olyan összegért ajánltak, mint amire számítottunk, inkább horroráron. Így történt, hogy beköltöztem egy olyan lakásba, amiért még a kifizetett összeg egytizede is sok lett volna, és három hétre volt szükségem, hogy határozottan eldöntsem: nekem ez nem kell. Nem, nem a számlafizetéstől vagy az önállóságtól ijedtem meg, hanem fejben kalkuláltam, hogy mire mennyit költöttem el röpke huszonegy nap alatt, és ez a szám meghaladta azt, amit elbírt volna a szüleim pénztárcája. Megjegyzem, mi sem tartozunk azok közé a családok közé, akik aranyrudakat rejtegetnek a padló alatt vagy bárhol máshol a házban. Az órarendem eléggé zavaros volt, nem tudtam volna megoldani azt, hogy huzamosabb ideig elmenjek részmunkaidőben dolgozni (csak úgy, ha mulasztok az egyetemen, vagy épp a minimálisnál is kevesebbet alszom), így amikor fél füllel meghallottam, hogy utólag is igényelni lehet a bentlakást, akkor összeszedtem az összes romántudásomat, és elmentem a kijelölt helyekre papírokat intézni. 

Aggódtam. Korábban azzal utasítottak vissza, hogy nem elég nagy a médiám/az átlagom a bejutáshoz (holott nálam gyengébb másodéves egyetemisták lazán bejutottak oda, ahova szerettek volna), és féltem, hogy ez most is így lesz. Egy szerdai napon adtam be az illetékeseknek a papírokat, azt mondták, minden csütörtökön – azaz 24 órával később – kifüggesztik az eredményeket az ajtó melletti hirdetőpanelre, így ne felejtsek el másnap benézni ide. Úgy szuggeráltam a táblát a távozásomkor, hogy ha mágikus képességekkel bírtam volna, akkor egészen biztosan arra fogtam volna a bejutásomat. Igen, igen, másnap három óra körül ugyanis ott villogott a négy számjegyű kódom a listán. Úgy hívtam fel anyukámat, hogy először arra kértem, üljön le, és kapaszkodjon meg valamiben. Elképesztően büszke voltam akkor magamra; az egészet én rendeztem el, én jártam utána, nem kértem meg senkit, hogy jöjjön segíteni, és ez a tudat megerősített abban, hogy ne féljek az előttem álló akadályoktól, még ha egyedül is vagyok egy ekkora városban.

Az amestec szoba 

Az azt követő hétfőn jelentkeztem az adminisztrátornál, néhány órával később pedig az első csomagjaimmal betoppantam a 112-es szobába, ahol azonnal két „ez meg mi a francot akar itt bőrönddel?” fejjel találtam szembe magam. Elsőre magyar üdvözléssel próbálkoztam, de amikor rájöttem, hogy ezzel nem sokra fogok jutni, akkor kicsit elbátortalanodva üdvözöltem őket románul. Velem együtt már öten voltunk a szobában, ami elég meredeken hangzik, de aki volt már bentlakásban, az tudja, hogy nagyon ritka az a pillanat mind napközben, mind éjszaka, amikor mindannyian egy térségben vagyunk. Az emeletes ágy alsó része volt az egyetlen üres hely, és így visszagondolva meg sem tudom számolni, hányszor vertem be a fejem a lécekbe. Viszont (!) a felső ágy egyik vízszintes tartórésze tökéletes tárolóhelynek bizonyult a lefekvés után magamon felejtett fülbevalóimnak, szóval voltak pillanatok, amikor valamivel kompenzálódott a helyzetem.

Talán az amestec (amestec [ámesztek] – román szó, jelentése: keverék) szó illik ránk, ötünkre a leginkább. A fölöttem alvó lány Besztercéről származott, és teljes mértékben román volt, alig tudott egy-két szót magyarul. Az előttünk alvó lánynak a családneve ugyan magyar, de az édesanyja román, így bár Székelyföldről származott, nem tudott magyarul, ám a legtöbb mondatomat megértette. Velem átlósan egy aradi lány aludt, az édesapja román, az édesanyja magyar, tökéletesen beszélte mindkettőt, sőt az angollal együtt mindhárom nyelvet. Mellettem pedig egy palesztin lány aludt. Igen, arab, de nem, nem imádkozott térdepelve, nem volt bebugyolálva, hanem pontosan ugyanúgy öltözködött, viselkedett, ahogy mi. Elég vegyes társaság voltunk mind a nemzetiséget, mind a beszélt nyelvet és a származást illetően. Annak ellenére, hogy ennyire különbözőek voltunk, nagyon jól kijöttünk egymással, és csak februárban (!) volt az első vitánk. Ezért talán díjat is érdemelnénk.

Voltak közös főzések, vásároltunk együtt vécépapírt, közösen mentünk fürdeni, karácsonykor is megleptük egymást, bújócskáztunk éjszaka fél egykor, és még forralt bort is készítettünk, ami miatt beindult a füstriasztó… És igen, volt, hogy valamelyikünk aludni akart, a többiek meg nem. Olyan is, hogy még a kő-papír-olló sem döntötte volna el, ki vigye le a kukát vagy ki sepregessen össze. Ennek ellenére minden pillanatát imádtam. Imádtam, mert új embereket ismerhettem meg, új kultúrákat, és amikor legszívesebben kiszaladtunk volna a világból, akkor egyikünk vagy épp mind a négyen leültünk amellé, aki maga alatt volt, és órákon át beszélgettünk.

Román szobatársak mellett kénytelen voltam románul is társalogni, amitől sokáig nagyon tartottam. Nem mondom, hogy nem tudok beszélni vagy nem értem meg a szavakat, inkább a válaszadással volt/van gondom. Mindig attól tartottam, hogy helytelenül fogok reagálni a kérdésekre, vagy nem tudom kifejezni magam úgy, ahogy azt szeretném, s tény, hogy voltak pillanatok, amikor nagyon megerőszakoltam egy mondatot, hogy értelmet nyerjen. Nagy szerencsém volt, hogy a román lányok nem néztek rám csúnyán, amiért nem beszélek folyékonyan, türelmesen megvárták, amíg a mondatom végére értem, és ha kellett, kijavítottak, segítettek. Emellett pedig a költségvetésem is leredukálódott. Kiszámítottam, hogy az egyévi bentlakás ára nagyjából annyi, mint egyhavi lakbér rezsi nélkül. Szóval tényleg nem mindegy, ha nálatok sincsenek a szekrényben vagy bárhol máshol aranyrudak elrejtve a kíváncsi szemek elől. Mivel én belekóstoltam mindkét lakhatási módba, egyértelművé vált számomra, hogy amíg lehet, a bentlakást fogom választani. Nemcsak azért, mert olcsóbb, és ezzel együtt hihetetlenül sokat tudok spórolni, hanem mert megvan a maga hangulata, amit kár és vétek lenne kihagyni. Például ha egy éjjel elkezdenénk bújócskázni egy tömbház lépcsőházában, nagy a valószínűsége annak, hogy a napfelkelte a rendőrségen ér minket, ahova csendháborítás miatt vittek be.

Küzdelem

by Gebe Zoltán | 2020. 08. 27. | Küzdelem bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Kipattan a szemem, nem tudom, hol vagyok,
Kint madarak röpködnek, méghozzá jó nagyok.
Csapkodásaik a falon is áthallatszanak
Azt hinné az ember, sohasem alszanak.
Pihenni sem szoktak, mindig ébren vannak,
Muszáj lesz kivárnom, amíg békén hagynak.
Mozdulatlanul fekszem, kíváncsian várom,
Hogy mikor tér vissza szememre az álom.
Gyorsan visszatér, nem kell sokat várni
Még néhány óra alvást nem fogok megbánni.
Öt perc sem telik el, felkölt a szomjúság
Ami ilyen korán elég nagy bosszúság.
Közel van az üveg, de semmi nincs benne,
Pedig egy korty víztől minden könnyebb lenne.
Hány óra lehet? Mellettem a teló.
Még azt is el kell érni, nincs fárasztóbb meló.
Meglepődve nézem, hogy már tíz is elmúlt,
Ezek szerint a nap már több órája felgyúlt.
Sugara mégsem érte még el a szobámat,
A sötétítő behúzva, oops, ezer bocsánat.
Kinézek az ablakon, előttem a világ,
Ébren van már lassan minden apró virág.
Futnak az egerek, túrnak a vakondok,
Úgyhogy az alvásról valahogy lemondok.
A kutya is ugat már, valamiért mérges.
Nem kizárt, hogy már ő is igen éhes.
Hogy adhatnék én mindkettőnknek enni,
Hogyha két lépést sem bírok önerőből tenni?
Ha nehezen is, de végül megoldom a dolgot
Ma is nyakamba veszek minden apró gondot.
A versírás fárasztó, tovább nem rímelek
Inkább az ágyamból szép lassan kikelek.