Igaz a mondás: a pénz nagy úr!

Alapos számolgatások, és hosszú beszélgetések után végül arra a döntésre jutottunk itthon, hogy egy olcsóbb szoba árát akár ki is tudnánk fizetni, de ettől függetlenül beadtam a kérelmet a bentlakásra. Szeptember utolsó hétvégéjén jött az e-mail: sajnos nekem nem jutott hely, így keresni kellett a szóban forgó szobát, amit nem olyan összegért ajánltak, mint amire számítottunk, inkább horroráron. Így történt, hogy beköltöztem egy olyan lakásba, amiért még a kifizetett összeg egytizede is sok lett volna, és három hétre volt szükségem, hogy határozottan eldöntsem: nekem ez nem kell. Nem, nem a számlafizetéstől vagy az önállóságtól ijedtem meg, hanem fejben kalkuláltam, hogy mire mennyit költöttem el röpke huszonegy nap alatt, és ez a szám meghaladta azt, amit elbírt volna a szüleim pénztárcája. Megjegyzem, mi sem tartozunk azok közé a családok közé, akik aranyrudakat rejtegetnek a padló alatt vagy bárhol máshol a házban. Az órarendem eléggé zavaros volt, nem tudtam volna megoldani azt, hogy huzamosabb ideig elmenjek részmunkaidőben dolgozni (csak úgy, ha mulasztok az egyetemen, vagy épp a minimálisnál is kevesebbet alszom), így amikor fél füllel meghallottam, hogy utólag is igényelni lehet a bentlakást, akkor összeszedtem az összes romántudásomat, és elmentem a kijelölt helyekre papírokat intézni. 

Aggódtam. Korábban azzal utasítottak vissza, hogy nem elég nagy a médiám/az átlagom a bejutáshoz (holott nálam gyengébb másodéves egyetemisták lazán bejutottak oda, ahova szerettek volna), és féltem, hogy ez most is így lesz. Egy szerdai napon adtam be az illetékeseknek a papírokat, azt mondták, minden csütörtökön – azaz 24 órával később – kifüggesztik az eredményeket az ajtó melletti hirdetőpanelre, így ne felejtsek el másnap benézni ide. Úgy szuggeráltam a táblát a távozásomkor, hogy ha mágikus képességekkel bírtam volna, akkor egészen biztosan arra fogtam volna a bejutásomat. Igen, igen, másnap három óra körül ugyanis ott villogott a négy számjegyű kódom a listán. Úgy hívtam fel anyukámat, hogy először arra kértem, üljön le, és kapaszkodjon meg valamiben. Elképesztően büszke voltam akkor magamra; az egészet én rendeztem el, én jártam utána, nem kértem meg senkit, hogy jöjjön segíteni, és ez a tudat megerősített abban, hogy ne féljek az előttem álló akadályoktól, még ha egyedül is vagyok egy ekkora városban.

Az amestec szoba 

Az azt követő hétfőn jelentkeztem az adminisztrátornál, néhány órával később pedig az első csomagjaimmal betoppantam a 112-es szobába, ahol azonnal két „ez meg mi a francot akar itt bőrönddel?” fejjel találtam szembe magam. Elsőre magyar üdvözléssel próbálkoztam, de amikor rájöttem, hogy ezzel nem sokra fogok jutni, akkor kicsit elbátortalanodva üdvözöltem őket románul. Velem együtt már öten voltunk a szobában, ami elég meredeken hangzik, de aki volt már bentlakásban, az tudja, hogy nagyon ritka az a pillanat mind napközben, mind éjszaka, amikor mindannyian egy térségben vagyunk. Az emeletes ágy alsó része volt az egyetlen üres hely, és így visszagondolva meg sem tudom számolni, hányszor vertem be a fejem a lécekbe. Viszont (!) a felső ágy egyik vízszintes tartórésze tökéletes tárolóhelynek bizonyult a lefekvés után magamon felejtett fülbevalóimnak, szóval voltak pillanatok, amikor valamivel kompenzálódott a helyzetem.

Talán az amestec (amestec [ámesztek] – román szó, jelentése: keverék) szó illik ránk, ötünkre a leginkább. A fölöttem alvó lány Besztercéről származott, és teljes mértékben román volt, alig tudott egy-két szót magyarul. Az előttünk alvó lánynak a családneve ugyan magyar, de az édesanyja román, így bár Székelyföldről származott, nem tudott magyarul, ám a legtöbb mondatomat megértette. Velem átlósan egy aradi lány aludt, az édesapja román, az édesanyja magyar, tökéletesen beszélte mindkettőt, sőt az angollal együtt mindhárom nyelvet. Mellettem pedig egy palesztin lány aludt. Igen, arab, de nem, nem imádkozott térdepelve, nem volt bebugyolálva, hanem pontosan ugyanúgy öltözködött, viselkedett, ahogy mi. Elég vegyes társaság voltunk mind a nemzetiséget, mind a beszélt nyelvet és a származást illetően. Annak ellenére, hogy ennyire különbözőek voltunk, nagyon jól kijöttünk egymással, és csak februárban (!) volt az első vitánk. Ezért talán díjat is érdemelnénk.

Voltak közös főzések, vásároltunk együtt vécépapírt, közösen mentünk fürdeni, karácsonykor is megleptük egymást, bújócskáztunk éjszaka fél egykor, és még forralt bort is készítettünk, ami miatt beindult a füstriasztó… És igen, volt, hogy valamelyikünk aludni akart, a többiek meg nem. Olyan is, hogy még a kő-papír-olló sem döntötte volna el, ki vigye le a kukát vagy ki sepregessen össze. Ennek ellenére minden pillanatát imádtam. Imádtam, mert új embereket ismerhettem meg, új kultúrákat, és amikor legszívesebben kiszaladtunk volna a világból, akkor egyikünk vagy épp mind a négyen leültünk amellé, aki maga alatt volt, és órákon át beszélgettünk.

Román szobatársak mellett kénytelen voltam románul is társalogni, amitől sokáig nagyon tartottam. Nem mondom, hogy nem tudok beszélni vagy nem értem meg a szavakat, inkább a válaszadással volt/van gondom. Mindig attól tartottam, hogy helytelenül fogok reagálni a kérdésekre, vagy nem tudom kifejezni magam úgy, ahogy azt szeretném, s tény, hogy voltak pillanatok, amikor nagyon megerőszakoltam egy mondatot, hogy értelmet nyerjen. Nagy szerencsém volt, hogy a román lányok nem néztek rám csúnyán, amiért nem beszélek folyékonyan, türelmesen megvárták, amíg a mondatom végére értem, és ha kellett, kijavítottak, segítettek. Emellett pedig a költségvetésem is leredukálódott. Kiszámítottam, hogy az egyévi bentlakás ára nagyjából annyi, mint egyhavi lakbér rezsi nélkül. Szóval tényleg nem mindegy, ha nálatok sincsenek a szekrényben vagy bárhol máshol aranyrudak elrejtve a kíváncsi szemek elől. Mivel én belekóstoltam mindkét lakhatási módba, egyértelművé vált számomra, hogy amíg lehet, a bentlakást fogom választani. Nemcsak azért, mert olcsóbb, és ezzel együtt hihetetlenül sokat tudok spórolni, hanem mert megvan a maga hangulata, amit kár és vétek lenne kihagyni. Például ha egy éjjel elkezdenénk bújócskázni egy tömbház lépcsőházában, nagy a valószínűsége annak, hogy a napfelkelte a rendőrségen ér minket, ahova csendháborítás miatt vittek be.